APOLLÓ, HOGY DÉLUSBÓL

Azok az aranyos kis csemegék, mondta volt Buda néni, akiről tudni lehetett, hogy ott van a falu végen, akkor is, ha ő maga nem látszik, rejti a függöny, a kerítés, bokor vagy kazal; a nyájassága szétfolyt az utakon, sütött a falakról, úszott szembe a felhőkkel, lebegett a beszívott porral.
gúnynév
Azok az aranyos kis csemegék, mondta édeskedő hangon, mert a fülébe jutott már, hogy gyerekekkel dolgozom. Városi sikkel karolt az emberbe, és mentünk, szinte sétáltunk, mintha aszfalt lenne a lábunk alatt, ezt a korzózást megúszni nem lehetett, vagy legalábbis a szorongást tőle, azok az aranyos kis csemegék, és ez a jó levegő, városon ilyen már nincsen, a soproni szanatóriumba is innen viszik a jó műtrágyaszagot, vihogtunk később a húgommal, akivel mindig jól tudtunk vihogni, és szinte csemegéztünk mindent: hogy én azt mondtam, Buda néni kérem, és később mondták, hogy ő nem is Buda néni, csak úgy rajt maradt a Buda, még a lány korából, és ez már-már gúnynévnek is számít, de a Buda néni ezt mégse vette zokon, csak mosolygott, és gyomorhangon társalgott tovább. Az út közepén egy kis lány-csemege ült a porban, két kézzel kotorta maga körül előre-hátra, nézett föl ránk kerekbe formált palacsintaarccal: Diána, felelte a kérdésünkre, Diánának hívják, s a port rúgva elindult a falu irányában, mind a két cipőfűzőjét húzta maga után.

Hogy fogják hívni, ha lánycsemegéd lesz? Böktem a húgom nagy hasára. Hát hogyan? Diánának. Mondta a húgom. S ha fiúcsemege lesz, nevezzük Apollónak. Mert akkoriban nagyon szerettük énekelni azt a virágéneket, ami így kezdődik: Apolló, hogy Délusból Diánához érkeze.

Ültünk a húgomék kertjében, mintha csak Délusban időztünk volna, s ettük a szagosszőlőt, amit már Diánának vagy Apollónak is szántam, a kis Diána- vagy Apollócsemegének. Akkor ez itt most csemete-szőlő, mondta a húgom, és fergete­gesen nevettük, mint a délusi időkben mindig.
forgatókönyv
Savanyú szagú a kórház. Rossz a lehelete. Pang minden. Sósav, hypo, flóraszept, hipermangán, minden hiába. Hőköltető áramlással húzódnak a szagok. A Nannya jövő héten hazajöhet, gondoltuk is már, de mégis mindnyájan eljöttünk, álljuk kö­rül az ágyát, tartoztunk neki ezzel, meg a cérnametéltes húslevessel, cseresznyés rétessel, piskótával, szinte féltünk is, hogy hazajön, még mielőtt ezt a tartozást leróhatnánk, ezt a körülállási demonstrációt megejthetnénk, ami mutatja, hogy mi majd a komolyabb követelményeknek is eleget fogunk tenni, úgy fog lezajlani minden, ahogy a forgatókönyv előírja. Ez itt a körülállás archetípusa, a Nannya azt pontosan így álmodhatta meg. Ha népiskolai tankönyvíró volnék a század ele­jén, erről tanulságos olvasmányt szerkesztenék, címéül ezt adnám: A bölcsőtől a koporsóig. A rajzos illusztrációkon fekete ruhás férfiak állnak körben, ők tud­ják, hogyan kell fogadni az eseményeket, a bajuszuk kanyarodik, mint a zsinóros ruha paszománya. A bölcső körül állókon is paszomány-bajusz, a betegágy körül állókon is paszomány-bajusz, s aki a rajzra néz, már tudja is, hogy mi az élet rendje: a bölcsőbeliből előbb-utóbb paszománybajuszos lesz, s a paszománybaj­szosból halott.

Állunk, helyezkedünk, időnként helyet cserélünk, szünetet tartunk, végszava­zunk. Lomhábbak vagyunk, mint kellene, szinte egészen ellustultunk: csak felüle­tesen próbálgatjuk ezt-azt, az igazi főpróba elhalasztódott: három nap múlva jön haza a Nannya.

Párnapaskolás, kézsimogatás, csókok jobbról és balról, örvendezés a jó hírnek, még egyszer az időpontok egyeztetése: szabadság, de lehet, hogy elég lesz majd a csúsztatás is, pakolás, taxi, rendben lesz minden. Közben látjuk, hogy a Nannya nem ezt várta, ő egy komolyabb próbára számított, jó szereposztással, visszavehetetlen, drámai főszereppel. Azon iparkodunk, hogy a távozásunk szabályos legyen: nem túl gyors, semmi kapkodás, az ajtóból még egy mosoly, integetés, és el.

A folyosón már nagy a forgalom, köszönjük a látogatást, hangzik a nővér szava tizedszer, századszor, és elölről újra, a háta mögött visszaszivárognak, még utoljára valamit mondani, nyomatékkal ismételni a legfontosabbakat. Itt jönnek a Nagyék, mondják körülöttem, egyszerre többen is. Hogy van a Nagy néni? Menthetetlen, fölvágták és varrták is vissza. Mondják halkan, némelyiknek csak a szája mozog, a valahonnan ismerős köpcös ember csak legyint a kezével, de mindnyájan olya­nok, mint akiket megvertek. Ilyenek voltunk gyerekkorunkban az igazságtalan po­fonok után, nyeltük befelé a sós ízű keservet.
köszönjük a látogatást
Állunk, nézzük egymást, mit lehet ilyenkor mondani? És akkor megindulunk visszafelé, terelgetnek udvariasan, nézzük meg a Nagy nénit, mondja valaki közü­lünk, tízen is lehetünk együtt, az osztályos nővér már messze jár: köszönjük a látogatást, a kloroform-, hipermangán-, betegszag szalámi-, narancs- és zsírszag­gal vegyül, talán kinyitják majd az ablakot is.

A kinyitott ajtó mögött Buda néni feküdt. A sarkig tárt ajtó takarta az ágyat, az ajtót be kellett csukni, hogy mindnyájan beférjünk, Buda néni hálóinge alatt domborúság, mint a hordó: ez a kötés lenne, vagy a visszavarrt hasa? Visszacsukták belé a betegséget, tanácstalanul rácsukták az ajtót, nincs mit tenni, nincs mit mon­dani, a halál már ott van. Jó napot kívánok, Nagy néni, mondom, mert nem merek Budát mondani, pedig érzem, hogy azt kéne, kicselezni az ostoba halált: eltévedt, nem jó helyen jár, rossz a cím, itt semmi keresnivalója. Buda néni akkor megkér­dezné az aranyos kis csemegéket, társalognánk jó levegőről, az időjárásról, mon­danánk, hogy nahát, milyen neveket adnak mai napság a gyermekeknek, felsorol­nánk, hogy Diána, Ivett, Anett és Zsanett, belém karolna, és megkérdezné a hú­gom gyerekeit, én meg mondanám, hogy Sára most ment férjhez, Borcsa meg szülni fog, és kezdenénk elölről, mindaddig, míg a halál fülét-farkát behúzva odébb nem állna.

De nem mertem Budát mondani a rokonai miatt, pedig Buda néni átfogta a nya­kam, az arcához lehúzott, jobbról és balról megcsókolt, s amikor rázkódva sírva fakadt, a hasában ficánkolni kezdett a halál. A szagáról ismertem meg.

A századelői olvasókönyvet a paszománybajszosokkal a húgomnak sem mond­tam el. Néha még ülünk a kertjében, s ma sem nevetünk ritkábban, mint a délusi szép időkben, csak egy kicsit másképp.

kép | Eran Gilat, lensculture.com