Borsos Béla

AZ ÉLET KEREKE

1992 március

AZ ÉLET KEREKE

Némely hűvös intellektusú tudós véleménye szerint a tibeti kultúrára nem érdemes figyelni, mert kezdetleges, mert művelői a feudális társadalomig sem jutottak el, s egy istenként tisztelt, de gyakorlati dolgokban erőtlen, gyenge kezű vallási vezetőt tekintenek útmutatónak, miközben társadalmi szervezettségük alig haladja meg a nomád törzsi szintet, anyagi kultúrájuk pedig a fémkohászat, és egyáltalán az ipar fejletlensége miatt igencsak fogyatékos. Babonás félelemmel irtóznak minden bányaműveléstől, abban a hiszemben, hogy szeretett Dalai Lámájuknak esik baja, ha megbontják a föld mélyén rejlő kincseket, melyek hatalmas, kiaknázatlan nyersanyaglelőhelyek. Mit is tanulhatnánk egy ilyen primitív, elmaradott népségtől? Időnként, mikor a szokásosnál is nagyobb számban mészárolják őket kínai helytartóik, néhány napra az újságok címoldalára kerülnek, ám az általános vélemény szerint Tibet barbár szokásokkal, önsanyargatással, élősködő szerzetesrendekkel, piszokkal, egészségtelen életmóddal, misztikus kuruzslással teli egzotikus ország, amely olyan hideg és kietlen, hogy nem érdemes rá sok szót vesztegetni. Így van-e?

A KÖRFORGÁS ÉRTELMEZÉSE

Társadalmuk a folytonos változás és forgás állandóságára épül, s ahogyan az égitestek mozgása periodikus az égen, úgy mondanak ők szent mantrákat, varázserejű szótagokat ismételgetve bűvös számsorban, végeznek körbenjárást, cirkumambulációt, pörgetnek imamalmot, manichorkort, szemlélnek elmélyült meditáció közben kör alakú mandalákat, és festenek thangkáikon előszeretettel önmagukba visszaforduló tumultuózus jeleneteket. Számukra a keletkezés, létezés és elmúlás nem felfoghatatlan, egyszeri esemény csupán, amelynek abszurditását túlvilági örökléttel kell feloldani, hanem nagyon is természetes része egy többször ismétlődő ciklusnak, amelynek során lényünk átmenetileg az emberi test formáját ölti. A halandóság eme kiegyensúlyozott, harmonikus képzete AZ ÉLET KEREKÉ-nek forgása. A tibetiek számára az élet kereke az igazság kereke, egy örökké megújuló, kavargó, forrongó változás, a természet és minden élő legsajátabb jellemzője. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a test halála után negyvenkilenc napig az élet és halál mezsgyéjén, a bardóban bolyongó lélekről, az anyagi világ dolgainak ciklikus alapú szemlélete a természettudomány állításainak nagymértékben megfelel.

Giuntini Jonatan, flickr.com

Giuntini Jonatan, flickr.com

Az európai civilizáció ezzel szemben, mely ugyanezt a természettudományt létrehozta, nem látszik törődni a tibeti szellem és a biológia tudományának sugallataival. Elszakítja saját kiszolgálására létrehozott technikai rendszereit azoknak anyagi alapjaitól éppúgy, mint a kiszolgáltakat (ezek mi lennénk, emberek) biológiai lényüktől. A társadalmi folyamatokban felhasznált anyag a legritkább esetben kerül vissza úgy a bioszféra ciklusaiba, hogy ott útját zavartalanul folytathassa. Sokkal inkább másutt, máshogy, és főleg eltérő koncentrációban, mennyiségben jut vissza a körforgásba, esetleg egyáltalán nem, hanem deponálódik, lerakatba kerül, kivonják (vagy igyekeznek kivonni) a forgalomból, annak ellenére, hogy a walesi Alternatív Technológiai Központ plakátján ott áll a nagy kérdőjel: Dobd el! DE HOL VAN AZ EL?
csak átalakul
Mert a természetben a pillanatnyilag érvényes szervezési és működési szabályzat szerint anyag nem vész el, csak átalakul. A bioszféra és a litoszféra anyagai ember nélkül is bőséges átalakuláson mennek keresztül a nap minden percében. Ám ezek a folyamatok rövid távon kiegyensúlyozottak (különösen vonatkozik ez az élő rendszerek, így az ökoszisztémák változásaira), hosszú távon pedig a változás üteme olyan, hogy ahhoz az élő rendszerek egyedei alkalmazkodni tudnak (vagy nem). Az ember ezzel szemben nagyságrendekkel gyorsította fel és más irányba terelte az átalakulásokat.

SZEMÉT ÉS TERMELÉS

Tévedés azt hinni, hogy a természet nem termel szemetet. Egyre több érv szól amellett, hogy a bolygó élő elemei erőteljes hatást gyakorolnak élettelen részek, az ásványi anyagok, a kőzetek, gázok és a víz változásaira is; a földgolyónak saját kibernetikus szabályozása, ha úgy tetszik, élete van, amely szükségszerűen melléktermékek keletkezésével jár. A ma ismert legnagyobb szeméttelepeket kőolaj, földgáz és szénkészletnek hívjuk, és elég baj, hogy rájuk akadtunk. A korallállatkák és az óceáni plankton elhalt mész- és kovavázai pedig planetáris nagyságrendű kalcium- és szilíciumtemetőként funkcionálnak, az elnyelt, megkötött szén-dioxidról nem is beszélve.

Az ember komfortigényeinek kielégítését és a társadalmi szerveződés anyagi alapjainak lerakását végző gazdaság tehát nem abban különbözik a homályos eufemizmussal természetnek nevezett szféra sajátosságaitól, hogy szemetet termel, vagyis „szennyezi” a környezetet. Nemcsak a méreg, mint már Paracelsus is megmondta, hanem a szemét, illetve a szennyezés fogalma is mennyiség kérdése. De mennyiség alatt érthetjük nemcsak az illető anyag össztömegét, hanem koncentrációját is. A legtöbb esetben ez a gond a szeméttel is. A másik gond, hogy a gazdasági folyamatok során (hála a tudomány és technika vívmányainak) egyre több olyan anyag kerül körforgásba, amely természetes körülmények között nem fordul elő. Extra külső energiaanyagot kell belepumpálni ahhoz, hogy létrejöjjön: szerkezete bonyolult, entrópiája alacsony (például egy szerves vegyület, amit százezerszámra állítanak elő különféle fondorlatos módon a világ nagy vegyiüzemeinek laboratóriumaiban minden egyes évben), és ezért, valamint keletkezésének gyorsasága miatt a természet laboratóriumának vegyészei (akiket mi mutációnak, alkalmazkodásnak, természetes szelekciónak, adaptációnak, indukciónak, miegymásnak hívunk) nem lesznek képesek ilyen ütemben kialakítani azokat a reakciókat, amelyekkel az új rendbe rakott anyag eltakarítható lenne, visszajuttatható oda, ahonnan jött.

A European, flickr.com

A European, flickr.com

Ismételten mondom, nem bűnös önmagában a szerves vegyület, a műanyag vagy a fémötvözet. Bűnös a technológia, amelyet egy lineáris szemléletű gazdaság vezet, s így nem a folyamatra, nem az élet kerekére, hanem annak egy kiragadott szeletkéjére koncentrál, igyekszik kiegyenesíteni a kört és azt mondja: terméket, sőt végterméket állít elő.

Technikai rendszereink homokóraként mérnék az időt, körben sétáló vagy ugráló mutatók helyett. Ha egyszer a felső tartályból elfogyott a homok, nehéz lesz a gigantikus homokórát, amit földi erőforráskészletnek hívunk, ismét talpra állítani. Különösen, mert az alsó tartályban egy irdatlan szeméthalom fog magasodni: ügyesen, elválaszthatatlanul egymásba dolgozott, komplikált szerkezetű anyaghalmazok formájában. A technikai rendszereket vezérlő gazdasági rendszer nem képes kezelni mást, mint lineáris folyamatokat (sőt exponenciálisakat), mert hiányzik belőle a negatív visszacsatolás, amely a biológiai rendszerek pozitív visszacsatolású elemeit kordában tartja. 

ZÖLDÜLŐ KAPITALISTÁK

A gazdasági életnek azonban csupán egyik alkotója a termelésben tevékeny részt vállaló technológia. A másik az emberi tényező, amely megjelenik mint munkaerő és mint vásárló. Mindkét esetben növekvőben van az elégedetlenség, mert egyszerű, közvetlen tapasztalás mutatja, hogy homokórával van dolgunk: nő a szeméthalom, amellyel nincs mit kezdeni. A gazdaság ezért a maga módján reagál az irritált dolgozók, menedzserek és vásárlók panaszaira: igyekszik bezöldülni.

Nyugaton már régóta zöldül a gazdaság, zöldül a vevő és a terméket előállító cég is. A zöldség olyan méreteket öltött, hogy David Milstednek érdemes volt róla A Nagy Zöld Blöff címmel könyvet írnia. Hogy miért blöff? Mert amíg a gazdaság mai szerkezete fennáll, amíg a mögötte álló pénzügyi struktúra, a pénz öngerjesztő képessége nem szűnik meg, hiába minden próbálkozás az okosabb, ciklikus technikai rendszerek kialakítására.
bezöldítették
Azért sokan mégis megpróbálják. A környezetvédő fogalma egyes helyeken elég vegyes felfogású embereket takar. Angliában Tom Burke és különösen John Elkington a fogyasztót mindenképpen, de különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül a kapitalistát is bezöldítették. (Könyveik címe: A zöld kapitalisták, illetve A zöld fogyasztó kalauza) És valóban, számtalan példa mutatja, hogy egy cég (rendszerint nagyvállalat, mert annak van pénze népszerűségének megóvására, piackutatásra, kísérletezésre, kockázatvállalásra és persze sok-sok reklámra) szereti a környezetet. A leggyakoribb próbálkozás a visszaforgatás, a „recycling” bevezetése egy-egy munkafolyamatba, illetve termékbe. A legtöbb gondot a csomagolóanyagokkal okozzák. Ezek ugyanis már megtermelésük pillanatában szemétnek szántak. Világvállalatok már icipici változtatással is megdöbbentő eredményt érhetnek el pro és kontra. A McDonald’s, amely a világ legnagyobb gyorsétkeztetője, és ma már Magyarországon is kiszorítja a menzásnéniket, amerikai üzletegységeiben, 1989-ben csak azáltal, hogy megrövidítette a felszolgált üdítőitalokba bökött műszalma hosszát, 500 tonna szemét keletkezését előzte meg (és, feltételezem, ötször ennyit költött rá, hogy mindezt kiszámoltassa és megszellőztesse a közvélemény ítéletének megnyerésére.) Mert a zöldülés mindenekelőtt jó üzlet. Senki nem fog önként és dalolva műszalmát rövidíteni, ha nem számít ezáltal bevételének növekedésére.

Eltipics, flickr.com

Eltipics, flickr.com

Ugyancsak a McDonald’s járt elöl jó példával a freonnal fújt műanyag csomagolódobozainak eltüntetésében, és nagy hanggal tudtára is adta a világnak, hogy többé nem károsítja az ózonréteget. Megtehette, mert addigra már a világ legnagyobb freonelőállítója, a Du Pont kémiai konszern készen állt a szubsztituenssel, tehát jottányit sem kellett változtatni sem az üzletpolitikán, sem a gépsorokon, sem a profit tervezésen. A nemzetközi diplomácia sikerének elkönyvelt Montreali Protokoll (a freonok forgalmazását korlátozó nemzetközi egyezmény) sem igen jöhetett volna létre a Du Pont beleegyezése nélkül, lévén ez a cég gyakorlatilag monopolhelyzetben. Sőt, még komoly érdeke is fűződött hozzá, hiszen így lekörözhette az esélyes vetélytárs ICI multinacionális, angliai székhelyű vállalatot. Népszerűsége is csak növekedett, bekerült a zöldülő kapitalisták sorába, noha egyáltalán nincs biztosíték rá, hogy a helyettesítő anyag, amely egyébként szintén klórtartalmú, nem károsítja az ózonréteget. Csak még nem mutatták ki. 

HAMBURGER ÉS KÓLA

Az öntudatos vásárló tehát nyugodtan fogyasztja a környezetbarát csomagolóanyagba burkolt hamburgerjét, mert a marhahúsról viszont nem mondana le. Az amerikai marhahúsevő nemzet, és elő is állítanak több millió tonnát évente. Aztán ezt Európába küldik, és helyette vásárolnak Argentínában vagy Brazíliában termelt húst, mert az olcsóbb. És mert érdekeltek benne. Brazíliában az utóbbi évtizedek agrárpolitikáját a McDonald’s és társainak hamburgerjébe vándorló marhák tenyésztése határozta meg. Ennek érdekében támogatták az egyre hatalmasabbá, gazdagabbá és politikailag befolyásosabbá váló marhafarmereket, akik minden „szűz föld” feltöréséért jutalmat kapnak. Ez úgy megy, hogy az őserdőt felgyújtják, a leégett csonkokat beszántják, füvet telepítenek és legelőt alakítanak ki egy olyan őserdei talajon, amely fénynek, szélnek, közvetlen esővíznek azelőtt sosem volt kitéve. Mindehhez járul a marhapaták tiprása, és így nem csoda, ha tíz éven belül új legelőnek valót kell keresni. Az őserdőt gazdaszemmel néző, a gumifa nedvét gyűjtögető vállalkozókat és az őslakó indiánokat a marhapásztorok ellenséges szemmel nézik, hiszen azok az erdőt védik. Sőt politikailag ütőképes társadalmi szervezeteket hoznak létre. Egyik vezetőjüket, Chico Mendest nemrég orvul meggyilkolták, és nem kétséges, hogy az érdekeiket ököljoggal védő marhafarmerek közül került ki a tettes. Így függ össze a McDonald’s zöldülése Chico Mendes halálával. A nemzetközi hírű környezetvédő aktivista, José Lutzenberger a zöldek nagy örömére környezetvédelmi miniszter lett a brazil kormányban. Első ténykedéseként leállíttatta a marhatenyésztés támogatását. Ma, amikor e sorokat írom, már nem környezetvédelmi miniszter.
kacatok tömkelege
A zöld öntudat tehát messze nem elegendő egy kegyetlen, a pénz uralmára épülő világban. Hazánkban, hiába áll ott jó példaként a nyugati zöldek számos igyekezete, hogy a visszaforgatási technikát minél több helyen bevezessék, várható, hogy nem ez fog történni. Hozzánk először a műanyag szemét érkezik, mint az lemérhető az elégetéskor mérgező sósavat produkáló Queen kólás palackok hallatlan népszerűségén. Egyetlen mérvadó tulajdonságuk, hogy könnyűek és nem kell bajlódni visszavitelükkel az egyre lehetetlenebbé váló üvegvisszaváltó helyekre. Az ellenőrizhetetlen magánimport folytán az utcai elárusítóhelyeken pedig végképp műanyag és olcsó fém kacatok tömkelegét árusítják, amelyek hamar elromlanak, és sok-sok lebonthatatlan szemét keletkezik belőlük. Mindez olyan országban, amelynek 2700 szemétlerakóhelye közül csak elvétve akad biztonságos, és olyan városban, amelynek szemétlerakó lehetőségei pillanatok alatt (az ezredfordulóra) bezárulnak.

A VISSZAFORGATÁS NEHÉZSÉGEI

A szemét szétválogatása a visszaforgatás egyik leggyakoribb módja. Amerikában hivatalos ipar lesz belőle, nálunk most szűnik meg az egyébként is semmire sem jó MÉH-vállalat, és tűnnek el a guberálók. Pedig, hogy nem fulladtunk meg már eddig is saját szemetünkben, az jórészt a visszaforgatást egyéni módon megoldó, kukákban turkáló önjelölt köztisztasági dolgozók aprólékos munkájának köszönhető. Minden elismerés kijár ezért, hiszen ők jobbára elvégezték helyettünk, amit ma nyugaton különböző színű tárolókkal igyekeznek néhány helyen megoldani: a szemét szétválogatását. Hasonlóan felbecsülhetetlen értékűek a harmadik világ országaiban a nagyvárosok, falvak utcáin kóborló, hulladékon élő állatok. India leghatékonyabb köztisztasági alakulatai a szent tehenek. Ám mindez az organikusan szerveződő, elmaradottnak titulált, ennek ellenére működő körforgás azonnal gellert kap, amikor a fejlett európai technológia megérkezik, és a szent tehenek a megszorult nejlonzacskótól bélcsavarodást kapnak. Amíg a piaci viszonyok helyett a hiánygazdaság szabályszerűségei uralkodnak, addig Tibetben is csontvázzá csupaszítanak minden véletlenül odakerült autóroncsot, és Erdélyben is a szegény ember találékonyságának számtalan apró furfangjával használnak fel újra és újra minden anyagot. Az el nem bomló, meg nem semmisülő, tehát vissza nem forgatható anyag a technika és haladás huszadik századi leleményének a tanújele, és ahol a fogyasztói életforma még nem harapódzott el, ott ismeretlen. Csakhogy a harmadik világtól az Egyesült Államokig mindenütt mindenki a könnyebb ellenállás irányába mozdul el, ezért nehéz ezeket folyamatot mellőzni. Előbb majd mi is szépen átesünk a műanyag csomagolótechnika gyermekbetegségein, és amikor már nem tudjuk hová tenni a sok szemetet, elgondolkodunk a visszaforgatás lehetőségein. De akkor már késő lesz. Addigra guberálóink eltűnnek, a furfangos barkácsoló észjárás kicsorbul, és az átlagember tehetetlenül áll a környezetbarát termékek (mind kész, egyszer használatos, de „biodegradábilis”) özöne előtt.

Louis Allen, flickr.com

Louis Allen, flickr.com

Mindezzel persze sem ezen anyagok környezetidegen volta, sem termelődési ütemük sebessége nem szűnik meg. Sőt. A környezetvédelem a legjobb ürügy, hogy a tőke még magasabbra, még gyorsabban hajtsa a fogyasztói spirált, aminek a szabadpiac apostolai szerint nincsen vége, mert különben megállna a haladás. Ezért a visszaforgató ipar is egyre több embert foglalkoztat, és egyre körmönfontabb taktikákkal igyekszik majd leplezni, amit nem is nagyon kell: hogy ez is csak fogyasztás. Ahelyett, hogy saját, akárhányszor újrafelhasználható cekkerünkkel állnánk a zöldségesnél sorba, külön-külön, fejenként becsomagolt (de persze „organikus”, egészséges, és ezért drágább) salátákat fogunk nejlon helyett papírzacskóba gyömöszölni, abban a hiszemben, hogy az újra felhasználható. De kevesen tudják, hogy a papírgyárak újrapapírnak adják el a préshengerek széléről levakart és egyéb hulladékból összeszedett papírt is, és hogy a szemléletváltás nem ott következik be, amikor papírzacskót keresünk sebtében vásárolt holmijainknak, hanem amikor egyáltalán nem igényeljük az olyan áruk becsomagolását, amelyeket nem kell csomagolni.

RÓKAFOGTA CSUKA

Be kellene látni végre, hogy a piac éppúgy nem működik, mint a kommunizmus. Csak szebben hal meg, több csillogással, és nem tűnik fel annyira. Hosszabb ideig tart az agóniája, hiszen piszkát a nimby (not in my back yard = csak ne az én udvaromban!) szindróma értelmében a földgolyó kevésbé szem előtt lévő helyein rakja le, a harmadik világban, meg itt nálunk is, míg észre nem vesszük. Gyerekkoromban igen szerettem Nyugatra járni, mert ott minden fényes volt, csillogó és jó minőségű. Ma már riaszt a szabályozottság, a betonrácsba szorított táj, a belépcsőzött folyók, a lelketlenül száguldó autók. Pedig a boltokban ma is minden fényes, csillogó és jó minőségű. De ahhoz, hogy e csillogás fenntarthassék, Hollandia teheneinek háromszor akkora területre van szükségük takarmánytermelés céljából, mint maga az ország — valahol a harmadik világban. Az ára továbbá a betonrácsba szorított táj és a belépcsőzött folyó.

A valóban visszaforgató, és ezért állandó állapotú gazdaság kialakulásának útjában az alapvető paradigmán, a korlátlan növekedés dogmáján túl számos nagyon is konkrét, strukturális akadály áll. Ezek közös jellemzője a viszony az időskálához.
az európai civilizáció uralma
Köztudott, hogy gazdaságunk mai formájában igen energiaigényes, és ezt az energiát túlnyomó részben ún. fosszilis energiahordozókból szerzi be. Minden fosszilis hordozó közös jellemzője, hogy biológiai eredetű, a földtörténeti korokban elhalt és konzerválódott lények maradványaiból áll. Ezek széntartalmának elégetése révén szabadul fel belőlük az energia, amit jelenlegi technológiánk — mert olyan bőségesen állnak rendelkezésre — rendkívül rossz hatásfokkal használ fel. A fosszilis energiahordozók tették lehetővé többek között, hogy globális kapcsolatok alakuljanak ki, hogy felbomoljanak a hagyományos társadalmak, hogy az európai civilizáció uralma alá hajtsa a földgolyó maradékát, miközben hihetetlen túlnépesedést vált ki. A fosszilis energiahordozók újraképződésének üteme ma szinte a nullával egyenlő, mert azok a feltételek, amelyek kialakulásukkor fennálltak, ma nyomokban sincsenek meg, hiszen még a tőzegképződéshez szükséges mocsaras lápokat is szorgalmasan lecsapolják. Ugyanakkor felhasználásuk üteme öt nagyságrenddel nagyobb, mint képződésük üteme volt annakidején. Visszaforgatásukra semmi esély, a földgolyó élő rendszerei töredékét sem képesek annak a napenergiának befogni, amely a kőszénben, földgázban, olajban tárolódik.

Heather Bowen Ray, flickr.com

Heather Bowen Ray, flickr.com

Más okból, de hasonlóan rókafogta csuka a helyzet az ásványi nyersanyagokkal. Ezek képződése sem biztosított, és lelőhelyeiken a készlet véges. Ebből a szempontból akadémikus vita abba belekötni, hogy sok fel nem tárt vagy rosszul megbecsült lelőhely létezik, és még fedezhetünk fel újabbakat. Akármennyit fedezünk is fel, csak a távolabbi jövőbe toljuk a problémát, de meg nem menekülünk tőle. A nyersanyagok ugyanis a jelenlegi lelőhelyeken igen magas koncentrációban fordulnak elő, ezért is érdemes ezeket kiaknázni. Már így is sok energia szükséges azonban, hogy egy-egy fémet ércéből kiolvasszunk. A felhasználás során ezek a nyersanyagok (akár fémről, akár más ásványi anyagról van szó), újszerű összetételben kerülnek, mondjuk, egy autó vagy egy számítógép bonyolult szerkezetében, illetve melléktermék, szennyezés vagy egyéb formában rendkívüli módon felhígulnak (például a levegő lebegő részecskéiként). Mind az egyik, mind a másik esetben megszűnik eredeti állapotuk, és megszűnik rendelkezésre állásuk is: a piac farkastörvényei alapján sem az autót, sem a számítógépet, de semmi egyebet sem úgy terveznek, hogy azokból az alapanyagok visszanyerhetők legyenek. Mindezek tetejébe a nyersanyagkészletek nemcsak végesek, de egy idő után gazdaságosan nem is aknázhatók ki. Bizonyos sűrűség alatt, amely anyagonként más és más, az előállítási, kivonási, kitermelési költségek ugrásszerűen megnőnek. Ez a határ a mineralógiai barrier.

A LEGALATTOMOSABB

Az egyetlen jelentős energiahordozó, amely nem fosszilis eredetű, az uránszurokérc. Felhasználása azonban több elméleti megfontolás alapján sem ajánlatos. Az urán radioaktív izotópja természetes állapotban sok-sok „hideg”, nem radioaktív atom közé van ágyazva. A kitermelés során itt mesterségesen hozunk létre olyan sűrűséget, amely a természetben nem létezik, és ezért ismét előáll a veszély, hogy az élő rendszerek nem képesek védekezni ellene. Mindezen túl a radioaktív sugárzás a legalattomosabb módon támadja meg az élőlényeket, nemcsak az egyed életét, hanem szaporítóanyagának értelmes információját veszélyezteti. Nem annyira öl tehát, hanem évezredek, milliók alatt felhalmozódott tudást pusztít el végérvényesen. Az energiatermelésre használt dúsított uránból a természetben nem létező elemek keletkeznek, amelyek lebomlási üteme sokkal lassabb, mint az emberi történelem időskálája (esetenként több tízezer év.) Ez az igazi szemét, mert hirtelen, egyszerre keletkezik, és hosszú ideig tart. Tárolása, eltakarítása máig megoldatlan és elvileg sem megoldható. Csak ráadásként említhető, hogy miközben több tízezer évre előre ható barkácsolást végzünk a föld anyagain, az uránérc készletei ugyanúgy végesek, mint bármely más ásványi anyag. A visszaforgatásról tehát itt sem lehet szó.A gyakorlatban két olyan terület van, ahol a visszaforgatás a leginkább hiányzik, és a mindennapos találkozás miatt a leginkább szembetűnő e hiány. Az egyik a szén-hidrogén alapú műanyagok egyre nagyobb mennyiségben történő előállítása, a másik a különféle szerves vegyületek, melyeknek lebontása éppoly kevéssé biztosított. Itt a közös nehézség, hogy a természetben nem létező anyagkombinációkat állítunk elő olyan nyílt rendszer részeként, amely ezeket az anyagokat egyértelműen végterméknek szánja, és kivonja a forgalomból. Csakhogy a bioszféra folyamatai nem állnak meg, és tovább pörgetik az idegen anyagot is. így kerül a DDT az északi sarki jegesmedvébe, és így fullad meg a delfin a halaknak szánt nejlonhálóban.

AZ EMBER ELFELEJTETTE

Persze a körfolyamat-jelleg hiánya nemcsak a végtermék kezelhetetlenségében ölt testet. Ilyen baj, hogy az igénybe vett rendszerek és a rájuk kényszerített technológia egymásra hatásából is mindig torzszülöttek jönnek létre, melyeknek hatása egymást erősíti. A folyók mérnöki agyú szabályozása vagy a mezőgazdaság ipari elárasztása mind ilyen példa. Hosszú időbe tellett, míg kiderült, hogy a műszaki megoldások mindig újabb műszaki megoldás magvát rejtik magukban, és ha egyszer belekezdtünk valamibe, sosem lesz vége. Ha egy alsószakasz jellegű folyón megépítik az első duzzasztógátat, addig kell folytatni, amíg végig nincsenek gátak, különben a maga életét élő folyó elhordja a saját medrét. A folyók áradása sem azért tragikus, mert a természet kegyetlen, hanem mert az ember elfelejtette, hova építhet és hova nem, valamint a vízgyűjtők hegyeiben levágta a csapadékot eladdig szivacsként felfogó erdőket, a síkságon pedig keskeny gátak közé szorította, mozgását korlátozta a folyónak, és ezzel felgyorsította azt, ami szükségszerűen katasztrófákhoz vezet. (Persze, a katasztrófát meg lehet előzni újabb mérnöki beavatkozással, és így tovább.)

Linus Bohman, flickr.com

Linus Bohman, flickr.com

Sehogyan sem sikerül tehát igazán zöldnek lenni. Sehogyan sem sikerül az élet kerekének sajátosságát kitapasztalni, hogy ne mindig a falhoz vágjon minket a centripetális erő, hogy ne mindig úgy kelljen romok halmán azon gondolkoznunk, hogyan is kellene mindezt visszacsinálni.

Rendszerelméleti szemszögből elég egyszerű a megoldás, csak végig kell gondolni: a visszaforgatás lehetőségének legjobb biztosítéka, ha az anyagi rendszerek alapjául biológiai eredetű anyagokat választunk, méghozzá olyanokat, amelyek termelődési üteme ma is megfelelő, és felhasználásukat ehhez az ütemhez, nem pedig saját feneketlen falánkságunk és mesterségesen keltett igényeink piramisához mérjük. Ugyanígy büszke és gőgös természetátalakító tevékenységünket is okosabb lenne a földgolyó szabályozási folyamatainak mintájára szerveznünk, mint azt nagyon sok kultúra megtanulta a történelem során, majd el is felejtette pillanatok alatt, amint bevonódott a globális civilizációba. A gyökeres szemléletváltáshoz azonban egészen másfajta tudatra van szükség. Talán mégiscsak a tibetieknek van igazuk. Aki a föld mélyében turkál, aki folyókkal cicázik, bajt hozhat a Dalai Lámára.

felső kép | Jan Tik, flickr.com