Horgas Judit

BÖLCSŐDAL

2010 június

BÖLCSŐDAL

Afanaszij Bogdanov az utolsó öltéseknél tartott a katona karján, amikor az ápolónő beszólt, hogy látogatója érkezett. Jól van, fiam, csak még egy kicsit tartson ki, mondta a fiatal, szőke gyereknek, akit a tábornok házánál robbantott házibomba szilánkjai sebesítettek meg, mikor segített odébbtolni egy íróasztalt. Biccentett az ápolónőnek, hogy innentől átveheti a beteget, pohárka vodkát nyomott a fiú ép kezébe, és kisietett. A robbanásnál a katona elmondása szerint egy litván férfi is megsérült, de a vilniusi Sapieha palotában berendezett orosz katonai kórházba civileket nem hoztak. A szőke kölyök sebe nem volt súlyos, csak mintha megzavarodott volna: bambán bámult maga elé, amíg Bogdanov összevarrta a karját.
a rendőrség küldte kémkedni
Nyomozótiszteket várt, akik a merényletről faggatják, mintha megtudhatnának valamit a fiú sebéből kiszedett szilánkokból. A szobájába lépve azonban magas, görnyedt alakot pillantott meg, akinek szedett-vedett, mocskos rongyairól messziről lerítt, hogy nem a cári rendőrség tagja. Háttal állt az ajtónak, és az orvos asztala fölé hajolva nézegette a szanaszét hagyott papírokat. Afanaszij agyán átfutott a gondolat, hogy a csavargót a rendőrség küldte kémkedni, talán ő maga is gyanúsított. Elpirult a haragtól. Csendesen várta, hogy az idegen észrevegye, és közben sáros, kopott csizmáját meg az üresnek látszó bőrtarisznyát méregette. A papírjaim közé csempészett valamit? – jutott eszébe, de ebben a pillanatban a görnyedt alak megfordult, és Bogdanov felismerte régen halottnak hitt Kirill bátyját.

A Bogdanov család a 16. század elejétől Minszk közelében élt. A földjükből származó jövedelem csak szűkösen tartotta el a sokgyerekes famíliát, így Jevgenyij, a legidősebb fiú agrártudományokra adta fejét, hogy örökségéhez jutva felvirágoztassa a birtokot. Kirill mérnöknek készült, Afanaszij pedig, aki három lánygyermek után született, apját követve katonaorvosnak tanult. Még csak hároméves volt, amikor apja, Sztyepan Bogdanov egy szerencsétlen félreértés miatt belekeveredett a dekabrista felkelésbe. Pavel Pesztyel ezredes, a dekabristák radikális szárnyának vezetője a család birtokán haladt át, amikor hazafelé tartott a lengyel nemesekkel folytatott titkos találkozóról. A faluban egy megvadult kutya a lova lábába mart, a ló megbokrosodott és ledobta Pesztyelt. A jobbágyok nagy óbégatások közepette a földbirtokos közeli házához szállították a könnyebb zúzódásokat szenvedett tisztet, a katonaorvos házigazda meg ellátta sérüléseit. Amikor Pesztyelt 1825 decemberében letartóztatták, majd felakasztották, a cári rendőrséget több besúgó is értesítette, hogy Sztyepan Bogdanov nemrég házába fogadta az árulót. A család hónapokon át rettegett: minden küldönc érkezését néma csend fogadta, és visszafojtott levegővel várták, hogy Sztyepan kibontsa a leveleket. I. Miklós végül jóságosan megbocsátott, de a minszki tartomány rendőrfőnöke Bogdanov értésére adta, hogy rajtuk tartja a szemét.

arhipov1

Sztyepan Bogdanov szinte összezsugorodott az állandó félelemtől: az egykor nagytestű, zsarnokoskodó férfi csonttá soványodott, csak suttogva beszélt, és mindenben alávetette magát felesége, Zinaida Petrovna akaratának. A rendőrfőnököt néhány év múlva áthelyezték, utódja pedig sosem olvasta az irattárban porosodó aktát, de a Bogdanovok úgy érezték, maga Miklós, minden oroszok cárja figyeli őket a távoli Szentpétervárról, és ha hibáznak, rosszallóan vonja össze szépen ívelt szemöldökét. Zinaida Petrovna vasmarokkal intézte a birtok ügyeit, és igyekezett messzire küldeni a gyerekeit, amint elég idősek lettek. Jevgenyij Moszkvában, Kirill Szentpéterváron tanult, a két kisebbik lány férjhez ment. Tonya, a legidősebb lány, nevelőnő lett egy dúsgazdag moszkvai grófnál, az év nagy részét külföldön töltötte: Párizsból, Londonból, Rómából küldözgetett leveleivel megtelt a némi nagyzolással könyvtárnak nevezett dolgozószoba asztalfiókja. Afanaszij jó pár évvel fiatalabb volt testvéreinél, és türelmetlenül várta, hogy rákerüljön a sor. Naphosszat apja régi szakkönyveit bújta. Amikor végre elkerült a moszkvai egyetem orvosi fakultására, tanárai megmosolyogták a vidéki fiú idejétmúlt tudását, és bár Afanaszij keserűen nyugtázta a tudomány megállíthatatlan haladását, az otthonról hozott, badarságokkal teli könyvektől nem volt szíve megválni.
kisebbfajta női koporsó
Jevgenyij addigra befejezte tanulmányait, hazatért, és nekilátott, hogy megreformálja a birtokot. Sztyepan Bogdanov néhány hónappal korábban halt meg, élete utolsó hónapjaiban olyan töpörödött lett, hogy egy kisebbfajta női koporsóban is elfért. Összement, mint gyapjú a nagymosásban, morogta megvetően Marfa, a cselédlány, míg a halottat mosta. Jevgenyij a reform első lépéseként jelentősen lefaragott a háztartáspénzből, és pillanatok alatt megutáltatta magát az összes jobbágyával. Összehívta őket, és elmagyarázta, hogyan műveljék a földet. Az apja legalább nem kotyogott bele a dolgunkba, csóválták az idősebbek a fejüket, mert eszük ágában sem volt megfogadni a tanácsait. A háztartásból elvont pénz egy részét Jevgenyij elküldte a fivéreinek. Afanaszij az egykor bátyja által bérelt moszkvai szobácskában lakott, szállásadónője főztjét ette, és nagyon keveset költött, de új könyvekre már nem volt pénze. Jevgenyij küldeményéből egész sor sötétzöld vászonba kötött könyvet vásárolt, az apjától örökölt köteteket pedig gondosan becsúsztatta mögéjük.

Kirillről furcsa híreket kaptak: a fiú minden levelében panaszkodott, hogy a cári udvar igézetében élő városban elviselhetetlenül drága az élet, jóformán éhezik, mert az otthonról küldött apanázs nem fedezi a költségeit. Az öltözékére is ügyelnie kell, különben a többiek kigúnyolják, ezért rendszeresen mosatja és vasaltatja a fehérneműit. Kénytelen volt két öltönyt készíttetni, mert az otthoni ruháiban nem jelenhetett meg jobb társaságban. A tanulmányairól egy szót sem ejtett, hiába kérdezgette az anyja, és ezzel úgy felbosszantotta Jevgenyijt, hogy Zinaida Petrovna csak minden második-harmadik pénzért könyörgő levelét merte megmutatni a családfővé lett fiúnak. Húsvétra hazavárták mindkét diákot, de Kirill helyett kurta levél érkezett bizonyos Jelizaveta Goldberg aláírásával, amelyben sajnálattal értesítette a családot, hogy Kirillt súlyos betegsége ágyhoz köti, nem utazhat. Akkor hallottak róla utoljára.

arhipov2

Harminc év telt el, Afanaszij mégis azonnal felismerte a bátyját: erősen kidudorodó pofacsontját és keskeny, hegyes orrát az apjuktól örökölte, s már gyerekkorában is széles homloka uralta kopaszodó fejét. Hajdan élénk kék szeme vizenyős lett, sötét, püffedt karikák keretezték, szívbeteg, diagnosztizálta öntudatlanul Afanaszij, az álla körvonala is elmosódott, a vöröses, kitágult hajszálerekkel rajzolt bőr petyhüdten csüngött, és túl sokat iszik, egészítette ki a kórképet az orvos, majd a szobájában álló ócska kanapé felé intve hellyel kínálta. A háta mögött, a még mindig nyitott ajtón át csizmás lépések koppanása hallatszott a folyosóról. Afanaszij kipillantott az ajtón: két rendőrruhás férfi közeledett. Nyomozók?, szaladt át az orvos agyán, és másodpercnyi rémület után eszébe jutott a reggeli robbantás. Kirill felé fordult, hogy megmagyarázza a helyzetet, de a bátyja eltűnt, csak a nagy ruhásszekrény ajtajának nyikordulása jelezte, hova rejtőzött. Nem maradt ideje bosszankodni a vígjátékba illő fordulaton, mert a rendőrök a szobájához értek. Afanaszij Sztyepanovics Bogdanov? Bólintott, kilépett a folyosóra és határozott mozdulattal behúzta a szobája ajtaját. Bocsássanak meg, de az egyik betegem, Orlov ezredes úr sürgősen hívatott, beszélhetünk útközben?, mondta fontoskodva, és magában imádkozott, hogy a vén katonatiszt szokása szerint szunyókáljon, mikor a szobájához érnek.

A nyomozók gyorsan feltették a szokásos rutinkérdéseket, majd elsiettek, ő pedig pár percig még bámulta a békésen hortyogó ezredest, amíg biztosra vehette, hogy a rendőrök messze járnak. Visszasétált a szobájába, gondosan ügyelve, hogy a léptei ne legyenek sem túl szaporák, sem gyanúsan lassúak, majd kulcsra zárta az ajtót, és a nagy ruhásszekrényhez lépett. Üres volt, de nemcsak Kirill hiányzott belőle, hanem a télikabátja és három váltás fehérneműje is.
szitokáradat
Zinaida Petrovna akkor napokig zokogott, egyre azt ismételgette, hogy az ismeretlen nő, aki a neve alapján csakis zsidó lehet, megszédítette Kirocskát, talán meg is ölte, hiszen annyira nem lehet beteg, hogy a saját anyjának ne írjon egy sort. Jevgenyij végül engedett a könyörgésnek. Az egyik sógorával, aki Lidában volt ügyvéd, de az ünnep miatt látogatóba érkezett, elutazott Szentpétervárra. Több mint egy hónapig maradtak távol, és azzal tértek vissza, hogy Kirill valamilyen fertőző lázat kapott, még az érkezésük előtt meghalt a kórházban. A járványveszély miatt már el is temették. Afanaszij évekkel később, anyja halálakor tudta meg, hogy valójában nyoma veszett, csak a hatalmas kártyaadósság és kifizetetlen számlák tömkelege maradt utána. Jevgenyij bárhol érdeklődött, szitokáradat volt a válasz. Végül talált egy pincért, aki hajlandó volt szóba állni vele, ha kiegyenlíti fivére váltóit, Jevgenyij fizetett, a pincér pedig elbeszélte, hogy a fiú az elmúlt évben már közelébe se ment a Hadmérnöki Intézetnek, Lizával, a szeretőjével tivornyázott, amíg tartott a pénze. Az otthonról küldött összegek hamar elfogytak, csak a jóisten tudná megmondani, miből telt olykor pezsgős vacsorára. Jevgenyij meg a sógora a hosszú hazaúton úgy döntött, Zinaida Petrovna elől eltitkolják az igazságot. Az anya élete végéig gyászolta fiát, a testvérek pedig biztosra vették, hogy Kirill külföldre szökött az adósságok elől, és lassan megfeledkeztek róla.

Afanaszij óvatosan, mintha mindegy volna, kikérdezte az ápolónőt, hogyan került Kirill a szobájába. A lány először megrémült, talán rosszul tettem?, és tovább magyarázkodott, azt mondta, a doktor úr rokona, a kórház előtt ácsorgott, én meg bekísértem, olyan kedves volt, még meg is nevettetett, mert azt mondta a doktor úrra, hogy Fonyácska, és kibuggyant belőle a vihogás. A kezét pirulva a szájára szorította, hogy leplezze. Afanaszij komoran bólintott. Az ápolónő elsietett a hosszú folyosón a kórtermek felé, de a háta még akkor is rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

arhipov3

Aznap este, amikor Bogdanov hazaindult szolgálati lakása felé, és végigsétált a kórház előtti fasoron, az egyik vaskos tölgy mögül sötét árny lépett elé. Afanaszij hátrahőkölt, a másodperc tört része alatt felsorolta magában a lehetőségeket: rabló vagy litván felkelő, a pénztárcámat akarja vagy az életemet, de inkább mindkettőt, és némán várt, hogy az alak megszólaljon. Ahogy közelebb lépett, felismerte a kabátját – már sejtette, hogy Kirill áll előtte, de jóval alacsonyabbnak tűnt, mint reggel. Aztán a holdsugár fényénél végre megpillantotta az arcát. Egy nő. Jevgenyij Bogdanov anyja halála után megnősült, és az évek múltával egyre jobban hasonlított valahai apjára. Idővel beletörődött, hogy a makacs parasztokat lehetetlen megreformálni. Eleinte újra meg újra elmagyarázta a hatékony gazdálkodás elveit. Hosszú passzusokat olvasott fel Johann Burger Lehrbuch der Landwirtschaft című művéből, mondatonként oroszra fordítva a lényeget. A jobbágyok az előadások alatt egymásnak dőlve szunyókáltak, aztán továbbra is mindent ugyanúgy csináltak, ahogy apáiktól meg nagyapáiktól látták, Jevgenyij tanácstalan volt, de amikor a részeges Mihail Andrejevics Dosztojevszkijt, a szomszéd földesurat egy szóváltás során agyonverték a parasztjai, jobbnak látta, ha nem erőlteti az új módszereket. A felesége évente újabb gyermeket szült, és az állandó aggodalom, hogy belehal a megpróbáltatásokba, vagy a gyerekeket ragadja el valamilyen szörnyű, halálos kór, felőrölte Jevgenyij energiáit, és gyakran kínozta a fejfájás. Nyavalyog, mintha kiherélték volna, mondogatta a szakácsnőnek Marfa, a cselédlány, aki ilyenkor vizes borogatást rakott a homlokára. Továbbfűzve a gondolatot Marfa olykor hozzátette, hogy azzal amúgy mindenki jobban járna, mert elmaradna a további gyermekáldás.
Lermontov bölcsődala
Afanaszij az egyetem elvégzése után pár hónapot otthon töltött, és megvizsgálta az összes jobbágyot. Többségük alultáplált volt, a gyerekek fejletlenek, némelyikük szellemileg elmaradott. Két nehéz szülésnél segédkezett, és csodával határos módon sikerült megmentenie az asszonyokat meg az újszülötteket is, ami meglepte az állandó tragédiáktól fásult parasztokat. Szinte vallásos tisztelet övezte, a kedvéért még Jevgenyijt is komolyabban vették. Aztán apja egykori tiszttársa nyugalomba vonulásakor beajánlotta maga helyett a vilniusi kórházba, és Afanaszij kapott az alkalmon, hogy elköltözhet. Aprócska szolgálati lakása a kórház közelében volt. Az elmúlt huszonöt évben a lakás és a kórház közti pár száz méteres úton kívül ritkán járt máshova, legfeljebb egy-egy koncertet hallgatott meg. Néha hazalátogatott esküvőkre vagy temetésekre. Amikor Lidában lakó nővére súlyos beteg lett, elutazott, hogy megvizsgálja. Néhány napig ott maradt, de tehetetlen volt: a csillapíthatatlan láz felmorzsolta az egykor törékeny, később asszonyossá vastagodott testet. Amíg a kezét fogta, Ánya mintha nyugodtabban feküdt volna, az arca is kisimult, s végül úgy halt meg, hogy Afanaszij a haját simogatta, és Lermontov bölcsődalát dúdolta neki, Tente lelkem drágasága, csicsijja-csicsi.

A fasorban álló nő fiatal volt, és amenyire a sötétben megállapíthatta, feltűnően szép. A ruhásszekrényből elvett télikabátba burkolózott, bár napközben szokatlanul erősen sütött a nap, a felhevült föld még mindig langyos meleget sugárzott, mintha nem is október közepe volna. Kétségkívül Kirill ismerőse, talán a cinkosa, talán csak hírvivő, aki éppen azért viseli a kabátot, hogy Afanaszij felismerje, és megbízzon benne. Kísérjen haza, suttogta a nő, majd ellentmondást nem tűrően belekarolt az orvosba. Hosszú, szőke haja szétterült az esetlenül lógó kabát nyúlszőr szegélyén, és furcsa, mégis ismerős illatot árasztott. Verbéna, gondolta Bogdanov, amíg némán engedelmeskedett a parancsnak, vagy inkább szegfűszeg. Óvatosan közelebb hajolt a lány hajához. A nő észrevette mozdulatát, és a karját szorítva gyorsabb léptekre kényszerítette. Elérték a fasor végét. Afanaszijnak csak ekkor jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte, pontosan hol van a haza, ahová kísérnie kell az ismeretlen nőt. A lány ekkor balra fordult, a kis utcába, ahol Bogdanov lakott. Az orvos végre megértette, hogy a saját lakásához sietnek. Olyan hirtelen állt meg, hogy a karjába kapaszkodó, továbblépő lány kibillent az egyensúlyából, és akaratlanul is nekidőlt, hogy el ne essen. Gyömbér, nyugtázta a felismerés örömével Afanaszij, majd keresztbe fonta karját, hogy a nő értésére adja, egy tapodtat sem megy tovább.

arhipov4

Sietnünk kell, suttogta a lány, de az orvos csak a fejét ingatta: Miért kellene? Ahogy a nő zavarát látta, megint elöntötte a gyanakvás. Csapdába csal, valaki vár ránk a lakásban, az inasomat már leütötték, és a lány, mintha olvasott volna a gondolataiban, könyörgőre fogta, szépen kérem, Afanaszij Sztyepanovics, siessen, már vár ránk. A kérdésre, hogy Kirill bátyja vár-e rájuk a lakásban, csak bólintott, és maga után húzta az orvost. Fetya, az öregedő inas nyitott ajtót, rezzenéstelen arccal segítette le az orvos kabátját a lányról, és a sötét nappali felé bökött. A látogatója elaludt. A motoszkálásra Kirill felriadt – nehézkesen állt fel, mintha fájdalmai volnának. A kórházban alig egy percig látta, de akkor nem vette észre, mennyire megöregedett. Látom, Szonyával már összeismerkedtetek, mosolygott Kirill, és széttárta karját, hogy megölelje az öccsét. Reggel óta megmosakodott, átöltözött, de Afanaszij gyakorlott orra felismerte a májbetegekre jellemző egérszagú leheletet. A szíve és a mája biztos, mi lehet még?, töprengett magában. A rövid, kissé zavart ölelkezés után az orvos a lány felé biccentett, mutass be a hölgynek, és Kirillből kitört a nevetés, mintha megint tizenévesek volnának. Könnyezve törölgette a szemét, azt hittem, ezen már túl vagytok, olyan sokára jöttetek, de ahogy akarod: Szonya, az úr Afanaszij Sztyepanovics Bogdanov, az öcsém. Fonyácska, a hölgy Szofja Kirillovna Bogdanov, a lányom.
állandó kotkodácsolás
Jevgenyij gyerekeiről és unokáiról jegyzeteket készített a noteszában, mert olyan sokan voltak, hogy képtelen volt megjegyezni a nevüket. A nővérei közül Tonya nem ment férjhez, Mása belehalt az első szülésbe. Ányának két fia született, de mióta meghalt, nem is hallott róluk, talán külföldre mentek. Afanaszij igyekezett távol tartani magát a családjától, Jevgenyij megőrjítette az állandó kotkodácsolással, és most halottnak hitt bátyjával egy gyömbérillatú unokahúg is a nyakába pottyant. Szép lány. A feleségére emlékeztette. Vajon neki is olyan hűvös és fehér a bőre, mint az aludttej?

Nem tudtam, hogy megnősültél, jegyezte meg, de rögtön érezte, milyen képtelenség, hogy harminc év után éppen emiatt tesz szemrehányást. Majd elmesélem, kacsintott Kirill, és úgy mosolygott, hogy Afanaszij biztosan értse: nem nősült meg. Szonya összehúzta magán a télikabátot, mintha fázna, és az orvos ettől észbe kapott. Biztosan éhesek vagytok. Fetya kenyeret, kolbászt, egy üveg uborkát vett elő, és teát főzött. Afanaszij némi habozás után a vodkás-üveget is az asztalra tette. Kirillnek közben be nem állt a szája. Szonyecska Párizsban tanult, az École polytechnigue-ben matematikai és kémiai előadásokat hallgatott, Gilbert Duprez-nél vett énekórákat, a maestro nagyon dicsérte, különösen amikor azt énekelte, hogy Az ő hangjának édes zenéjét hallom… Il dolce suono mi colpi di sua voce… Nevetségesen sipítva belekezdett a Lammermoori Lucia híres áriájába, de az első sor után megakadt, kérlelve nézett Szonyára, aki engedelmesen vele énekelt: Ah, guella voce m’e qui nel cor discesa. Afanaszij figyelmesen hallgatta a lányt, és ahogy a dal betöltötte a szobát, Kirill is elcsendesedett. Némán álldogáltak, s míg a csukott szemmel éneklő Szonya hangja egyre magasabbra szökött, az orvos arra gondolt, hogy az anyja sosem dúdolt nekik, a nővérei sem énekeltek, csak Marfa, a cselédlány hümmögött valami felismerhetetlen nótát munka közben, mindig ugyanazt. Kirill, mintha olvasott volna a gondolataiban, magasra emelte a poharát: Az édesanyád hangját örökölted, az isten nyugosztalja, és egy hajtásra ledöntötte a vodkát.

Szonya hirtelen elhallgatott, aztán mintha mi sem történt volna, kenyeret tört, majszolgatott, míg az apja újabb pohár vodkát töltött. Minél többet ivott, annál beszédesebb lett. Egyikük sem hozta szóba a harminc évvel korábbi eltűnést, amíg Kirill valami megjegyzést nem tett a „hivatal”-ra. Miféle hivatal?, kérdezte Afanaszij, mintha azt hinné, a bátyja hajnalban kel, mint ő, kora reggel munkába siet, és csak késő délután szabadul. Fontos államérdek. A cári kancellária titkos megbízásai, mosolygott Kirill, és megint kacsintott. Vajon hazudik, vagy Szonya előtt nem akar beszélni?

arhipov5

Hamarosan elfogyott a vodka, és Kirill egyre nehezebben szedte a levegőt, erősen verejtékezett, össze-összeakadt a nyelve. Fetya betámogatta a nappaliba, lefektette a kanapéra és betakarta egy pokróccal. Szonyának a vendégszobában ágyazott meg, aztán az orvos parancsára maga is lefeküdt. Afanaszij leült a karosszékbe, és kinyújtóztatta a lábát. A sok ügyelet alatt megszokta az éjszakázást, de ez a nap szokatlanul hosszúra nyúlt. Lassan lecsukódott a szeme, és álmában az otthoni házat látta, ahogy valójában sohasem: a nagy kerti asztal körül ültek, apja, anyja meg a testvérei, mindannyian hófehér ruhában, mint az angyalok, a nap szikrázva táncolt az asztalterítőn, és Marfa egy nagy tál frissen sült piroggal a kezében Lammermoori Lucia áriáját énekelte. Amikor a cselédlány ahhoz a sorhoz ért, hogy Nézd, a szellem! Nézd, a szellem széjjelválaszt!, hangos dörömbölés riasztotta fel álmából.
alaposan körülnéztek
A kanapé üresen tátongott, mintha az esti látogatást is csak álmodta volna. A dörömbölés egyre erősödött. Hallotta, hogy Fetya ajtót nyit. Kisietett az előszobába, és úgy érezte, az álma folytatódik. A két rendőrnyomozó állt előtte, akik előző nap a kórházban felkeresték. Afanaszij Sztyepanovics Bogdanov? Az orvos visszafojtotta a felkínálkozó választ, hogy nem, ma inkább valaki más lenne, és bólintott. A rendőrök nem várták meg, hogy behívja őket, határozott léptekkel a szobába sétáltak és alaposan körülnéztek. A bátyját keressük.

Melyik bátyámat?, kérdezte Afanaszij, de rögtön megbánta a kérdést, mert a nyomozó jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő: Több bátyja is van? Afanaszijban felrémlett, mit szólna Jevgenyij, ha a birtokra beállítanának a rendőrök, és sietve magyarázkodott: Nyilván Kirillre gondolnak. Mint látják, nincs itt. Az egyik nyomozó körbejárta a lakást, amíg a másik a gazdát és az inast méregette. Hol van?

Afanaszij lázasan gondolkodott, és közben megállás nélkül beszélt, hogy időt nyerjen: Igazán szívesen segítenék, de én is tegnap láttam először, harminc éven át azt hittük, meghalt, aztán egyszer csak se szó, se beszéd, felbukkant, gondolhatják, hogy meglepődtem, de hát mégiscsak a testvérem, elbeszélgettünk a régi dolgokról, iszogattunk egy kicsit, aztán elment, sajnos, nem említette, hová megy, kicsit talán sokat ittam az este, elszundikáltam, ő meg itt hagyott… Egyedül volt?, vágott közbe az egyik nyomozó. Az orvos szemrebbenés nélkül válaszolt: Igen. Egyedül.

arhipov6

A rendőrök gyanúsan könnyen elhitték a meséjét, így meg sem lepődött, amikor az utcán sétálva két árnyra lett figyelmes. Nem túl feltűnően, de makacs ragaszkodással követték. A fasorhoz érve messziről észrevette a szőke női alakot. Ezúttal nem esetlen férfikabátot, hanem könnyű, virágokkal hímzett köpenyt viselt. Éppen annak a fának dőlt, amely mögül előző este felbukkant. Afanaszij fütyörészve sietett tovább, az árnyak a nyomában. A lány közelébe érve halkan dudorászott: Nézd, a szellem! Nézd, a szellem széjjelválaszt, majd kalapot emelt, ahogy ismeretlen, csinos nőnek szokás egy ilyen ragyogó, napsütötte reggelen.

Aznap többször kitekintett a kórház ablakán, de a két rendőr felváltva őrizte a bejáratot. Igyekezett elhúzni a szokásos teendőit: hosszan magyarázott egy bonyolult műtéti eljárást a zsidó fiúnak, aki hetente többször eljárt hozzá, mert orvosnak készült. Elolvasott néhány régen félretett cikket, rendet rakott az asztalán, aztán semmitmondó levelet írt Jevgenyijnek, gondosan megválogatva minden szót. Letisztázta a levelet, és csak akkor látta: ugyanazokat a mondatokat írta le, mint az elmúlt huszonöt évben mindig, pedig azelőtt nem gondolt rá, hogy a rendőrök elolvashatják. Mit írt volna? Késő délután szólt az ápolónő, hogy veterán katonát hoztak be, akit elgázolt a lovaskocsi. Nem súlyos a sérülés, a kötözőben vár. Az aprócska szobába lépve gubancos szakállú, véres arcú aggastyán fogadta. Akkor ismert rá, amikor megszólalt. Jó nagy kötést tegyél a fejemre, Fonyácska.
a titkosrendőri állomány
A kötözőben Kirill végre elmesélte, mi történt. Kapkodva, összevissza beszélt. A Hadmérnöki Intézet cseppet sem tetszett neki, már az első évben komoly adósságokat halmozott fel. Leontyij Dubelt csendőrfőnök, a cári kancellária III. ügyosztályának vezetője akkoriban adta parancsba, hogy bővíteni kell a titkosrendőri állományt. Olyan könnyűnek tűnt, magyarázta Kirill, eleinte csak beszélgetett, akivel kellett, aztán gyűlésekre járt, végül beépült egy szabadelvű csoportba. Jelizaveta Goldberggel, egy elszegényedett zsidó kereskedő lányával is így találkozott, hónapok teltek el, míg kisült, hogy mindketten ugyanannak az ügyosztálynak dolgozunk. Egy ideig minden jól ment, aztán az egyik megbízatása rosszul végződött. Leveleket kellett tennem egy tábornok asztalára, azt sem tudtam, minek. A tiszt a tervezettnél előbb ért haza, rablónak hitte Kirillt, rám támadt, védekeznem kellett, de esküszöm, hogy baleset volt. A gyilkossági nyomozás miatt Dubelt jobbnak látta, ha külföldre küldi. Liza is vele ment.

440927-6

Párizsban hosszú éveken át sikeresen alakították a bohém orosz házaspár szerepét. Színházba jártunk, meg irodalmi szalonokba, akkoriban mindenhol nyüzsögtek az orosz emigránsok. Színdarabokat fordítottam, megjelent egy-két versem, Liza ének- és zongoraórákat adott. Aztán több vetélés után megszületett Szonya, és Liza pár hónappal később meghalt valami hirtelen jött lázban. Kirill dajkát fogadott, úgy akartam felnevelni, mint egy hercegkisasszonyt. A III. ügyosztály azonban nem fizetett eleget. Kirill megismerkedett Mister Cumminggal, és rövidesen megállapodtak. Dubeltnek az emigránsokról jelentett, az angoloknak meg Dubeltről. Ocsmány alak, nekem elhiheted. Mindig volt mit jelentenem. Hosszú idő telt el, Szonya is felnőtt. Aztán felbukkant Taraszov. Jóvágású, tanult férfinak tűnt, de a tekintete jeges kék, hidegebb, mint a tajga télen, megborzongtam, ha rám nézett. Majdnem egy évig kísérgette őket, végül félreérthetetlen ajánlatot tett. Szonya kikosarazta. Az a szemét megzsarolt, azt mondta, ha Szonya nem áll kötélnek, feljelent. Mindent tudott, hónapok óta járhatott a nyomomban. Akkor értettem meg, hogy ő is az ügyosztály embere.
rosszul megy az üzlet
Először vidékre mentek, Amboise-ban húzták meg magukat, de Taraszov hamar rájuk talált. Kirill mindent pénzzé tett, majd elindultak hazafelé. Hónapokig tartott az út: ahol lehetett, vonatra szálltak, máshol kocsit béreltek. A pénz vészesen fogyott, szép lassan mindenünket eladtam, hogy ne kelljen az utcán aludnunk. Varsóban felkeresték Liza nagybátyját, Herschel Goldberget, de csak vacsorát és szállást kaptak, pénzt nem. Hiába könyörögtem, a smucig zsidó csak óbégatott, hogy neki is rosszul megy az üzlet. Mire elérték a Minszk környéki családi birtokot, Kirill belázasodott. Álnéven szálltak meg egy fogadóban, Szonya egyedül ment el Jevgenyijhez. Eleinte el sem akarta hinni, hogy a lányom, végül nagy nehezen eljött a fogadóba. Csak pár percig maradt. Tudtad, hogy az egyik veje a területi rendőrfőnök helyettese? Hallani sem akart arról, hogy oda menjünk. Azt mondogatta: beteg vagy, orvos kell, és Fonyának nincs családja. Jevgenyij pénzt is adott, éppen annyit, hogy eljuthattak Vilniusig. Már indultak, amikor megjelent a vénasszonnyá töpörödött Marfa, és átadta a családfő üzenetét: nyomozók jártak a birtokon, Kirillt keresték, hogy a hajdani gyilkosság miatt letartóztassák. Taraszov ismét a sarkukban volt.

Vilniusban a zsidónegyedben rejtőztek el Liza egyik rokonánál, de nem maradhattak sokáig. Taraszov elővette Kirill régi aktáit, felkutatta minden kapcsolatát. Nincs kihez fordulnom, fejezte be a történetet a vértől maszatos arcú veterán, Afanaszij meg csak bólintott. A bátyja pár perc alatt összefoglalta az életét. És ő? Neki fél perc is elég: egy évig volt nős, a felesége meghalt a fiuk születésekor, és Misa is csak két napig élt. Mit mondhatna, ha kérdezné? Nem kérdezte. Nézték egymást pár pillanatig, aztán az orvos bepólyálta Kirill fejét. A kapuig kísérte, holnap reggel vissza kell jönnie kötözésre, mondta jó hangosan, hogy az őrt álló katona is hallja.

Visszatért a szobájába, lefeküdt az ócska kanapéra és dudorászott. Forrás tövében üljünk le úgy, mint hajdan… Itt, forrás tövében, jöjj, úgy, mint hajdan!… Hirtelen felült. Miért énekelget? Talán boldog, hogy a testvére bajban van? Hívta az ápolónőt. Orlov ezredes úrnak kocsit kell rendelni, mert meg akarja tekinteni a Hajnal-kaput, a dicsőséges orosz hadsereg hódításának emlékét. Kátya, az ápolónő fejcsóválva motyogott valamit a vén trottyosról, aki még mindig katonásdit játszik, de engedelmeskedett. Afanaszij somolyogva nézett utána – ennek az asszonynak még soha nem hazudott, pedig már húsz éve dolgoztak együtt, a férje tavaly itt haldoklott, de ő akkor is az igazat mondta, amikor Kátya nekiszegezte a kérdést: Meg fog halni? Meg. Orlov ezredest nem volt nehéz meggyőzni, hogy szép időben jót tesz a kirándulás. Mire a kórház hátsó udvarán kocsiba szállt, már úgy emlékezett, mindig is el akart látogatni a Hajnal-kapuhoz. Afanaszij beült mellé, és kicsit hátradőlt az ülésen, amíg elhajtottak a kapuban ácsorgó rendőr mellett. A litván negyednél megállította a kocsit, megbocsát, ezredes úr, egy kis dolgom van, a kórházban majd találkozunk, és elindult Jonas Kalvaitis házához.

Közel tíz éve nem látta a litván kovácsmestert, de akkor úgy váltak el, hogy Jonas a lelkére kötötte: ha valaha segítségre szorul, keresse meg. Csak mosolygott, és megveregette Kalvaitis vállát. Ugyan, mi történhetne vele?

arhipov8

Soha nem történt semmi. Akkor is csak véletlenül tévedt arra: nyáron, különösen nagyobb esők után néha hosszú sétákra indult. Beszívta a forrón gőzölgő utak szagát, és járta a várost, órákon át. A litván negyedben valami csetepaté tört ki, a helyszínre érkező csendőrök a tömegbe lőttek. Mindenki elszaladt, pillanatok alatt kiürült az utca, csak a kovács fia maradt a földön. Afanaszij talált rá, és mert nem merték kórházba vinni a sebesültet, Kalvaitisék konyhájában műtötte meg a gyereket, kiszedte a golyót, összevarrta a sebet. Aztán néhányszor még visszament kötést cserélni. A hátsó konyhaajtón kopogott most is, mint akkor. Kalvaitis felesége nyitott ajtót. Összecsapta a kezét meglepetésében, és míg a kötényével törölgette a széket az orvosnak, elszalasztotta az egyik gyereket a kovácsért. Amikor Kalvaitis megérkezett, a férfiak bezárkóztak a belső szobába.
csak megnyugvás
Másnap reggel feldühödött nyomozók várták Afanaszijt a kórház előtt. Nem szóltak, de a tekintetükből látta, hogy a kocsis trükk megerősítette gyanújukat. Egy pillanatra megállt, hogy a szemükbe nézzen: egyenként, hosszan bámulta őket. Nem érzett diadalt, csak megnyugvást. Azt tette, ami a dolga. Hamarosan megérkezett a bepólyált fejű veterán, gond nélkül átjutott az őrségen, és tíz perccel később tiszta kötéssel a fején távozott.

Három nap telt el. Kalvaitis üzenete este érkezett, de nem a fia hozta, ahogy megbeszélték, hanem a még mindig véres arcú veterán. Az elkoszolódott kötés alatt sárga volt a bőre, a hasa felpüffedt, a bokája megdagadt. Afanaszij az ápolónőnek azt mondta, fertőző betegségre gyanakszik, el kell különíteni a beteget. Egy kis raktárszobában tábori ágyat hajtottak szét, a lepedőkkel teli polcok mellett éppen elfért, de széknek már nem jutott hely. Az orvos az ágy szélére ült, Kirill meg lihegve nézte. Milánóba ment, mondta végül. A Scalában akar énekelni. Afanaszij megint csak bólintott, megfogta a kezét, és a málló falnak dőlve dúdolta, hogy Tente lelkem drágasága, csicsijja-csicsi.

kép | Abram Jefimovics Arhipov festményei