Csongor Andrea

ÁTKELÉS

ÁTKELÉS

Aluljáró. Mindennap ott megyek.
– Sőt, haladok!
Cipőm elegánsan kopog.
A térben – saját teremben –
visszafogott az illatom.
Decens másolat vagyok, valami
prototípusé. Nem más.
Valahonnan valahová,
célom van, önigazolt vagyok, miegymás.
Ő – az a lány, nő? – ma is,
reggel hétre már beágyazott.
A szokványos kép fogad.
Büdös, letakart, meztelen ciha,
tetejében óriási, piszkosfehér plüssmacija.
Egy alvóállat.
Gondolatom ma sem másítom.
Amit hoztam, ugyanazt viszem.
A nyüves plüssállat zavar.
Meghasonulhatnék. Minek?
Inkább megyek majd a felszínen.