BÚSMAGYAR TÖRTÉNELMI DIMENZIÓ
2005 január
I. Általában
Mióta Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című, az Eichmann-pörről szóló riportját olvastam, minduntalan a fülemben csengett Adolf Eichmann védekezése, amely megfellebbezhetetlennek tűnt. Morális parancsot követtem, mondja a hibátlan köztisztviselő. Beosztásom, munkám etikájának parancsát, melyet a Führer utasítása szavatolt. Eichmann nem hagyott kétséget, hogy nem cselekedhetett másként, kötelességét pedig erkölcsi kényszerként értelmezte. Éreztem, hogy érvelése hibás (vagy éppenséggel érezni szerettem volna), de nem volt egészen világos, hol feszíthető szét. Saját történeti ítéleteimhez kerestem a megfelelő fogódzót, s végül Tóth Imre adta meg[1].
kultúrmogulok
Kiindulhatunk a következőkből: az indulat, avagy a haragos ítélet nem lehet differenciált, ugyanakkor az érzelmi dinamizmust nélkülöző véleményből hiányzik az erkölcsi útmutatás. Ha saját múltam, vagy egyszerűen csak egy történelmi esemény értékelésére vállalkozom, vagy megfellebbezhetetlen morális ítéletet mondok, s ezáltal, meglehet, igazságtalan leszek, vagy kiegyensúlyozott ítéletet alkotok, akkor meg gyáva. Ha ítéletemmel lesújtok azokra az emberekre – édesapám pecsovics barátaira, besúgókra, magukat marxistának hirdető inkvizítoraimra, saját nemzetiségének elnyomásában is érdekelt kultúrmogulokra – vétek a humanitárius, általam azért még valamelyest becsült etika ellen, ha nem teszem, akkor meg miért beszélek? Hogyan lehet feloldani ezt a dilemmát? Íme, két véleményalkotási modell. Nézzük hát, hogyan jár el Tóth Imre, hogy ne sodródjon sem az ítéletvégrehajtó, sem a szenvtelen köztisztviselő szerepébe?
Az „ítéletvégrehajtó” ezúttal jelzi azt az attitűdöt, mely általában postfesta, mindig teljes bizonyossággal vonja le az eleve adott, immáron valamilyen morális konszenzussal fölállított következtetést. Bűnös, aki bűnös, bűntelen, aki bűntelen. Ezzel voltaképpen kiiktatja a morális dilemmát, és egy megfoghatatlan morális kisugárzásra hivatkozik. A szenvtelen köztisztviselő is kiiktatja a morális dilemmákat, de önnön morális ítéletalkotási képességének és késztetésének átruházásával.
Ez akkor világosodott meg számomra, amikor a magam régi dilemmájának megoldását Tóth Imrénél, mégpedig a lehető legfurcsább szövegkörnyezetben megtaláltam: Eichmann-nak és Tóthnak is kedvenc szerzője Immánuel Kant.
A kanti kategorikus imperatívusznak két különböző, egymásnak radikálisan ellentmondó következtetését vonja le a morálra vonatkozóan Tóth és Eichmann, holott mindkettejük hivatkozása a kötelesség. A különbség óriási, s nem csak eredményeiben az. Érezhető, hogy amikor Tóth, nem megtagadja, de egyszerűen nem bír hazudni a Párt érdekében és az ember ellenében, akkor kötelességét teljesíti; ahogyan Eichmann is a kötelességet emlegeti, amikor megkérdezi önmagától Hannah Arendt könyvében: ki vagyok én, hogy megtagadjam a Führer által rám rótt kötelességet. S itt, éppen ebben az összehasonlításban válik világossá, hogy kinek a hivatkozása felel meg jobban a kanti kritériumoknak? Másképpen föltéve a kérdést: mennyire használ Kantnak, ha bürokratizálják? Nyilvánvaló, hogy Eichmann akkor válik hamissá, amikor az Egyetemes Törvényt a Führer parancsával azonosítja. Lényegében ez lehet Tóth Imre elemzése is. Amit magára nézvést kötelezőnek tart, nem kéri számon a másikon, de mindig megmutatja, hogy a másik hogyan bürokratizálta, voltaképpen hogyan szabotálta saját kötelességét, mikor önnön tettével elmulasztotta konstituálni az Egyetemes Morális Törvényt.
kanti ítélőerő
Mondhatni Tóth Imrében működik valamiféle végiggondolatlan, reflektálatlan morális érzék, mely megmutatja számára a helyes utat, anélkül azonban, hogy erről a helyes útról bármit is meg lehetne fogalmazni. Nem azért, mert nem szeretnénk róla megfogalmazni valamit, hanem mert eleve nem lehet – kísérletezni sem érdemes vele. „Amiről nem lehet beszélni, azt mutatni kell”, mondta Wittgenstein. Bármennyire is bizonytalan ez a feltörhetetlen talaj a morális teória számára, mégis azt kell mondanunk, hogy a moralitás sokszor az ember egyszerű cselekedetén keresztül jön létre, morális gesztusként, reflektálatlanul. Az ilyen tettek jóllehet nem megfogalmazhatóak általános morális útmutatásokként, mégsem hullanak vissza önmagukba, nem merülnek ki abban, hogy önmaguk számára elegendőek, hanem kommunikációs gesztusok. Hannah Arendt, amikor a kanti ítélőerőről, azaz esztétikájáról tart előadásokat, éppen ezt mondja: az Egyetemes Morális Törvény egyfajta kommunikációban konstituálódik, s csak akkor, ha a tett gesztusának értelmezésében egyetértünk, s azt morális tartalmúnak fogjuk föl.
Még Kant is elvéti a kötelesség morális elméletét, amikor a hazudni nem szabad követelményét általánosítja, beemeli a morális elméletbe, s levonja a következtetést, hogy hazudni soha nem szabad, mert ezzel a hazugságot mint Egyetemes Morális Törvényt konstituáljuk.
Azt tehát tudjuk, hogy Immánuel Kant tévedett – hiszen van eset, amikor hazudni morális kötelesség, s ezt éppen a holokauszt légkörében emberségesen viselkedő, zsidókat mentő igaz-hazugok, a sajnálatosan igen kevesek példája igazolja -, ám a Kantot vélhetőleg kritikusan olvasó Tóth Imrének igaza van.
II. Család
A bajok akkor kezdődtek, amikor megéreztem, hogy családomban valamiféle konszenzus van, melyet nem szabad megbontanom. Persze nem egyeztünk meg semmiben, és fogalmam sem volt, mi a konszenzus. Csupán sejtettem, de ez máris a konszenzus megbontása lehetett. Nietzsche mondja a halandókról: aki az örökkévalóság szemszögéből csupán egy pillanatig él, jobb, ha nem tud semmit.
Így történt, hogy pökhendien lebecsültem családom teremtésmítoszát, melynek lényege a szűznemzéshez hasonlatos. Nem szabad megkérdezni, honnan jössz, mert ezzel bizonytalanná teszed, hogy merre tartasz. De hát engem éppen ez az antimítosz, a mítosztalanítás mítosza tett kíváncsivá. Ahogyan annak idején nagyapám meséit is gyönyörrel hallgattam arról a családról, mely a Niebelungok korának német falujában, Bretterheimban királyok hajóácsaként élt, ám azoknak, akik elhagyták az ősi foglalkozást, valamint a törzs lakhelyét, büntetésül a „heim” szócskát törölniük kellett nevükből – így lettünk Bretterek. Nyilván semmi sem igaz az egészből, de nekem nagyon tetszett, mégiscsak királyok közelében éltem valaha.
S hogy miért nem igaz? Miért merészelem azt állítani, hogy drága nagyapám, aki széles körben ismert mitomán volt, egész életét annak szentelte, hogy különféle agyafúrt technikákat dolgozzon ki a végzet sikeres elkerülésére?
Minthogy nem családtörténetet írok, lett légyen elég egyetlen történet annak illusztrálására, hogy a mitológia-alkotás kényszere hogyan jelenhet meg az ember életében, s milyen tragikus, amikor már egész sorozatot kell legyártanunk belőle, hiszen alighogy lezártuk az egyik mitológiát, az rögvest érvényét veszíti, s kezdhetünk egy másikat építeni.
katonaszökevényi ítélet
Nagyapám – akinek nevét sem tudnám pontosan megmondani, Bretter Lehel István, de némelykor Baróthy-ként szerepel (például amikor 1945-ben a Magyar Rádió számára Eminescu-emlékműsort állít össze, és fölszólítják, hogy jelentkezzen a honoráriumért), de a Breihter-nevet is szívesen viselte volna, hiszen iratai között található egy 1458-ban kelt lovagi levél, melyet nyilván családfakutatásai során szerzett be. 1904-ben, március 17-én született Balázsfalván. Apja a húszas években a szászrégeni Mendel Schwarz Succesori vállalatnál főkönyvelőként dolgozott, s nyilván sikerült odavetetnie fiát is, 1919-ben. 1925-ig dolgozott itt. Ebben az évben több nagy esemény történik vele. Beiratkozik a szociáldemokrata pártba, a Siguranta emberei megverik, és ennek következtében Budapestre menekül. (És vélhetően a sorozás elől: 1926-ban hívják be, de ekkor már nem tartózkodik Romániában. Ellenben 20 év múlva, 1946-ban jelentkezik a marosvásárhelyi sorozóbizottságnál, ahol a még érvényben lévő katonaszökevényi ítélet alól amnesztiát kap.) Egyébként a szociáldemokrata pártnak 1948-ig, az egyesítésig tagja, s a dokumentumok azt mutatják, hogy a háború után a budapesti VII. kerületi csoport újjászervezésében vesz részt. Több biztosítótársaságnál is dolgozik Magyarországon, egyebek mellett három évig Pécsett is, ahol édesapám megszületik 1932-ben, s ahol ma élek.
A háború alatt kalandos zsidó-mentésekkel foglalkozik, 1945 júniusában még beszerez Budapesten ezekkel kapcsolatos vallomásokat, majd Bukarestbe távozik, ahol az Agricola-Fonciére biztosítótársaság alkalmazottja. Rövid időn belül a társaság Szatmárnémetibe helyezi át fiókigazgatónak és főkönyvelőnek. Néhány hónap alatt, a fölgyorsult államosítás időszakában, több munkahelye is van, melyeket rövid időn belül megszüntetnek. Két-három évig Szatmárnémetiben, annak környékén és Nagybányán dolgozik, s kétszer is hosszabb betegszabadságra megy, már ekkor is a tüdejével. 1952 és ’55 között a bánffyhunyadi Vladeasa vállalatnál főkönyvelő, s a cég az Ady-Boncza-kastély (Goga-kastély) országút felőli kis bástyáját utalja ki lakhelyéül. Végül Kolozsváron dolgozott nyugdíjazásáig.
Nagyapám 1928-ban veszi feleségül Barta Ilonát, Hausmann Henrik Gyula (a Monarchia híres építészének családja) lányát, aki 1912-ben magyarosított Bartára. Barta Ilona 1938-ban, érthető okokból, áttér a római katolikus hitre. S itt kell előadnom az ígért történetet, melyet a családi levéltár feldolgozása során ismerhettem meg.
1944-ben Barta Ilona, nyilván férje sugallatára és segítségével, beadványt intéz az igazságügy-miniszterhez, hogy ismerjék el, voltaképpen erdélyi szombatosok leszármazottja. A beadványhoz nem csatolja apja születési anyakönyvi kivonatát, s a nagyapa Hausmann Albertét sem, ellenben több dokumentumot mellékel Haszmann Antalról. A mese lényege, hogy be kellene bizonyítani, Hausmann Albert azonos a római katolikus Haszmann Antallal. Néhány nyilatkozat szól erről, melyek igazolják, hogy Albert bácsit mindenki Tóni bácsinak szólította. De még mindig van itt valami kiigazítani való, hiszen Barta Ilonát mégis izraelita vallásúnak mondja a születési anyakönyvi kivonat: hogyan születhet egy régi katolikus vallású családban egy izraelita? Az igazságügy-miniszternek címzett beadvány igyekszik választ adni a kérdésre. Ez úgy lehetséges, hogy az egyébként katolikus nagyapa egy ideig Erdőszentgyörgyön élt, ahol – s ezt nyilatkozatok is mondják – annyira megszerette a székelyeket „hogy azoknak minden szokását és életnyilvánulását magáévá tette”, s fölvette a szombatos vallást.
A minisztérium azonban nem veszi be a mesét. A szombatos múltat nem ismeri el, minthogy mind a nagyapa, mind az apa Budapesten született, itt kötöttek házasságot, tehát nem tekinthetők erdélyi szombatosoknak.
Ugyanezt a szombatosságot viszont nagyapámnak sikerült bizonyítania, ezért őt közvetlen veszély nem fenyegette.
Mindezt nemcsak azért adom elő, mert nyilvánvalóan érdekel saját családom története, s nem is csak azért, mert még emlékszem, nagyapám mennyire kitartóan ragaszkodott aztán családunk szombatos történetéhez. Leginkább hitelesíteni és egy apró adalékkal bővíteni szeretném, amit Tóth Imre mond.
Tóth ugyanis magyarázatot ad arra, miért nem volt szó a holokausztról a romániai hivatalos politikai közbeszédben, és elemzése egybeesik azzal, amit Michael Shafir és Deák István is mond ugyanerről. Lássuk.
az egész zsidó ügy
Tóth: „…a Párt valahogyan nem kedveli ezt az egész zsidó ügyet, és különösen a deportálás irritálja. Magasabb pozícióban lévő elvtársak ismételten ingerült és lekicsinylő megjegyzéseket engedtek meg maguknak a deportálással kapcsolatban. A szöveg tendenciája a következő volt: ’Deportálás? Zsidó magánügy, mint minden halál. Nem a proletariátus ügye.’ Igazuk is volt: az egész dialektikus és történelmi materializmus, az egész marxizmus-leninizmus szöveggyűjteményében egyetlen szó sem található, amely lehetővé tette volna a deportálás tudományos-materialista interpretációját.” (61. oldalon)
Deák: „Nyilvánvalóan olyan ideológia, amely az etnikai és vallási problémákat nem tekinti egyebeknek, mint az osztálykonfliktusok palástolásának, nem tud megfelelően tárgyalni olyan történelmi folyamatot, melynek célja egy adott embercsoport összes tagjának kiirtása, legyenek progresszívek vagy reakciósok, legyenek kizsákmányoltak vagy kizsákmányolók” (István Deák, „Anti-Semitism and the Treatment of the Holocaust in Hungary”, in: Randolph L. Braham, ed. Anti-Semitism and the Treatment of Holocaust in Postcommunist Eastern Europe, New York: Columbia University Press, 1994. p. 118. Michael Shafir, egyetértőleg idézi és kiterjeszti egész Kelet- és Közép-Európára, így Romániára is: Intre negare și trivializare prin comparație, Iasi: Polirom, 2002. pp. 21–32. A fejezet címe Shari J. Cohen „szakkifejezése” nyomán: „Az államilag szervezett felejtés öröksége”)
Nos, ami a háború utáni ideológia elemzését illeti, nincs is benne mit vitatni. Ugyanakkor van néhány tanulság, amivel érdemes talán kiegészíteni.
Ha egyszer elindultunk azon az úton, hogy a körülmények hatása alatt élettörténetünket időben visszafelé menet kitaláljuk, óhatatlanul mind ködösebb múltba kell visszavezetnünk. De ez a legvalószerűbb, leghasznosabb eljárás. Lehettek olyanok, akik az „államilag szervezett felejtésben” érdekeltek, s nem is azért, mert társutasok voltak, még csak azért sem, mert féltek. Éppen az életért való küzdelem során fölépített mitológiáik akadályozhatták őket, hogy adott esetben újra vállalják a szembesülést az éppen maguk mögött hagyott vészhelyzettel.
III. Társadalom
Ismereteim szerint eddig csak két ember merte kimondani: kisebbségi társadalomban nem lehet élni. Makkai Sándor református püspök, amikor áttelepült Magyarországra, 1922-ben megjelent híres pamfletjében, melynek címe is ez: Nem lehet! Tamás Gáspár Miklós ennél csúnyábban fogalmaz: ebbe az istállómeleg összetartás-éthoszba nem tudok beleilleszkedni, mert akkor hazudnom kellene”. (Új Tükör, 1983. május 1.)
Tóth Imre állítása jóval kifinomultabb és általánosabb, s valahogy így summázható: az együttélés (azaz a társadalmi integráció) normáit a túlélés kényszere szabja meg.
Ez az együttélés jelenti a román–magyar, a román–zsidó, a magyar–zsidó és nem utolsó sorban a magyar–magyar együttélést is (Makkai és TGM kifakadása ez utóbbira vonatkozik).
A normák jelentenek társasági szabályokat és erkölcsi imperativusokat egyaránt.
Amikor Tóth Imre megérti (még ha nem is fogadja el) azt a magatartást, mikor egy magyar munkásból hirtelen bíró lesz, amikor magyar vagy zsidó szekus egyenruhát ölt és teljes hévvel ütlegeli az osztályellenséget, mikor jobb sorsra érdemes értelmiségiek pártfunkcionáriusnak állnak stb., stb., azt mondja: egy jelentős társadalmi réteg integrációs problémájáról van szó, egy adott, de tőle idegen társadalmi közegbe”. (129. oldalon)
Erre az „integrációs problémára” az Echinox című, avantgárdnak mondható, háromnyelvű – román-magyar-német – diáklap szerkesztőjeként kezdtem ráébredni, 1979-82 között. A probléma lényegét leginkább a Balogh Edgárral folytatott nyílt polémia világítja meg.
ellenkező véglet
1980-ban az Echinox Heideggerrel foglalkozó számot adott ki. A legelvontabb – mai szemmel olvashatatlan – szövegeket publikáltuk, s éppen azért – gondoltuk mi –, hogy a mindinkább folklorizálódásba hajló romániai magyar kultúrának hebrencs módon fityiszt mutassunk: jobb volna, ha az értelmiség, tágabban a romániai magyar kultúra az ellenkező végletben, az igazi, legmélyebb metafizikai elmélkedésben lelné meg identitását. (Nem tudtuk, vagy nem vettük észre, hogy voltaképpen a romániai román nacionálkommunista fordulatnak is bedőlünk ezzel, hiszen ekkortájt már a Heideggert követő 30-as évekbeli román fasiszta és nacionalista írók vannak újra divatban, Mircea Eliade, Emil Cioran és mindenekelőtt Constantin Noica.)
Balogh Edgár rögvest fölhorkant, és az Ifjúmunkás hasábjain közölt egy nyilvános följelentést azon ifjak ellen, akik ahelyett, hogy táncházba járnának és ápolnák a magyar hagyományokat, ilyen elvetemült spekulációkkal foglalkoznak. Fölháborodásunkat ma is jogosnak érzem, de kissé megengedőbb vagyok. Balogh Edgár talán tudta, amit mi nem, hogy Heidegger nem csak filozófus volt, és ideológiai hivatkozásként hamarosan a kommunista hatalom eszközévé válik.
Vitánk volt Sütő Andrással is. Drámáiról, álnéven, én közöltem „bátor” kritikát az Echinoxban, „Jim és Jack filozófiája” címmel, amiben bizonyítani igyekeztem, hogy kimondatlanul bár, de Sütő drámáiban egyszerű – nacionalista – western-logika munkál: mi a jók, ők a rosszak. Jóval később, 1990-ben volt még egy találkozásom a Sütő András által képviselt nézetekkel, amikor recenzáltam a Beszélőben Sütőnek a Romániai Magyar Szó által kiadott naplóföljegyzéseit. (Ekkor Litván György pirított rám olvasói levélben: hogyan merészelem bántani a sokat szenvedett nemzeti hőst.)
Apró csetepaték ezek, szóra sem érdemesek, ha nem kellene beismernem, hogy csak most, Tóth Imre könyvének többszöri elolvasása után világosodott meg teljes mértékben, mi történt velem, sokunkkal, akik valamiért fojtogatónak éreztük a romániai magyar légkört.
Hogy miért olyan borzalmas, amikor Sütő András, Kacsó Sándort idézve azt vallja, a nemzetiségi író mottója mindenkor ez legyen: „Hogyha csak tenyérnyi papírod van, arra is írnod kell”. Ugyanezt ajánlotta Jordáky Lajos is azoknak a fiataloknak, akik nem indíthatták el önálló, magyar nyelvű folyóiratukat, ehelyett kaptak három oldalt a román lapban – így született meg az Echinox.
metaforikus szemlélet
A lap, újság, szöveg léte lényegesebb, mint tartalma, melynek esendősége mindenkor menthető a cenzúrával. De nemcsak a szerkesztők, írók vélekedtek így, hanem az egész szellemi, sőt mindennapi életet áthatotta egyfajta metaforikus szemlélet. „Itt és most”, a „lehajtott fejű fűszálat nem vágja a kasza”, „túlélni bármiképpen”, „tegyük, amit lehet, s ne foglalkozzunk azzal, amivel kellene, mert az megvalósíthatatlan… Nem az élet minősége, hanem puszta megléte és heroikus megtartása a legfontosabb. A Ceaușescu-éra Romániájában valószínűleg minden idők egyik legmetaforikusabb szelleme honolt.
Most értettem meg azt is, hogy mi volt, ami miatt zavart Sütő András naplójában az otthonosság, ahogy a szerző a „belügyérekkel” közlekedik. Sütő csak mesél, mesél, ahogy sokan mások is, anekdotázva, viccelődve, kissé fensőbbségesen, mintegy bagatellizálva a történteket. Találkoztam a szekusommal, fölhívtam az ezredesemet, beugrottam a pártházba… Talán ide illik az is, hogy hosszas féregnyűvés – poloskák fölkutatása és kiirtása -– után, a naplóíró megosztja tapasztalatait Király Károllyal, akinek első ötlete, hogy az államelnöknek, Nicolae Ceaușescunak kellene elküldeni a bizonyítékokat, maradványokat. …hátha megbánja! (1989. augusztus 27-i bejegyzés.) Tóth Imre fölvilágosít: „A Romániában élő magyarok esetében a magyarság erkölcsi mércéje nagyon engedékeny és képlékeny. A lényeg az, hogy ők magyarok. Meg van engedve Sütő Andrásnak, hogy kollaborált, és a magyar események után ezzel csinált karriert. … Hogy Sütő András nagyon tehetséges író, az biztos. Közben biztosan már régen meg is bánta, amit csinált.” (124. oldalon)
Érteni vélem ma már, hogy az ellenséges, kegyetlen hatalommal kialakított disszimuláns, rejtőzködő-azonosuló viszony teremti meg az otthonosságnak azt az érzetét, amely megvéd a mindennapi sokkoktól. Hogyha közelébe férkőzhetek a megközelíthetetlennek, hogyha teával kínálhatom, hogyha látom emészteni és egyáltalán mindenféle emberi dolgot művelni, akkor azt is kevésbé hiszem el róla, hogy embertelen, hogy ez az ember netán megkínozna, meghurcolna, s ha mégis, akkor ő sem gondolja ezt egészen komolyan.
befelé elnyomó
Nem, nem a levantin szellem zavart, melyet a romániai magyarok is olyan kiválóan elsajátítottak a bukarestiektől, hiszen végső soron ennek (is) köszönhető, hogy a második világháborút sok romániai zsidó is túlélhette, több mint a porosz, bismarcki (Max Weber által leírt) bürokráciát működtető, Eichmann kezére játszó Magyarországon. Nem a levantin szellem erkölcsi képlékenysége, mely sok esetben bájos, mint a feslett nő, aki önmaga illegetése közben is tudatában van, hiszen kiül az arcára, hogy ő romlott – ilyen a világ! Leginkább az zavar, hogy a kívülről elnyomott befelé elnyomóvá válik.