Bóna László

A KELETI

1999 június

A KELETI

Az Úr 1997. esztendejének nyarán Budapest főváros egyik vasúti főpályaudvarának, a „Keletinek” kibontották hatalmas homlokzatából az üveget. A fedett vasúti csarnokból, a homlokzaton át, mint egy roppant diadalíven keresztül, az égre nyílt kilátás.

Történt pedig ez éppen akkor, amikor e várost kettészelő folyónak, a Dunának a jobb partján, a budain, a Lánchídtól az Erzsébet hídig tartó sétányon gyökerestül kiásták az évszázados gesztenyefákat. Egy fának tényleg akkora a gyökere, mint a koronája. A sétálók „földbe gyökerezett lábbal” álltak meg a feneketlen mélységek mellett, a hiányzó gyökerek helye, mint a bombatölcsérek tátongtak.

föltáruló égbolt

A fedett épületből föltáruló égbolt, és a gesztenyefák kiásott gyökerétől meghasadt mélység megállította az időt. A város egyszerre kinyílt az ég és a föld felé.

Nem szokott az ember csak úgy céltalanul kimenni a vasútállomásra lődörögni, nézelődni. Amikor kibontották a Keleti nyugati homlokzatát, a vonattal érkezők az égre néztek először. Céltalanul nézelődtem az állomáson. Messziről jött vonatokra vártam. Nemzetközi expresszekre. Távoli, idegen országból érkeztek az utasok, akár napokig tartó utazás után. Elgémberedett tagjaikat nyújtóztatták, leltárba vették a sok csomagot, személyes holmit. Táskákat, bőröndöket, szatyrokat. Ilyenkor az utazó körültekint, hogy hol van. Tervet kovácsol, cselekvésbe kezd, csomagszállító kocsit keres, taxit rendel, pénzt vált, térképet vesz elő, üdítőt vásárol, nekilát szállást foglalni éjszakára, buszjegyet vesz – mindenképpen elveszett, tekintete zavarodott, és kizárólag a saját teendőivel képes foglalkozni. Fél, hogy el ne vesszen semmije. Hogy el ne tévedjen. Hogy ki ne rabolják, be ne csapják. És most mindezek helyett a messze földről érkezett utasok első bizonytalan lépésük előtt, melyet egy idegen városban kell megtenniük, először is az égre emelték tekintetüket. Mint egy hatalmas kifeszített vászon, ott lebegett előttük az ég bekeretezve. És az éghez képest mindazon dolgok, amikkel törődni kell, tüstént, a következő pillanatban fölöslegesnek tűntek. Azért jöttek ilyen messzire, hogy erre rájöjjenek. Égbolt otthon is lett volna. A kozmikusság érzése a kinyitott homlokzaton át áradt be, mint az orkánszerű szélvihar, hogy felemelje és egyszersmind le is nyomja a vándort saját élete kicsiségébe. Az ember ezért védekezik, hogy a lét kozmikus perspektívája az otthonos, hétköznapi teendőibe határ nélkül beáramoljon. A tető, a zárt homlokzat útját állja a tekintetnek, védi az életet a túl nagy összefüggésektől. Az érzelmek határtalan levegőjétől.

fortepan.hu

fortepan.hu

A tágas, de fedett térben van valami szentség. Az építészetnek mindig törekednie kellett arra, hogy egy minél nagyobb közösség számára alkalmas teret is képes legyen befedni tetővel. Hogy egy gyülekezet összetartozásának biztosítson akolmeleget. A nagy tér lefedéséhez oszlopokra volt szükség. Egy idő után arra kellett törekedni, hogy mindez egyre kevesebb oszloppal legyen megoldható. Minél kevesebb az oszlop és magasabb a kupola, annál nagyobb lett a szentség testet öltésének illúziója. Egy alacsony tetővel, sűrű oszloperdővel fedett tér: bent a gyülekezet esendő és gyarló emberi közössége, felettük súlyos, hatalmas és magasztos istenek ege, amitől véd az alacsony tető. Az oszlopok nélkül fedett hatalmas kupolás belső tér: kint az üres égbolt, bent az emberek felett a mű ég, a kupola festett belső égboltja, kint üresség, a szentség benne az emberben, a kozmikusság tudata a testébe kerülve.

kibontott homlokzat

A vasúti csarnok kultikus hely: befedni egy teret, lehetőleg oszlop nélkül, belső tágasságot adva az érkezésnek-indulásnak. A vasúti csarnok az utazás rituális temploma, és az utazás – jól ismerjük – nem csupán a földi távolságok közötti közlekedés formája, hanem közlekedés lélektől lélekig is, gondolatok, érzések, kultúrák, emberek, sorsok, életek között is, istenek és emberek között, valóság és hit között, élet és túlvilág között. És íme, a vasúti csarnok, a Keletié, templommá változik: van benne két oszlopsor, a középső, széles csarnok két szélén, s így három részre osztott a tér. A tér két szélén vannak a mellékhajók, és a középső, a vonatok érkezésére fenntartott nagy központi tér, a vágányok tere, a vasútállomás-templom főhajója lesz. Hajó – elmondva e szóval mindazt, ami közlekedés, szentség és vasút. És e templombelsőhöz képest az oltár helyére kerül az érkezőnek a kibontott homlokzat, a tiszta égbolt.

Csak egy pillanatig tart a kábulat, a kibontott homlokzat varázsa, az érkező vendéget megannyi földi inger téríti magához vallásos bódulatából, üzletelés, valutaüzérkedés, hordár, koldus, kiadó szoba, fekete fuvarozók – az élők alvilága, pokoli panoráma, maga a valóság. Kétértelmű mítosz a kufárok Templomból való kiűzetése – írja Roland Barthes az Eiffel-toronyról írott esszéjében, mely torony, vasszerkezete révén, valljuk be, némileg közel áll a pályaudvarokhoz. „Az ókori vallásos ünnep, egy színházi előadás például, amely valóságos szertartás volt akkoriban, egyáltalában nem akadályozta a leghétköznapibb tevékenységformák, például az evés-ivás tobzódását; ekkor még egyetlen élvezet sem zárta ki a másikat, de nem azért, mert az ünnep önfeledt zabolátlanság volt, hanem mert a szertartásrend sohasem volt szigorú, és nem állt ellentmondásban a hétköznapokkal. […] Funkciója szerint minden kereskedelmi tevékenység megszelídíti a teret, eladni, venni, csereberélni – az emberek ezekkel az egyszerű tevékenységformákkal lesznek csak igazán úrrá a legvadabb tereken, a legszentebb építményeken.” (Roland Barthes: Az Eiffel-torony. Fordította: Ádám Péter. Café Bábel 1996. nyár) A modern vasúti csarnok szent terében az irreális szelídíti a valóságost. Merthogy egy kibontott homlokzat maga az irrealitás. Az ember megérkezik a hétköznapi cselekvés fedett terébe, és úgy lesz valahol bent, mintha kint lenne, úgy van befedve, mintha ki lenne téve, azt hiszi, valahová érkezett, egy konkrét helyre, pedig a mindenségbe ért, az élet szabad és szent ege alá. Leszáll az érkező a vonatról a fedett csarnokban, egy ház belsejében. Már önmagában az is képtelenség, hogy egy vonat, amiből idáig az elsuhanó szabad tájat lehetett látni, egy házba érkezik, fedél alá, de ezt már megszokta az utazó. Összeszedi magát, elindulna a házból ki, és látja, a háznak nincs fala. Teteje van, de a fala maga az ég. És nem hisz a szemének. Álomba érkezett. Pedig most ébredt fel a hosszú zötyögésből.

*

Az 1912-es esztendő február havának nyolcadik napján éjszaka Csáth Géza különös álmot látott. Olyan erős hatással volt rá, hogy le kellett írnia, és mivel szavakkal nehezen tudta visszaadni azt a térélményt, amit álom közben látott, néhány rajzzal is kísérte a jegyzetet. Ő maga nem magyarázta, milyen valóságos élmények lehettek olyan hatással rá, melyek ezt az álmot válthatták ki, megjegyzésként csak azt fűzte a hagyatékban talált rövid kis jegyzet elé, hogy lefekvéskor erős ízületi fájdalmai miatt 1 gr. Na. Salycilátot vett be.

wikimedia.org

wikimedia.org

Álmában menekülnie kellett. Azt álmodta, hogy nagy társasággal van egy lakásban, mindenki kitódul a lépcsőházba. „Óriási csarnok, rengeteg lépcsővel, magas, fantasztikus kupolás, és félelmetes a nagy méretei miatt.” A lépcső karfáján menekül fölfelé futva. „Csodálatosan, a csúszós fán sikerül fölfelé szaladnom.” Csáth Géza lerajzolja a kupolás oszlopcsarnokos teret, a háttérből, mint egy díszletből induló lépcsőt, ami egyre keskenyebb, míg egyetlen vonallá válik, s mint egy spirál, tekergőzik fölfelé. Aztán készít egy másik rajzot, kinagyítja a hurkokban tekeredő vonalat, és az utolsó hurok körré válik, sokszor átfirkálva. Ahogy fölfelé jut a lépcsőn, látja, hogy mögötte emberek jönnek egy darabig fölfelé, de egy idő után már nem utána jönnek, hanem párhuzamos körökben keringenek alatta: „vízszintes körben csúszunk egymás mellett”. Egy körben vele van egy lány, akivel együtt menekül, és akit leírásában B.-nek nevez. Végül a körbe, ahová jut, többen is kerülnek, de ő és B. forog a leggyorsabban. A többieket valahogy kikerülik és elhagyják. „Előre megyünk egy körben! Mintha egyszerre egy más földre kerültünk volna, a korlát közepén, amely eddig feneketlen mélység volt, észrevétlenül egy nagy medence képződik, tele vízzel. Ebben fürdenek, bukdácsolnak a menekültek. Mi is. A víz nem hideg, de nem meleg, majdnem olyan, mintha nem volna, súlya nincs, de látni, hogy van. Biztosan érzem magam, hogy B. is velem jött. Örülök a megmenekülésnek. B. már kacag és játszik a vízben. – Most már egy nagy sík földön vagyunk, amelyen csak ez a medence van s körös körül beláthatatlan végtelen.” (A Csáth Géza hagyatékából előkerült álomleírást Nemeskéri Erika tette közzé saját bevezetőjével az Élet és Irodalom 1996. június 21-i számában.)

a nehézkedés legyőzésére

Azokban az időkben, amikor Thomas de Quincey az ópium kínjairól írta kusza jegyzeteit, érthető módon nem tudta megnevezni kissé zaklatott életének idejét, amikor Coleridge-dzsal együtt Piranesi Római régiségek című könyvét lapozgatták. Coleridge szerint Piranesi néhány rajza nem egyéb, mint álom, melyek hagymázas állapotában rémlettek fel előtte. Némelyik rajz gótikus csarnokokat ábrázol, melyek padlóján gépezetek, kerekek, kötelek, emelők, csigák hevernek, olyan szerkezetek, melyek valahogy a nehézkedés legyőzésére szolgálnak. „Oldalt a falakon lépcső kúszik a magasba, s ott látható maga Piranesi, ahogy fölfelé botorkál rajta. Ha most egy kicsit követed e lépcsőt felfelé, azt látod – idézi fel homályba vesző emlékezetéből a rajzokat Qiiincey – hogy hirtelen, korlát nélkül véget ér, és aki odáig feljut, nem tud már egyetlen lépést sem tenni előre anélkül, hogy a mélységbe ne zuhanna. […] De nézz csak még magasabbra, ott megpillantod egy még meredekebb lépcsőn újra Piranesit, aki most már egészen közvetlenül a tátongó mélység peremén áll. S ha netán újra felemeled a szemedet, fenn, éteri magasságban újabb lépcsőt pillantasz meg, s azon megint a szegény Piranesit, aki elszántan megy egyre feljebb, és ez így megy tovább, míg legfelül a lépcsők Piranesistül elvesznek a csarnok félhomályában.”

Giovanni Battista Piranesi: Börtönök, XIV. metszet, wikimedia.org

Giovanni Battista Piranesi: Börtönök, XIV. metszet, wikimedia.org

Az angol ópiumevő vissza-visszatérő álmaiban ugyanazok a stációk peregtek le, mint Csáth Gézánál. Ugyanaz a struktúra. Először: nagyon konkrét, valóságos, éber tudattal is érthető, bejárható tér, reális építmény. Aztán a reális tér irreálissá válik. Megszűnik a gravitáció. A harmadik stáció, a víz, mely negyedszerre képes végtelenné válni, mint az eszme vagy a gondolat.

Amikor a fedett vasúti csarnok üveghomlokzata helyén a szikrázó kék ég tűnt fel, az álmok egymáshoz hasonlítható belső logikája jutott eszembe. Olyan a Keleti, mint az álmok második stációja, amikor az architektonika felbomlik. A konkrét és megragadható belső tér az értelmezhetetlen és irreális felé lendül. Vagyis amikor az álom mélyül. Az álmodó az ébrenléttől távolodik, süllyed az álomba, míg az alvás álomtalan semmijének mélyébe ér. Az utazó megérkezik a Keletibe, a konkrét helyre, a konkrét városba, ahová készülődött, amit elképzelt, ahová csomagolt és jegyet váltott, és amikor megérkezik, az álom felé ragadó architektonika látomások felé repíti.

architektonikus álom

Arra kellett gondolnom, hogy minden monumentalitásra törekvő épületnek a látomás az alapja. Az architektonikus álom. Hogy tudniillik valami közös, álmodás nélküli, konkrétság nélküli, feloldott mély alvásból érkeztünk eme földi csarnok egyik vágányára. Hogy a monumentális épületekben a reális térben, konkrét anyagokban, kőben, fában, üvegben rejlő, értelmezhetetlen teret, a nem valóságos térélményt kell megépíteni. Erre az architektonikus hallucinációra mint alapra épülnek a bazilikák, a piramisok, a banképületek. Az útkanyarulatban feltűnő esztergomi bazilika épülettömbje, az épület mellől szemlélt kupolája sem más, mint egy térbeli képtelenség képe. Az architektonika kimozdítása a konkrétságból, a még elképzelhetőből. Hogy az építészet mindenkori törekvése: hallucinációvá tenni a valóságot, hitet tenni az irreális dolgok magasabbrendűségében, olyan tereket hozni létre, ami csak egy nemlétező valóságban tűnik lehetségesnek, irreális teret alkotni a reális világban, megmutatni az embernek a világban való irreális létét egy konkrét építmény bejárásának útján.

De megálljunk! – ne csak az elalvásra figyeljünk, a látomások füstbe szálló sorozatára. Figyeljünk a felébredésre is, a kijózanodásra. Különben könnyen azt hihetnénk, hogy az élet a konkrét anyagtól a végtelen, anyagtalan feloldódás felé távozik, a látomások testtelen boldogságába. Csakhogy Csáth Géza említett álma és Quincey úr ópiumos víziói az utolsó stációjukban is megegyeznek. Nos, Csáth Gézát a végtelen, eufórikus medencében hagytuk magára. Ezután minden ijesztőre fordult. Állatbőrbe bújt, állatmaszkokat viselő emberi alakok közelednek felé. Egy orrszarvúnak öltözött ember döfködi őt. B. is valami állatbőrbe bújik. Csáth bottal ütni kezdi, mert irtózik és fél tőle. Kéri, hogy hagyja abba, de nem teszi. Sír mérgében. Fáj, hogy minden ilyen. No és Quincey sem hagy minket a víziók tengernyi nyugalmában. „Egyszerre csak az óceán hullámzó vizén most kezdtek megjelenni egymás után az emberi arcok. Úgy látszott, mintha számtalan égre meredő arccal lenne kirakva a víz felszíne, könyörgő, haragos, csüggedt arcok hánykódtak, zavarogtak a hullámokon, arcok ezrei, miriádjai merültek fel, több emberöltő, több évszázad távolából, nyugalmam végképp odalett: lelkem úgy kavargott, mint az óceán.” (Tandori Dezső fordítása)

Recuerdos de Pandora, flickr.com

Recuerdos de Pandora, flickr.com

Ahogy mélyül az álom, ahogy távozik az ember az ébrenlétből vagy talán az életből, úgy éled benne az eufória, úgy veti le a gyötrelmeket, ahogy a konkrét teret, az épület homlokzatát, a karfát a lépcsőn, a lépcsőt is magát. És ahogy a lélek visszatér az álmodásból, ahogy újra érzi a testét, az épületet, a test templomát, saját homlokzatát, az anyagot, az üveget, úgy tér vissza a fájdalom, a félelem. Szabad égre nyitott csarnokba érkezni: halálra nyíló szülőszoba. Regressziós hipnózis. Hálószobája egy visszatérő álomnak, a testet öltés kínjának és a testelhagyás örömének. Minden architektonika, úgy tűnik, azt a kérdést teszi fel, hogy miből lesz az élet? És mintha azt válaszolná, hogy a semmiből. Amivé lesz. Ahová vezet.

*

Készült egy összehasonlító jelentés az összedőlt épületekről. Az építkezés közben történt balesetekről. A véletlen katasztrófákról, amiket különböző építmények, architektonikus szerkezetek okoztak. Egy építész barátom mesélte, hogy a vizsgálat eredménye azt mutatta: az épületek összedőlésükkel mindig a legoptimálisabb számú áldozatot követelték. Vagyis az épületek inkább éjszaka omlottak össze. Vagy vasárnap, amikor nem dolgozott éppen rajtuk senki. Az éjjeliőrön kívül senkit sem temetett maga alá a félkész épület. Ami ugyebár jóval kevesebb, mint ami történhetett volna a legrosszabb esetben. Még ha neki ez a legjobb variáció a legrosszabb is.

az épület jót akar

Több száz monumentális építkezés közben történt balesetet hasonlítottak össze, melyet nem emberi figyelmetlenség, hanem maga az épületszerkezet instabilitása, egy rossz statikai számítás megvalósítása okozott. Napközben rengetegen dolgoztak rajta. A szomszédos utcában még óvoda és iskola is van. Vagy bevásárlóközpont. Forgalmas sétálóutca. A labilis tetőszerkezet, az építészetileg merész kiszögellések, a kísérleti módszerekkel felszerelt épületelemek titokban szakadnak, billegnek, hasadnak, és éppen akkor szakadnak le, dőlnek össze, omolnak nagy robajjal az utcára, az óvodára, iskolára, amikor véletlenül nincs ott senki. A több száz hasonló eset összehasonlításából az derül ki, hogy egy ennyire azonos eredmény nem lehet a puszta véletlen műve. Nem lehet a véletlennel magyarázni, hogy az épületek okozta katasztrófák ennyire nagy arányú összefüggést mutatnak a szerencsével, míg a természeti katasztrófák nem. Vagyis az épület jót akar. Lehet, hogy egy-egy emberáldozatot megkövetel, de alapvetően a javunkat akarja. Nem tör az életünkre. Önálló és jószándékú. Emberfeletti lélek lakozik benne. Valódi természetfeletti akarat. Míg az álmaink képesek lerombolni reményeinket, életbe vetett hitünket, addig az ember építette házak kegyelmet osztanak.

felső kép | wikimedia.org