Borsos Béla

A FEJLŐDÉS PARADOXONA A MEZŐGAZDASÁGBAN

1991 nyár

A FEJLŐDÉS PARADOXONA A MEZŐGAZDASÁGBAN

Harry Truman amerikai elnök 1949-es beiktatási beszédében a világ legnagyobb részét egyszerűen „alulfejlettnek”, azaz fejletlennek nevezte. Vagyis szerinte fejlődés az, ami az Egyesült Államokban és esetleg még Nyugat-Európában végbemegy; minden ettől eltérő emberi, gazdasági tevékenység és folyamat csak az itt érvényes normák alapján értékelhető és értékelendő. Megjelölte a követendő utat is: „A termelés növelése a béke és a jólét kulcsa.”

A meghirdetett elvek tükrözik a világháborút követő évtizedek terjeszkedő nyugati gazdaságpolitikáját, amely mára adósságválságba hajtotta a harmadik világ zömét, és nem kímélte a „szocialista” országokat sem. A fejlődés mindent megoldó varázsszónak számít azóta is, és keveseknek jut eszébe utánagondolni, mit is jelent voltaképpen az ipari civilizáció értelmezésében: korlátlan és gátlástalan gazdasági növekedés a bolygó véges erőforrásaira alapozva. A társadalomfejlődés számára kényszerpályát, amely szükségszerűen vezet nevetséges, paradox, sokszor tragikus helyzetekhez egy olyan világban, ahol az erkölcsi rendező elvek szerepét a gazdaság piaci mechanizmusa vette át. Befolyásuk erre a nemzeti kormányoknak és a nemzetközi szervezeteknek egyaránt egyre kevesebb. Irányítása multinacionális trösztök, vállalatok és pénzintézetek kezébe ment át.

A baj persze nem Truman beszédével vette kezdetét; immanensen benne rejlett az egész európai civilizáció történetében, kezdve a keresztény filozófiától a reneszánsz emberközpontúságán át egészen a racionalizmus termékeként megszületett ipari forradalomig. E sorban a keresztény eszme eredeti önkorlátozó aspektusa egyre hátrább szorult. A természeten elkövetett erőszak anyagi alapjait az ekkor kialakuló, a szénre mint energiahordozóra alapozott mechanikus ipari korszak teremtette meg. A Truman-féle „fejlődésszemlélet” azonban már egy további fejlődési lépcső, a kőolaj alapú ipar térhódítása idején hangzik el, amely egyre inkább a huszadik század nagy tudományos felfedezéseire épül. A kőolaj és termékei hozták létre azt a szédületes sebességgel kibontakozó fogyasztói társadalmi modellt, amelyben ma élünk, és amit Truman elnök mindenki számára követendőnek talált. Mindez nagyon szép lenne, de van egy bökkenő: a szén, de különösen a kőolajkészletek mennyisége véges, és ez a vég egyre közelebbi. Tény, hogy társadalmunk egy év alatt fogyaszt el annyi fosszilis energiahordozót, mint amelynek a képződéséhez 100 000 év kellett. A fogyasztás közben pedig hallatlan mértékben terheli környezetét olyan anyagokkal, amelyek ilyen formában oda nem illenek, és ezért szennyezésnek minősülnek. Megdöbbentő, de szintén tény — mint François Walter a Liget 1990/3 számában írja —: 1923-ban, amikor a Ruhr-vidék ipari termelése a francia megszállás miatt átmenetileg szünetelt, a mezőgazdasági hozamok egyetlen év alatt megduplázódtak!

A trumani értelemben vett fejlett országok mezőgazdasága ökológiai és energetikai szempontból egyaránt hihetetlenül irracionális, kis hatékonyságú és önrontó. A teljesítménynövelés bűvöletében él még akkor is, amikor erre az ipari országokban már sehol nem lenne szükség, és közben a termelés alapjainak lerontását végzi. Mesterséges biológiai rendszereket igyekszik teremteni, és büszkén jelenti be, hogy sikerült függetlenedni a környezeti hatásoktól. Nem veszi észre, hogy kiindulási anyagain, a talajon, az állatok és növények génkészletén olyan változtatásokat hajt végre, amelyek ezek valódi ökológiai értékét, biológiai életképességét csökkentik, és csupán egy irracionális értékelési rendszerben nevezhetők értékteremtésnek. A közgazdaságtan alkalmatlan arra, hogy ezt a valódi értékcsökkenést tükrözze, ezért a folyamat tovább gerjesztődik.

borsos1

A második világháború óta elért termésnövekedés nagy része a mezőgazdaság iparosításának következménye. Ha a gépeket, növényvédőszereket, műtrágyát, adalékanyagokat, egyszóval mindazt, amit az ipar adott, kivonjuk a termelési rendszerekből, a termésátlagok azonnal az eredeti szint alá süllyednek, mert a termőtalaj, a tenyésztett és termesztett fajták valódi biológiai értéke már nem éri el az ipari korszak előtti szintet sem. Az egyre növekvő terméseredményeket csak egyre újabb manipulációkkal és növekvő külső ráfordítással lehet fenntartani. A mezőgazdasági termelés vázolt paradoxonát a FAO szakértői is tisztán látják, ám érdekes módon ők egészen más következtetéseket vonnak le ugyanazokból a tényekből, és a jelenlegi fejlődési tendenciákon belül maradva kívánják a problémákat orvosolni. A jelenlegi fejlődési tendenciák pedig egyértelműen az eddigi, paradox helyzet felgyorsulását ígérik, és mindazt tartalmazzák, ami egy egészségesebb, hosszabb távon is fenntartható struktúra kialakításában nem kívánatos: Az Észak gazdasági diktatúrájának kiterjesztését a Dél fölött, az értelmetlen nemzetközi szabadkereskedelem erőltetését, a termelőegységek, cégek koncentrációját, financiális függőséget, egyenlőtlen elosztást, monokultúrás specializációt, egyre bonyolultabb és áttekinthetetlenebb termelési, átalakítási és elosztási rendszereket, és a mindezeket kiszolgáló technológiai, technikai innovációt.

Az intenzív termelési rendszerek a fejlett ipari országokban feltehetően hamarább csődbe jutnak, mint hogy a nyersanyagukul használt erőforrások elfogynának mégpedig azon egyszerű ok miatt, mert nagyobb, az emberi létfeltételek aláaknázására alkalmas környezetszennyezést okoznak, mint amit kezdetleges technológiánkkal ki tudnánk küszöbölni. Európában ez elsősorban a természetes felszíni és felszín alatti vizek összetételének megváltozásában jelentkezik, amelyek így alkalmatlanná válnak az emberi igények kielégítésére. A hatás hosszan tartó, és műszaki megoldásokkal nem, vagy csak nagyon kevéssé befolyásolható. Hollandiában például, ahol a sűrűn lakott és igen intenzíven művelt déli területeken évi 25 t/km2 nitrátterhelés éri a környezetet a műtrágyák és az intenzív állattartó telepek trágyalevének jóvoltából, az összes ismert víznyerési lehetőség nitráttartalma mára meghaladja a csecsemők számára veszélyes 10 mg/l határértéket, és velük gyakorlatilag a 25 mg/l-es értéket is. Független környezetvédő szervezetek Belgiumban néhány helyen 50 mg/l fölötti nitráttartalmat is mértek az itt készült sörben. A holland mezőgazdasági miniszterek sora egyszerűen nem vette és veszi tudomásul az intő jeleket. A rendkívül intenzív nagyüzemi gazdálkodás, az agrokémiai módszerekkel előállított takarmánynövények okozta ördögi körből való kitörésre pedig — mely csakis az e területeken található megdöbbentő számú állatállomány csökkentésével lehetséges — politikai szinten kísérlet sem történik. Nem állunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a mezőgazdaság és ezen belül az állattenyésztés fő problémája manapság nem a termelés növelése, hanem csökkentése kell legyen.

Az állattenyésztés ennek a szomorú folyamatnak a végén áll, hiszen alanyai, az állatok ökológiailag a fogyasztók közé tartoznak, és rajtuk csapódnak le minden fázis káros következményei. Az állattenyésztés energiaigénye sokszorosa a növénytermesztésének, egyrészt az állati fehérjéhez szükséges kétszeres transzformáció miatt, másrészt mert a termeléshez többször kell külső energiaforrást igénybe venni: talajművelésnél, takarmány előállításánál, és végül az állattartásban. Miután minden eleme az előzőekre épül, nehezen tud kitörni a gazdasági kényszer hatása alól. A fosszilis energiahordozók adják meg a lehetőséget a gépesítésre, a kemizációra, és mindezzel a nagymértékű külső energiabevitelre. A technológiai újítások, a mesterséges termékenyítéstől a géntechnológián át a gyárszerű nagyüzemekig csakis ezekre alapozva életképesek. A folyamat egy idő után visszafordíthatatlanná válik, és az állatok genetikai állományának eróziójához, illetve gazdasági ellehetetlenüléshez vezet. A génerózió miatt csökken az állományokon belüli és az állományok közti biológiai diverzitás. Az ellehetetlenülés legjobb példája a túltermelési válság, amely egyszerűen önellentmondás. Ha a piac és a gazdasági mechanizmusok a termelésnek az ember számára nyújtott valódi értékét mérnék, ilyesmire nem kerülhetne sor. Ehelyett azonban a túlzott termelést a farmerek létszámának csökkentésével, a termelés adminisztratív korlátozásával (pl. tejkvóta bevezetése) és újabban a farmgazdaságok „diverzifikálásával”, más irányú vidéki fejlesztés propagálásával igyekeznek a Közös Piac agrárpolitikai stratégiái megoldani anélkül, hogy a túltermelést kiváltó pozitív visszacsatolású kényszerpályához hozzányúlnának. A pozitív visszacsatolást ugyanis az iparosodás a terméseredményektől függetlenül is kiváltja.

A MAGYAR HELYZET

Nyugat-Európa élelmiszerpiaca tehát már így is bőséges többlettel rendelkezik. A magyar mezőgazdaság és ezen belül az állattenyésztés azonban erősen export-orientált. Könnyű belátni, hogy egy telített, sőt túltelített piacra betörni csak olyasmivel lehet, ami egyedülálló a maga nemében. Ilyesmi viszont a magyar állattenyésztésben jelenleg nincsen, mert évtizedeken keresztül azzal voltunk elfoglalva, hogy másokat kövessünk. Ehelyett inkább saját, egyéni lehetőségeinket kellett volna kiaknázni, mint amilyen a hungaricumok termelése és a jellemző, helyi fajták nemesítése. Magyarország az állattenyésztés szerkezete és gyakorlata alapján az ipari országokhoz sok tekintetben hasonló. Ám a mezőgazdaság iparosítása itt a tulajdoni viszonyok megváltozásával esett egybe (nagyüzemek kialakulása, téeszesítés), és ezért ezek a nyugatról importált rendszerek a keletről importált szerkezettel házasítva még kevésbé működnek, mint egyébként működtek volna. Ahol mégis megmaradt a magántulajdon valamilyen formája (gebines tehenészetek, maszek juhászok vagy a háztáji sertés), ott a nem létező piaci viszonyok teszik időnként lehetetlenné a termelést.

borsos2

Szerte a világban egyre több helyen és egyre komolyabban vetik fel — persze nem vezető körökben — a mezőgazdaság gyökeres átalakításának kérdését. Tekintve, hogy végső soron a túlélésünk függ tőle, érdemes elgondolkodni, nem jelentene-e komoly előnyt az ország talpra állításában, ha olyan gazdaságpolitikai irányelveket hirdetnénk meg éppen most, a rendszerváltásnak nevezett politikai folyamat közepén, amelyek jelenleg ugyan nem divatosak, és nem biztos, hogy gyors eredményhez, „felzárkózáshoz” vezetnek, ám erősen valószínű, hogy néhány év vagy inkább évtized múlva, mikorra gyümölcsük beérik, már általánosan elfogadott tendenciák lesznek. Mindezen folyamatokra persze a napi politika is erős hatással van (az Öböl menti háború például felgyorsíthatja), de a lényeg attól nem változik: előbb vagy utóbb le kell mondanunk a kőolaj- és földgázalapú „olcsó” ipari mezőgazdaságról. Csak nyerhetünk vele, ha addigra felkészülten tudunk az új követelményekre mozdulni.

A fentiek egyformán igazak a kelet-európai országok többségére, ezért nem meglepő, hogy hasonló következtetéseket vontak le mások is. Sajnos, éppen Magyarország az, ahol az intenzív gazdálkodásról lemondó alternatíva, az organikus mezőgazdaság néven összefoglalt termelési rendszer a legkevésbé nyert hivatalos támogatást. Az 1990-es IFOAM konferencián (az organikus gazdálkodók nemzetközi szövetségének rendezvényén) Csehszlovákia és a volt NDK képviselője egyaránt a kormányszintű kezdeményezésekről számolt be, míg a magyarok csupán a Biokultúra Egyesület próbálkozásaira hivatkozhattak. Ez persze érthető, hiszen a jelenlegi helyzetben a mi mezőgazdaságunk a legtermelékenyebb.

AZ IPARI MEZŐGAZDASÁG ALTERNATÍVÁJA

Hogyan is nézne ki egy posztindusztrialista mezőgazdaságban az állattenyésztés szerepe, és milyen célokat milyen eszközökkel lenne hivatva megvalósítani? Az alább következő beosztás általános irányelveket tartalmaz, és mint minden ember által alkotott „skatulya”, csupán a jobb tájékozódást szolgálja. Semmiképpen nem tükröz valóságos válaszfalakat, sőt egymástól sokszor nehezen választhatók el a hozzájuk kapcsoltak.

A mezőgazdaság természetes rendszerszemlélete

A fejlett ipari országokban kidolgozott és most a világ többi részébe fenntartások nélkül exportálni szándékozott intenzív termelési rendszerek előnyeként tartják számon, hogy alanyukat, a mezőgazdaságot igyekeztek minél teljesebben kivonni a természeti feltételek meghatározó szerepe alól. Mára egyre világosabb, hogy a természettől, a környezeti hatásoktól függetlenedésnek ára van, méghozzá teljesen másfajta, külső függőség, amely a mezőgazdaságot nem a helyi időjárási viszonyoktól, munkaerőtől és genetikai potenciáltól vagy a talaj minőségétől teszi függővé, hanem külső társadalmi tényezőktől, amelyek közül a legfontosabb a közvetett vagy közvetlen energiabevitel a rendszerbe. Ezt a társadalomnak más, nem mezőgazdasággal foglalkozó tagjai teszik lehetővé: a bányász, a kémikus, az esztergályos. Ezért a valaha egységes mezőgazdasági rendszerek felbomlottak, nagyfokú és egészségtelen specializáció indult meg, és egyes elemek külön életet élnek: monokultúrák jelentek meg a diverz struktúra helyén.

borsos3

A mezőgazdaság természetes rendszerszemléletének lényege éppen az, hogy nem csupán szakosított állattenyésztő telepeket nem ismer, de külön állattenyésztést sem, és még ezen is túlmegy: mezőgazdaságot sem, annak mai, igen specializált formájában. Az embert és az emberi igények kielégítését egységben szemléli az arra szánt környezettel, a bolygónak egy darabkájával. Talán az integrált mezőgazdaság kifejezés illene legjobban egy ilyen megközelítésre, amelyben a természetes vagy ahhoz közel álló növénytakaró egyéb elemei (bozótosok, erdők, nádasok, gyepek) éppúgy szerepet kapnak, mint a tájban élő állatok és az ember maga, hajlékával, vízigényével, energiaszükségletével. Az ilyen rendszerben a termelés mint közgazdasági fogalom átértékelődik. A termőtalaj, a növények és állatok termelőeszközök helyett maguk válnak termelővé. Tevékenységüket az ember csupán aktívan felügyeli, és saját szükségletének megfelelően, de a lehető legkisebb mértékben módosítja. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a ma természetesnek nevezett állapot, az úgynevezett természet már régen nem az, csupán vannak az emberi tevékenység által jobban és kevésbé megváltoztatott részei. Az integrált mezőgazdaság arra törekszik, hogy a természetes rendszereket eredetileg jellemző folyamatokhoz a lehető legjobban simuló termelési ciklusokat alakítson ki, amelyeknek működését az ökológia tudománya kutatja. Miután e folyamatok alapvető jellemzője a folyamatos és állandó kölcsönhatás a rendszer élő és élettelen elemei között egyaránt, rendszerelméleti tévedés a mezőgazdaságot, erdészetet vagy bármely más, az élővilággal foglalkozó gazdasági tevékenységet zárt rendszernek kezelni, amely tévedés előbb-utóbb megbosszulja magát. A mezőgazdaság, konkrétan a mesterséges növénytermesztés és domesztikált állatok tartása hosszú távon csak úgy tartható fenn, ha tekintetbe veszi az élő rendszerek körfolyamat jellegét ahelyett, hogy a végtermékre koncentrálna. Persze ezek a folyamatok, amelyek a természetes ökoszisztémák működési elveit kell utánozzák, eleve nem valósíthatók meg olyan méretekben és olyan intenzitással, mint ami ma az intenzív módszereket jellemzi.

Megvalósításukhoz az eddigi tapasztalatok szerint legkedvezőbb nagyság a közepes méretű farmgazdaság, melynek átlagos mérete Európában 100-150 ha. Sajnos, éppen az utóbbi időkben ezek a farmok esnek áldozatul leggyakrabban a Közös Piac integráló törekvéseinek. Közép- és Kelet-Európában viszont egyelőre még nyitott kérdés az újjászervezett mezőgazdasági termelőegységek mérete. Miután a téeszek is legtöbbször több hasonló méretű telepből állnak, érdemes lenne meg-vizsgálni ezek függetlenítésének lehetőségeit.

Arányok

A természetes rendszerszemléletből következik, hogy itt nem piaci törvényszerűségek, rövid távú gazdasági érdekek kell, hogy a termelés szerkezetét meghatározzák. hanem a rendszer maga. Ez utóbbinak pedig a természeti adottságoknak megfelelően kell felállnia. A magyar mezőgazdaság valószínű tévedése volt több gazdálkodó ember véleménye szerint a múlt századi folyószabályozások bevezetése a gabonatermelés érdekében, mikor az Alföld eredeti viszonyai az ártéri gazdálkodásnak, vízi életmódnak és a nomád pásztorkodás síkvidéki megfelelőjének kedveztek.
Az új elvek alapján kialakítandó gazdálkodási egységek egyik legfőbb jellemzője a diverzitás, a fajok és tevékenységek tekintetében egyaránt. Elsőként a területen fenntartott állatlétszámot, a szántóföldi, kerti növények egymáshoz és az erdőkhöz viszonyított arányát kell megbecsülni és beállítani, oly módon, hogy az minél jobban megközelítse egy önfenntartó ökoszisztéma jellemzőit. Ezzel a külső források igénybevétele minimálisra csökkenthető.

Az organikus vagy alternatív farmok nem csak abban különböznek a többitől, hogy nem használnak vegyszereket, mint ezt sokan tévesen azonosítják. Az ilyen rendszerben működő gazdaságokban rendszerint nem találunk mezőgazdasági monokultúrát, intenzív, szakosított állattenyésztő telepet sem. A termelési szerkezet kialakításakor a farm adottságait veszik figyelembe, és az állattenyésztést például a talaj és a növényzet igényeinek szem előtt tartásával építik a többi elem közé. Az egyik alapelv a többhasznúság, tehát a rendszer minden eleme sokirányú kölcsönhatásban áll a többivel.

borsos4

Ehhez hasonlóan kell meghatározni az egyes állatfajták, ill. fajok arányát és tartását is. Bár a piaci igények jelenleg egészen torz arányokat mutatnak, a jövő mezőgazdaságában a szarvasmarhának sokkal nagyobb szerepet kell kapnia a mainál, mert ez az olyan fő fajunk, amely nem táplálékkonkurense az embernek, ellentétben a sertéssel, amely az.

A sertés csak annyiban és akkor megengedett állatfaj, amennyiben a farmon keletkező hulladékok hasznosítását végzi, és nem igényel külön takarmánynövény-termesztést. Magyarországon egy ilyen kijelentés hihetetlenül hangzik, ám ennek oka elsősorban az, hogy nálunk a sertésállomány a fogyasztási szokások és az export-orientáltság miatt egészségtelenül nagy, amelynek takarmányigényét nem lehet másként, csak intenzív növénytermesztéssel megoldani. Ugyanígy a baromfit elsősorban tojásaiért és nem húsáért illene tartani, mert így lehetővé válik az intenzív tartás kényszerének csökkentése, a szabadban tartott baromfi pedig egy sor járulékos előnyt jelent az integrált rendszerben (pl. egyes területek mechanikai gyomirtása).

Az állati termék mennyisége

Az állati termék előállítás jelenlegi színvonala messze meghaladja az Európában szükségeset és megengedhetőt. Ez magyarán azt jelenti, hogy a mezőgazdák fölösleget, eldobandó, elpocsékolandó szerves anyagot állítanak elő hihetetlen nagy ráfordítással. Igaz ez egyrészt a mezőgazdaság általános túltermelési szindrómája miatt, másrészt az állattenyésztés speciális, kedvezőtlen energetikai egyensúlya miatt is: ugyanazon a földterületen állatfajtól függően 3-12-szer annyi energiát kell bevinni, mire egy kiló termék képződik, mint növényeknél, mondjuk a búzánál. Harmadrészt igaz ez egészségügyi szempontból is, mert az egészséges táplálkozáshoz — régóta tudjuk — sokkal kevesebb állati fehérjebevitelre lenne szükség, mint ami ma jellemző. Még rosszabb a kép, ha a kulturális és tradicionális okokból sertésre beállított országokat tekintjük, mint amilyen hazánk is, ahol az állati zsír is fölöslegben kerül a szervezetbe. Ezekre a veszélyekre adott hisztérikus vagy fanatikus fogyasztói válasz a vegetarianizmus, nem lebecsülendő gazdasági és politikai kihatásaival. Az állattenyésztésnek tudomásul kell vennie, hogy a jövőben nem mennyiséget, hanem minőséget várnak el tőle — már ha a racionalitás felülkerekedik a merő gazdasági érdekeken. Minőségen pedig remélhetőleg azt fogjuk érteni, hogy az illető termék mennyire felel meg az ember évezredek alatt kialakult természetes táplálékigényének, amelynek jellemzőit — szintén remélhetőleg — a néhány évtized kényszerkemizálás még nem rontotta el, nem küszöbölte ki visszavonhatatlanul. Így — legalábbis az állattenyésztésben — nem kínban fogant adminisztratív intézkedések lesznek a döntőek a termelés visszafogásában, hanem a piaci kereslet változásai is, a kőolajalapú ipar általános csődjén túl.

borsos5

Érdemes lenne azt is megvizsgálni, milyen módon lehetne áthidalni az elosztási paradoxont. Hiszen míg az iparilag fejlett országokban mesterségesen kell visszafogni a termelést, és még így is sok termék kárba vész, a harmadik világ állandó éhezési gondokkal küszködik. Ez egyrészt az ottani mezőgazdaság bajaira, exportra állítására, intenzifikálására, környezeti problémákra, másrészt a monetáris rendszer lehetetlenségére vezethető vissza. Észak-Dél viszonylatban azonnal látszik, milyen drágán termelünk: az afrikai országok képtelenek megvenni a fölösleget.

Energiaháztartás

Egyre többen foglalkoznak az állati termék előállításának energiaigényével, és még ha ezek a számítások nem teljes értékűek is, annyi kiderül, hogy hihetetlen energiapocsékolásról van szó.

A külső energiabevitel nemcsak az üzemanyag, gépek, istállók, fejőberendezések, egyebek formájában történik. A kemizálás, ezen belül a műtrágyagyártás igen sok energiát emészt fel. Csakhogy a korábban citált hollandiai példát említsük, itt nemcsak az a tragikus, hogy a talajvízkészletek hosszú évszázadokra, esetleg évezredekre elszennyeződtek, hanem hogy jórészt a szükségtelen túltermelés miatt a szennyezés fő forrása az állati trágya és a talajba kerülő műtrágya. Tudvalevő pedig, hogy az állati trágya a műtrágyánál értékesebb talajerő visszapótlást szolgáltat, részint mert komplexebb, a növények igényeit jobban kielégítő, biológiai eredetű anyagról van szó, másrészt a kötötten található nitrogén lassan hagyja el a gyökérzónát, több ideje van felszívódni, és kevesebb kerül belőle a talajvízbe. Előáll tehát a nevetséges helyzet, amikor az egyik oldalon a talajba jut sok-sok tonna műtrágya, a másik oldalon pedig az állattenyésztő telepek ugyanazon a területen nem tudnak mit kezdeni a szennyvizükkel, trágyalevükkel. Kétszer termeljük meg ugyanazt az anyagot, egyszer kőolajból, egyszer állatból.

Ugyanígy az állattenyésztés legfontosabb eleme, a szelekció évszázadok óta, de különösen a huszadik században az állatok környezetigényének kielégítését egyre inkább az energiafaló tartástechnológiák kialakítására bízta annak érdekében, hogy megszabaduljon a három, egymástól nagyban divergáló géncsoport szelekciós kényszere közül egytől: az állatok természetes ellenálló-képességét befolyásoló génektől. Ugyanez, ugyanígy megtörtént a reprodukciós képesség (nem a szaporaság!) géncsoportjaival is, amennyiben nem volt lényeges — legalábbis az utóbbi időben nem —, hogy az állat milyen mértékben képes a szaporodás funkcióit önmaga ellátni, mert rendelkezésre állt a kisegítő berendezések és állatorvosok légiója.

Genetikai fejlesztés
Mindez szükségszerűen elvezet az állattenyésztés — és minden tenyésztői munka — végső nagy kérdéséhez, a genetikai fejlesztés, az állatok természetes genetikai felépítésében, illetve fenotípusában emberi hatásra bekövetkező változások értékeléséhez.

Könnyű belátni, hogy a fent vázolt három csoport — a harmadik természetesen a termelői tulajdonságok csoportja — közül az elsődleges mindig is ez utóbbi volt, tekintet nélkül arra, hogy mennyiségi vagy minőségi fejlesztést akartak elérni. Amint a körülmények lehetővé tették az első két csoport kiiktatását, a haszonállatok körében egyre jobban a mennyiségi, míg a különféle kedvtelésből tartott állatok között a minőségi bélyegek kiemelése lett a fő cél. Ettől fogva nemcsak a célok, de az eszközök is megváltoztak — szintén a külső ráfordítások hatására —, és lassan már nem lehet tudni, mi is a cél és mi az eszköz. A természetes szelekcióról a mesterséges szelekcióra áttérés minőségi ugrás volt ugyan a maga nemében, ám egyrészt lassan ment végbe, a törzsfejlődés üteméhez inkább közelítően, másrészt nem érintette közvetlenül a genomot: úgy lehet tekinteni, mint megváltozott környezeti feltételt, mint egy különösen erős szelekciós nyomást az illető állatfajra nézve.

borsos6

Amint az ember természetátalakító képessége elérte azt a fokot, hogy állatait mesterséges környezetbe helyezze, a természetes szelekciót teljes mértékben a mesterséges vette át, amelynek céljait az ember szabta meg. Ez a cél a legritkább esetben egyezett meg a vadon élő állat funkcionális, ezért harmonikus tulajdonságainak megtartásával, hanem esetenként más és más, ember által alkotott képzeteket testesített meg. Az eredményként létrejött, genomban rögzült torz formák, a farkasból mopsszá lett kutya, a vaddisznóból kialakult angolsertés Festetics Antal szerint „genetikai állatkínzás”, tehát etikai kérdés is.

Újabb minőségi ugrást a biotechnika, később a biotechnológia bevezetése jelentett. Az előbbi lehetővé tette, hogy a genetikai állományba közvetlenül, a természetes szaporodási tulajdonságok megváltoztatásával avatkozzunk be, míg az utóbbi még ennél is többet: a genom direkt és azonnali megváltoztatását tette lehetővé. Az új módszerek apostolai itthon és világszerte semmi rosszat nem látnak e technológiák elterjedésében, és megalapozatlannak tartják a zöldek és állatvédők — néha valóban túlzó és hisztérikus — aggodalmait. A genetikai bázis beszűkítésének gondolatát a „menő” fajták nagy létszámával, és ezért a génpool károsodásának lehetetlenségével hárítják el, míg a génmanipulációk keltette etikai aggodalmakat egyszerűen nem létezőnek kezelik. Az USA Nemzeti Kutatótanácsa például (National Research Council) „nem lát alapvető konceptuális különbséget” a hagyományos génmódosító eljárások és a génsebészet között.

E kijelentés legalábbis meglepő, mert könnyű belátni, hogy itt gyökeres különbségről van szó: a genetikai anyag megváltoztatása emberi érdekeknek megfelelően akkut és veszélyes, ha csupán egy mikroorganizmusról van szó, amelynek minden génjét ismerjük. Az összes gén ismerete sem ad ugyanis választ arra a kérdésre, hogyan működnek ezek a gének olyan egységben, amit együttesük létrehoz, és hogyan fogja ezt egy testidegen gén befolyásolni.

Mindez a technikai megoldás paradox fényben tűnik fel, ha tekintetbe vesszük a korábban említett korlátozó tényezőket, amelyek a mezőgazdaság egészét érintik, és ha elfogadjuk, hogy itthoni körülmények között már nem feltétlenül is mindenáron a termelés mennyiségi növelése a cél. A biotechnológiai módszerek elterjedése és alkalmazása újabb lépése annak az öngerjesztő folyamatnak, amely a természettudományos ismereteket már réges-rég nem az emberi jólét, hanem hatalmi-politikai érdekek kiszolgálására használja fel. Elegendő arra gondolnunk, hogy a genetika területén, akárcsak máshol, a legjobb tudósokat már nem kutatóintézetek, hanem a legnagyobb cégek fizetik.

A mezőgazdaság természetes rendszerszemléletében egyébként nincs is szükség ilyen módszerekre, és teljesen kivihetetlennek minősülnek. Az atombomba feltalálása óta talán most szembesül az emberiség másodszor olyan eldöntendő kérdéssel, hogy csak azért, mert valami technikailag és anyagilag megvalósítható, még nem biztos, hogy meg is kell valósítani. Abban a pillanatban, ha a genetikai fejlesztés célja nem a feltétlen és határtalan termelésnövekedés, az „állatok genetikai potenciáljának kiaknázása”, az ezt célzó módszerek sem fontosak. Arról nem is beszélve, hogy ha a természetes ökoszisztémák kapcsolatait kívánjuk utánozni, nem engedhető meg olyan eljárás, amely más időrendben és más minőségben határoz meg kapcsolatokat. Végül, de nem utolsósorban a biotechnológiai eljárások hatalmas költségvonzatai eleve alkalmatlanná teszik őket a mindent megoldó gyógyír szerepére, és feltételezhető, hogy az emberiség történelmének átmeneti jelenségei lesznek.

Az új rendszerben a tenyésztői munka sokkal inkább az ember természetes intelligenciáját fogja igénybe venni, mert azt kell meghatározni, hogy mely génkombinációk illenek legjobban az adott környezet adott eleméhez, milyen módon fog az állat a legkisebb zavar nélkül, a legharmonikusabban élni és termelni. Egy ilyen rendszerből csak annyi szerves anyag vehető el, amennyi a napenergia elsődleges átalakításával pótlódik — ellenkező esetben a terület és maga az állat biológiai értéke hosszú távon visszavonhatatlanul csökken, mint azt láttuk. Mindebből magától értetődően következik a tenyésztési célok átértékelése. Az eddigi termelésközpontú szelekcióról egy komplex, az állat minden tulajdonságát szem előtt tartó szelekciót kell megvalósítani. Újból előtérbe fog kerülni a vegyes hasznosítás, a természetes rezisztencia, a környezeti igénytelenség, az életteljesítmény, az őshonos fajták génanyaga és a termelés minőségi jellemzői.

A jelenlegi termelési konstrukció átalakításában Magyarország nagy előnye jelen pillanatban a nagy mennyiségű hasznosítatlan ősgyep, amelynek döntő szerepe lehet a jelenlegi abrakfogyasztó túlsúly (sertés és baromfi) mérséklésében a szarvasmarha és — érdekes módon — a lótartás javára.

Tartási viszonyok — állatvédelem

E két címszó azért került egy fejezetbe, mert manapság az állatvédelem sokszor félreértelmezett fogalmát haszonállatokkal kapcsolatban főleg az iparszerű tartás-technológiákhoz való viszony jelenti. Pedig a dolognak ez a része intézhető el aránylag legkönnyebben. Az alapelv nagyon egyszerű: mindenféle állattenyésztés csakis az állatok etológiai jellemzőinek, biológiai, ökológiai igényeinek kielégítését garantáló tartási rendszerben képzelhető el. A megvalósítás persze már korántsem ennyire az.

Állati jogokról vitatkozni túlságosan antropocentrikus szemléletet feltételez mindkét oldalon. A jog emberi kategória, és éppoly joggal (sic!) alkalmazható csak az emberre, kijelentvén, hogy az embernek joga van a természet teremtményeit saját érdekében felhasználni, mint az egész világra, beleértve a köveket és a vizeket is, melyeknek szintúgy ,,joguk” van létezni. Aki az emberi jogokat állati jogokká deformálja, de csak a kedves, szőrös és bumfordi állatokra terjeszti ki, következetlenül jár el. Egyetlen tudós vagy moralista sem vállalkozhat felelősséggel arra, hogy meghúzza a határt: honnan „érző”, „szenvedő” egy állat, kirekesztvén ezzel a többit. Arról nem is beszélve, mit „érez” egy őzgida, miközben éppen kígyó nyeli le. Az etológia elvein túl ezért azt hiszem, inkább az emberi és állati igények harmonizálására kell törekedni, a felesleges szenvedések elkerülésével.

borsos7

Az etológiai jellemzők egyike a szabad mozgás, tehát a kötött, illetve a zárt tartás eleve kerülendő. Miután minden mindennel összefügg, a szabad mozgás, a természetes viszonyoknak megfelelő csoportosítás, a teljes értékű, ízletes takarmány etetése csak akkor biztosítható, ha a tenyésztési célok megváltozásának eredményeként ellenállóképes, kisebb igényű fajták jönnek létre, megszűnik az embriótranszplantáció, mesterséges termékenyítés, beondózás, és egyéb, az állat viselkedését befolyásoló, etikai és gyakorlati értelemben egyaránt állatkínzásnak nevezhető beavatkozás. Ezzel egyúttal megvalósul a minimális külső energiabevitel követelménye is, amennyiben egy sor tartástechnológiai beruházásra és ezek fenntartására nem lesz többé szükség. A természeteshez közelítő tartás legkönnyebben a szarvasmarhánál és legnehezebben a baromfinál valósítható meg, vagyis értelemszerűen fordítva, mint amennyire iparszerű tartásuk elterjedt. Ennek ellenére mind a baromfi, mind a sertés esetében mutatkoznak már jelek a folyamat megindulására.

Hazai viszonyaink között mások is felismerték a természetes tartásrendszerek visszaállításának, illetve kidolgozásának szükségességét. Sajnálatos, hogy néhány alapelv deklarálásán túl nem sikerült következetes irányelveket megfogalmazni, és az is, hogy a megjelölt irányokban rejlő ellentmondást a szerzők nem látszanak felfedezni: egyszerre kívánják az ökológia és etológia módszereivel kutatni a genetikai tűréshatárokat, bevezetni az anyag-, eszköz- és energiatakarékos tartásrendszereket, illetve egy szusszal előmozdítani a biotechnológiai, molekuláris és biokémiai genetika alkalmazását az állattenyésztésben.

Ami a tartási viszonyokat illeti, ezeket jórészt — de nem teljesen — a gazdaság méretei szabják meg. Hazánkban kétféle méret létezik, kétféle tulajdonformában: a nagyüzemi, közösségi vagy állami tulajdonú gazdaságok rendszerint — bár nem mindig — intenzív technológiával dolgoznak, a kisüzemi, magántulajdonú háztájik pedig extenzív és intenzív módon egyaránt működhetnek. Jelenleg teljesen hiányzik az optimálisnak mondott középméret. Ez azt jelenti, hogy két oldalról egyszerre kellene közelíteni az optimális üzemméretet és vele a legjobb tartási körülményeket. Falvaink átépítése, farmergazdaságok kialakulása belátható időn belül nyilván nem képzelhető el, ám a lakosság tevékenységi körének megváltozása nagyon is. A háztáji gazdaságok egy részéből farmergazdaság válik, más részét felszámolják. Most lehetne meghatározni, hogy amelyből farmergazdaság válik, hogyan alakuljon ki. Ugyanez érvényes a változó nagyüzemekre.

Takarmányozás

Egy ökológiai szemléletű gazdaságban a mai takarmányozási gyakorlat, melynek lényege a „takarmányozás hatékonyságának növelése, az energia- és fehérje-transzformáció hatásfokának javítása”, természetszerűleg kevéssé fog érvényesülni. Bár a fejlődési trendek látszólag azt jelzik, hogy egyre több és újabb mesterséges beavatkozás, manipuláció szabja meg a takarmány minőségét, biotechnikai módszerekkel készülnek a takarmányok, és növekszik a takarmány kiegészítők szerepe, tudni kell, hogy az organikus mezőgazdaság egyik fogalmat sem ismeri. Az állati termék előállításának mindkét fokán megköveteli az organikus, vagyis az emberi beavatkozástól lehetőleg mentes termelést. A takarmánynak sokoldalúnak, vetésforgóban termeltnek, kezeletlennek és kiegészítőktől mentesnek kell lennie. Csak a természetes növényi vagy ásványi kiegészítők fogadhatók el, ezek is lehetőleg eredeti formában. A közhiedelemmel ellentétben mindezt meg lehet valósítani túlságosan nagy terméskiesés nélkül is. Miután az organikus gazdaságban tartott állatok hajtatva nevelése, az előállítási idők rövidítése nem jellemző, a takarmányhasznosulás is más értelmezést kap, és nem a minél hamarabbi, hanem a minél teljesebb hasznosulás lesz a döntő. Ezt pedig változatos, kevert takarmányozással lehet elérni, az állatok ösztönös takarmányszelekciójára is hagyatkozva. Ez utóbbi azért fontos, mert így a takarmányozás is automatikusan beleilleszkedik az organikus gazdaság egészébe, amely a ma divatos (és semmire sem kötelező) ,,bio”-termékek előállításán túl egy dinamikus, kiegyensúlyozott, hosszú távon fenntartható mezőgazdaság megteremtését célozza. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a biotermék ennek csak következménye, nem célja.

borsos8

Kereskedelmi, szállítási vonatkozások

A jelenlegi állattenyésztés egyik legnagyobb átka a kereskedelem nevetséges, de kategorikus kényszere. Gazdasági, politikai és fogyasztási tényezők bonyolult egybejátszása következtében csak akkor „éri meg” a mezőgazdasági termék előállítása, ha azt elsődlegesen nem hazai fogyasztásra, pláne nem regionális piacra szánják, hanem soklépcsős átalakítási és értékesítési folyamat során a világ egy más részébe juttatják. Pedig ha valami, akkor az állattenyésztés termékei egyformák a világ minden részén. Gazdasági rendszerünk értelmetlenségére jellemző, hogy az ágazat eredményességét az export-import tételek mennyiségével mérik, még akkor is, ha ugyanarról az áruféleségről van szó. Az Amerikai Egyesült Államok volt 1988-ban a világ vezető állati termék kereskedője, amennyiben 1,5 Mrd dollár értékben exportált és 1,7 Mrd dollár értékben importált állati eredetű élelmiszert. Hogy egészen pontosak legyünk: marha- és borjúhúst. Eszerint a hatalmas ország kikötőiből naponta indulnak húsrakományok, és naponta érkeznek távoli országokból ugyanolyan húsrakományok. Fosszilis energiahordozók tonnáit füstöljük el végérvényesen a levegőbe azért, hogy sok-sok tonna hús helyet cseréljen. Nem tudom, száz hamburgerfaló közül hány tudja megmondani, amerikai marhát eszik vagy argentint.

A nemzetközi tendenciák itt is változatlannak tűnnek. A nemzetközi vámkereskedelmi egyezmény, a GATT megújítása most készülődik, és az Egyesült Államok által tervezett programcsomag az eddig kivételezett mezőgazdaságot sem kíméli: újabb és újabb feltételeket teremt a céltalan áruszállításnak, miközben egyre lehetetlenebbé teszi, hogy a fejlődő országok, vagy a hozzánk hasonló keletiek felzárkózzanak ahhoz a versenyfutáshoz, amit e kereskedelem vezetői diktálnak.

Bármily furcsának tűnik, az organikus, alternatív mezőgazdaság pontosan tudja a választ erre a látszólag feloldhatatlan kérdésre. Az első alapelv a regionalitás. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a gazdaság megtervezésénél ügyelni kell, hogy lehetőség szerint endemikus fajok, fajták kerüljenek bele, és hogy csak a régió nyersanyagait használjuk, hanem azt is, hogy a megtermelt javakat ugyancsak minél kisebb körben értékesítsük. Vagyis egy-egy nagyvárost például minél inkább saját vonzáskörzetéből kell ellátni, nem csupán belföldi, de környékbeli áruval. Ezzel tovább csökken a termelés és fogyasztás között megtett útvonal. Az organikus gazdálkodásban rendszerint nem is exportképes az az áru, amely megfelelő méretű belső piacot nem tud felmutatni.

Természetesen vannak olyan termékek, amelyek helyspecifikusak, ezek szállítása elkerülhetetlen, de csökkenthető. Ugyanígy nem természet ellen való vétek a szezonalitás ismételt bevezetése, amely fölöslegessé teszi friss termékek importját az északi féltekén télen, amikor azok ott éppen nem teremnek meg. A kívánatos másik alapelv az lenne, amely megteremti a szabad kereskedelem helyett a kereskedelem szabadságát, és fenntartja a jogot egyes országoknak, országcsoportoknak vagy légióknak védővámok és egyéb intézkedések bevezetésére saját nemzeti vagy regionális érdekeik védelmében. A harmadik és legfontosabb a politikai, gazdasági és földrajzi egységek regionális önellátásának kidolgozása lenne, amely a jelentősebb mezőgazdasági termékekből az illető régió teljes lakosságának igényeit fedezni kívánja.

Kereskedni pedig elsősorban olyan specifikus termékekkel lehetne, amelyek másutt nem teremnek meg.

Az emberi összefüggések

A mezőgazdaság jelenleg közvetlenül a lakosság igen kis százalékát foglalkoztatja (nálunk csak a tsz melléküzemágak miatt nagyobbat), és lenézett, alsóbbrendű foglalkozási ágnak minősül. A benne dolgozók sokszor egészségügyi veszélyeknek vannak kitéve, az ipari mezőgazdaság intenzív módszerekkel előállított és feldolgozott termékeit fogyasztók szintúgy. Az ökológiai elvek alapján átértékelt mezőgazdaság több oldalról is hatással lenne az ember mindennapi életére.

borsos9

a) A mesterséges adalékanyagoktól mentes táplálék egészséges arányok szerinti előállításával és helybeni fogyasztásával sokkal kiegyensúlyozottabb, az ember fiziológiájának megfelelő táplálkozást tenne lehetővé. Ennek egészségügyi következményei felbecsülhetetlenek, hiszen jelenleg a népbetegségek nagy része bizonyíthatóan vagy gyaníthatóan a táplálkozással, a nem megfelelő minőséggel és mennyiségi arányokkal van összefüggésben. A szív-érrendszeri megbetegedések zöme, egyéb belgyógyászati jellegű bántalmak a zsíros, szénhidrát-dús ételek fogyasztásának tulajdoníthatók, a daganatos megbetegedések egy részében pedig bizonyosan szerepet játszanak vegyszermaradványok, adalékanyagok, kémiai szerek.

b) Megváltozna az állati eredetű fertőzéses megbetegedések, a zoonosisok szerepe és gyakorisága is. Rezisztens fajták tenyésztésével, a regionalitás elvének betartásával és az állatok összezsúfolásakor bekövetkező kórokozó-felpasszálódás kiiktatásával bizonyosan kisebb veszélyt jelentenének.

c) Miután az organikus mezőgazdaság élőmunka-igénye nagyobb, szakértelmet, széleskörű elméleti és gyakorlati tudást követel megművelőitől, megváltoznának a foglalkoztatási arányok is az integrált mezőgazdaságban dolgozók javára. A mezőgazdaság nem a legalantasabb, megvetett ágazat lenne, hanem az, ami: minden egyéb emberi tevékenység alapja, ezért a legértékesebb.

ÖSSZEFOGLALÁS

A huszadik század mértéktelen emberi terjeszkedése és tevékenysége következtében a Föld homeosztázisában mélyreható változások fognak bekövetkezni. Ma már bizonyosra vehető, hogy a légkörben felhalmozódott hővisszaverő gázok, illetve az atmoszféra felső rétegét védő ózonréteg elvékonyodása miatt globális klímaváltozásnak nézünk elébe, melynek legjellemzőbb eleme a felszíni átlaghőmérséklet emelkedése és a jelenlegi nagy légmozgások rendjének felborulása lesz. Minden gazdasági ágazat közül a mezőgazdaságot és az erdészetet fenyegeti legjobban a pusztulás réme, és ha a kialakult technológiák nem tudnak alkalmazkodni az új helyzethez, tragikus következményekkel számolhatunk.

Az ökológiai szemléletű mezőgazdaság a természetes ökoszisztémák kapcsolat-rendszerére épít, és az ilyen rendszerek alkalmazkodóképességére számít. Feltételezhető, hogy diverzitása, adaptábilis volta és csekély külső energiaigénye folytán nagyobb eséllyel veheti fel a versenyt a változó környezeti feltételekkel, mint a sérülékeny, agyonspecializált és energiaigényes monokultúrák. A mezőgazdaság jelenlegi rendszere ördögi körben mozog, amelynek elsődleges oka a piac uralma. A környezeti tényezők és fejlődéskoncepciónk immanens ellentmondásai azonban előbb-utóbb rá fognak kényszeríteni minket egy alternatív út megtételére. Minél később kezdjük meg ezen út tudományos és gyakorlati alapjainak lerakását, annál nehezebb lesz később. Nem szabad hagynunk ránk kényszeríteni a versenyt — önmagunk árnyékával.

kép | flickr.com