ÉDES BOÉR MÁRTA

Te ezt nem érted, mondja kamasz unokám férfias gőggel, és az apjától ellesett mozdulattal türelmetlenül legyint, amikor megkísérlem elmagyarázni, miért helytelen, ha a fiúk úgy próbálnak testközelbe kerülni a lányokhoz, hogy nagyszünetben véletlenül fellökik őket, és a földön hemperegve kihasználják a helyzet adta előnyöket, de nem én győzöm meg, hanem a következmények, bár méltatlankodva hozza haza az intést.

Tudom, hogy a lányok is hibásak, mentegetőzik a középkorú, nyakig zárt blúzt viselő igazgatónő, elképesztő, mennyire kihívóan viselkednek, trágár beszédben pedig túltesznek a fiúkon, és mindketten sajnálkozunk, mivé lett a világ. Hová lettek a lovagias fiatalemberek, az illedelmes lányok és a régi szép szerelmek?, töprengek a hazafelé vezető úton, és viszolyogva megyek el egy zselézett fejű, összetapadt párocska mellett, akik ketten együtt sincsenek harmincévesek. Róluk eszembe jut, hogy annak idején a gimnáziumban Márta néni kimosatta egy érettségi előtt álló fiú száját valami csúnyaság miatt, pedig egészen halkan mondta barátjának a folyosón, de Márta néni éppen ott ment, és meghallotta, suttogta elborzadva Wágner Inci, és a fülembe lehelt egy számomra eladdig ismeretlen szót, amiről ő maga sem nagyon tudta, mit jelent. Márta néni valószínűleg megfürösztené ezt a két gyereket, és nem is ártana nekik, dehát Márta néni kövület volt, őspáfrány lenyomata, lelet egy másik időből.
békebeli béke
Márta néni az utolsó farsang idején született, az első világháború előtti békebeli béke utolsó évében. Kilencvenhárom évet élt, idén tavasszal jött meg a gyászjelentése. Hirtelen nem is tudtam, kié. Németh Ákosné? Ugyan, ki volt az a Németh Ákosné?, morfondíroztam, mert nem volt rajtam pápaszem, és csak a vastag betűs asszonynevet olvastam el.

Nem mentem el a temetésére, nem sirattam el, megfogadtam a partecédulára nyomtatott utolsó tanítást, amin nem lehet változtatni, azon nincs mit bánkódni. Ez volt a jelmondata, utolsó találkozásunkkor többször hallottam tőle a Sugár úti szülői házban, ahol élete nagyobbik részét leélte. Az a fajta régi épület volt, amelyekben megtermettek az ilyen kézzelfogható életbölcsességek, berendezése pedig maga a konzervált századelő; aranyozott gerincű könyvek, recefüggönyök, intarziás bútor, a vitrinben ómama teáskészlete, altwien-porcelán. Olyan ház, aminek már a homlokzatán látszik, hogy a hálószobában zsírkőfaragványok vannak a toalettasztalon, és az Abbáziából való ágas-bogas kagylókban zúg a tenger. Csak egyszer jártam ott, de belém ivódott a kép, illett Márta nénihez, hiába ment el három évtizede innen, pontosan úgy, ahogyan Paletta, a rajz és művészettörténet elcsapott tanára az ötvenes évek elején megjósolta.

Elfogódottan húztam meg a csengő rézfogantyúját. Régen találkoztam hajdani tanárnőmmel, az érettségi óta eltelt évtizedek alatt mindössze három vagy négy alkalom adódott, az is futólag, az utcán. Egyszer a férjével is láttam, karonfogva sétáltak a Sugár úti hársfasorban. Nézd már, micsoda jóképű pasit fogott magának az öreglány, és hogy kicsípte magát, villanyozódott fel Wagner Inci, akivel a sarkon futottam össze, és megállapítása – ha stílusa szentség-törésnek hatott is Márta nénivel kapcsolatban – lényegét tekintve igaz volt. A jóképű pasi magas, katonás tartású öregúr volt, fehér hajjal és barnára sült arccal, az a típus, akit régi vágású úrként jellemeztek a háború előtti Új Időkben. Márta néni is jól nézett ki virágos emprimé ruhájában, fiatalosabbnak hatott, mint valaha, bár a lányok iránt mostanában élénk érdeklődést mutató fiúunokám biztosan nem nevezné dögös csajnak.

Ez a kép lebegett előttem azon az őszi délutánon, amikor először és utoljára elmentem hozzá, és még a hársfaillatot is érezni véltem, pedig a fasor már elhányta leveleit, ezüstös avar borította az út mindkét oldalát, és fülemülecsattogás helyett vadlúdcsapat gágogását hozta a szél a folyó felől. Márta néni a kertből jött fel kaput nyitni, karján szőlővel megrakott kosár, és az áttetsző alkonyi fényben úgy láttam, nem sokat változott. Még mindig szőke volt, őszes, de eredeti szőke – festett haj feslett erkölcsöket sejtet –, és látszott, hogy otthon bodorítja a haját, biztosan újságpapírcsíkokra csavarja fel esténként, de jól állt neki a régimódi frizura, és amikor bent hellyel kínált, nem a velem szemben lévő fotelba ült, hanem egy alacsony szekrénykére. A régi mozdulattal – csak kicsit lassabban – keresztbe vetette lábát, eligazgatta sóskaszínű szoknyáját, és kezét a térdén összekulcsolva megszólalt: Kérdezhetsz!
az emlékezés zsinórpadlása
Addigra besötétedett. Az ablakon besütött az utcalámpák narancsszínű fénye, és ettől valahogy más távlatot kapott minden. A falak messzebb kerültek, tágult a tér körülöttünk, hajdani házak emelkedtek ki a sötétből, régen kivágott fasorok lombja zúgott fölöttünk, az emlékezés zsinórpadlásáról újabb díszletek ereszkedtek alá, a kulisszák mögül rég eltemetett ismerősök integettek, és régi történetek peregtek le újra, amelyek hirtelen összeálltak. Hiányzó mozzanatok kerültek a helyükre, és nemcsak az ő élete játszódott le újra, hanem az én középiskolás éveim is, amikor szerelmem Z.-vel születőben volt.

Gimnazista korom elején gyakran nézegettem a sötét, nyáron is borzongatóan hűvös folyosókon a régi tablókat, jóképű fiúkat keresgélve rajtuk, és meglepődtem, hogy ruhájuk, hajviseletük, a póz, amelyben fényképezték őket, de még a feliratok és a betűformák is mennyire árulkodnak korukról, a huszadik század tízes, húszas, harmincas és negyvenes éveinek életérzéséről, sőt történelméről is, mint az első világháborús idők katonaruhás maturandusai vagy a századelő fiatalon is középkorúnak tetsző, tekintélyt sugárzó tanárai.

A tablók időrendben sorakoztak a földszinttől a második emeletig, és hiánytalanul megvoltak, sorban az összes évfolyam, csupán a háború utáni év érettségizői hiányoztak: majdani szerelmem, Z. és osztálya, a helye azonban látszott, mert a kampó ottmaradt a falban, a vak is láthatta, hogy innen leakasztottak valamit. Ugyan miért vették le, és miért éppen ezt? – töprengtem kíváncsian, mert akkor még nem ismertem Z.-t, semmit sem tudtam róla és évfolyamáról. Fél évszázad múltán Márta nénitől kaptam meg a választ, és ennyi idő után is elborzadtam azon a mindenre kiterjedő figyelmen, amellyel a Gépezet dolgozott: a tabló Z. és társai miatt került a pincébe, ahol a város alatt hullámzó erek időnként megáradó és kiöntő vize felismerhetetlenné áztatta fiatal arcukat. Már másnap szóltak az igazgatónak, hogy elvitték a fiúkat a városból: tüntesse el szem elől a képüket. Azt mondták, hogy még az emléküket is el kell törölni. Mintha sose éltek volna, borzongott meg Márta néni, és összébb húzta magán maradék fonalból kötött kardigánját.

Apám csoportképét is megtaláltam a földszinti folyosón. Azon már lányok is vannak, de mind diák, a tanári karban sokáig nem hódított teret az emancipáció. Csak a háború alatt jelent meg – harmadik nőtanárként a marcona férfiak között – szőkén és kislányosan, arcán gödröcskékkel Márta néni, az édes Boér Márta, ahogyan L., a költő nevezte a jubileumi évkönyvbe írt visszaemlékezésében.
mint Botticelli gráciái
Nekem addig eszembe se jutott, hogy fiútanítványai nőként is nézhettek rá, pedig bájos és természetes volt a maga módján, karcsú, magas, és ha vastagabb volt is a kelleténél a bokája, ez nem zavarta sem őt, sem a gimnázium nőtlen tanárait, akik körüldongták az iskolában és a korzón. Mint Botticelli gráciái, nézzétek, hát nem szakasztott olyan?, lelkesedett barátainak Paletta, a szabadkézi rajz és művészettörténet tanára, és a városba érkezése után nem sokkal hozzáfogott Boér Márta arcképének megfestéséhez, amelyen azután évekig dolgozott. Csak akkor hagyta abba, amikor idősebb kollégái megnősítették, és elvette az igazgató felvidékről idelátogató unokahúgát, miután Mártától másodszor is kosarat kapott, mint a többiek is, mind, akik ezzel próbálkoztak.

A festmény egyes részletei – például Boér Márta figyelő arca és hosszú, kecses nyaka – teljesen elkészültek; a fején lévő különös, babérkoszorúra emlékeztető fejdísz és felemelt keze is közel állt a befejezéshez, ám haja aranyló ködként vette körül elmosódó szélű arcát, és a lazán redőzött ruhát néhány odavetett ecsethúzás jelezte csupán. A félbemaradt kép az esküvő után eltűnt, és hiába nyomoztam később a Paletta emlékére rendezett kiállítás anyagának összegyűjtésekor, nem derült ki, hová lett, pedig többen emlékeztek rá oly sok év után is, döbbenetesen hasonlított, mégis volt benne valami időtlen.

L.-t, a költőt, és legtöbb társát a háború utolsó hullámai vetették partra a délalföldi városkában, a béke szigetén, ahogyan szerelmem, Z. nevezte; a szélrózsa minden irányából jöttek, minél beljebb a nesztelenül összezáruló határokon kívülről, és az érettségi előtt pár hónappal kezdtek el újra iskolába járni. Furcsán érezhették magukat az iskolapadban, diákká visszaminősítve, mégis elnézően tűrték osztályfőnökük szigorát. De Mártuska, legyen egy kicsit megértőbb velük, vették védelmükbe hűséges testőrei a kocsmázáson vagy más kilengésen kapott diákokat, ezek a fiúk megjárták a frontot, van köztük deportált, van, akit az oroszok hurcoltak lágerbe, csúnyán átgázolt rajtuk a történelem, nem várhatja el tőlük, hogy most egyszerre úgy viselkedjenek, mint akikkel mindez nem esett meg. Boér Márta lejjebb húzta formás térdén szürke flanelszoknyája szélét, rávillantotta sokat emlegetett mosolyát legkitartóbb lovagjaira, Tapír, Bonzó, valamint Paletta tanár urakra, és így szólt: Tudom, de az iskola az a hely, ahol akkor is rendnek muszáj lenni, ha az egész világ felfordul, és azok hárman tudták, hogy igaza van.

A világ azonban, hiába volt vége a háborúnak, egyre rendetlenebbé vált; a fiúkat pár évvel az érettségi után megint szétdobálta a sors, minden kontinensre került belőlük. Egyikük madárpreparátor lett az Amazonas mellett, a másik gyémántbányász Dél-Afrikában, és akadt, aki idegenlégiósnak állt. L.-t, a költőt és könyvimádó barátját felvették a híres fővárosi kollégiumba, ahol azonban nem sokáig élvezhették különleges helyzetüket, mert alig melegedtek meg új helyükön, kipenderítették őket mint osztályidegeneket. Csupán arra jutott idejük, hogy felfedezzék Tapír nyomait az intézmény falait dekoráló régi plakátokon, és megállapítsák, mekkora ész volt magyartanáruk, és mekkora bohém. Sz. Jóska, Iduka barátnőm fiúja a folyón úszott le egy zivataros éjszakán, csupaszon, viaszosvászonba bugyolált ruháját a hátára szíjazva, és volt, aki törött lábbal szökött ki az országból. Nekik szerencséjük volt, ám egy ismerősünk lányát lelőtték a vőlegényével együtt a senki földjén.

Az itthon maradottak közül többen is éltek a felkínált lehetőséggel, eladták a lelküket, mondta Boér Márta rosszkedvünk telén romló kedélyű kollegáinak, és akiknek nem tetszettek a változások, azokat összeszedték és elvitték, mint majdani szerelmemet, Z.-t és barátait: Grábert, Piros Sándor öccsét és a Grófot. Hasonló sorsra jutottak sokan mások is, például apám horgászcimborája, a koncentrációs táborból hazatért optikus, egy mangalicákat tenyésztő parasztgazda a Berkes utcából, meg Bada tanító bácsi a frissen államosított református iskolából.
elmúlt korok erődítményei
Mindebből sok mindent felfogtam, de ha nagylányként viselkedtem is – titokban cigarettáztam, és lopva használtam anyám rúzsát –, valójában gyerek voltam, és a félelmet, ami a felnőtteket megbénította, könnyen leráztam magamról. Nem érdekelt sem az elpusztított múlt, sem az elfuserált jövő, a jelennek éltem a többi tizenévessel együtt, és ha egy nap nem kerültem meg legalább háromszor a főteret, hiányérzetem támadt. Azt hittem, lemaradok valamiről, és a többiek is így voltak vele. Ott nyüzsögtünk, amikor csak lehetett, nekünk az volt a világ köldöke, az élet ott áradt és apadt. Emlékeztek rá? A régi főtérre? Hogy az ég nagy ponyvája hol kéken, hol szürkén feszült fölötte? Hogy felhők és madarak, néha meg repülők voltak ráfestve – egyszer egy narancsszín csíkos, nagy hőlégballont is láttunk Újváros irányában, uramisten, mekkora szenzáció! –, de bármilyen kép volt rajta, mindig feszesen állt. Erősen tartották pillérei: a volt megyeháza, a régi városháza és a gimnázium sárga tömbje. Bástyák voltak, elmúlt korok erődítményei, és biztosan álltak akkor is, mikor egyikük-másikuk rendeltetése megváltozott. Közöttük nagy, háromszögletű tér terült el; hol így hívták, hol úgy, de bárkiről lett is elnevezve, megmaradt főtérnek, ifjonti lófrálások színterének. Itt promenádozott egykor nagyapám, majd korzózott apám nemzedéke; itt jövendölte meg Pikinek Miszter, hogy szobra áll majd a gimnázium előtt – úgy is lett ­–, itt sétálgatott Boér Márta, fiatal tanárnő a vasárnapi mise után, udvarlók rajától követve, és itt csellengtünk mi is kamaszéveink alatt a bérpalota és a megyeháza közötti fényes, fekete macskaköveken.

A főteret földszintes és egyemeletes kereskedőházak strázsálták. Megvolt még az Ott-féle ház, pincéjében a föld alá bújó Nagyérrel, a Wiblitzhauser-féle serfőzde, a manzárdtetős Naschitz-ház és az Iritz-udvar Kossuth Lajos fájával, amit már akkor elnyelt a föld, mert feltöltötték körülötte az udvart. Csak a koronája állt ki, terebélyes bokor, és én sehogy se tudtam elképzelni alatta Kossuth apánkat, amint toborzó körútján földre teríti rókaprémes köpönyegét, leheveredik rá, hogy megpihenjen a vén eperfa alatt. Süllyedt a fa, süllyedt a főtér öreg házaival, és velük tűnt el az ifjúságunk, apránként, észrevétlenül, ahogyan a virág hervad, vagy ahogyan Boér Márta üde arcán megtelepedtek azok a hajszálnyi ráncok, amelyektől olyanná lett a bőre, mint a repesztett mázú, drága, kínai porcelán.

Boér Márta negyven körül járt, amikor én gimnazista lettem, és a finom kis szarkalábak alig látszottak a szeme körül, nem azok miatt tartottuk öregnek. Nekünk mindenki vén volt harmincon felül, hát még ha olyan ódivatú ruhákat hordott, amiken látszott az anyja ízlése és a házivarrónő keze nyoma. Pedig Boér Márta jelenség volt, sugárzott belőle a korhoz és divathoz nem kötött szépség.

Ruganyos léptekkel jött végig a folyosón, lapos sarkú cipője hangtalanul érintette a padló kopott köveit, nem csosszant, nem kopogott, könnyedén járt, mintha repülne, hóna alatt az osztálynapló, kezében dolgozatfüzek.

Jön a Boér! harsant fel a hetes figyelmeztetése, és nem kellett többször mondania, mert a hangzavarnak abban a pillanatban vége szakadt. Mindenki lóhalálában igyekezett a helyére, a Boérral nem lehetett kukoricázni.
patentharisnyás térde
Amikor belépett, és végigsöpört ártatlan, nefelejcskék pillantásával az osztályon, már vigyázzban álltunk, és a fiúk, akik szegény öreg Kufa és Dosza Bili óráin zsíroztak és dohányoztak a hátsó padokban, férfias komolysággal húzták ki magukat, hogy magasabbnak látsszanak. Boér Márta fellépett a dobogóra – akkor még emelvényen állt a katedra –, de csak addig maradt ott, amíg meghallgatta a hetes nyelvtörő orosz szavakba gubancolódó jelentését. Azután felült a középső sor első padjának tetejére, kényelmesen elhelyezkedett, patentharisnyás térdére ráhúzkodta lehetetlen színű szoknyája szövetét, és elkezdődött a kérdezz-felelek játék az osztállyal, valahogy úgy, mint negyven év múlva a Sugár úti ház nappali szobájában, egyedül velem.

Boér Márta az első orosztanárok egyike volt. Eredeti tudományát, Goethe és Hölderlin nyelvét mindjárt a háború utáni egyes számú főispáni rendelettel kitiltották az iskolákból, ezért kezdett másikat tanulni szibériai hadifogságból hazatért tanártársától, és mire ezt a másikat kötelezővé tették, tudott annyit, hogy taníthassa.

Boér Márta három testőréből ketten nem várták meg, amíg rájuk is sor kerül, mármint hogy minket is kitiltsanak a gimnáziumból, vigyorgott Tapír, aki méretes orrának köszönhette gúnynevét, holott kiváló tanár volt, színes, mélyen érző lélek, nemzedékeket nevelt az irodalom szeretetére, mégsem ezekkel a tulajdonságaival szerezte meg a halhatatlanságot, hanem ormányra emlékeztető szaglószerve révén. Emlékszel Tapírra?, kérdezi a Gróf a második pohár sör után Z.-től, valahányszor meglátogat minket. Emlékszel? Volt egy fehér plasztronja két mandzsettával, madzaggal összekötve. Elöl az ingmell, a kabátujjban a mandzsetták, a kabát alatt semmi. Semmit se hordott a zakója alatt! Mikor lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, kilátszott a pucér háta. Félelmetes!

Tapír, és elválaszthatatlan barátja, a mulatságosan mopszliképű, nagy műveltségű számtan-fizika szakos Bonzó, még időben keresett állást a fővárosban, ahol jobban el lehet vegyülni a tömegben, és nem hívják fel magukra a figyelmet kirívó különcségeikkel és kirívó gondolataikkal, mint itt a kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer, és ahol egyre jobban elfogta őket a szabad lelkek végtelen szorongása a század soron következő igazságtalanságaitól. Paletta Kettős portré című festményén éppen az a névtelen szorongás ölt testet: Bonzó öklére támasztva állát, töprengve néz ki a képből, Tapír magyaráz; felemelt jobb keze ujjai láthatatlan tárgyat szorongatnak.

Bonzóról is születtek legendák, egyet Z.-től lehet hallani, kizárólag a Gróffal történő összejövetelek alkalmával a harmadik sör után, és arról szól, hogy későbbi számtantanáruk friss prágai diplomájával megjelent a városban, ismerkedni kezdett a főtérrel, és éppen a Kossuth-szobor előtt álldogált, nézegette a megyeháza szép, klasszicista homlokzatát és fütyörészett, amikor arra jött az alispán, és kénytelen volt kikerülni a járda közepén bámészkodó idegent, aki nem sejtette, milyen fontos személyiség kerülgeti. A sarkon posztoló rendőr viszont tudta, odaballagott hát, és faggatni kezdte, hogy kiféle, miféle az úr? Miért akadályozza itt a forgalmat?, Bonzó tűnődve végighordozta tekintetét a néptelen utcán, és megkérdezte: Forgalom? Hol van itt forgalom?

Forgalom akkoriban egyáltalán nem volt a városban, az asszonyok kitették a kotlóst a ház elé, a gyerekek a kocsiutakon sántaiskoláztak, és mindenki mindenkiről tudott vagy tudni vélt mindent.

Hogy Tapír télen ruhástól alszik jéghideg dunyhák között a Kálvária utcai gazda fűtetlen tisztaszobájában; hogy Bonzó a jómódú hentes világszép lányával bujkál a folyóparti ligetben; hogy a bankigazgató felesége pucéron sétálgat a hálószobatükre előtt. Boér Mártáról ártatlanabb hír járta, a legrosszabb, amit róla pletykáltak, hogy fenn hordja az orrát és válogatós. Senki se volt elég jó neki, azért maradt vénlány, fintorgott Wagner lnci a harmadik orosz egyes után, Iduka barátnőm szerint meg túl nagyra van a diplomájával, pedig még egy férjet se tudott fogni magának.

Bonzó és Tapír tehát összecsomagolt és elment, Márta három testőréből csupán a szelíd és szomorú Paletta maradt, de ő sem sokáig tarthatta már a quattrocento bűvöletében fogant, székfoglalónak is beillő előadásait a lépcsőzetesre épített fizikaelőadóban, mert hamarosan kizsuppolták a gimnáziumból ének-szakos kollegájával és a didergő múzsákkal együtt – Arisztotelész gipszszobra bánatosan nézett utánuk a rajzterem üvegszekrényének tetejéről –, és mehetett felügyelő tanárnak a konviktusba. Ettől kezdve bemutatkozáskor mindig a neve után tette, hogy elcsapott tanár.
túl magas a tarifa
Paletta nem sokkal azután hagyta el a várost, hogy Z.-t hazaengedték. Még volt alkalmuk összetalálkozni, a tanár úr régi barátként üdvözölte egykori tanítványát, és beszélgettek is egyszer-kétszer, mielőtt végleg rászánta magát a dezertálásra, mert így nevezte megfutamodását. Te már tudod, hogy a belső szabadság a legfontosabb az életben, azt kell megőriznünk, de nem mindegy, mekkora árat fizetünk érte. Itt túl magas a tarifa, magyarázta Z.-nek, és bánatos bohócarcán átderengett egy szeráfi mosoly.

Magának is jönnie kellene, Mártuska, búcsúzott egykori múzsájától, nem sok jó vár itt magára, és egy utolsó kézcsókot lehelt a rövid körmű, krétaporos kézre. Boér Márta megrázta a fejét, tudja, hogy nem megyek, a szüleimnek nincs senkijük rajtam kívül. Paletta megcsóválta a fejét. Makacs nő maga, Márta, de hiába takarózik a szüleivel, egyszer úgyis eléri a végzet, és meglássa, akkor hiába kapálódzik ellene.

Szegény Palettának igaza volt, ismerte el Márta néni, amikor idáig ért az elbeszélésben, de nem folytatta tovább, hanem előrehajolt, felkattintotta a kislámpát és közelebb tolta hozzám a tálat. Kóstold már meg ezt a szőlőt, kicsit aszalódott, de annál édesebb.

A szőlő valóban édes volt, én azonban nem hagytam magam eltéríteni, és megkérdeztem, miben volt igaza Paletta tanár úrnak? A makacsságban vagy a végzetben? Mind a kettőben, nevette el magát Boér Márta, és a pergamenernyőn átszüremlő gyenge fényben láttam, hogy a nyaka is elvörösödik, pipacsszínbe borult arcán pedig megjelenik a két kis grüberli, amivel régen az udvarlóit szédítette. Makacsul kitartottam a vénlányságom mellett, ameddig nem találtam kedvemre való férfit, és engedtem a végzetnek, hogy elsodorjon, amikor utolért. Igaz, sokat váratott magára, de nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint ti voltatok Z.-vel.

Hát igen. Én még gimnáziumba jártam, és pont annyi idős voltam összetalálkozásunk idején, mint most a lányok körül portyázó unokám. Sorsfordító korban ismertük meg egymást, a zsarnok halálának évében. Abban az esztendőben billent meg először, hacsak egy hajszálnyira is, a birodalom, amelynek távoli alattvalói voltunk, és ezt különféle jelek kísérték, például Z. hazatérése, és hogy elmaradt a kötelező születésnapi fáklyásmenet. Egyikünknek sem hiányzott a petróleumos fűrészpor orrfacsaró szaga, a fiúk idétlenkedése a seprűnyélből és konzerves dobozból kókányolt fáklyákkal, amelyek köré tüzes íveket írt a kihulló zsarátnok, és a táblák az ünnepelt fehér egyenruhás képével. Örültünk, hogy nem kell énekelve körbetrappolni az üres utcákon, de nem akaródzott otthon maradni sem – nekem biztosan nem –, hátha éppen most jön el értem a királyfi, ezért felvettem svájci testőrköpenyből alakított sötétkék télikabátomat – furcsa ruhadarabok érkeztek az amerikai segélycsomagokban –, és nekivágtam a didergő városnak. A fejedre mért nem teszel valamit?, szólt utánam anyám, meg fogsz fagyni ebben a rémes időben, legalább egy sálat vigyél!

Jövendő szerelmem, Z. szintén elindult, hogy behozzon valamit az elvesztett évekből. Nyirkos hideg volt, dermesztő, orkánszerű széllel, mintha a halott nagyúr még egyszer, utoljára ki akarná dühöngeni magát, vagy csupán az év legsötétebb napján elszabadult gonosz tombolt az utcákon? Kihalt és üres volt az egész város, senki se merészkedett ki otthonról kettőnkön kívül, találkozásunk sorsszerű és elkerülhetetlen volt, akár tizenöt évvel később Boér Mártáé a hajóskapitánnyal, aki rokonaihoz jött látogatóba egy közeli, Sugár úti villába. A vendéglátók történetesen baráti viszonyban voltak Mártáékkal, és este áthívták őket, hogy legyen társasága a vendégnek. Márta az olvasmányairól beszélt, a hajós a dunai tájakról, észre se vették, hogy elrepült az idő, alig ültek le egymás mellé, máris éjfél volt. Másnap vacsora után megint összejött a társaság, harmadnap azonban a kapitány egyedül jött, egy csokor virággal. Búcsúzni jöttem, jelentette be a kapuban, holnap reggel elutazom, de mielőtt bemegyek elköszönni a szüleitől, kérdeznék valamit magától, Márta. Boér Márta arcához emelte a csokrot, mélyen beszívta a rózsák illatát, és a holdfényben olyan fiatalnak látszott, hogy a kapitánynak elszorult a torka.
ezt meg ne merd írni
Ma sem tudom megmagyarázni, miért válaszoltam gondolkozás nélkül igennel a kérdésére, hogy akarok-e pesti asszony lenni, de sohase bántam meg, hogy hozzámentem, vallotta be Márta néni. Valójában azt sem tudom, szerelmes voltam-e. De ha arra vagy kíváncsi, boldog voltam-e vele, elmondhatom, hogy az a húsz év volt életem legszebb korszaka, amit együtt töltöttünk, fejezte be házassága történetét, és felemelt mutatóujjával megfenyegetett: ezt meg ne merd írni!

Szót fogadtam, mint annak idején az iskolapadban, a Boérral nem lehet kukoricázni, és a nyolcvanadik születésnapján megjelent interjúból kihagytam ezt a részt, mert ugyan mit is szólt volna a sok pletykaéhes öregkisasszony városszerte, ha megtudja, hogy Boér Márta a nyugdíjba menetele napján ismerte meg a kapitányt, és egy szavára otthagyott érte csapot-papot.

Háromnapi ismeretség után, nevet az édes Boér Márta valahonnan a magasból, képzeld csak, alig háromnapi ismeretség után.

felső kép | Gadányi Jenő: Merengő nő, viragjuditgaleria.hu