Ács József

EGY ABSZTRAKCIÓ RÉMURALMA

2007 június

EGY ABSZTRAKCIÓ RÉMURALMA

Egy haszid történet szerint elmegy a gazdag ember a rabbihoz azzal, hogy hajlandó bármennyit fizetni, csak tanítsa, avassa be a Kabbala titkaiba.

A rabbi hosszan bólogat, aztán így szól:

– Nézz ki az ablakon, mit látsz?

– Mit látnék? Házakat, fákat, az eget. Embereket, akik járnak-kelnek az utcán.

– Most nézz a tükörbe. Mit látsz?

– Magamat.

– Látod, pedig ez is, az is üveg. Csak ennek a hátát bevonták ezüsttel.

Ha nem értjük meg a jelent, a jövőről csak sötét vagy színes álmokat szőhetünk, miközben úgy hullunk bele, mint a kútba.

Értsük meg korunk egyik kulcsszavát, a növekedést!

A növekedés mint önérték

A növekedés jó. A kisbaba szépen gyarapszik. Ha fogyna, az a betegség jele volna. A gazdasági növekedés is jó. Mindannyiunk gyarapodása, az „életszínvonal” emelkedése hogyne volna jó. Ha igyekszünk, képezzük magunkat, szorgalmasan dolgozunk, a haza fényre derül.

Eddig tartott a fizetett hirdetés. Most morzsoljunk el néhány könnyet a szemünk sarkában, és nézzünk körül!

A kapitalizmus evolúciójának jelenlegi szakaszában egy szűk elit diktatúrájában élünk, amit udvariasan globalizációnak neveznek. Ez a szó is pont arra jó, mint a növekedés. Elfedni, pontosan mi növekszik, mi terjed a földtekén.

Ez a diktatúra a nemzetállamok felszámolásán, a társadalmak önvédelmi intézményeinek lebontásán dolgozik, hogy helyükbe új, nemzetek feletti politikai, gazdasági, pénzügyi struktúrákat építsen. Ez nagyrészt meg is történt.

Az általuk finanszírozott felfogásban készülő hírműsorok és szakértők természetesen a növekedést féltik a társadalomtól és nem a társadalmat a növekedéstől. Holott a jelenlegi válság legsúlyosabb tünete a növekedési hisztéria.

A növekedést azért kell félteni a társadalomtól, mert a hírműsorokban emlegetett növekedés egyáltalán nem a társadalom, hanem egy szűk elit hatalmi eszközeinek a gyarapodása. A növekedés misztifikálása mögött a pénzhatalom és a kamat logikája áll.

A növekedés: gyarapodás

Az évszázados folyamatokat jobban megértjük, ha felismerjük, hogy a pénz nem csupán a gazdaság része. A pénz a hatalom közvetítő közege: elvont rendelkezési jogot képvisel, ami bármikor kézzelfogható fizikai valósággá, emberek fölötti rendelkezéssé alakítható. A pénz ebben az összefüggésben fegyver is, mely látható erőszak nélkül képes bizonyos magatartásformákat kikényszeríteni.

A kamat és a növekedés a hitelezői észjárás alapfogalmai. A növekedés a hitelezők hatalomra emelkedésével vált mindent nyitó, vagy inkább mindent záró álkulcsfogalommá.

absztrakt hatalom

A pénzvagyon a minőségtelen, absztrakt birtoklás és absztrakt hatalom. A kamat a minőségtelen, egyenletes – illetve kamatoskamat esetén exponenciális – gyarapodás: az absztrakt hatalom gyarapodása. A hitelezők nemcsak pénzt, de hatalmat is gyűjtenek. Megszerzett hatalmuk birtokában egyre szigorúbb feltételeket szabhatnak, kezest, fedezetet, jelzálogot követelhetnek, illetve a nem fizetőkkel szemben szankciókat alkalmazhatnak. Saját kockázatukat tehát – szemben a kényszerhelyzetben lévő adósokkal – hatékonyan csökkenthetik.

Annak az exponenciális gyarapodásnak, amit az újra meg újra tőkésedő kamat kényszerít ki, a gazdasági rendszerek végessége természetszerűleg korlátot szab, a hitelezői logikából azonban ez, a maximális növekedés következik, ezért a hitelező mindig a hiteligény felkorbácsolására, versengés helyett kartell-megállapodásra és hitelmonopóliumra tör. Ugyanakkor egyre áttételesebb viszonyba kerül a termelés valóságával, mely döntéseit egyre absztraktabb síkon befolyásolja. A haszid történetre utalva: megjelenik az üvegen a foncsor és tükör lesz belőle.

acs2 0706

thebalance.com

Mennél több hitelre szorul a gazdaság, annál meghatározóbb a hitelezők befolyása, hiszen ők, az ő szempontjaik döntik el, kinek, milyen tevékenységre és milyen feltételekkel nyújtanak hitelt. Kartellbe tömörülésük pedig – melyet a kamatszint fenntartása mindenképp megkövetel – a pénzhatalom koncentrálódásához vezet. Eszközeik birtokában behozhatatlan előnyt adhatnak bármely vállalkozónak, ezáltal a termelő gazdaságban is kialakíthatják a nekik lekötelezett monopóliumokat. A gátlástalanság és a pénzhatalommal kötött szövetség volt például a Rockefellerek felemelkedésének kulcsa. A pénztőke az ezer versengő és bizonytalan ügyfél helyett inkább az extraprofitot biztosító monopóliumokra, a politikára, a hadiiparra összpontosított. A pénz- és korporációs oligarchia máig tartó érdekközösségének kialakulásával létrejött egy nemzetek feletti korporatokrácia, melyben a döntő befolyás, mint láttuk, a pénzhatalomé.

A pénz politikai hatalmának igazi megerősödése azzal kezdődött, hogy bankárok nagy összegeket kölcsönöztek uralkodóknak, akiknek sokszor a vagyonát is kezelték. A pénzigény háborúk idején mindig magasba szökött, s a politikai hatalom csúcsán álló személyek mindenütt lekötelezettnek érezték magukat azoknak, akik támogatták őket. Kialakult az a szimbiózis, melyben a befolyás – ahogy minden adós-hitelező viszonyban – lassanként átkerült az amúgy is jobban tájékozott pénzhatalom oldalára.
Disraeli brit miniszterelnök 1875-ben már Lionel Rothschild értesülései nyomán és az ő 4 millió fontos kölcsönéből vásárolta fel mindenkit megelőzve a Szuezi-csatorna részvényeinek legnagyobb csomagját a csődbe ment egyiptomi alkirálytól.

A hitelezők növekvő politikai befolyásuk birtokában annak is megtalálták a módját, miképp tehetik elkerülhetetlenné a hitelfelvételt és növelhetik egyszersmind a kihitelezett pénzmennyiséget. Magukhoz ragadták a nemzeti szuverenitás egyik alapelemét, a pénzkibocsátás jogát, amivel végképp átrendezték a hatalmi viszonyokat. A döntő lépést 1913-ban tették meg az Egyesült Államokban a Federal Reserve létrehozásával.

a pénzt semmisítené meg

Ma már szinte minden pénzt ők bocsátanak ki, méghozzá hitelnyújtás formájában, kamattal terhelten. A mai, „korszerű” hitelpénzrendszer a semmiből előállított pénzt hitelezi ki, ami a hitel visszafizetésekor megsemmisül, így az adósságok teljes visszafizetése lehetetlen: magát a pénzt semmisítené meg. A pénzoligarchia nemcsak hogy pénzt (hatalmat), de tőkét (önmagát gyarapító hatalmat) tud teremteni.

A pénzbőség, a felgyorsult növekedés a termelésben is alapvető minőségi változásokat hozott: az az intenzív technikai fejlődés, amire a „modern ember” – és a „modern ember” képzetét propagáló lojális sajtó – ma is annyira büszke, elválaszthatatlan a pénztőke (és a hadiipar) expanziójától.

Mivel a dollárnak mára nem maradt hagyományos értelemben vett fedezete, a pénzmennyiség numerikus növekedésének semmi sem szab határt. Ez a pénz már puszta hatalmi eszköz. Értékének megőrzése a mögéje felsorakoztatott reáljavakon múlik. A pénz és korporációs tőke ezért erőltetett ütemben igyekszik befolyása alá vonni a globalizált világban megszerezhető (privatizálható) energiahordozókat, nyersanyagokat, termelőkapacitásokat, majd a társadalom alapszükségleteit biztosító közszolgáltatásokat, miközben az általa kialakított pénzrendszer eresztékei már recsegnek-ropognak a kibocsátott dollárbilliók súlya alatt.

acs3 0706

flickr.com

A termelő gazdaság válsága

Ilyen feltételek mellett a pénzügyi szféra fölénye a termelő gazdaság fölött nyilvánvaló. Zajlik is a termelő és szolgáltató vállalatok kifosztása: kölcsönvett tőkeerő birtokában a részvények kellő részét felvásárolni, az állóeszközöket, ingatlanokat értékesíteni, ezzel extraprofitot elérni, majd a részvényeket bármilyen alacsony áron eladva kiszállni. A magyar „privatizáció” tragikomikus történeteit látjuk világméretekben is – ami súlytalanná teszi a nemzetkarakterológiai magyarázatokat.

A hitel- és kamatkényszer a termelő vállalkozásokat is polarizálja: versenyhelyzetben vannak a tőke megszerzéséért, és ha nem érnek el egy bizonyos profitszintet, csődbe jutnak. A részvényesek, a kötvényvásárlók (és a velük sokszor azonos hitelező bankok) kedvét kereső cégek a pénz mennél gyorsabb és nagyobb haszonnal járó megforgatására törekednek. Sajátos sztahanovizmus ez – annak összes olcsó hazugságával. A bankok, pénzemberek, politikusok kegyét, az átlagosnál olcsóbb (például kábítószer-ügyletekből tisztára mosott[1]

a versenyhelyzet logikája

pénzforrásokat sikerrel kereső és kiaknázó korrupt cégek jobban boldogulnak, főként ha kriminalizálódnak: a legváltozatosabb módszerekkel rabolnak ki egész társadalmakat és fosztják ki extraprofitért a kizárólag gazdasági erőforrásnak, „környezetnek” tekintett természetet. Ez a viselkedés nyomást gyakorol a többiekre is: a versenyhelyzet logikájából következően onnantól már ez lesz a norma – ahogy a csúcs-atléták is egyre korszerűbb doppingszerek használatára, szervezetük kizsigerelésére kényszerítik középmezőnyhöz tartozó társaikat.

Újfeudalizmus

Az 1944-ben Bretton Woodsban elfogadott szabályozásoktól néhány évtized alatt megszabadult tőke a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és más nemzetközi szervezeteket saját érdekeinek szolgálatába állította, hogy egyfajta vértelen háborút vívjon a nemzetállamok ellen. Szaktanácsadásnak álcázott trükkökkel, előre kész neoliberális forgatókönyvek szerint – a liberalizáció, dereguláció, privatizáció szentháromsága jegyében – foszthatja ki és ültetheti adósságcsapdába a periféria és a félperiféria országait, így Magyarországot is, ha a lokális közösségek képtelenek hatékonyan védekezni maradék javaik és jövedelmük elszivattyúzása ellen – vagy mert gyanútlanok, vagy mert a pénztőke által támogatott elit birtokolja az országban a gazdasági-politikai hatalmat. Az adósságcsapdával párhuzamosan és azzal összefüggésben általában kialakul egy ún. kereskedelmi csapda és egy privatizációs csapda is. Ezek együttese alkotja a javakat a nemzetgazdaságokból kivonó mechanizmust. A mindenkori kormányok szerepe egyre inkább a szivattyú felügyeletére korlátozódik: a pénzt az egészségügy vagy az oktatás fejlesztése helyett is adósságszolgálatra kell fordítania – aminek a szegényebb országokban súlyos társadalmi következményei vannak, annál is inkább, mert ez a rendszer mindenütt a társadalmi egyenlőtlenségek állandó növekedésének irányában hat: a javak 70-80-90%-a fölött a lakosság 30–20–10%-a rendelkezik, míg 70–80–90% a fennmaradó 30–20–10%-ból próbál fennmaradni egy sajátos érdekek szerint szétszabdalt, majd újra összeillesztett újfeudális világban.

A korporációk számára előnyös terepet nyújtó modernizációs diktatúrák támogatása (a nemzeti szocializmus, az iráni sah vagy Pinochet esetében) nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia számára akár az egész társadalom elleni nyílt erőszak is elfogadható – ha az ő érdekeiket nem éri sérelem. Márpedig nem éri. A demokratikus ellenőrzés alól teljesen kikerült pénzrendszerben a formálisan demokratikus keretek közt működő, de szuverenitását vesztő nemzetállami politika jelentősége egyre csökken. A magát a formális hatalommegosztás keretein kívül felépítő pénzhatalomra senki nem tud befolyást gyakorolni, és az senkinek nem tartozik elszámolással. A hagyományos értelemben vett nemzetgazdaság a múlté, mert a gazdasági folyamatok alakulása túlnyomórészt külső tényezőkön múlik, az állam a globális tőke kiszolgáltatottja. A pénzhatalom valóra váltani készül azt, amiről az egykori Szovjetunió csak álmodott: a tervező hatalom világmonopóliumát, a világállamot, az internacionalista világkormányt.

acs4 0706

shutterstock.com

Engels A tőke III. kötetéhez fűzött egyik kiegészítésében még üdvözli a részvénytársaságok monopóliumát, mert az szerinte a tőke társadalmasítását készíti elő. Ennek épp a fordítottja történt: a tőke társadalmasítása készítette elő a részvénytársaságok monopóliumát. A főként amerikai nagytőke már a bolsevik hatalomátvétel születésénél ott bábáskodott Oroszországban, pénzt, propagandaeszközöket és műszaki támogatást nyújtott, nyersanyag-kitermelési koncessziók és felvevő piacok megszerzése érdekében – miközben Amerikában kommunistaellenes szervezeteket alapított. Mivel az úgynevezett proletárforradalom nem a legfejlettebb országban tört ki, rögtön a nagytőkének kiszolgáltatott modernizációs diktatúra lett belőle, mely a politikai monopolhatalom megteremtésével kezdte, de az antikapitalista ideológia homlokzata mögött minden hidegháborús kardcsörtetés ellenére láthatóan ugyanazt az abszurd mennyiségközpontúságot, monopóliumelvet, centralizációt és termelési őrületet képviselte; gazdaságilag állandóan „versenyezni” akart a konkurens világrenddel, végül belebukott.

Vérfagyasztó megfigyelni, hogy a teljes vertikumokat ellenőrző multinacionális cégek döntései ugyanakkor mindinkább a szocialista tervgazdaság bürokratikus diktátumaira emlékeztetnek. A robbanásszerű növekedésbe kezdett Kína esetében pedig a két monopólium-modell sajátos együttélését láthatjuk.

A mennyiség uralma

A történeti folyamatok áttekintése után vizsgáljuk meg, hogyan deformálja a pénzhatalom a szellemet!

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy korunk a féktelen növekedés és a megállíthatatlannak tetsző sorvadás kora, amely a mennyiség kultuszában él: egyedül a számok nyelvén beszél és azt érti meg.

A mennyiség uralma szükségképpen szellemellenes, mert megszámolni és számon tartani csak azt lehet, ami egyforma és felcserélhető egységekből áll.

A minőség kétféleképpen tűnik el az objektivitás látszatát keltő számadatokban: egyfelől háttérben marad az a szempont, ahonnan az egyenértékűséget megállapították, másfelől a megszámolás elfedi a dolgok között egyébként fennálló minőségi különbségeket. Ez korántsem annyira elvont filozófiai probléma, mint látszik. Ugyanis ha a dolgokat megszámolhatónak látjuk, e szerint is bánunk velük. Ha pedig e szerint bánunk velük, akkor nemcsak figyelmen kívül hagyjuk, de egyre-másra fel is számoljuk a minőségi különbségeket. Hasonlítsunk össze egy viszonylag érintetlen erdőt a tarvágás után újraültetettel! A másodikat mennyivel könnyebb csupán faanyagnak tekinteni! Mennyivel közelebb áll ez az erdőről alkotott eredeti elképzelésünk sivárságához! Szép dolog a filozófia, de a megismerés redukcionizmusa a gyakorlat redukcionizmusában folytatódik. És már ki tudja, mióta. Nemcsak az erdő, de az ember és a társadalom vonatkozásában is.

társadalmi evolúció

Érdemes például szemügyre venni a társadalmi evolúció gondolatának forgalomban lévő metaforáit. Amit fejlődésnek nevezünk, ahhoz a differenciálódás, a fokozódó komplexitás, azaz a minőségi változás képzeteit társítjuk. Ezt egy időben felváltotta a haladás gondolata, amely a történelmet előre kijelölhető fejlődési irány egyenesére vetítette némi dimenzióvesztés árán. A fejlődés és a haladás után végül megjelent a viszonyokat immár számszerűsítő növekedés, gyakorlatilag teljesen kiszorítva az előző kifejezéseket.

Eszünkbe férkőzött a növekedés gondolata, és nem tudunk szabadulni tőle. Alighanem mi magunk vagyunk az a tarra vágott és újraültetett erdő.

A pénzuralom szellemi következményei

A pénzhatalom kialakulásával a pénzviszonyok és a belőlük sarjadó világszemlélet fokozatosan eltávolodnak az általuk közvetített emberi tevékenységek alapvető formáitól, saját törvényeiket kezdik követni és irreálissá válnak.

Ebben az absztrakt világban megfordulnak a viszonyok, a pénz már nem a különféle emberi tevékenységeket közvetíti: az emberi tevékenységek redukálódnak a pénz forgatásának eszközévé. Így ezek a tevékenységek kiszakadnak természetes (természeti) összefüggéseikből, és megszűnik szerves beágyazottságuk az emberi közösség életébe. A pénz kívül kerül az életen, miközben egyszerre ragadja magához a kezdeményezést és a dolgok minősítésének jogát. Akár a tarvágás, mindent közös nevezőre hoz és számszerűsít: nivellál és kvantifikál.

A pénzhatalom a túlereje által deformált gazdasági és politikai térből kiirtja a versenyképtelen szellemi szempontokat. Megvalósul a mennyiség és a látszat uralma, egyfajta vakság, ahol minden jó természetszerűleg egyetlen szakrális elembe, egyetlen bálványba sűrűsödik: ez pedig a növekedés.

acs5 0706v

pexels.com

A pénz- és a növekedés-metafora rémuralma begyakoroltat egyes szemléletformákat: azt hisszük például, hogy az érték szükségképpen valami birtokolható, felhalmozható és megszámolható. Nem is tudjuk máshogy elképzelni, mint tárgyat. Ezután ami nem birtokolható, nem felhalmozható, nem megszámolható, azt is birtokolni, felhalmozni, számszerűsíteni akarjuk: mert ez az egyetlen módja, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Azt hisszük, amivel gyarapodni akarunk, versenyben kell mástól elvennünk, s nem hisszük, hogy akadna olyasmi, amiben a magunk gyarapodása mások épülését is szolgálhatja.

Mivel a mennyiségi növekedés absztrakciója minden minőségtől – végső soron az élet egészétől – eltekint, a belőle következő cselekvés gyilkos pusztítást végez: már nem is látja, mit tesz tönkre. Úgy nyom sárba évezredes értékeket, hogy még csak nem is támadja őket: közönnyel keresztüllép rajtuk.

A láthatatlan diktatúra

A hatalomból még több hatalmat pároló tőke az élet célját az élet kizsákmányolásában találja meg, s a társadalmat ezt a lapos ideológiát kiszolgáló üzemmé fejleszti. A pénzhatalom a lojális politika és lojális termelő gazdaság után lojális sajtóra is talált, mely bőséges finanszírozásban részesül. Ez a rendszerhű sajtó egyrészt a tőkelogika avítt üdvtanaira és redukcionista tantételeire hivatkozva magyarázza és teremti az általa szabadnak nevezett világot, másrészt a szórakoztatóipar részeként lehetővé teszi a kikapcsolódást: a valóság lecserélését. A vértelen háborút ugyanis nemcsak a pénzeszközök gazdasági túlerejével vívják, de az értelmezés kisajátításával is. Hamis értelmezési keretben, az új világrend leírására alkalmatlan fogalmakkal csak parttalan és kiúttalan vitákat lehet folytatni.

Kritikát ebben a rendszerben megfogalmazni meglehetősen nehéz.

A pénzhatalom által teremtett világban ugyanis a pénzhatalom nem létezik.

Hogy miért?

a Láthatatlan Kéz

A nagy mennyiségű pénz és a piaci mechanizmusokat a maga hasznára eltorzító, majd kiiktató monopólium a szabad piac törvényeit eltörölve annak helyére lép, és saját működésének eredményét objektív gazdasági törvények megnyilvánulásaként mutatja be. Így, miközben immár ő diktál az árak és pénzviszonyok ügyében, ő ítél emberi tevékenységek felett, tehát súlyos, diktatórikus hatalmat gyakorol, magát mégis pusztán közvetítőnek tünteti fel. Azzal igazolja magát, amit épp ő számol fel: a szabad piaccal. Mondhatnánk úgy is: elrejtőzik a Láthatatlan Kéz szerepe mögé, személytelenné, s ekként támadhatatlanná téve önmagát.

Újságírók és politikusok előszeretettel beszélnek „a gazdaság” állapotáról, amin többnyire különféle számadatokat értenek. Ezek a mondatok jótékony homályba borítják a gazdaság és a mögötte álló, egyre durvábban polarizált társadalom egész szerkezetét, problémáit: a minőségét. Azt, hogy a globalizáció nem puszta gazdasági jelenség, hanem a világ valamennyi társadalmának gyökeres átformálására tett, erőszakos birodalomépítő kísérlet.

acs6 0706

pexels.com

Szerves pénz?

Annyi tanulságot mindenestre levonhatunk, hogy a pénznek, noha puszta mennyiségnek látszik, van minősége: épp mert beágyazódik a társadalom szövetébe, ahol számtalan feladatot teljesít. A pénz kivonása a társadalmi összefüggésekből és összegyűjtése egy külön rendszerben, hasonlóan pusztító, mint ha a vérellátás biztonságának javítására hivatkozva begyűjtenénk valamennyi ember vérét, ügyet sem vetve arra, hogy a vér egy szervezetben számtalan létfontosságú funkciót tölt be, sőt a vért elsősorban az általa betöltött funkciói teszik vérré, s ha ebből az összefüggésből kivonjuk, materiális formájában vér marad ugyan, ám teljesebb értelemben megszűnik vér lenni. Amiként az emberi szervezet is, amelyből kivonták a vért, megszűnik emberi szervezet lenni.

Mit tehetünk az adósságpénz monstruma ellen? Az erőszak, ha hinnénk benne, sem érne el mást, mint hogy bennünket rombolna, a hadiipart építené. Van azonban példa a teljes mértékben erőszakmentes lázadásra: érdemes például tanulmányoznunk, miért kapott 2006-ban Béke Nobel-díjat Dr. Muhammad Yunus és a Grameen Bank. Az ő tevékenységük mögött az a figyelemreméltó feltevés rejlik, hogy a kirívó szegénység oka Bangladesben korántsem a képességek hiánya vagy a lustaság. A szegénységet nem a szegények teremtik.

A Grameen Bank működése, melynek alapja a társadalmi bizalom, ezt az előfeltevést igazolta. Ez az intézmény úgy nyújt kis összegű hiteleket, hogy nem kér fedezetet (nem is tehetné, nincstelenekről lévén szó). A hiteleket kizárólag az elemi infrastruktúra kiépítésére és valamilyen jövedelemszerző tevékenység megindítására lehet igénybe venni úgy, hogy a hitel felvevőjének valamely, a hitelprogramban részt vevő közösséghez kell csatlakoznia.

Lehet, hogy a vérnek mégiscsak az érrendszerben a helye?

önigazgató társadalom

Az önvédelem másik példája a helyi pénzek rendszerének bevezetése. A helyi pénzek kifejezetten a gazdasági tevékenységek közvetítését, a pénz első funkcióját szolgálják. A mesterségesen előidézett pénzszűkében sokszor hiába van ember, tudás, eszköz és anyag, mégsem jön létre, épül fel a legegyszerűbb dolog sem egy közösség javára – végeredményben épp azért, mert a közösség, és nem a pénztulajdonosok javát szolgálja: nem keletkezik rajta profit.

A helyi pénzek bevezetése ilyen körülmények között sok helyütt úgy hat, mint aszály után a bőséges eső: felvirágzást hoz. Bármilyen csekély hatókörben, bármilyen elszigetelten működhet csak, mégis: egy szolidáris, szervesen fejlődő, önigazgató társadalomra emlékeztet.

A Liget fogalomértelmező sorozatában a NÖVEKEDÉS címszóhoz
[1] A világ ópiumtermelésének kb. 70%-a Afganisztánban összpontosul. A tálib rezsim 2000 nyarának végén betiltotta az ópiumtermesztést: az ópiummák vetésterülete tizedére esett vissza. Csakhogy a titkosszolgálatok által felügyelt drogkereskedelemből származó, offshore-cégeken keresztül tisztára mosott „olcsó” pénz a világgazdaság nélkülözhetetlen szteroidja. 2001. szeptember I l-e után az Egyesült Államok először Afganisztánt támadta meg: az előbb Végtelen Igazság, majd Tartós Szabadság néven emlegetett hadműveletben az amerikai hadsereg első dolga volt azokat a bebörtönzött hadurakat kiszabadítani, akik az ópiummák termesztését irányították, mert novemberben van a vetés ideje. A megszállás addigra be is fejeződött. A Világbank jelentése szerint a 2002-es aratás már rekordtermést hozott, s ezek a rekordok azóta is minden évben megdőlnek. (Michael C. Ruppert: Crossing the Rubicon – The Decline of the American Empire at the End of the Age of Oil, New Century Publishers, 2004)