Centauri

LAGÚNA

2008 november

LAGÚNA

Cygnus, az asztalfiók-poéta, ha nem is vígan, de bizonyos derűvel baktatott a domboldalon, fel a hospodába, ahol az atyjától és anyjától örökölt házban lakott és alkotott. Kopott és bő farmernadrágján befújt a késő adventi szél, lyukas vászoncipőjén befolyt a sólé és a latyak, kinyúlt pulóvere a térdéig ért, szánalmas volt és szakadt, másfelől nézve viszont különös, de nem annyira földön kívüli, mint inkább jövő nélkül való. Az efféle dombokra épp így baktatókból lesznek a hontalanok, akik harmincévesen már olyan unottan, vásottan, beletörődötten vonszolódnak az úton, mint egy jobbik generáció ötvenévesei. Lerítt róla, hogy mi a sorsa. Nem lesz pénze soha. Létezésének értelme alighanem kimerül annyiban, hogy a gyermekkori álmok hiábavalóságát mások számára látványosan és hitelesen hirdesse. Azon a környéken, ahol akkor él majd. Harmincévesen és aszottan. Abban a kocsmaromban, ahol a negyvenedik életév táján dekkol, és talán egy lesz a sok közül a városszéli diliházban az ötvenedik után, ha ugyan jóval hamarabb ki nem nyiffan. Lerítt róla, hogy ez van. Mert aki ilyen szánalmas, szedett-vedett, ütött-kopott szerelésben a dombra így megy, ezzel a tüntető pattogással, indokolatlanul gyorsan, az nyilván nincs tisztában a helyzetével, és aki húszévesen nem néz szembe csekély esélyével merészen, annak sose lesz zsírja, hitvese, állása, de még mázlija se, és létezésének értelme kimerül majd abban, hogy a gyermekkori álmok hiábavalóságát mások számára látványosan és hitelesen hirdesse.
hazudott a teste
Ahogy Cygnus, a sehol sem jegyzett asztalfiók-poéta, a környéken viszont jól ismert ifjú idióta megnyújtotta lépteit ahelyett, hogy elaprózta volna, amikor a kaptató meredekebb szakaszára ért, még szánalmasabbnak tűnt, mivel úgy tett, úgy mozgott, mintha az emelkedő lejtő lenne – így hazudott a teste. És akinek így hazudik a soványsága, akinek a mozgása ilyen csalfa, az nincs tisztában semmivel, ha pedig nem világos neki húszévesen semmi, még egy ilyen fagyos, kőkemény, advent végi napon se, annak annyi – mindörökre. Cygnus felmosolygott a napra, amely jól láthatóan elvakította. Aki nem tudja, hogy a nap, a steril-kék téli égen át, szenteste előtt két nappal az embert elvakítja, az soha, semmit nem fog tudni. Ha meg tudja, és mégis ránéz, mindig olyat tesz majd, aminek semmi haszna, és ha mindig olyat tesz, aminek haszna nincs, akkor nem lesz tisztes bére, sikere és felesége – soha semmi valamirevalója, és épp ebben a bő és szakadt gatyában, lukas-latyakos vászoncipőben fordul fel egy siralomház húgy-sárga ágylomján, amiben most látványosan, sületlenül nagy vígan baktat Lagúna felé.

Lagúna felé, aki nem látszik. Lagúna nem olyan, mint a nadrág, mint a cipő, nem olyan, mint Cygnus és az élet. Lagúna e szánalmasan szökellő, reményteli és ifjú emberi lény tizenkilenc éves nője. Ha látszódna most is, akkor senki nem gondolná, hogy Cygnus sorsa írva vagyon, és az ő értelmetlen létének finise valószínűleg ijesztően közeli, s hogy minél hamarabb végzi be, annál szerencsésebb. Lagúna a nevét ettől a szerencsétlen, ágrólszakadt, napra vigyorgó, tökkelütött ál-költőjelölttől kapta.

Lagúna: akár egy mediterrán városka halkan zsongó kikötője, ahová a férfi tépett fregattja megkönnyebbülten úszik be a hosszú és fárasztó, szeles és véres út végén; ahol a matróz úgy hajtja ötnapos álomra a fejét, mintha tíz anyát gyászolt volna el az utóbbi ötven évben; ami, ha említik neki, míg kint hánykódik a nyílt tengeren, olyan vágyat, reményt, tüzet éleszt, hogy majd megbolondul az árbockosárban; ami a távolból éppoly édes és rossz, akár a víz fölött szárnyaló szirénének. Ha ez a Lagúnára keresztelt lány látszik, még ha nincs is ott, akkor a környékbeli szőlősgazdák azt gondolják: igaz, szakadt, poros, nyegle és nem nyalka, hülyén jár, rémidegesítő a sasszézása, borostás is, mintha egy pengére se futná, ráadásul minduntalan belenéz a napba, majd hasra esik, meg is botlik egyszer, mégsem hagyja abba, vigyorog rá, mintha egy nagy aranydollár volna; alig hinni, hogy egy ilyen vigye valamire valaha; de ha egyszer ez a rémszép nő vele lépdel, fel a hospodai lakásába, akkor biztos, tud valamit! És aki azt a valamit tudja, annak könnyen lazul majd a csavar, annak pénze is lesz, hitvese, állása, egészsége és igazi veséje, ugyanolyan szép kocsija, mint a nője, háza, kutyája, macskája, malaca, és alighanem kizárható, hogy életének értelme kimerüljön abban, hogy a gyermekkori álmok hiábavalóságát mások számára látványosan és hitelesen hirdesse.

centauri2_0628

Igen, Cygnus Lagúnára gondolt, és úgy érezte, semmi gondja. A levegő friss, a jövő – hála istennek – tök üres. Az élet éppolyan most, akár a papír, vagyis tiszta. Írhatunk rá bármit. Most belefér még egy-két ákombákom, néhány értelmetlen, girbegurba mondat, állhatnak rajta összefüggés nélküli szavak, jöhet még időnként kalandos éhezés, cél nélküli indulás, váratlan érkezés vagy vargabetű, az ég derült, a kedvünk ragyog, a nap pedig ránk is úgy süt, mint bárki másra! – gondolta Cygnus, a jóravaló semmirekellők díszpéldánya, majd ismét Lagúna testét látta: „Amíg te vagy, ugyan mit számít, mi van még?”
tudatalatti formaötlet
Lagúna valóban gyönyörű volt, ha nem a legszebb, amit akkoriban az a rizlingkordonokkal határolt, almafa-árkádos dombhát látott. Fehér, főtéri bőre úgy világított, akár a belülről izzó templomgyertya, még a frissen vasalt, kétszer lúgozott lepedőn is. Derékvégig érő, selyemből fújt, szőke haja szálanként és olyan szabadon röpködött, akár a háború előtti korok szelei a héricsmezők felett. A nyakán lágy hullámot vetett, óvatosan kúszott a vállán, ahonnan ösztönszerűen omlott le, mint a hó a fenyőágról; élt, mozgott, és lélegzett; fonva, mint a kövér kalács; megmarkolva édes kéve, máskor szilaj kanca hosszú gyeplője; szabadon hagyva, esve, hullva pedig bódító vaderdei csoda. Túlért a derekán, amely a négykézlábra ereszkedő Lagúna függőhídja – de nem lehet átkelni, se alatta, se fölötte, mert a végén ott a széles csípő, egy ősi, tudatalatti formaötlet testet öltő, mágneses hídfője.

Épp így látta Cygnus Lagúnát azon a napon, amikor felérve a hospodába, átvágva az atyai ház udvarán, felment a rövid lépcsősoron, és a földszint nagyszobájának délre néző ablakán, a lehúzott, deres redőny résein át belesett. És Lagúna nem csupán szép, de otthon van őbenne a kéj is. Szép és szőke és buja. Amint erről Cygnus majd minden éjjel megbizonyosodhatott, amikor fölé hajolt az a lány, amikor nyaka köré fonta lábait, ölébe vonta fejét, vagy tüntetően négykézlábra állt – mint most, amikor Lagúna fenekénél szorosan, hol beljebb, hol kijjebb nem Cygnus, hanem egy ismerős térdel, aki hónapok óta a számlát hozza. Ha látták volna a környékbeli borpajtások, amit Cygnus látott! Ahogy Lagúna két vállra fekteti a díjbeszedőt, ahogy a mellkasát, hasát, combját csókok konfettijével úgy hinti be, mintha Cygnus mellkasa, hasa, combja volna; úgy kényezteti mindenütt, mintha gyógyhatású, hitvesi abrakadabrát csalhatna ki belőle. Úgy mutat, ad, kínál magából mindent, sejtről sejtre, mintha a szolgáltatóé volna minden neuronja, minden csókja törlesztőrészlet, minden érintése váltóra-kamatra kihelyezett kézjegy lenne. Mintha a kisszobában egyfajta nagyleltár folyna. Ráül szemtől, ráül háttal, fölé fekszik, alásiklik, végül elnyúlik Cygnus ágyán, akár egy félájult gepárd; mint a falon függő foszforkereszt, úgy fluoreszkál a teste a redőny mögötti holdhomályban, csak a csípőjét tartja magasra, míg a gázos végére nem jár a dolognak, és végre dokkol Lagúnában, de nem erektáló fregattként, sokkal inkább úgy, mint egy annektáló hadihajó.

centauri3_0628

Ha mindezt látják, azt gondolják: igaz, fiatal és hülye, szeles és lökött, de okos és kedves; egyszer talán megváltozik; öt vagy tíz év után már nem olyan az ember, mint romantikától szédelgő sihederként, és akkor, ha nem is sok, de lett volna pénze, rendes csaja, családja, kocsija, jó gúnyája, de ezek után, mikor mindezt így, színről színre látta, nem valószínű, hogy összekapja magát; így hát, alighanem az ő létének nem lesz más értelme, mint hogy a gyermekkori álmok hiábavalóságát mások számára látványosan és hitelesen hirdesse.
mint a magzatmáz
Cygnus sápadtan hagyja el a látványt, nem mozog, mégis dől; el, messze a redőnytől; úgy válik le onnan lassan, mint beázó falról az olcsó tapéta, felnéz a leértékelt napra, és most, először életében, úgy érzi: így, ezzel a pengeéles fénnyel és fölénnyel senki másra, csakis őrá süt. Egyértelmű: kár volt sietnie. Úgy érzi, hogy az arca lassan ereszkedik, hogy a hús elengedi a csontjait, és mint a magzatmáz, lemállik róla. Szél fújja a haját, olvad a latyak a könnyű vászoncipőben, és rezeg rajta a bő nadrág, amikor kifordul a ház sarkán a szolgáltató állig gombolt kiküldöttje, odalép hozzá, „a számlát hoztam”, mondja, mosolyog, ő is felnéz a trampli napra, megigazítja vállán a táskát, lebaktat a szakadéknak ható lépcsősoron, átvág az udvar sarán, és amikor kimegy, akkurátusan beteszi a nehezen záródó kertkaput, amit Cygnus a nagy sietségben és lelkesültségben – hitelesen és látványosan – tárva-nyitva hagyott.

Cygnus héttonnás madárváza botorkál ötgrammos erővel az atyai katakomba folyosóján, mintha szűk és sötét szülőcsatornában, a lehúzott szennyel szemben, egy császármetszés elől csontonként mászna. A piramissá növekedő lakás belseje nemcsak szokatlanul nyirkos, hanem tágul is; inog, akár egy hadihajó és időnként megrándul, mint amikor légvédelmi ütegek a fedélzetről nehézbombázókat és késő őszi esőfelhőket lőnek. Élnek a porózus falak; szuszog a szőrös padló; ereszkedik a mitesszeres mennyezet; nőnek a küszöbök; akár az ingák, lassan lengnek az akasztott lámpák, mindnyájan más irányba; görbülnek a kilincsek is, és úgy kattognak, akár a kiakadt részecskeszámlálók hangszórói; a kisszoba radioaktív páncélajtaja önmagától nyílik, akár ájulás előtti nyelésnél a bevérzett gégefedő. A szőnyeg olyan csöndesen viszi Cygnust az ágyhoz, mint a mozgójárda. Lagúna meglepetten fordul hátra, ahogy felnéz, az íriszén még ott a vállalati szolga árnya, a szemfenéken még kavarognak a kéjelegyek, aurájában a bűn vágyának és beteljesülésének homálya gomolyog még, amikor elmosolyodik, Cygnus jéghideg és leforrázott szárnyait megfogja, és a szerelem könnyen felismerhető Ámor-hangján azt mondja: Kifizettem a cechet, kedves, szerencsére nem volt nagy a fogyasztásunk.

kép | Matthew Dols, lensculture.com