EGY ÍRÁSTUDÓ ÁRULÁSA

Írófejedelem. A rangra együttesen emelték a hivatalos Magyarország mérvadói, olvasói – főként a kispolgárság emelkedő részével kiegészülő úri osztály –, valamint könyveinek kiadója, a Singer és Wolfner cég.
közéleti szereplés
Munkabírása Jókaiéval vetekszik. Novellák, társadalmi és történelmi regények, színművek sokasága, hírlapírás, a népszerűségben máig is veretlen hetilap, az Új Idők irányítása fél századon át, Tisza Istvánnal hétesztendeig a harcias Magyar Figyelő szerkesztése, parlamenti képviselőség; rengeteg közéleti szereplés. Idejéből még arra is futotta, hogy jachtjával az Adriai-tengeren kalandozzon.

Pályája sikerek sorozata. Kezdettől népszerű, hamarosan nagyrabecsült író, élete derekától díjak, kitüntetések záporoznak rá. A reneszánsz kori Rómában játszódó Az élet kapuja című regényét 1925-ben Nobel-díjra ajánlják. A Pázmány Péter Tudományegyetem díszdoktora, az Országgyűlés felsőházának örökös tagja, a kegyelmes úr titulus birtokosa. A magyarság sorskérdéseinek megszólaltatójaként ünneplik hazájában és exportálják külföldre. „Az egész nemzet arca Herczeg Ferenc felé fordul”, lelkendezik negyven éves jubileuma alkalmából a két háború közti évtizedek fürgetollú szerzője, Surányi Miklós.

Igaz, vannak elütő hangok is.

A Benedek Marcell szerkesztésében 1927-ben közreadott Irodalmi lexikon méltányolja Herczeg műveiben az éles szemű megfigyelést, az alkotói felépítés „matematikáját”, a színpadi dialógus biztos ismeretét, de rámutat az emberábrázolás hiányosságaira, s ami a leglényegesebb, felismeri: „Herczeget igazán komolyan csak egy probléma érdekli: a politika”.

Szerb Antal A magyar irodalom történetében a kompozícióra és a dialógusokra vonatkozó elismerés kemény bírálattal párosul. „A nagy fordulatok az ő (Herczeg Ferenc) szemében pártpolitikai intrikák következményei, és legfőbb művészete az intrika szálainak felfejtésében áll… Itt-ott már a fehér irodalom határán mozog.”
a lektűr magyar mestere
1945 után Herczeg Ferenc eltemetődött az irodalmi köztudatban. A kihantolás 1983-ban történt, a Szépirodalmi Könyvkiadó közreadta Herczeg négy történelmi regényét (Pogányok, Az élet kapuja, A fogyó hold, A hét sváb). Németh G. Béla problémákra mutató, értékes bevezető tanulmánya már a címével kijelöli Herczeg írói helyét, rangját: A lektűr magyar mestere. A regényeket 1985-ben Herczeg emlékiratai egy részének megjelenése követte, Emlékezések címmel.

Mégis úgy érzem, hogy Herczeg Ferencről a leglényegesebbet a kérlelhetetlenül tisztán látó Móricz Zsigmond fogalmazta meg naplójában. „Herczeg Ferenc társadalmi jelenség, és erről a pozícióról soha el nem siklott… Mint ember született erkölcstelen, aki azonban az immoralitást szintén mint társadalmi konvenciót élvezi.”

Móricz ítélkezése nyilván nem a törvénykönyv paragrafusait és az íratlan társadalmi kódex szabályait egyaránt betartó férfira vonatkozik. Az ítélet arra a vétekre vagy „bűnre” irányul, amely Julien Benda sokat vitatott és magasztalt művének címe és tárgya: Az írástudók árulása.
társadalmi jelenség
Ennek az írásnak célja nem Herczeg Ferenc munkásságának ismertetése és irodalomtörténeti értékelése. Igyekszem inkább nyomon követni az utat, amelyen – Móricz Zsigmond szavait ismételve – társadalmi jelenséggé kövült, s amelyen az úri világ eszményített ábrázolásától a sorsdöntő problémák elföldeléséhez, s egy vészes nemzettudat és világkép hirdetéséhez jutott el.

S hogy mennyi a része mindebben a sikervágynak, a meggyőződésnek, mennyi az irodalmi életnek és főként a politikának, mennyi az asszimiláció bonyolult jelenségének (Herczeg Ferenc apja jómódú, sváb származású patikus, idővel polgármester Versecen), mi múlott tehetsége határainak felismerésén, máskor túlértékelésén, meggyőződésen vagy a szerep hasznosságán, s a vállalt és hasznos szerep kényszerítő erején? … Közel tizenhét százada, hogy Szent Ágoston figyelmeztetett: könnyebb megszámolni fejünkön a hajszálakat, mint mindazt, ami bennünk lakozik.

*

Már első regényére (Fenn és lenn, 1889) felfigyelnek. Az érdeklődés nyilván a huszonhat éves szerző személyének is szól, aki párbajban halálra sebezte ellenfelét, s regényét a váci börtönben írta a fél évről négy hónapra mérsékelt fogházbüntetés idején. A mindaddig német nyelvű újságokba írogató, egyelőre még Herzog Ferenc négy skatulya írótollal és néhány száz ív papírral a poggyászában vonult be fogdájába, hogy megpályázza az Egyetemes regénytár nagydíját, amelyet ugyan nem kapott meg, de könyvét kiadták.
szirupos, rózsaszínű kép
Az országos népszerűséget A Gyurkovics leányok férjhezadásának bonyodalmai hozzák meg, először Rákosi Jenő napilapja, a Budapesti Hírlap tárcarovatában, majd könyv alakban, végül a színpadon. Nyomukban A Gyurkovics fiúk érettségije, párbajai, szerelmei. S a Gyurkovics-dinasztia körül Herczeg szülőföldjének, a Bácskának eszményített, szirupos, rózsaszínű képe.

A népszerűség csupán az első stáció. A becsvágyó nem érheti be vele. Herczeg Ferenc a századvég képlékennyé vált társadalmáról akar szólni, akárcsak két fiatal kortársa, Ambrus Zoltán és Bródy Sándor.

*

Egy pillantás a kor- és pályatársakra. A fiatal Ambrus Zoltán regénye, a Midas király két évvel előzte meg A Gyurkovics leányokat. Korántsem nagyszámú olvasóit Ambrus a hirtelen félmilliós világvárossá duzzadt Budapest egyik sivár bérházába vezeti. Mindennapi gondokról és egy mély szerelemről ír, a kielégületlen művészi becsvágyról, s az elvesztett boldogságról; a hiába jött siker és gazdagság, egy lélek kiüresedésének történetét beszéli el. A sikerpályáján elindult Herczeg Ferenc kávéházi asztal mellett gyakran folytat hosszúra nyúló eszmecseréket Ambrussal. Vajon hogyan vélekednek egymás írásairól?

A Herczeggel egyidős, magyar Zolaként emlegetett Bródy Sándor novelláskötete, a Nyomor részint elismerést, részint felháborodást keltett. A városi és falusi szegénység ábrázolója nem titkolja lefitymáló ellenszenvét a „sváb fiú” iránt.

Gárdonyi Géza egyelőre Göre Gábornál és Durbints sógornál tart. Még messze az út az eltiport életek, a kátyúba rekedt sorsok, a befalazottság ábrázolásáig (Az öreg tekintetes, Isten rabja!).

Herczeg a Midas király szerzőjét becsüli, Bródy ellenszenvét viszonozza, Gárdonyit sajnálja és kedveli.

*

A Gyurkovícs-mítosz létrehozójának tekintete nem a nagyváros sivár bérházainak lakóit célozza meg, a Midas király üressé vált életeinek tragikuma örökké idegen marad számára, és mindvégig utálkozva kerüli el a sikátorokat, ahol Bródy teremtményei vegetálnak. A közönség ízlésének ösztönös, kiváló ismerete vezeti. Új regényéhez hatásos témát választ: a női sorsot.
romlott lelkű
A nő a század végén a Bovaryné, az Anna Karenina, az Ibsen-drámák magaslatáról népszerű regénytárakba és francia szalondrámákba költözött. De Herczeg nem a házasságban senyvedő, a házasságból kitörő, vagy éppenséggel házasságtörő asszonyt, hanem a szüzességét elvesztett hajadont választja regénye címadó hősnőjéül (Simon Zsuzsa, 1894). A cselekmény hatásos: A Párizsból hazalátogató, romlott lelkű festőművész elcsábítja a politikába merült apa mellett felnövő, félárva leányt. Zsuzsa öngyilkossági kísérletét a festő öngyilkossága követi, végül Zsuzsát feleségül veszi egy jellemes férfi, és városi szalonokban, vidéki lakokban élénk viták folynak (nyilván nem fiatal lányok jelenlétében), vajon a jellemes férfiember megbocsáthatja-e Zsuzsa múltját.

A megtévedt hajadon után a modern kenyérkereső leány következik (Idegenek közt). Paulára, a nevelőnőre a megpróbáltatások özöne zúdul a regény bravúros ügyességgel ábrázolt otthonaiban. És mi vár rá, ha megöregszik?… Tűnődhet az olvasó. A menedék: a házasság. Paula feleségül megy kérőjéhez, a derék Tomics úrhoz, akihez semmi köze sincs azonkívül, hogy Tomics el fogja tartani. Herczeg a házasságkötés utánt is megírja, szűkszavúan, de leplezetlenül. A fiatalasszony irtózik férjétől. „Miért vagyok én itt? Miért nem megyek el?”. És két év múlva az anyaság mindent betöltő boldogsága. A csecsemő, aki „parányi kezét ökölbe szorítva alszik ketreces kis ágyában”.

Az élet kárpótlást ad. Minél inkább ódzkodik a nő a házastársi együttléttől, annál jobban szereti a kényszerű kapcsolatból született gyermekét. Herczeg írótolla elzsongítja a netán nyugtalankodó családi lelkiismeretet.

Pedig nem kell fél évszázadig várni, hogy például Németh László Iszonyából az olvasó rádöbbenjen: nem így van. Arany János néhány verssorban már régen megírta a Toldi szerelmében.
alkalmazkodásra mindig kész
Forduljunk el a „parányi kezét ökölbe szorítva alvó” csecsemőtől! Herczeg Ferenc éles megfigyelőképességről tanúskodó regénye alighanem az írástudó első komoly árulásának tekinthető. A következő a Rákóczi-korba vezető Szomorújáték, a lelkesedést, elérzékenyülést, de vitákat is keltő Ocskay brigadéros 1901-ben került színre. Szerzője már hét esztendeje képviselő, a Tisza István vezette Szabadelvű Párt tagjaként. Alkalmazkodásra mindig kész, kiváló közönségismeretét Herczeg az olvasók táboráról a politikai életre irányította. Elkezdődött a folyamat, amelyben a nemzet nagy írójává válik, műveiben morális vétkeket, súlyos mulasztásokat ábrázol az idejétmúlt magyar társadalmi szerkezetválság tüneteinek álcázására, amelyben idővel ő maga is társadalmi jelenséggé alakul.

A Szomorújáték időszerű, a millenniumos nemzeti múlt kultusza még tart.

Herczeg színműve a hatásos dialógusokból kibontakozó tanulsággal úgy illeszkedik a millennium múltidéző, patetikus művei közé, hogy szűkszavúságával, feszültségével elüt azoktól. Talán ez is egyik oka nagy sikerének.

Ocskay tragikusan végződő árulásának története a nézők elé tárja a viszály, a nagyravágyás, az irigység okozta, az önzetlen hazaszeretet hiányának végzetes következményeit. A vétkek okozta pusztulással – mesterien ábrázolva – majd a Bizáncban (1904) szembesül a néző…

A nagyhatású, a maga nemében kitűnő alkotás valójában politikai dráma, a nemzethalál képével riaszt. A Bizáncot csak akkor értjük igazán, ha képzeletünkben szemügyre vesszük mögöttesét, virtuális színhelyét, a Parlamentet, amelyet Herczeg, akárcsak pártjának vezére, Tisza István miniszterelnök az országgal, a nemzettel azonosít. A Parlament a keményen következetes Tisza Istvánnal, akinek Herczeg Ferenc kezdettől híve, tisztelője, idővel tevékeny munkatársa, végül emlékének őrzője, eszményítő méltatója – a Parlament, ahogyan Herczeg látja, az ellenzék, főként a Negyvennyolcasok órák hosszat tartó felszólalásaival, az obstrukcióval, amely megakadályozza, hogy a kormánypárt javaslatai érvényre jussanak. A gyűlölt és megvetett Károlyi Mihállyal, a földbirtok-viszonyokat feszegető agráriusokkal, a vérben forgó szemű Justh Gyulával, a parasztszínházat alapító Justh Zsigmond fivérével. Herczeg történelmi tragédiájában vádlottként jelen van minden rendbontó társadalmi követelés, a Jászi Oszkár és társai nevével fémjelzett polgári radikális folyóirattól, a Huszadik Századtól kezdve a földműves mozgalomig, amelynek Áchim András a vezetője.
halálra ítéli a birodalmat
A Keletrómai Birodalom fővárosa, a török ostromolta, végóráit élő Bizánc utolsó császára, a nemeslelkű Konstantin rádöbben családja, udvara, népe hitványságára, és halálra ítéli a birodalmat. Lefejezteti a szultán követeként érkezett fivérét, hogy a török bosszúját rázúdítsa korrupt alattvalóira. Ő maga elmegy harcolni és meghalni a várfalakon. A tragédia végső jelenetében Konstantin felravatalozott holttestét, s a bevonuló törökök előtt térdre rogyó bizánciakat látta a közönség.

A hatásosan ábrázolt nemzethalál oka, akárcsak a magyar nemzeti lét válságaié a viszálykodás, gyávaság, önző érdekhajszolás, cinizmus. A baj nem a tömeges kivándorlás – van olyan esztendő, hogy a kivándorlottak száma 71424 –, nem a béremelésért, munkaidő csökkentésért vagy éppenséggel munkáért tüntetők, akiket a rendőrök karddal, a csendőrök vagy a katonaság fegyvergolyóval oszlat szét. A baloldalinak igazán nem nevezhető Benedek Elek akkoriban veti papírra: ha csak annyit írsz: a nép idegenbe vándorol, mivel itthon nincs munkája, kenyere, országháborítónak mondanak.

A két világháború között a rendszerhű kultúrpolitika több ízben boncolgatta az azonosságot Konstantin császár, az utolsó Paleológ és Tisza István között. De ne időzzünk a Bizánc évtizedekig tartó politikai, világnézeti és irodalmi hatásánál, s csak futó pillantást vessünk a színpad vagy rege világába, a haza múltjába vagy a korabeli élet bonyodalmaiba kalauzoló regényekre, elbeszélésekre, színdarabokra, bár javarészük rutinosan ügyes. Valamennyi a nemzet gerincének tekintett középosztály ízlését szolgálja, világnézetét erősíti, vagy éppenséggel alakítja.

1911. június 1. Megindul a Magyar Figyelő. A havonként megjelenő folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke gróf Tisza István. A szerkesztő: Herczeg Ferenc, aki már jó ideje nem csupán híve – a geszti birtokon gyakran vendége és csaknem barátja Tisza Istvánnak. „Csaknem”, mert az Emlékezésekből kiviláglik, hogy Herczeg társasági, sőt nagyvilági életéből hiányzik a baráti kapcsolat. De Tisza Istvánhoz nem csupán érvényesülés- és becsvágy kötötte. Nyilván vonzotta a politikus lényének egyöntetűsége, valódisága. Herczeg Ferenc asszimiláns, s az asszimiláns általában bizonyítani akar. A dunántúli német családból származó Rákosi Jenő a tömeges kivándorlások esztendeiben harmincmillió magyarról vezércikkezik. Herczeg Ferencet származása is ösztökélte, amikor Tisza István oldalán a nemzeti illúziók hirdetőjeként harcba indult – az első szám Tájékoztatója szerint – a rombolás háborúja, a jelszavak fanatikusai, a félműveltség, a hivalkodó álfelvilágosodás ellen. Herczeg vezércikke az orvoslást is felkínálja. A radikalizmus, világpolgári gondolkodás, individualista életszemlélet, immorális irodalom és művészeti dekadencia ellen: „Vallásosság, a történelmi múlt tisztelete, erős nemzeti érzés, erkölcsi fegyelmezettség” vezet ki a káoszból. A munkatársakat gondos igényességgel válogatta ki – sokrétűségre törekedett. A cikkek írói közt ott találjuk Ambrus Zoltán, Cholnoky Jenő, Gárdonyi Géza, Prohászka Ottokár – ez idő tájt székesfehérvári püspök –, báró Kornfeld Móric, Kisbán (gróf Bánffy) Miklós, az érdemes történész, Marczali Henrik és – a rövid ideig munkatárs – Móricz Zsigmond nevét. A radikális újság, a Világ joggal írta, hogy a Magyar Figyelő: „Sok vívódó lelkiismeretnek csak átmeneti állomás lesz a teljes világossághoz” .

A Herczeg szerkesztette Magyar Figyelő időnként támadja Adyt, bár korántsem oly hevesen, mint Jászi Oszkárt és Károlyi Mihályt. A Herczeg főszerkesztette Új Idők közli Ady A duk-duk afférját. Mindkét folyóiratot a Singer és Wolfner cég, Herczeg könyveinek kiadója jelenteti meg.

*

Herczeg Ferenc kitűnő sikerdarabjával, A kék rókával valójában nem tudott mit kezdeni sem a korabeli, sem a későbbi kritika, sem híveinek tábora. A külföldön, Párizsban is tetszéssel fogadott színmű nem illeszthető be a „nemzet írójának” képébe. Az 1917-ben, a katasztrófa felé közeledő világháborúban bemutatott vígjáték valójában – talán az író tudatos szándékán túl – mintha a montaigne-i „mit tudom én”-ről, a bizonyosság elérhetetlenségéről és hiábavalóságáról szólna. Holott az előző esztendőben a Hét sváb című, csaknem jó történelmi regényében Herczeg a szabadságharc korába vezetve olvasóit a magyar föld asszimiláló erejét mutatja be, azt is bizonyítva, hogy a szorgalmas munka, érdekeink okos és mértéktartó felismerése vezet a helyes életútra. A kék róka szerelmi négyszög, kesernyésen bölcs, megértő férjjel (nagyon szereti feleségét vagy nagyon nem fontos neki?), a férj barátjával, aki szerelmes Cecilbe, a feleségbe, s azt képzeli, erkölcsi indok, s nem a féltékenység ösztökéli, hogy megtudja, járt-e az asszony Trill bárónál a Török utcában. És Trill báró, akinek az a funkciója, hogy a férj fanyar bölcsességét és barátja féltékenységét hívja elő. A negyedik a főszereplő, a kék rókát viselő, fortélyosan játékos Cecil, akiről nem tudjuk meg, hogy házasságtörő vagy hű hitves.

A kék róka kitérő Herczeg munkásságában. Kitérő, mint a régebbi keletű Andor és András vagy a Huszti Huszt, ezek a műfajba nehezen sorolható, novellánál hosszabb, regénynél rövidebb írások, amelyekben éppúgy nem lesi a hatalomtörténelem útmutatását, mint számos regényében, novellájában, színdarabjában a közönség igényét. Ír.
a hazaszeretet tragikus hőse
Az ideológiai szószóló azonban lépked tovább az írófejedelemmé válás útján, amelyre hajlama s az események egyaránt tuszkolják. A vesztett háború, a két forradalom után kialakult társadalmi közegben a katasztrófa okát változatlanul, sőt egyre hevesebben az erkölcsi indítékok hiányában látja. Ebben a szemléletben a számos morális és intellektuális értékkel rendelkező, de egy menthetetlenül elavult társadalmi életrendet makacsul védő Tisza István a hősi önfeláldozás, a prófétikus tisztánlátás, a hazaszeretet tragikus hősévé magasztosul. A meggyilkolt Tisza, Herczeg szavait idézve, a „legigazabb magyar”. (Tisza István, az ember, 1921). Károlyi Mihály pedig a féktelen nagyratöréssel párosult, gyűlölködő irigység és – enyhén szólva – a középszerű szellemi képesség szimbóluma, „lelkében egyenes leszármazottja a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik állandóan a nemzet vérző testében tartották karrnaikat”. „Ennek a senkinek mérhetetlen önhittségét nem értheti meg egészséges ítéletű ember”, summázza véleményét. Károlyi beszédhibáját is kigúnyolja, és kétségbevonja emberi tisztességét.

A trianoni béke megkötésével szinte egy időben közreadott regénye, Az élet kapuja (1920) is igencsak az akkori mának szól. A szinte harmadrészére csonkított hazában, a régóta elaggott társadalmi szerkezetben a nemzetet sorvasztó bajok okának a történelmi fátumot látja, amely földrajzi helyzetünkből, idegen hatalmak falánk önzéséből és saját hibáinkból tevődik össze. A történelmi regény fővonala Bakócz Tamás kísérlete a pápai tiara megszerzésére, hogy hazáját a fenyegető török veszélytől megvédhesse. ,,Az ország érdekét szolgálni akaró”, szövevényes terve meghiúsul, mert unokaöccse meggondolatlanul közli Fiamettával, a szép kurtizánnal, akit Bakócz ellenségei béreltek fel. A magyarság ott állt az élet kapujában, de belépnie nem sikerült.

A fordulatos cselekményt, színes korképet, hatásosan megformált szereplőket nyújtó regény nemzeti karakterünk még egy hibájára, a megfontolt óvatosság hiányára, a megalapozatlan bizalom veszélyére figyelmeztet. A Rómából távozó Bakócz máris újra tervez: százezer toborzott paraszttal indul majd a török ellen, a sereg élén olyan vezérrel, akit a parasztság szeret, de ő mégis a nemességgel tart. S a hercegprímást kísérő kanonok kérdésére: ,,ki légyen a keresztesek ama vezére”, Bakócz válasza: Dózsa György.

Az élet kapuja betöltötte funkcióját a trianoni Magyarországon. Sulykolta a történelem fátuma, a turáni átok, az egyedül vagyunk közhelyeit. A regény 1925-ben, a kiváló irodalomtörténész, Horváth János ajánló szövegével indult a Nobel-díjról döntő bizottsághoz.
mérsékelten konzervatív
Németh G. Béla a négy Herczeg-regény bevezető tanulmányában írja, hogy Horváth János már a 10-es években, a Magyar Figyelő munkatársaként, majd a 20-as évek elején a nemzeti hagyományokat őrző, mérsékelten konzervatív irodalmi és művelődési csoport létrehozását tervezte, amelyben felekezetre és származásra való tekintet nélkül részt vett volna a Nyugat és a Tormay Cecile szerkesztette, erősen nacionalista Napkelet néhány munkatársa is. A vezető szerepet Herczegnek szánta.

A Nemzeti Színházban 1925-ben bemutatott Herczeg-dráma, a Híd, ez a Kossuth elmarasztalását kimondó színdarab ihletője Szekfű Gyula nagyhatású műve, a Három nemzedék és ami utána következik. A kiváló történész elmarasztalja a tizenkilencedik század huszadik századba átmenekített liberalizmusát, mert ellentétben van „az államhatalom leviathán-szerű növekedésével”. Szekfű koncepcióját követve a liberalizmusnak elkötelezett Kossuth frázisgyártó prókátorrá zsugorodik (alaptalanul), Széchenyi tragikus prófétaegyéniségével szemben. Kivezényelt középiskolás osztályok tapsolták meg Széchenyi keserű vádjait, hallgatták a nagyhangú, patvaristává lett Kossuth fellengzős frázisait. Alighanem a Híd nyomán alakult ki a magyar középosztály fiataljainak nagy részében hamis Kossuth-kép.

S a Rákóczi-regény, a Pro libertate! A hazaszerető áldozatkészség hatásos történelmi tablóján az „értő” olvasók előtt a törökországi emigrációt sztoikus belenyugvással viselő fejedelem mögött felsejlik a turini emigráns izgága, délibábos terveket szövő alakja.
komor sejtések
Feszítő érvényesülésvággyal, elképesztő munkabírással figyelte és követte Herczeg hosszú életpályáján a társadalom hangadó részének igényeit. Idővel ez a folyamat lappangó, csak tudatküszöbön ingadozó, komor sejtéseket is megszólaltat, riaszt, figyelmeztet és nevel, mindig a hatalom nyílt vagy titkos utasításait követve. Herczegnek a korszellem diktál.

De végül mégsem. A második világháborúban a fajgyűlölet mocskába süllyedt országban Herczeg Ferenc a maga módján ellenzékben volt. Budai villájában íróasztaláról lekerült Mussolini neki dedikált fényképe, amióta a Duce Hitler szövetségese lett. Herczeg talán elsősorban a „proli” volta miatt vetette meg Hitlert, akit nyilvánvalóan eszelősnek tartott. A lényeg: a főrendiházban Herczeg Ferenc ahhoz az elenyésző kisebbséghez tartozott, amely egyik zsidótörvényt sem szavazta meg. A háború megüzenését kezdettől ellenezte.

91 éves korában, 1954-ben halt meg magányosan budai villájában, fogyatkozó műtárgyai között. Úgy hírlett, aggódott, mi lesz, ha egészen kifogy belőlük.

felső kép | Herczeg Ferenc: Bizánc. Bemutató Székesfehérváron, 2012. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt