Csoóri Sándor

MEGFONTOLT, OKOS ENGEDETLENSÉG

1984, PÁR-SOR 6.

MEGFONTOLT, OKOS ENGEDETLENSÉG

Kedves Levendel Juli,

komoly bűntudat nyomaszt, ideje volna megszabadulnom tőle. A szolidaritásról szóló jegyzetedet azért küldted el, hogy egy valóságos és egy jelképes baráti kör tagjai közül elsőként én szóljak hozzá, én árnyaljam és bokrosítsam tovább a töprengéseidet, vagy sodorjam félre őket, ha úgy gondolom. Még ősszel megígértem, hogy írok valamit, de jöttek-mentek a hetek, halmozódtak szokásos bajaim, s az ígéret teljesítése halasztódott. Karácsony előtt kiverítékeztem ugyan magamból egy gomolygó szöveget, de már írás közben éreztem, hogy a kilencoldalnyi okoskodásom újra csak a halasztás ravasz eszköze lett, arcátlan időnyerés, mert sokkal inkább a becsületemet akartam megmenteni előtted, mint belebonyolódni a vallomásba. De négy hónap után már nem kereshetek több kibúvót.

Írásodat olvasva – furcsa módon – egy gyermekkori kép támadt föl emlékezetemben: tavasz van, s mi, egy utcabeli fiúk, apró karbid darabkákat ejtegetünk bele a tócsákba. A fehér szemecskék ide-oda cikázva sisteregnek a víz tetején, mint korcsolyázó vízibogarak. Egytől-egyig tele vagyunk izgalommal és csodálkozással, de nem csupán a vízen füstölgő karbid darabok láttán, hanem mindentől: a közeli fáktól, a közeli égtől, a zajongó madaraktól. A szokatlan jelenség, úgy látszik, bujtogató hatással volt a környezetre is.
megbizsergetett
A szolidaritás gondolatát valahogy Te is így ejthetted bele karbidként a mi hazai tócsáinkba. Nem mondhatom, hogy a régi izgalmakhoz hasonló izgalom kezdett el bennem sisteregni, de valami mégis megbizsergetett. Olyasmit bolydítottál meg, amiről nem szoktunk beszélni.

Szolidaritás itt Magyarországon? Köztünk, egymással érintkező és egymásra utalt állampolgárok között? Tudom, hogy a fogalom politikai távlatát Te még csak véletlenül se kapcsoltad össze a nagy betűkkel írandó lengyel SZOLIDARITÁS-sal. A fogékony képzettársítás azonban szándékod ellenére is összekapcsolja. S gondolhat az ember bármit az utóbbiról: az együvétartozás, az összefogás, az áldozatokra is képes felebaráti felelősség társadalmi szerepéről, a mai gondolatok hátterében, mint kiemelkedő hegyvonulat, mindenkor fölkomorlik a legújabb kori lengyel történelem.

korniss1

A kettőt én most mesterségesen elválaszthatnám egymástól, de ez csonkítás volna. Vibráljanak és remegjenek együtt, hiszen ehhez a néphez rokonszenv, történelmi érdek és ízlés köt bennünket századok óta. Igaz, mozaik-nemzet vagyunk, az ellentétes érdekek bújtatott és kócolódó szálaiból egybeszőtt közösség. Összetartani se kohéziós erők tartanak bennünket össze, hanem a történelmi s a földrajzi keretek, a megszokás, a jogrend, a szülőföld és az anyanyelv abroncsai. Sőt nagyon gyakran a tehetetlenség különféle formái. A félelem vagy az egykedvűség is inkább, mint a kezdeményező erő és a cselekvőképesség ösztöne. A világban való szétszóródásunk láthatóan – lelki önfeladásaink pedig lappangva tanúskodnak erről az állapotról. Másszóval: „államilag” létezünk, a térség körülményeihez viszonyítva még tűrhetően is, de egy magasabbrendű közösség alapszabályainak csak feliben-harmadában tudnánk megfelelni. Vagy még annyira sem. Egy ember, akinek nincs veszélytudata, jövőtudata, fájdalomérzete, előbb-utóbb áldozatául esik élete szorongató eseményeinek. Így van ez valahogy egy nemzettel is. Elképzelem sokszor: mi lenne velünk, ha a közeljövőben bármilyen külső vagy belső válság kartácstüze robbanna föl a fejünk fölött. Attól tartok: annyi felé rebbennénk szét, ahányan vagyunk. De az is lehet, hogy idegbajosan szónokolnánk a zűrzavar és a romlás kellős közepén. Félő, hogy elhagyna bennünket a kijózanító gunyorosság is, mert humorunk is, sajnos, csak a kabarétréfákban van, a rádió-béke és a televízió-béke ápolt csöndjében: komolyabb történetek sűrűjében megdermedünk.

Különösen az elmúlt években azért irigylik közülünk sokan a lengyeleket, mert válságos időkben ők legalább egymásba tudnak kapaszkodni. A valóságban is szolidárisak egymással. Hogy milyen fokon, azt a nyolcvanegyes év örvénylő eseményei mutatták meg emlékezetesen. Ebben az évben az önfegyelem hosszú távú bajnokaivá váltak. Hiszen ha elveszítik fejüket, a polgárháború poklát szabadítják magukra. Fenntartás nélkül kellett figyelniük egymásra. Tartást és lelkierőt természetesen nemcsak abból a politikai helyzetből merítettek, amely az életüket körüllángolta, hanem katolicizmusukból, az egyház morális tartalékaiból s lengyelségük évszázadok alatt megizmosodott tudatából. Három részre osztottságuk legalább olyan lidérces és elfogadhatatlan volt számukra, mint a mi számunkra Magyarország három részre szakadása Mohács után, de az ő szívósságuknak végül eredménye is lett: forradalmak, felkelések és világháborús tusakodások után van egy nagyjából önmagával azonos lengyel nemzet. Még ha lebegő formában van is, de van! Még ha „a politikai realitások” elaknásított területe fölött imbolyogva, akkor is!
egy óriási nemzeti zászló
Másokkal együtt magam is irigylem a lengyelek összetartását, de nem tartom őket példaképnek, mert tudom, hogy hajlíthatatlan és szép hazafiságuk csak az üdvözüléshez elég, magához az élethez nem. Egyik költőjük, az átkozott életű Cyprian Kamil Norwid ugyan még a múlt században fogalmazta meg a lengyelek szervi baját, de látlelete olyan pontos és megrendítő, hogy még talán ma se veszítette el érvényességét. Ezt írja Norwid a lengyelekről, vagyis önmagukról: „Egyáltalán nem vagyunk társadalom. Pusztán egy óriási nemzeti zászló vagyunk. Lehetséges, hogy ennek a kimondásáért barátságos emberek egy szép napon fölakasztanak… de akkor is csak azt mondanám összeszorult torokkal, hogy Lengyelország a legutolsó társadalom a föld kerekségén, ám világunk első nemzete!” Hasonló súlyú mondatokat rólunk Széchenyi mondott csak, és Ady. A magyar meghasonlást, a fél-nemzeti lét élményét, mely nagyjából azonos volt a lengyelekével, ők fogalmazták meg a legkíméletlenebbül. Magyarul ma már senki se fogalmazhatna mondatokat szájtartásukkal és szigorukkal. Az ő megszidható magyarságuk már csak történelmi emlék.

Annak, amit első szuszra eddig elmondtam, látszólag nem sok köze van ahhoz a témához, amelyről Te beszélsz a jegyzetedben. A szolidaritás ürügyén, ha vázlatosan is, én inkább a lengyel nemzet és a magyar nemzet általánosítható viselkedésén elmélkedtem, ahelyett, hogy a magyar állampolgárokban megromlott, vagy csak alvó szolidaritási készség állapotáról töprengenék. De kérdés, hogy elválasztható-e egymástól ez a két minőség: az ország helyzete s lakóinak gondolkodásmódja. Olyan országok esetében, ahol az állampolgárok hosszú időn át gyakorolhatták önállóságukat, s ráadásul független, helyi demokráciákban élhettek, ott feltétlenül szétválasztható, de ahol ez a függetlenedés csak ibolyakék utópia maradt, ott semmiképpen. Gondolj csak egy pillanatra a magyar irodalomra: kifejeződött-e benne valamikor az idők folyamán amolyan jófajtájú, nemes individualizmus, amely érzelmi és filozófiai feszültségei folytán függetlenedni tudott a „magyar végzettől”? Függetlenedni úgy, hogy amitől elszakadt, azt saját akaratából választani is tudná. Egyedül talán Szabó Lőrinc költészetében testesül meg valami szokatlan és szélsőséges individualizmus, amely jobban képes a kiszakadásra, mint a visszaforradásra. A kivétel talán az ő esetében is csak erősíti a törvényt: azt, hogy az állampolgári és a hazafiúi önállóság hiányában Magyarországon majdnem mindenki kiszolgáltatott és függőségi viszonyban kénytelen élni hazája általánosítható helyzetével. S nemcsak azzal a jelen idejűvel, amelyben megadatott neki élnie, hanem a mindenkorival. Azaz: a történelemmel. S mi más származhat ebből, mint az öröklődő magyar abszurditás, hogy ebben a megviselt sorsú országban már eleve vagy kurucnak vagy labancnak születik az egyén. Igazi alternatívák hiányában választani csak a hamisból, a nem-választhatóból lehet, s élete során ki-ki ezt igyekszik igazolni, indokolni másokkal. Ezért fordulhat elő, hogy a „jó labancok” néha úgy viselkednek, mintha vérbeli kurucok volnának és az igazukban megrekedt kurucok pedig mintha labancok.

korniss2

Szolidaritás „kurucok és labancok” között? Szélárnyékosabb években ez nem is olyan szentségtörő igény és cél, de a válságosra forduló időkben a lélek villámgyorsan visszazökken régi, gyulladásos állapotába s kirobbantja a testvérháborút. A mindenkori Rákóczi a rongyosai élén hadat üzen, harcol és erkölcsileg győz is, de a Pálffy generálisok, idegen erőre támaszkodva, mindig térdre kényszerítik a lázadókat.

Lám, a történelmiség kényszere, mint valami lélektani ficam, nálunk akkor is beugrik, ha nem a történelemről, hanem csak egyszerű társadalmi kérdésről esik szó. Amikor elolvastam írásodat s egy hittérítő nemes buzgalmát és csöndes segélykiáltásait hallhattam ki belőle: egyetlen szó kattant be nekem: a megosztottság. Még nem tudtam, mit akar velem ez a szó s hogy mit akarhatok tőle én is, de úgy éreztem: a Te szolidaritásigényed valóságos és komor ellenfele ez a szó.

Józan társadalomtudósok egyértelműen azt állítják, hogy nemzeti egységre csak külső támadás és belső elbizonytalanodások idején van szükség. Nyugalmasabb időkben az egészséges társadalom működésének titka a jó megosztottság.
rossz megosztottság
A hangsúly mindenképpen a jó megosztottságon van. S ami jegyzeted olvasásakor még homályosan gomolygott bennem, mostanra kivilágosodott: sajnos, a mi mostani társadalmunkat nem jó, ellenkezőleg: lappangó, rossz megosztottságok jellemzik. A valamikori osztálykülönbségek nagy és eléggé áttekinthető tömbökre tagolták szét az országot. Kizsákmányolók álltak kizsákmányoltakkal szemben. Birtokon belüliek a kívülrekedtekkel. Az „osztálykülönbségek” és az „osztályharc” ma teljesen áttekinthetetlen, s ráadásul egyéni küzdelemmé silányult: szinte minden országlakó polgár a többiek lehetséges ellenfelévé változott. Kezdjem egy jelentéktelen példával: bemegy az ember – mondjuk – cipőt vásárolni egy áruházba vagy cipőboltba, de olyan színű és minőségű, amilyet jókedvvel hordana, nincs. Átmegy egy másikba, egy harmadikba, és ott sincs. Odavan már fél napja, oda a kedélye, járna inkább mezítláb, amikor a negyedikben végre talál kedvére valót, csak az a baj, hogy amelyiket fölpróbálja, fél számmal kisebb a hordhatónál. Ez az a lélektani pillanat, amikor a vevő dönt, és átlép a „korrupciós bizalom” határsávjába. Megkockáztatja azt a gyakorlat által hitelesített mondatot, hogy: „hálás lennék, ha találna megfelelőt”. Az eladó pontosan érti ezt a nyelvet, és az esetek jó részében megtörténik a csoda. Egy ötvenes vagy egy százas ellenében.

S mi történik ilyenkor?

A vevő egyrészt örül, hogy hozzájutott ahhoz a holmihoz, amire szüksége volt, másrészt azonban méltatlankodik, hogy így jutott hozzá. De ugyanezt éli meg az állampolgár a vízvezetékszerelővel, a kőművessel, az orvossal, a pincérrel, a taxisofőrrel. Semmi, csak egy hajszál a levesben. Hányszor előfordul velem például, hogy sürgős dolgom akad és leállítok egy taxit. Magától értetődő lenne, hogy a pénzemért elvisz, ahová kérem. De ez nem egészen így van. Még be se szállok a kocsiba, már fölmérem a sofőrt, s azt kezdem latolgatni, hogy mennyi borravalót adjak majd neki. A szokásosat? Netán többet vagy kevesebbet? Egy hosszabb út még emberi nyereséggel is járhatna: akár egy jóízű parlamenti vitát is lefolytathatnánk a sofőrrel, de hiába váltanánk meg a világot is, a nagy kérdésekben való egyetértésünk legfőbb záloga, az esetek zömében továbbra is a borravaló maradna. Ha én csak „szövegelnék”, de öt forinttal kevesebbet adnék az elfogadottnál, megmérgezném benne az eszméimet.

korniss3

Ostoba volnék, ha a taxisokat hibáztatnám ezért a helyzetért. Más „munkáltatói viszonylatban” velük ugyanez történik a visszájáról. Bizonyos értelemben kijelenthetjük, hogy Magyarországon részben egyik állampolgár fizeti meg a másikat. Csakhogy ennek a titkos bérfejtésnek nem csupán az állampolgárok pénztárcájában érződik meg a hatása, hanem az agyukban s a közérzetükben. A legszófukarabb magyar is órákon át tudná sorolni a lopásokat, az átveréseket. Mindazt, ami hitelrontás és közvetlen erkölcsrombolás a társadalmunkban. Gyakran elveszélytelenednek ezek a sistergő indulatok, a címzettjük nem föltétlen az, aki kiváltja őket, de az elveszélytelenedő panasz magát a panaszkodót rombolja leginkább. A sok idegbeteg ember ugyan kivel lehetne szolidáris?

A magántulajdonra épülő társadalomban, ha nyersebbek, akkor is világosabbak a játékszabályok és a törvények, mint a mi felemás társadalmunkban. A hivatalosnak számító első gazdaság mellett kifejlődött második gazdaság minden érvelésnél beszédesebben szemlélteti társadalmunk tudathasadását s az állampolgárok között keresztül-kasul húzódó és lassan mélyülő érdek-árkokat.

Már magát a jelenséget is csak ellentmondásos lélekkel ítélheti meg az ember. Mindenekelőtt azért, mert jónak és rossznak, lendületes és züllesztő erőknek olyan fokú vérkeveredése zajlott le benne, amely, túl a gazdasági életen, Magyarország későbbi sorsára kiszámíthatatlan hatással lehet. Az, hogy a második gazdaság egyértelműen az első gazdaság kritikája – jó, hiszen ez azt jelzi, hogy a mai magyar társadalom nem merevedett meg, hogy mozog, alakul, s új megoldásokat keres. Jónak tekinthető az is, hogy egyáltalán ez a bírálat megszülethetett: vagyis hogy az emberek okosabbak mertek lenni a törvényeknél és volt bátorságuk kijátszani őket. Ez a jónak tekinthető tény a gyakorlatban azonban már kínosan és bosszantóan összevegyült a rosszal. Először is azért, mert nem tömegben s nem eléggé nyíltan játszották ki a törvényeket, hanem egyik is, másik is a maga álcázható csöndjében, úgy ahogy tudta. Ha kellett csalással, félrevezetéssel, ügyeskedő erénnyel s gyakran hétköznapi zsenialitással.
a korrupció valamilyen változata
Az utolsó évtizedben tehát az értékek javarésze úgy teremtődött és született meg Magyarországon, hogy rögtön szervesült vele a korrupció valamilyen változata. Márpedig ha egy társadalom, amelyben sok apró csalás van, cselezés, hitelét vesztett szó és hitelét vesztett remény halmozódik föl, látszatra fejlődhet, hízhat, gyarapodhat s lehet bármilyen erős is, alkatilag gyönge marad, mert ezek a csalások szétszivárognak lassan a nyelvben, az emberek közötti kapcsolatokban, megmételyezik a társadalmilag is nélkülözhetetlen bizalmat. Nem történik semmi látványos tragédia, csak a társadalom tagjai fokozatosan elhidegülnek egymástól, önzők lesznek, kevesebb gondolatot „termelnek” ki magukból, kevesebb derűt, bizakodást. Elhatalmasodik rajtuk a magánéletesdi ragálya s a teljességet igénylő örömök vágyát fölváltja bennük a szórakozás hajszolása, a kikapcsolódások hétvégi „kalandja”.

korniss4

Kivel és miért lennének szolidárisak az ilyen emberek? A szolidaritás élménye elképzelhetetlen csak úgy, elvontan. Elképzelhetetlen például az igazságérzet, valamilyen közös cél és a közös értékek tisztelete nélkül. Egy országban, ahol a lezüllött munkaerkölcsön úgy röhincsél mindenki, mint dülöngélő alkoholistán vagy egy leitatott utcalányon, ott legföljebb csak a szolidaritás fonákja: a cinkosság születhet meg. Valamiféle harsány, tomboló negativitás. Holott előttünk se titok, hogy a nyugat-németek és a japánok életszínvonala nemcsak azért ugorhatott magasra a második világháború után, mert a békeszerződések megtiltották nekik a fegyverkezést s a nemzeti jövedelmük vérvesztesége így kisebb volt, hanem a munka épen maradt erkölcse miatt. Magyarország e tekintetben is tudathasadásos ország. A lakosság megveti a munkát, miközben mellékesen rengeteget dolgozik; a rég megállított nyolcórás munkanapok helyét a tizenhatórás munkanapok foglalják el. A szerepéből kiesett munka rossz szerepre kényszerül: ahelyett, hogy összekötné, szétválasztja az embereket.
a közszellem naponkénti frissítése
Természetesen mindez a szellemi munkára és munkásokra is vonatkozik. Csak még fokozottabban! Ahogy a vasöntőnek anyagra, a szellem emberének erkölcsi erőre s légkörre van szüksége ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Egy országban, sajnos, az erkölcs is „fogyóeszköz”, a gondolat is az – ha nem termelődik újra, veszedelmesen apadni kezd. Gondolj csak bele, hány esztendeje akartunk mi együtt, egy „bandába” verődve, folyóiratot indítani. Lassan húsz esztendeje. A sikertelenség, a kudarc nem összekovácsolt, hanem szétporlasztott bennünket. De hivatkozhatok újabb példára is. Négy esztendővel ezelőtt az én fejemben fogant meg egy – kéthetenként megjelenő – lap gondolata. Akkortájt már érezni lehetett, hogy a magyar reform ügye ismét elbizonytalanodik, és mi, a magunk eszközeivel, ezt a folyamatot szerettük volna föltartóztatni. Abból az egyszerű alapgondolatból indultunk ki, hogy minden gazdasági fejlődés első számú feltétele az emberi gazdagodás. A szellemi, a lelki öntudat gyarapítása, új stílus és új módszerek kikísérletezése. S mindent megelőzve: a közszellem naponkénti frissítése. Közgazdászok, írók, történészek, orvosok, társadalomtudósok, népművelők mozdultak velünk lélekben s kezdtek tervezgetni. Engem ismét meglegyintett valami abból, amit te szolidaritásnak: együtt-lélegzésnek gondolsz. De ahogy múltak a hónapok, múltak az évek, az összefogás reménye úgy adta át a helyét a szégyenkezésnek. Akik két esztendeje még kerestük egymás gondolatát és tekintetét, kezdtünk elnézni egymás arca mellett a falig, vagy jó messzire ki, az ablakon túlra. Furcsa, de így igaz: bűn híján is bűntudat gyötört. A cselekedni nem tudás bűntudata. Egy jó ügy úgy siklott át ismét a romboló ügyek világába, hogy mi bármit is ronthattunk volna rajta.

korniss6

Talán a szégyenkezőknek s a kiábrándultaknak kellene szolidaritást vállalniuk egymással? Lehet. De magától az se menne. Ehhez előbb az engedetlenség megfontolt s okos dacát kellene vállalnunk. Mert szolidaritás enélkül szó csak, fátyolba öltözködő részvét.

*

Látod, bárhonnan közelítsek is a gondolataidhoz, oda lukadok ki, hogy a szolidaritásnak nincsenek meg a társadalmi föltételei Magyarországon. Csak az igénye van meg s a személyekben tusakodó, szunnyadó, föl-fölgyulladó képessége. Mert ha kötik is az egyént a körülmények, nincs mindent meghatározó ereje a szükségszerűségnek: mindig marad valami az emberben, amiről szabadon dönt. Így van ez most is! Sokfelé forogva az országban azt tapasztalom, hogy sokkal több erkölcs kószál gazdátlanul körülöttünk, mint ahogy hisszük. E tény, persze, kevés ahhoz, hogy kószáló értékek majd csak úgy önmaguktól egymásra találnak. Óhajodat én a legnemesebb óhajok közé sorolom, de meggyökereztetésére nem látok semmi lehetőséget. Ha valamiben hihetek: talán a jobbak szolidaritásában s a megszállottakéban. Ezek azok a madáchi típusú egyének, akik tudják, hogy az embernek akkor sem szabad lemondania, ha erőfeszítéseinek a csődjét föltárták előtte.

Hát csak ennyit keserűen, hát csak ennyit vigaszul is!

korniss7

A Pár-sor (Levendel Júlia-Horgas Béla magánkiadásban megjelent műhelynapló, 1983–1985) az író-szerkesztők számtalan folyóiratteremtési próbálkozásainak egyike; a Liget közvetlen előzménye. A 6. szám témája: a szolidaritás. A Lánc volna, karika című összeállításban Levendel Júlia felvezető jegyzetéhez Csoóri Sándor, Békés Pál, Mándy Iván és Nemes Nagy Ágnes írása társult. A saját költségen megjelenő kiadványok nyomdába adásához is a Kiadói Főigazgatóság (a Kádár-kori cenzúra egyik intézménye) engedélye kellett – ennél a számnál, a téma „kényes”-sége miatt, kilenc hónapig tartott az „eljárás”, a minisztériumi apparátus az MSZMP Agit.prop. Osztályától is jóváhagyást kért, ott viszont éppen Csoóri írását kifogásolták legélesebben. Az esszé végül változtatás nélkül jelent meg.
Csoóri Sándor múlt heti fájdalmasan protokolláris temetése indokolja egykori gondolatmenete közlését. A Liget szerkesztői úgy vélik, bármely igazságtalan és agresszív hatalom csak azt tudja felhasználni és kisajátítani, aki hagyja-hagyta magát, de az egykori társat megilleti a másféle, saját szavaival szóló végtisztesség. Az eredetileg cím nélkül megjelent írásnak utólag választottunk címet. (a szerk.)
kép | Korniss Dezső művei