Levendel Júlia

A DUNA CSAK FOLYT

2011 október

A DUNA CSAK FOLYT
„Minden mitológiának, minden ősi világképnek, minden spontán világmagyarázatnak s minden nagy költészet metaforikájának egyik fő eleme a víz. Az élő és éltető, a nyugalmat és rettegést hozó, a pusztulást és termékenységet teremtő, az örökké mozgásban lévő és mégis örök állandóságot is sugárzó víz. A görög, a hindu, a kínai és minden ismert nagy kozmogóniának és kozmológiának központi tényezője.”
Németh G. Béla

Milyen szerencsés egybeesések! Szerencse, hogy a tudatos választás mellett legtöbbször az ösztönös odanyúlásnak is jut szerep, s mindegy is, mekkora hányadban, ha örülni lehet egy-egy rátalálásnak. Heuréka!, kurjantják a kérlelhetetlenül józan, racionális emberek, akik különben az „ihlet” szótól is ingerültek lesznek, s megátalkodottan „véletlen”-t emlegetnek, amikor mégiscsak érzékelik, hogy éppen abba botlanak – a lényegesbe, a legszükségesebbe, s persze éppen ott és éppen akkor, még ők is felvillanyozódnak, noha nem hiszik, hogy személyre szóló üzenetük érkezett felsőbb hatalmaktól vagy másik dimenzióból.

ösztönösen nyúltam érte

Amikor Vigyél át, révészem című víz-antológiánk[1] szerkezetét terveztük, s gemkapoccsal összefogva és egyúttal a többitől elválasztva csoportokba raktuk a folyó-, a tó-, a tenger-, az eső-, a könny- vagy a fürdőzős verseket, noha tudtuk, nem lesznek tagoló ciklusok, mert a versek sorának, összekapaszkodásának is az „átvitelt” és a folytonosságot kell érzékeltetni – vagyis majdnem a legelején kértem, hogy A Dunánál zárja majd a kötetet, s én írhassam hozzá a jegyzetet. Mulatságosnak tűnt a csavar, hogy az 1936-os Szép Szó-antológia, a Mai magyarok régi magyarokról bevezető verse könyvünk befejező darabja lesz, de nemigen gondoltam bele, mi újat fűzök majd a háromrészes költeményhez. Inkább ösztönösen nyúltam érte, a mindig másként nekem valóhoz, mintha az évtizedek során sokszor leírtak elevenek maradnának pusztán attól, hogy élek. De arra sem gondoltam, hogy elegendő lesz ismereteimet-érzeteimet „alkalmazni”, s az antológiát mintegy összefoglalóan értelmezni.

Választásomat (az volt?, nem egészen az volt?) bizonyára megint (hányszor már) motiválta a politikai aktualitás: valamiképp újra szorongatóan időszerű lett írni a Szép Szó-antológia inspirációjáról, hogy a markánsan baloldali és „felekezeten kívüli”[2] orgánum alkotóit miért hajtotta a kényszer, miért kellett mindjárt az induláskor bejelenti igényüket a roppant kényes „magyarság”-téma hivatalostól, szokásostól eltérő megközelítésére. Nem sejthettem, hogy az aktualitás aztán ilyen sebességgel abszurdizálódik, és bő fél esztendővel később a miniszterelnök a Duna-parti József Attila-szobor talapzatára ülve – háttal a bronzfigurának – mondja el húsvéti Facebook-üzenetét, hogy borzongva hallgatom majd a legrosszabb emlékű klisékből összehordott szavakat és nézem az örömöt hirdető, az általános öröm eljövetelét állító, uralkodói beszéd metakommunikációját, az állendületes lépteket a Parlamenttől a szoborig –

fortepan 55303

fortepan.hu

Hiába tudom, hogy az aktualitás természetéből eredően váratlan, és nem lehet rá felkészülni, tudom, hogy semmiféle tapasztalat nem segít a védekezésben, sőt, azt is, hogy roppant veszélyes történelmi analógiákkal ijesztgetni, és a józanság érdekében el kell hessenteni a tárgyilagosnak tetsző, de mégiscsak félelemből fakadó mondatokat, például hogy József Attila sem sejthette a rakodópart alsó kövére ülve, sorsába merülten, hogy néhány esztendővel később itt embereket lőnek a Dunába.

Inkább megkérdezem magamtól: miért a Duna-part?, miért éppen az alsó kő?

Amikor minden ígért határidő után, 1936 május utolsó vagy június első napján, bizonyára kávéházi asztal mellett leírta az első sorokat, miért éppen a Duna-parti jelenet emlékét idézte? Méghozzá olyan érzékletesen, hogy bár sok-sok éve élek együtt a verssel, csak most tudatosítom magamban: ez emlék. Mert a múlt idejű igék (ültem, néztem, hallottam) ellenére jelennek látja magában az olvasó. Annak látom. Mintha ott ülve írná a verset.

a duna part lepcsojen 1935 jozsef attila

1.bp.blogspot.com

Ismert a fénykép, amelyen József Attila öltönyben, nyakkendőben, kalapban, nyitott könyvet tartva ül a pesti Duna-parton – a meglehetősen sematikus szobor is a fotó alapján készült. Nem tudjuk, ki és pontosan mikor fényképezte, ki őrizte meg a képet és hogyan került a Petőfi Múzeum gyűjteményébe, de hitelesnek tűnik a dokumentációs megjegyzés, hogy 1935 körüli a felvétel, vagyis biztosan korábbi, mint A Dunánál vers. A „köztudatban” – a verskezdet jelenbe húzó ereje miatt is – olyasféle hiedelem él, hogy a fotón József Attilát látjuk, amint éppen A Dunánál-t írja, illetve megfordítva, valaki talán beállította (ültette) a költőt a versben leírt-megjelenített pózba, hogy fényképet készítsen róla.

De lehet, hogy fotó és vers mégsem egészen független egymástól, és József Attilát a Szép Szó-antológia bevezetésére a saját képe – mint tárgyiasított emlék – provokálta? Ez volt az a bizonyos ismereteken és meggyőződésen alapuló, mégsem egészen tudatos, legalábbis nem „megtervezett” választás? Ahogy én meg víz-antológiánk zárásának javasoltam a világ „legnemzetközibb folyó”-ja (a legtöbb országon áthaladó folyam) ihlette verset.

Az ismerős kezdőkép – hogy konkrét helyen, pontosan megjelenített testhelyzetben láttatja magát (ül a lillafüredi sziklafalon vagy megy a Városligetben), mert a verses eszmélés gyakori nyitánya önmaga alkalmas pozíciójának kijelelölése – ezúttal meghatározza a vers szerkezetét és a költői világértelmezést.

A rakodópart alsó kövén ülve a legfontosabb látvány a Duna, ahogy vízszintesen folyik, aztán cseperészni kezd az eső – függőlegesen –, s már nemcsak a tér, de az idő egésze is készen van; egy koordináta, az origóban pedig ott a saját sorsába merült, mégis mindenre figyelő (mint a téli éjszakát mérő) költő. A folyó és az eső mintájára a múltnak „árja” van (Arany János Magányban című versére utalva), de hullik is.

testiesen érezni

A kisgyerek-ringatás és temetőt idéző hullámok képe is összeér, ráadásul minden kép mozog, minden kapcsolatban, kölcsönhatásban működik, mint a történelem, mint a valódi emlékezés: eleven. Az eszmélő ember képes így testiesen érezni a száz ezer ős életét-élményét. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős – ez talán akkor is igaz, ha nem egészen valódi, ha az idea kedvéért az életrajzi anya- és apa-képet retusálnia kellett. (Valószínű, közvetlenül A Dunánál születése előtt tudhatta meg József Attila, hogy eltűntnek, meghaltnak, Amerikába vándoroltnak hitt apja él, és új családja lett; az ugyancsak 1936-os pszichoanalitikus szövegben nagyon más érzülettel írja: „mit szeretnék az apámon – él”.)

Ahhoz, hogy az emlékezés békévé oldjon bármiféle harcot, sajnos, nem csak a múlt „bevallása” szükséges. Nem elegendő az sem, hogy így-úgy „rendezzük” dolgainkat (mintha a történelem során valaha valakik valamit rendeztek volna). Egyedi, személyes bölcsességféle is kellene – de kérdéses, létezik-e ilyen. Képes-e az ember tudomásul venni, hogy a mindent sodró Duna végtére is egy folyó, beleképzelhető, rávetíthető szinte akármi; a mérhetetlen emberi kínnal és vággyal szemben közönyösen csak folyik.

 

[1] Vigyél át, révészem
[2] József Attila és Ignotus Pál kifejezése
felső kép | fortepan.hu