Péter János

BOLDOGSZÜLETÉSNAP

[VADHAJTÁS]

BOLDOGSZÜLETÉSNAP

A papának lesz a boldogszületésnapja?, kérdezte Luca, én meg próbáltam elmagyarázni, hogy Vivien barátnőjének valóban boldog születésnapot kívántak a múlt héten, amikor ő tejszínes őszibaracktortának öltözött, és valami hasonlót ettek a születésnapi zsúron, de az alkalom egyszerűen csak születésnap, s hogy boldog-e, az a résztvevőkön múlik.

örök kötelesség

Apámmal boldog? Későbbi életkorokban inkább születésnapi berúgás, torzulás… ezt nyilván nem mondtam, legyen olyan is, amit nem kap készen a világból, hanem maga fedezi föl. S végképp nem osztottam meg Lucával, hogy kétlem, lehet-e apám 74. születésnapja boldog. Meg hogy kinek. Apám szerint a boldogság lényege, hogy ő jól érezze magát, ez az ismert univerzum alaptörvénye, időtlen időktől. Bölcsesség, figyelmezzünk, illene, hogy hallatára felkiáltsanak a szakállas görög pópák; sanatana dharma a jámbor hinduknak, örök tan ez, és örök kötelesség, mármint azon emberek halmazának szent kötelessége, akik tőle különböznek. Neki pedig az a kötelessége, hogy bármi áron fenntartsa ezt a szent, isteni rendet, vagyis ha csajozni támad kedve, tök mindegy, van-e felesége, hogy az a feleség annak a két gyereknek az anyja, akiből az egyik én vagyok, a másik Anita, a húgom, hogy velünk mi lesz, az nemigen érdekelte; magamra is kell gondolnom, nemcsak rátok, mondta, ebből tiszta sor volt a kijelentés első fele, a másodikat nemigen tapasztaltuk. Nagy meglepetésére a sok kurvázás és csajozás után anyám beadta a válópert, de mire lefutott volna, anyám meghalt, ő maradt Anita gondviselője egy évig, én már nagykorú voltam. Anita gyorsan át is jelentkezett Pécsről egy budapesti gimibe, hogy kollégista lehessen, és minimális időt legyen otthon. A helyzet azóta sem jobb. Rövid, ritka és felületes találkozások a születésnapomon, nálam, de mióta Anita Dortmundban él, akkor is inkább csak egy-egy SMS.

Most megpróbáltam meggyőzi, hogy jöjjön haza. Apám egy ideje fáradékonyságról panaszkodott, hőemelkedésről, ízületi fájdalmakról. A háziorvosa, mamlasz, töketlen műkedvelő, aki mindenre Kalmopyrint ír, annyit javasolt a szokásos kúra mellé, hogy pihengessen, Marci bácsi. Valójában apámon lepődtem meg, hogy szó nélkül tudomásul vette. Hol van már az az erdőmérnök, aki ha felemelte a hangját, összeszorult a beosztottak gyomra és ánusza, aki jelenetet rendezett, ha a vendéglőben koszosnak érezte az abroszt, vagy langyosnak a levest… Összetöppedt, megrogyott, mint krumpli a pincében. Ő, aki régen simán megcsinálta, hogy a neki nem szimpatikus beosztottat pálinkával itatta a vadászaton, majd az ismerős rendőrrel megszondáztatta hazafelé menet, ugrott a jogsi, és így sajnos az állás is, annyira sajnálom, de nem tehetek semmit, mondta a telefonba síró feleségnek, aki mindenféle hitelről meg gyerekekről meg azok taníttatásáról litániázott – ő, az egykor rettegett főnök most csendben sunnyogott ki a rendelőből.

A háziorvosban nem bíztam – valami ősgyanakvást örököltem apámtól mindenkivel szemben, aki él és mozog –, némi telefonálgatás után sikerült elérnem, hogy a klinikán megvizsgálja egy barátom barátja, Andor, vele én is találkoztam, valami szilveszteri buliban ittunk együtt. Készséges volt, megnézte, kiírt egy csomó vizsgálatot, és ígérte, keresni fog. Hát keresett is. A lényeg, hogy az öreg tele van daganattal, csontrák, vagy az is áttét, egyelőre nem lehet megállapítani, de biztos, hogy pár hónapnál nincs több hátra – a háziorvos meg feldughatja magának a Kalmopyrint. Még pár hét, amíg minden teszt eredménye meglesz, addig csak hümmögnek majd a faternak. Ebbe a pár hétbe esett a hetvennegyedik, minden valószínűség szerinti utolsó születésnapja.

tudott űberparaszt lenni

Sohasem csináltunk a szülinapjából cirkuszt; ha épp nem voltam úton, együtt ebédeltünk, s amíg el nem váltam Blankától, vele és Lucával, a kislányunkkal köszöntöttük fel. Blanka a válás után is elengedte velem Lucát, azzal a kikötéssel, hogy ha a gyerekkel is tahó lesz az öreg, mint mindenki mással, egy életre eltiltja tőle. Ami most annyit jelent, hogy pár hónapra. Fater csakugyan tudott űberparaszt lenni, volt oka elfordulni tőle anyámnak, Anitának – egy idő után otthagyta az a nő is, akit anyám halálakor épp répázott, csak én maradtam valamennyire mellette.

Anitát felhívtam a hírekkel, és azzal az elképzeléssel, hogy ugorjon haza Dortmundból, jelen állás szerint még egyszer kell majd, mikor az öreg kicsekkol. Rendezzünk neki egy szülinapot, akármilyen kellemetlen ember tudott lenni, mégiscsak az apánk, és mégiscsak haldoklik. Melyik apánk is?, kérdezett vissza Anita, aki nemzett vagy aki el akart vetetni, hogy több pénz maradjon hármótokra, aki felnevelt vagy aki azt mondta, bár csöppentél volna a lepedőre, aki fél év könyörgés után megengedte, hogy menjek el hajtani, mikor vadásznak vagy aki engem nevezett a család vadhajtásának, és a részeg haverjaival röhögött rajtam, hogy félek a kutyáktól?! Hát, nem tűnt meggyőzhetőnek. Ahogy próbáltam békíteni, még jobban behergelődött, leszidta az öregről – mondjuk, teljes joggal – a maradék húst is: Ha sokat erőlködsz, felhívom a születésnapján, hogy kezdje el visszavinni a könyvtári könyveit, mert nem akarok utána pakolni, meg készüljön, mert nemsokára találkozik anyuval, akinek titkokban GPS-t rakott a kocsijába, hogy tudja, hol jár, amíg ő kurvázik. Tovább nem jutottam, telefonon nem lehet családterápiát folytatni.

Körvonalazódott, hogy ketten megyünk hozzá Lucával, Blanka majd odajön a kislányért, s akkor ő is felköszönti apámat. Annál rövidebb ideig voltunk házasok, semhogy igazán összebalhézzanak; ebbe belement. De ha megint beszól Lucának Gizmóra, a csincsillájára, akkor rosszabbat kap a csontráknál, helyezte kilátásba az exnejem. Valóban nem volt szép kutyaeledelnek nevezni a kislányom házikedvencét, meg beígérni, hogy majd elviszi a rókának az erdőbe. Hosszú ideig tartott akkor, mire megbékítettem Lucát.

Végül ha apám mindenkit elküld a picsába, berúgunk ketten, és elmondom neki, hogy ritka nagy féreg, de már nem sokáig. Blanka még azt is vállalta, hogy főz, fácánleves volt, meg marha vadasan, zsemlegombóccal, sütit nem csinált, azt vittünk a kedvenc cukrászdájából, házi krémest, abból bármennyit meg tudott zabálni. Ha egyet is beszól, ott volt a nyelvemen a jövő héttől kemó lesz vénába, most egyél, fater érvem.

nevetünk kifulladásig

Apám lassan nyitott ajtót, mikor Lucával csengettünk, még fel kell emelni, hogy megnyomja a gombot, a derekam már nekem se a régi, de olyan ritkán ölelhetem meg. Az öreget sose láttam, hogy Anitát dédelgette vagy az ölébe vette volna, engem meg pláne nem, Lucát néha megcirógatta. Nem tudja, mit hagy ki a nyomorult, leélte úgy az életét, hogy nem bújt hozzá senki olyan bizalommal, hogy ég és föld elmúlhat, hó eshet és jég júniusban, nyakunkon lehet az Armageddon és a tetű Zsuzsi óvónéni a Napsugár ovi középső csoportjából, semmi nem számít, ha érezhetem az illatát, átkarolom, és nevetünk, hallom, ahogy ver a szíve, és nevetünk, nevetünk kifulladásig. Gazdagabb voltam, mint ő valaha, és ez elég volt minden lehetséges beszólása ellen.

Szinte visszahőköltem, mikor apám végre ajtót nyitott, a néhány nap alatt, amíg nem láttam, öregedett egy pár egységet, fonnyadt és rücskös volt, mint egy elfeledett karfiol a spájzban, szerencsére Luca nem látott fel az arcáig, ő meg nem hajolt le – miért is tenné egy ötéves kislánnyal, csak a fejét cirógatta meg. Később, közelebbről rossz szagát is éreztem, kértem tőle egy szivart, mindig jó dohányai voltak, ahogy rágyújtottunk, az el is fedte a közeli vég – vagy csak az öregkor és az ápolatlanság – kipárolgásait. Lucától rajzot kapott, ő volt rajta egy puskával, ahogy lelő egy tigrist; tőlem egy üveg Metaxát, mindketten szerettük, ha más nem, megisszuk, akkor nem fáj úgy, hogy ha bunkó az öreg, immár végérvényesen. Tőle szokatlan figyelmességgel a rajzot kitette a vitrinbe, megjegyezte, hogy Lucának milyen jó érzéke van, a tigris színeit is jól eltalálta. Aztán megkérdezte, hogy van a kis jószág, Gizi, Gizmó, javította ki tettetett sértődöttséggel Luca, de a hangjából éreztem, örül a kis jószág titulusnak. Apám párnát tett a feneke alá ebédnél, olyan fázós lettem, meg mostanában nyom a szék, nyom az ágy, fáj mindenem. A levest jó forróra melegítettem, ízlett neki, de lassan evett, és sokat kilötyögtetett. Nagyjából diagnózis nélkül is tiszta volt a képlet. A vadasból alig bírt enni, csak azért, hogy Blankának dicsérni tudjam, mondta, és legyűrt egy fél gombócot egy falat hússal. Életed legjobb nője volt, kár volt… eddig jutott, mikor egy pillantással jeleztem, hogy épp a tőle született lányom előtt készül elmesélni, hogy az én barna hajú Blankám nehezen viselte a zakómon talált vörös hajszálakat.

A krémest bezzeg kétpofára tolta be, mint aki tudja, hogy most vagy soha, ilyen többet az életben nem lesz. A második közepén csengett a telefon, apám úgy bájolgott bele, hogy először azt hittem, valami nője van újra. Aztán mikor Georgról kérdezett, rájöttem, hogy Anitával beszél. Töltöttem magamnak a már megbontott Metaxából, a fenét érdekli, hogy kaja után illene inni, annál kissé igénytelenebbek voltak a hétköznapjaink és sokkal feszültebbre sikerült a vég. Kedves vagy, hogy felhívtál, kislányom, fejezete be az öreg, eddig azt hittem, ezek a szavak a passzív szókincséből is hiányoznak.

esetlenül megölelt

Kaja után levette a polcról a Brehmet, Luca azzal órákig elvan, még csak a képeket nézegeti, meg pár címet elolvastat velem. Most is kérdezett valamit, de apám megelőzött, és kibetűzte neki a hiúzt. Békésen szivarozgattunk, megnéztem az új fényképeit, vadászni már nem akar, rég visszaadta az engedélyt, de fényképezni kijár az erdőbe, büszke rá, hogy az egyik első aranysakál képet ő készítette Magyarországon. Hamarosan csengetett Blanka, jópofizott egyet apuval, aztán mondta, hogy mennünk kell, engem is hazavitt, így ihattam, meg volt egy kis ráadás időm Lucával. Mikor apám kikísért, és a lányok már a kocsiban voltak, esetlenül megölelt, hiába, nem ilyenkor kellene elkezdeni. Köszönöm, fiam, hogy eljöttettek.Szimpatikus gyerek ez a haverod, ez az Arnold, vagy Andor. Tegnapelőtt kivittem egy vadászatra, nagyon élvezte… A széf kódja BA 23 05 D, ott van a pénz, meg minden papír.  Ha nem tudtad megjegyezni, a Bőrharisnya tizedik oldalára ceruzával beírtam. Tízéves voltál, mikor kaptad…

Itt szerencsére dudált Blanka, menni kellett. Nem emlékszem, mit mondtam, megöleltem-e, talán fájt volna a gyenge csontjainak. Luca hozzám bújt, és megkérdezte, hogy akkor boldogszületésnapja volt a papának? Igen, feleltem, egész életében ez volt a legboldogabb. Egyebet nem tettem hozzá, legyen olyan is, amit maga fedez föl.

kép | shutterstock.com