Csajka Gábor Cyprian

NEM REGÉNYÁLDOZAT; CSAK REMÉNY, PÁNIKVERZIÓ

1999 augusztus

NEM REGÉNYÁLDOZAT; CSAK REMÉNY, PÁNIKVERZIÓ

Nem az üres, fehér papírlap rettenetes. Így érzem, ezt gondolom, ezt látom magam előtt. Senkit, semmit nem akarok cáfolni a papírlap mentegetésével. Csupán azt állítom, azt látom a lábára állni, hogy az életem az, ami most rettenetes.

Üresre rámolom az íróasztalt; hozzáigazítom az eszemhez. Hiszen az isten se őszinte mindabban, ami rajta volt. Az Isten se őszinte itt! Ezt ismételgeti az üresjáratom. Pedig az őszinteség pótolhatná Istent. A halál nem akkora gond. Ezt ismételgeti bennem az egyszerű, csillapíthatatlan, útszéli szomorúság. Természetesen magánéleti szomorúság ez, nótás kedélytelenséggel szólva: szerelmi bánat.
egykor volt szerelmünk
Búcsúzkodunk. Hanyatt dőlünk, egymás kacatjaiként, egykor volt szerelmünk puha rongyrakatán — kell nekünk ez a szigetelés. Alánk. Nehogy fölfázzunk az őszinteségtől. Éppen a zenéről beszélünk mellé. Erőlködöm, de nem bírom hallani, amit ő mond. Szerintem Mozart, Puccini, John Coltrane és Hendrix; ezt én mondom neki.

Nem neki. Neki nem mondok semmit, ahogyan ő se nekem, mert félünk az őszinteségtől. Mindennek persze semmi köze a kímélethez. Az őszinteség volna a kímélet; a fájdalmas, kínos igazságokból megszülethetne a biztos, komoly és könnyű tragédia — forgalmi nevén: az életesély.

Katasztrofális, komolytalan, mélységesen szomorú holtpáros vagyunk. Vakító bizonyossághiány. Csak azt tudom, hogy ehhez képest a halál tényleg nem akkora gond. Tudom, mert így hozta a sorsom, és ez lett az egyetlen bizonyosságom, vakszerencsém.

Van egy történetem, az életem valósága volt. Szerettem volna hosszabbra, vagy hát a műfaja szerint regényszövegbe fogni; rendesen kiaknázni. Nem vagyok rá képes. Föl kell áldoznom a regényt, be kell érnem a vázlattal, a pánikverzióval: csak legyen meg! Csak lehessen bizonyosság a csonkalétében is; próbálja meg kimondani, hogy az őszinteség pótolhatná Istent, s akkor a halál nem akkora gond.

3ea1bdfd-f403-4284-b7b7-03278a732ebf

1964. Tízéves voltam. Úttörővasutasnak jelölt minket az osztályfőnök, Ádámot és engem, a legjobb tanulókat. Nem voltunk barátok, rivalizáltunk, főképpen Klári miatt. Orvosi vizsgálatra kellett mennünk, beszerezni a szükséges leletpapírokat a vasutassághoz. Az orvos megmérte a vérnyomásomat, majd még egyszer és még egyszer. Valamit mondott az asszisztensnőnek. Suttogva. Berendelt másnapra, valamelyik szülőmmel. Anyámmal mentünk el. Vérnyomásmérések. Az orvos valamit mondott anyámnak, halkan, hogy ne halljam, mit, azután kiküldött a rendelőből. Otthon este anyám valamit mondott apámnak. Suttogva, hogy ne halljam, mit. Néhány nap múlva kórházba vittek. Mindenféle vizsgálatok; kifejezéstelen ünnepélyesség, meg valami örömszerű rendeződés az orvosok arcán. Legalább négy orvos állt az ágyamnál, és maga a prof. Halkan, suttogva beszélgettek. A fiatal V. doktor időnként biztatóan rám kacsintott. Csak szórepeszek, mondatfoszlányok. Egyszer megkérdeztem V. doktort, hogy miért nem beszélnek előttem hangosan. Azt mondta, azért, mert okos gyerek vagyok, tudják, hogy orvos szeretnék lenni és sokat megértek abból, amit beszélnek, de persze a lényeget azt nem, ezért aztán csak fölöslegesen felizgatnám magam. Akkor én valami olyasmit kérdeztem, vagy inkább kértem tőle, hogy legalább a lényegről tudhassam, mi az. A lényeg az, hogy kétszáztíz per ötven a vérnyomásom, mondta V. doktor. A szisztolés érték kicsit magas, a diasztolés meg kicsit alacsony, mondta. Most azért jött, hogy a lábamon is megmérje a tenziómat. Mennyi, kérdeztem a mérések után. Kétszázharminc per hatvan, mondta V. doktor.

Ennyi nekem elég is volt egyelőre, a lényeget illetően. Ettől fogva, három éven át vadul mozaikoltam, illesztgettem a suttogásokból kihulló, kihallható ítéletszavakat. „Vitium cordis.” „Ilyet még nem láttam.” „Asszonyom, készüljön fel…”.
megszoktam az állandó vérszagot
Tornából — és éreztem, még valamiből — fölmentve. Megszoktam, hogy három lépcsőfok után kétszázas a pulzusom, megszoktam az állandó vérszagot az orromban, megszoktam, hogy nem hajolhatok le, mert széjjelpattan a fejem: ha valamit leejtek, lassan, nagyon lassan le kell guggolnom érte. Megszoktam a suttogásokat is.

Tudtam és nem tudtam, hogy a suttogások arról szólnak, hogy rövidesen meg fogok halni. Biztosat akartam tudni efelől. Három évig rettegtem a haláltól, de ezt a tartamot nem az óraketyegés, hanem a folytonosan érzett szívverésem szorozta, osztogatta.

Nem három évet, háromszáz oldalt nyertem tőled, gúnyolja a pánikom a hiúságomat.

1967 augusztusában, emlékszem, apám születésnapja után nem sokkal, Ádámot elkísértem egy versenyére. Vívott. Összebarátkoztatott minket a legidősebb bátyja, aki belgyógyász orvos volt, és tudta, hogy meg fogok halni, mert az egyik családtagom megmutatta neki a leleteimet. Ádámot azért avatta be a bátyja, hogy megértse: kár velem rivalizálnia, meg nem is szép dolog most már.

A verseny után Ádámmal a Városmajoron keresztül sétáltunk mifelénk; hívtam őt sakkozni. Útközben arról beszélgettünk (1967), hogy a közelgő ötvenedik évfordulón, a parádén, a szovjet rakéták közül melyik lesz igazi, és melyik papírmasé. Ádámék egy kétszintes villában laktak, mi egy bérház legfölső, negyedik emeletén. Részemről lépcsőzésről ugye, szó se lehetett, a házmester negyven fillérért kinyitotta a liftajtót; engem, állandó liftezőt nem kellett fölkísérnie. Beléptünk, Ádám meg én a liftbe; éreztem hüvelykujjamon a legfölső, fekete bakelit nyomógomb homorulatát. Ekkor Ádám azt mondta: azért én nagyon sajnállak téged.

49bf41c0-bb79-4213-9080-1f66237f06c5

Megnyomtam a gombot, de az első és a második emelet közötti fehér Senkifalánál hirtelen szétnyitottam a liftajtó szárnyait; görcsösen szorítottam a fogantyúkat. Álltunk, megállt a lift.

Azonnal mondd meg, miért sajnálsz te engem, mondtam Ádámnak, mert különben soha nem megyünk tovább.

Mögöttem állt, nem láthattam az arcát, csak a rémületét éreztem borzongani a hátamon. Azért sajnállak, mert meg fogsz halni, mondta Ádám.

Összecsattintottam a liftajtó-szárnyakat, megindult a fülke, haladtunk fölfelé.
végre biztosan tudom
Mámorosan boldog voltam a bizonyosságtól. Este, a közös szobánkban mondtam a Nagyinak, hogy most már végre biztosan tudom, hogy meg fogok halni. A dologról egyébként addig ő sem tudott többet nálam. Azonnal kibotorkált a konyhába, és kicsavarta az összes citromot. Őszerinte mindig a citromos víztől gyógyultam meg; jött, a nagy bádogbögrében hozta a citromos vizet.

Eddig az volt, hogy meghalsz, de most már az lesz, hogy nem halsz meg. Ezt mondta a Nagyi. Miért nem, kérdeztem tőle. Mert nem hagyom. Ezt mondta a Nagyi.

795e7ed1-03d8-4f47-a156-9328abee3a68

Nem haltam meg, kinőttem a kórt. Senki, az orvosok se tudták bizonyosan, hogy mitől és miért.

Amikor haldoklott a Nagyi, fogtam, simogattam a kezét. Vártam az eszméletét. Kérdeztem tőle, hogy fáj-e. De ő arra válaszolt, hogy fél-e!
azért csak jó legyél
Ne aggódj, nem félek tőle. Ezt mondta a Nagyi. Hallgattunk. Sokat szenvedtél, gyerekem… de azért csak jó legyél. Ezt mondta legutoljára.

Emlékszem, akkor eszembe jutott a Senkifala, az első és a második emelet között. Most meg azt gondolom róla, hogy nem volt az a fal rettenetes, egyszerűen csak odavaló volt; olyan volt, akár egy üres, fehér papír.

kép | Nadezda Nikolova-Kratzer, lensculture.com