Bojtár Endre

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [1]

1988 ősz

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [1]

MILYEN A ZSARNOK? [I]

A történelmi esszé a mai lengyel irodalom talán leglátogatottabb műfaja. Nincs ebben semmi meglepő. A lengyel történelmi tudat oly eleven, oly mindennaposan jelenvaló, hogy szinte már nem is történelmi: a Jagelló-kor, a 19. század vagy a két világháború közötti húsz év eseményei, szereplői, magatartásmintái kortársként hatnak, szólnak bele a mai ember életébe. E nemzeti tudat legfőbb alakítója a művészet, az irodalom, amelyik a maga mindig jelenidejű érdekhálójával kiemeli a történelem sodrából és közszemlére állítja (s egyúttal távlatba: történelmi és történelem fölötti, „örök” távlatba állítja) a dolgokat. A magyar irodalommal ellentétben, ahol melyik sorsfordító évszám, helyszín forrt össze valamilyen jelentős regénnyel, drámával — 1967?, 1914?, Trianon?, 1945?, Párizs?, 1956?; alig tudjuk, mi történt velünk —, a lengyel múlt minden mozzanatát többszörösen feldolgozta, helyesebben megteremtette az irodalom. Legfontosabb 19. századi eseményüket például, az 1830 novemberében kitört szabadságharcot, annak szereplőit és tanulságait három, azon melegében, 1832-33-ban született drámai remek is megörökítette: Juliusz Słowacki Kordianja, Adam Mickiewicz Ősökjének III. része és Zygmunt Krasiński Nem-isteni színjátéka, a későbbi művek garmadájárólgaadájáról már nem is beszélve, amelyek között pedig olyan jelentős is akad, mint Stanisław Wyspianskinak a felkelés eseményeit szinte percnyi pontossággal ábrázoló drá­mája, a November éj. (Ez a hagyomány a mai napig folytatódik. Párizsban 1984-ben jelent meg Sławomir Mrożek legújabb színműve, az Alfa, amelynek két főhőse Wojciech Jaruzelski és az 1981-es rendkívüli állapot után háziőrizetben tartott Lech Wałęsa.)
régmúlt korok álarca
A történelmi esszé mind emiatt a személyesség műfajává vált, s esetenként többet mond szerzőjéről, mint egy lírai költemény. Az 1935-ös születésű Jarosław Marek Rymkiewicz neoklasszicista költőként verseiben szereti régmúlt korok álarca mögé rejteni magát. Konsztantyin Pavlovics nagyhercegről (1779—1831), az orosz cári család tagjáról szóló könyvecskéjében[1] viszont kitárulkozik. Amellett, hogy töviről-hegyire ismeri és komoly lábjegyzetekben idézi is, amit tárgyáról a tudomány kikutatott, könnyedén túl is lendül a tényeken, a „mi lett volna, ha …” lehetőségeivel játszadozik. A közvetett és közvetlen utalással, áthallással, célzással tarkított esszé jellegét már az önironikus alcím is sejteti: „megtetézve a lengyel szellem jellemzőiről és lényegéről szőtt eszmefuttatásokkal”. Az eszmefuttatásokba az is beletartozik, hogy Rymkiewicznek kiskorában valami családtagja mesélte a felkelés kirobbanásának egyik változatát (mikről folyik a szó egy lengyel családban!), s tízéves fiával ő maga is azt vitatgatja, hogy a hazafiság mely válfaja minősülhet túlzottnak, s melyik nem.

bojtar5

A nagyherceg a közép- és kelet-európai történelem egyik alapkérdésére keresi a választ: együttműködni az idegen elnyomóval vagy fölkelni ellene, kockára téve a kollaborálással elérhető eredményeket, vállalva a tapasztalatok szerint elbukó szabadságküzdelmek utáni megtorlást?

Mindkét lehetőség — és a kettő közötti átmenetek sokasága — klasszikus tisztázatlanságban és tisztátalanságban tárul elénk az úgynevezett Kongresszusi Királyság történetében. Az államalakulatot, amelyet az 1815-ös bécsi kongresszus döntése hozott létre, névleg csupán perszonáluniós függőség fűzte Oroszországhoz. Egyébként azonban volt kétkamarás országgyűlése, alkotmánya, saját kormánya, törvénykezése, joga a lengyel nyelv kizárólagos használatához, sőt saját hadserege is. Az előző két évtized háborús zűrzavara s az előző évszázad teljes anarchiába és országvesztésbe torkolló „arany szabadsága” után, amikor az a mondás járta, hogy „Lengyelország a rumlin alapszik”, most intézményekben megtestesülő rend kezdett kialakulni, s felcsillant a remény, hogy az ország végre európaizálódik. A viszonylag nyugodt szellemi légkört, amelynek egyik jele az volt, hogy a lengyel történelemben kivételes módon nem emigráltak komolyabb értelmiségi erők, kétségtelen anyagi fellendülés, a gazdaság polgárosodása kísérte.
csak látszat
A mérleg másik serpenyőjében az állt, hogy mindez: önállóság, függetlenség, nemzeti sajátlagosság — csak látszat. A cár, aki tehát egyúttal lengyel király volt, megvétózhatta az országgyűlés határozatait, amely csak az eléje terjesztett javaslatokkal kapcsolatban foglalhatott állást, maga azonban még csak be sem terjeszthetett indítványokat. A hadsereg önállósága ugyanúgy névleges volt, mint a külpolitikáé. Az alkotmányban lefektetett nemzeti jogokat éppen az a cári rezsim tiporta lábbal, amely — papíron, szavakban — egyik letéteményese volt, nem utolsósorban azért, mert megengedhetetlen volt számára, hogy a lengyeleknél olyasféle „liberalizmus” kaphasson lábra, amely azután az „anyaország” reformkövetelői szemében csábító és megvalósult mintának tűnhet. (Az az elképzelés, hogy az összes lengyel területet — tehát a Poroszországhoz és az Ausztriához tartozót, sőt az egykori litván vidékeket is — a cári jogar alatt egyesítsék újra, éppen az orosz vezető réteg ellenállásán bukott meg.) A hazugság keresztül-kasul áthatotta az életet: tanácsos volt jó képet vágni minden arculcsapáshoz, szeretni is kellett a fojtogatóan ölelő hatalmas szláv testvért.

Ennek a felemás helyzetben lévő országnak volt a felemás helyzetű uralkodója Konsztantyin nagyherceg.
szadista-mazochista
Mint a mesében: I. Pál cár négy fia közül kettő okos volt, kettő meg butácska. A második testvért, Konsztantyint, ezt a ronda, alacsony, dagadt, „tatárorrú” pszichopatát persze nem ezért állították félre (a messzire tervező nagymama, II. Katalin a görög trón várományosául szemelte ki), hanem azért, mert másik két testvérével, Sándorral és Miklóssal ellentétben neki nem tetszett, hogy apukájukat egy főúri összeesküvő csoport megfojtotta. Konsztantyin félreállítása, Lengyelországra állítása 1814-ben kezdődött, mikor a Napóleon oldalán harcoló lengyel hadsereg a császár lemondatása után Sándor cár kezébe került. Nyugat-Európából visszairányítja e csapatokat Lengyelországba, s főparancsnokuknak megteszi Konsztantyint. S ekkor különös folyamat kezdődik. A kisebbrendűségi komplexusokkal megvert, szadista-mazochista nagyherceg most, hogy az addig gyűlölt lengyelek kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva neki, lassan megszereti őket. A maga módján, persze. Annak a varsói hadapród-iskolának, amely az új, oroszbarát tisztikar fölnevelésére lett volna hivatott, több növendéke Konsztantyin őrjöngési rohamai miatt lett öngyilkos.

Dühkitörései egyébként nem ideológiai-nemzeti jellegűek voltak: a cár nagyhatalmú, lengyelfaló szenátorát, Novoszilcovot ugyanúgy leköpte, megrugdalta, mint a lengyel alattvalókat. Ha rosszul begombolt mundért pillantott meg — ez volt a gyengéje —, akkor akár egy díszszemle nyilvánossága előtt is hisztérikusan toporzékolni kezdett. Az állampolgárokban elsősorban a feltétlen engedelmességet becsülte, s itt nemcsak embereket kell érteni állampolgáron: egy 1833-as (!) regény szerint „egyszer egy majmot felakasztatott, mert az túl hangosan ugrált ketrecében, egy megbotlott lóra ezer botütést méretett, s egy kutyát agyonlövetett, mert az éjjel felugatta” (43.). A betiltott könyvek lapjaival sajátkezűleg gyújtott be a kandallóba, s amikor egyszer egy kupleráj személyzete parancsa ellenére kiszállt a Varsó mellett táborozó katonák közé egy kis kikapcsolódást nyújtandó, Konsztantyin annyira felbőszült, hogy a derék örömlányokat kopaszra nyíratta, feneküket virgáccsal vörösre verette — a végrehajtást állítólag személyesen ellenőrizte —, s a hölgyeknek ilyen nyomorult állapotban kellett végigmasírozniuk Varsón. Voltak persze kevésbé ártatlan csínyjei is. A legdöbbenetesebb az angol lány esete (ezt Słowacki is leírja a Kordianban). Valami angol diplomata 16 éves lánya nem akart a nagyherceg kedvére tenni, mire az magához csalta egy palotába, odadobta katonáinak, majd a szerencsétlen hulláját egy lakatlan szoba szekrényébe záratta, ahonnan aztán hetek múltán egyszercsak kizuhant az, ami megmaradt belőle.

bojtar2
az orosz trónért cserébe
Konsztantyin zsarnok volt, de a lengyel élettel összefonódott zsarnok. Ezt az összefonódottságot erősítette az is, hogy 1820-ban Joanna Grudzińska személyében lengyel nőt vett feleségül. A lengyel közhit ezt a tényt úgy festette nemzeti színűre, hogy Joanna kedvéért Konsztantyin úgymond lemondott az orosz trónról. Valójában az történt, hogy az okos báty, Sándor cár, aki a pravoszláv egyház feje is volt, csak úgy engedélyezte Konsztantyinnak a válást első feleségétől, ha Joannával úgynevezett morganatikus házasságot köt, vagyis olyat, amelyben a feleséget és az esetleges gyermekeket nem illetik meg a férj kiváltságai, elsősorban a trónöröklés joga. Magát Konsztantyint csak két évvel később mondatta le Sándor a trónöröklés jogáról az okos öccs, Miklós javára, bár ezt akkor még titokban tartották. Konsztantyin Sándor halálakor, 1825 végén megújította lemondását, aminek szövegét egy varsói újság nyilvánosságra is hozta. Annak az országnak, amelynek most már végérvényesen a tényleges uralkodója lett, annak az orrszágnak a polgárai előtt a nagyherceg megalázó módon ilyeneket jelentett ki önmagáról: „Nem tudván magamban sem szellemet, sem képességeket, sem kellő erőt ahhoz, hogy valaha is a Legmagasabb Tisztségre emeltethessek, amire születésem jogot adna, kérem Ő Cári Felségedet, hogy ruházza át e jogot arra, akit az sorrendben utánam illet, és ily módon biztosítsa a Cári Birodalom örökös létét.” (103.) Konsztantyin tehát az orosz trónért cserébe megkapta Lengyelországot, kiélhette rajta nérói szenvedélyeit. Ám ugyanakkor végig attól is kellett tartani, hogy a hideg, kegyetlen öccs, Miklós cár még ezt is elveszi tőle; elveszi tőle azt, ami az övé. Mert a lengyelek — az övéi lettek, s ő a lengyeleké. Hóhér és áldozata között is kialakulhat valami torz bensőségesség. A lengyelek se tudtak mit kezdeni evvel a „félig majom — félig emberrel”, aki a vadállat és a bohóc, az államférfi és a jutasi őrmester kettős szerepeit játszotta.
eperbe kevert méreg
Hogy mennyire nem, az 1830 novemberében derült ki igazán. Ekkor néhány forrófejű huszonéves — az említett hadapród-iskola tisztjelöltjei és pár szabadgondolkodó civil, a lengyel „márciusi ifjak” — elunták a „fontolva haladást”, s mikor elterjedt a híre, hogy a cár lengyel csapatokat akar küldeni a francia forradalmi mozgalom leverésére, elhatározták, hogy felkelést robbantanak ki. A fiatalemberek (huszonnégyen vagy huszonöten voltak) november 29-én este berontanak Konsztantyin palotájába, a Belwederbe, s — Rymkiewicz szavával — három szimbolikus tettet hajtanak végre: összetörnek egy hatalmas tükröt, szuronnyal többször átdöfködik az időközben egy melléklépcsőn elmenekült Konsztantyin testétől még meleg ágyneműt, s Seweryn Goszczyński, a költő, amikor az udvaron leszúrja a nagyherceg egyik lakáját, odakiáltja a többieknek: „A tömpeorrú már nem él!” — holott Konsztantyint még a sötétben is nehéz volt bárkivel összetéveszteni. A képmás, a személyes gönc és a szolga megsemmisítésével az ifjak mintegy letudták feladatukat. A rossz királyhoz, még inkább a királygyilkossághoz nem szokott lengyel lelkük beérte ennyivel, holott könnyűszerrel megölhették volna a nagyherceget nemcsak szimbolikusan is. Aki egyébként hasonló bávatag, érthetetlen viselkedéssel válaszolt. Miután rémülten elmenekült egy kaszárnyába, ahelyett, hogy belelövetett volna a Belwedertől az Óváros felé vonuló és a varsói polgárok néma közönye közepette kurjongó fiatalokba —, kivonta csapatait a városból, s az egész felkelést, majd szabadságharcot lengyel belügynek nyilvánította. Aki egész életében ingadozott szerepei között, most aztán végképp legyintett: döntsön a sors. Azt tudta, hogy az ő játéka a történetben véget ért, hisz Miklós, „a botos cár” nem bocsátja meg neki, hogy hagyta idáig fajulni a dolgokat. S valóban, a felséges öccs többé nem engedte színe elé Konsztantyint, akit hamarosan, júniusban, meg is mérgeztetett — állítólag az édesszájú pufihoz illő módon: tejszínhabos eperbe kevert méreggel. (S hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból, a Carszkoje Szelóban letelepedett Joannát férje halála után alig egy évvel úgyszintén.)

A nagyherceg a szabadságharc alatt végig, hogy úgy mondjam, alárendeltjeinek, a lengyel katonáknak szurkolt. A főparancsnok Dibics tábornok bosszantására például a Dąbrowski-indulót, a későbbi lengyel himnuszt fütyörészte, miközben a lengyel lovasság az orosz sáncokat támadta: „Lengyelország még nincs veszve…”, ami egyébként tiltott nóta volt, ő maga tiltotta be. Februárban nem engedte meg Dibicsnek Varsó megostromlását (Dibicset e baklövés miatt váltotta le Miklós cár, s nevezte ki a helyébe júliusban Iván Paszkevics-Erivanszkij herceget főparancsnoknak, aki azután hamarosan vérbe is fojtotta a szabadságharcot; s mivel a szükségállapot sokáig fennmaradt, mikor is a hadsereg parancsnoka kormányoz, gyakorlatilag Paszkevics lépett Konsztantyin örökébe.)

Ennek köszönhetően a november-éj után azonnal legendák szövődtek a nagyherceg köré, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy 1833-ban a Szibériába száműzött lengyelek őt várták, mint aki majd a lengyel légiókat az oroszok ellen vezeti.
a démoni
S itt kapcsolja össze Rymkiewicz a nagyherceg élettörténetét a lengyel szellemmel. Amelyik olyan jó, olyan nemes, hogy a Történelemben létező rosszról egyszerűen nem vesz tudomást, s a sátánit, a démonit átalakítja ilyen Konsztantyin-féle, a lengyelek számára is „fogyasztható” ripőkké. Pedig — s evvel a félig ironikus, félig komoly figyelmeztetéssel zárul a könyv — a múlt kétarcú, s ha gyermetegen mindig csak a szebbik arcáról veszünk tudomást, akkor „a történelem borsóra térdepeltet bennünket vagy még kellemetlenebbül bánik el velünk” (215.).

bojtar_fo

MILYEN A ZSARNOK? [II]

Lengyel nemzeti tudat létezik. A lengyeleknek van képzetük önmagukról, mert van képzetük az Európában elfoglalt helyükről, szomszédaikról, azok közül is elsősorban a hatalmas keleti szlávról, az oroszról. Nem így nálunk. Volgai lovas, turáni fajta, Keletről jött bujdosó — ilyen, az őstörténet ködeibe vesző vagy éppenséggel onnan előfantáziált fogalmak burjánzottak el nálunk, miközben arról a kelet-európai népről, amelyik 1849-ben oly váratlanul avatkozott történelmünkbe, szinte semmit sem tudtunk. Az orosz világ, gondolkodásmód idegen, áthatolhatatlan maradt számunkra. Ez a megállapítás persze nem érvényes a „nagy vonalakra” figyelő politikusokra, akik közül a legjelesebbek nagyon is tisztában voltak az európai helyzettel. Wesselényi Miklós például a Szózatban az 1830-as lengyel szabadságharc alatti bűnös porosz és osztrák politikáról világosan megírja, hogy ,,el lőn az alkalom szalasztva a legveszélyesebb ellenségtőli menekvésre, az oroszoknak régi határaik közé visszanyomására, s hatalmuk árja ellen a lengyel nemzetben szilárd gát emelésére”.[2] Kossuth Lajos 1878-ban egy tanulmányszerű levelében pedig „.hazánk külbiztonságának, Európa szabadságának kipótolhatatlan védőbástyájának” nevezi Lengyelországot, s azt írja, hogy mindaddig ,,az ököljog korát fogjuk élni, míg Lengyelország helyreállításával Európában a rend, a szabadság, a civilisátió biztonságba nem helyeztetik”, s ezáltal ,,az orosz hatalom Európa szabadságának ártalmatlan arányokra leszállíttatik”.[3]
ott hideg van
Az ilyen általános vészjelzéseken kívül azonban — szinte semmi. Jókai Mór 1848 májusában szatirikus tárcát jelentetett meg Hol leszünk két év múlva? vagy excollega Siberiában[4] címen, melyben egy rémálmát tárja olvasói elé arról, hogy két év múlva, vagyis 1850-ben, miután hazánk már az orosz birodalom része, három pesti lapszerkesztő miként társalkodik Szibériában, ahová toloncolták őket. Az orosz viszonyokról Jókai körülbelül annyit tud, hogy ott hideg van, s tolla minduntalan a szlovákok elleni — egyébként elég ízetlen — csipkelődésbe téved: ez is szláv, az is szláv.

Nagy hiányokat pótol hát Alekszandr Scserbatov Paszkevics Magyarországon című könyve, melynek kiadása a kitűnően fordító Gerencsér Zsigmond elévülhetetlen érdeme; Gerencsér méltó társa a francia részeket magyarító és a magyarázó jegyzeteket készítő Katona Tamás. A cím némileg megtévesztő. A könyv ugyanis nem csak Paszkevics herceg 1899-ben megjelent hétkötetes életrajzának egyik, a magyarországi hadjárat eseményeivel foglalkozó kötetét tartalmazza, hanem Okmánytár címen I. Miklós cár és Paszkevics levelezését is a szabadságharc alatt. Az utóbbi páratlan dokumentum.

bojtar3

A vezérkari altábornagy Scserbatov művére nem érdemes szót vesztegetni: az udvari történetírás mintapéldánya. Rendszeresen hozzáhazudik a magyar haderő létszámához, hogy így nagyobbítsa az orosz dicsőséget, és mindenben a legfelső vezetés véleményét szajkózza. Egyetlen példa e hasoncsúszás stílusának érzékeltetésére: „A politikai izgalmak és a hadsereg hadikészültségének fokozásával járó gondok közepette is maradt ereje a tábornagynak, hogy az 1848. esztendőben is folytassa azt a munkát, amelyet a Lengyel Királyság és a birodalom intézményeinek egységesítése érdekében végzett. Így 1849. január 1-én a Lengyel Királyságra is kiterjesztették a büntetések végrehajtásáról szóló orosz rendelkezéseket. Ettől kezdve tehát a Lengyel Királyság bíróságai által elítélt személyek is, ha büntetésük teljes jogfosztásra, száműzetésre, bányában vagy más munkahelyen végrehajtandó kényszermunkára szólt, Szibériában töltötték le büntetésüket.” (33.)
elnéző fejcsóválás
Noha az életrajz a népek összeforrasztásának eme serény munkásáról szól, aki — a magyar szabadságharc leverője — a m. kir. Szent István-rend nagykeresztjének kitüntetettje (Szt. István frg. a srj.-ban), ezúttal az ő személye sem érdekes: magas rangja ellenére nem több, mint a birodalom első számú lakája. Szemléletére jellemző, ahogy hathétnyi itt-tartózkodás után a magyarok véleményéről tudósítja a cárt: „A magyarok mostani eszeveszettségükben azt mondják: az oroszok (…) jó és bátor emberek, a kötelességüket teljesítik. (…) Azt is híresztelik, hogy Konstantin nagyherceg (a cár fia — B. E.) azért van velünk, hogy magyar király legyen. Ez volt az első változat. Ma már, mivel tudják, hogy ez másképp van, úgy beszélnek a dologról, mint kívánatos lehetőségről. Azt mondják: ha őfelsége, Miklós cár nekünk adná a fiát, vagy ha ő maga venne át bennünket, mindenbe beleegyeznénk. Leginkább ez az utóbbi terjedt el. Mindez csak azt mutatja, milyen nehéz lesz visszatartani ezt a megbolydult eszű népet, hát még ha nincs erre 150—200 ezer főnyi hadseregünk.” (108.) A magyarok oroszszeretetéről ilyen megbízhatóan tájékoztatott uralkodót persze nem lepi meg, hogy a legszívesebben mi is alattvalói lennénk, hiszen ez a csehekkel is előfordult („sem Csehországot, sem Morvaországot, de más területeket sem fogadhatok be az orosz jogar alá — bármennyire könyörögnének is” — 202.), sőt, Németországnak szintén az lesz a szerencséje, ha neki is „Oroszország szabja majd a törvényt” (243.). Most is csupán elnéző fejcsóválással válaszol a varsói győzőnek: „A magyarok Kosztyával kapcsolatos ötlete, vagy az, hogy a mi fennhatóságunk alá tartozzanak, csupán értelmetlenségük bizonyítékaként érdekes, lám, ebben a lengyelekhez hasonlítanak.” (110.)

Sem Scserbatov, sem Paszkevics — e kötet főhőse I. Miklós cár (1796—1855). A félelmetes szörnyeteg, akiről Rymkiewicz azt írja: „Alighanem mindenki félt tőle. Én most is, hogy írok és gondolkodom róla, most is félek tőle. Ez már nem olyan állat volt — félig majom, félig ember —, akin nevetni lehetett volna. Elég ránézni szép, mintegy viaszból öntött arcára. Halott arc ez, egy hulla arca. Az emberi világ vámpíri szörnyetegségének a szimbólumát is lehetne látni benne — én azt látom.” (87.)

A levelekből a zsarnok tankönyvbe illően klasszikus önarcképe bontakozik ki. Mi is vezérli hát az önkényuralkodót?
a fő őr
Mindenekelőtt az a meggyőződése, hogy a világban egy Isten által kijelölt rendnek kell uralkodnia. Ennek a rendnek, mely „csak a megbízható hadseregre épített egyeduralkodói rendszerben érvényesíthető” (245.), „mert minden más államrend, mely nem egy ember kezében összpontosítja a hatalmat, képtelen a fennmaradásra!!!” (238.), szinte az egyetlen, de mindenesetre a fő őre a pravoszláv Oroszország. Amely ellen a külföld összeesküvést sző. („Nincs semmi újság, külföldről az ismert régi rothadó bűz.” — 254.) Ennek a nemzetközi összeesküvésnek az élén a gyűlölt lengyelek állnak, akiket a cár válogatott kifejezésekkel illet („aljas, szemtelen” — 174. „bajkeverő csorda” — 46., „az egész világ rendjének, nyugalmának ellenségei, a gazemberek, gonosztevők és gyilkosok megtestesítői, akiket a saját nyugalmunk érdekében meg kell semmisítenünk” — 264.).

bojtar4

Lengyelgyűlöletében talán közrejátszott a bűntudat is: a lengyelek miatt volt kénytelen Konsztantyin bátyját megmérgeztetni. No és persze az agresszor mindenkori hangulatkeltése: „veszélyben vagyok, tehát támadnom kell.” Mindenesetre néha az az ember benyomása, hogy a cári beavatkozásra már a lengyelek puszta magyarországi jelenléte elegendő indok lett volna: ,,mivel a magyarok (…) egy követ fújnak a lengyelekkel, minket is közvetlen veszély fenyeget” — írja Paszkevicsnek — 269. A lengyelek a megtorláskor is kitüntetett helyzetben vannak: ,,A lengyeleket nem kell kímélni, a vezetőket azonnal hadbíróság elé kell állítani és az ítéletet a helyszínen végre kell hajtani. A magyarokat át kell adni az osztrákoknak, az olaszokat, franciákat, angolokat úgyszintén.” — 268. Mi tehát Közép-, sőt Nyugat-Európához tartozunk, a lengyelek már nem. Hogy leverje a magyar szabadságharcot — amit egyébként „nem a nemzet, hanem csak a lengyel szökevényekkel megerősödött forradalmi banda folytat” (245.) —, a cár arra is csupán azért vállalkozott, hogy megvédje „az Isten által rábízott Oroszország békéjét, mert a magyar zendülőkben világosan kifejeződnek annak az általános összeesküvésnek a törekvései, amely mindent le akar törni, ami számunkra szent” (266.).
a világ csendőre
Mi az, ami a cár számára oly szent? Elsősorban a hadsereg, amely külön test az államban. Szellemét a magyar lázadóktól is óvni kell. („Nyomatékos kérésem, hogy ezzel a megveszekedett csőcselékkel semmiféle közelebbi kapcsolatunk ne legyen, mert az ilyen kapcsolattól a mi ifjúságunk is könnyen megfertőződhetik.” — 320.) E hadsereg birtokában a cár öntudatosan vállalja Európa, a világ csendőrének a szerepét, például Ausztria és Poroszország vitájában. („Ezért is kérem az Istent, hogy mielőbb befejezhessük a mostani ügyet, legyen kéznél a hadsereg, s én azt mondhassam nekik: «Ne bolondozzatok, mert ha én…»” — 311.)

Szent továbbá az úgynevezett polgári szabadságjogok elleni harc. Otthon: „A külföldre utazást mindenkinek megtiltottam, te is adj ki ilyen értelmű rendelkezést; az országomba való beutazásra pedig csak a miniszterek személyes jótállásával és az én előzetes engedélyemmel kerülhet sor; e szabályt Lengyelországban is vezettesd be. Mindenekelőtt a vasúton való szabad beutazást szüntesd meg.” (172.) A meghódított Magyarországon ugyanígy: „A könyvesboltokat s a cabinet de lecture-öket, addig is, amíg az ott levő káros sajtótermékeket és könyveket megsemmisítik, le kell pecsételni; a sajtószabadságot az általunk elfoglalt területeken okvetlen függesszék fel.” (295.)

Mindennek van I. Miklós szótárában egy összefoglaló neve: a szláv ügy (265.). Talán ez az egyetlen dolog, amit a maga brutális módján nem a valódi nevén nevez, hanem ő is az orosz világbirodalmi törekvések 19. századi fedőnevét használja. (Kossuth ezt is halálpontosan látta: „Mi a pánszlávizmus? Az orosz befolyás a szláv népekre.”[5])
jó hazafi
A levelezésből egy áthatolhatatlanul szilárd szemlélet rajzolódik ki. Mit sem tudunk meg azonban a zsarnok végső emberi indítékairól. Mi vezérelte önkényuralkodásában? A saját hatalmához való ragaszkodáson túl lehet-e például egy diktátor jó hazafi? Nincs ok feltételezni, hogy Miklós cár, aki sajnálja a drága orosz vért, ne akarná őszintén Oroszország javát.

Az emberi indítékokról a hagyományos történelmi forrásoknak kevés szavuk lehet. Annál több a művészetnek. I. Miklós alakjáról még ennél az egyedülállóan önleleplező levelezésnél is többet árul el Bulat Okudzsava regénye, a Dilettánsok utazása, melynek egyik zseniális betétfejezetében az író így jelöli meg a cár működésének rugóját: „tudta, hogy minden cselekvésének mélyén az isteni gondviselés húzódik, és környezetében mindenkinek, bármilyen csekély mértékben is, de hozzá hasonlónak kell lennie, a különbözés pedig a halállal egyenlő.” (7.)[6]

Alighanem erről van szó. Arról, hogy el tudjuk-e viselni a másságot, el tudjuk-e fojtani magunkban azt a vágyat, hogy mindenki olyan legyen, mint mi. Miért volt jó I. Miklósnak, hogy a világon egyre nagyobb területeket népesítenek be oroszok? Ugyanazért, amiért megdobban szívünk, ha azt halljuk, hogy valami távoli földrészen is laknak magyarok, ezt vagy azt csinálták. Mélyebb magyarázatot nem találok. A zsarnok megértéséhez nem árt önmagunkat is szemügyre venni. Persze ez már a lélektan — vagy a fehér asztal melletti kvaterkázás illetékességi köre.

ÉS MILYEN AZ ÁLDOZAT?

Az áldozatokról sokkal többet tudunk, mint elnyomóikról. Az áldozat jajgat, kiabál, mutogatja sebeit. Justinas Marcinkevičius kétrészes „drámai kisregényének”[7] az az alapgondolata, hogy ha egy nemzet az áldozat, akkor védekezésének nélkülözhetetlen feltétele az emlékezetben, az emlékezésben megteremtődő nemzeti tudat.
fennmaradási esély
Marcinkevičius magyarul is megjelent lírai verseiben[8] és drámatrilógiájában[9] is a nemzet fennmaradási esélyeit vizsgálta. A 13. században zajló Mindaugasban a litván állam, a 16. században történő Mažvydasban az írásbeliség, s a 18. század végén játszódó A székesegyházban a művészet kialakulásának drámáját írja le. A Daukantas ezek folytatása. A címszereplő Simonas Daukantas (1793—1864), a szabad parasztcsalád gyermekéből lett pap volt az első litván nyelvű történetíró, néprajzi, régészeti gyűjtemények, szótárak összeállítója. A nemzeti tudomány megteremtője, akinek három nagy műve közül csak egy, a Régi litvánok viselt dolgai jelent meg életében, 1845-ben.

A 15. században Közép- és Kelet-Európa legnagyobb birodalma, a Litván Nagyfejedelemség a következő századokban hanyatlásnak indult, a lengyelekkel 1569-ben kötött lublini unió után rohamos hanyatlásnak. A nemzetet alkotó nemesség a 18. század végére már teljesen ellengyelesedett, csak a parasztok maradtak meg litvánnak. A 19. századi lengyel irodalom legnagyobbjai közül számosan — Mickiewicz, Słowacki, Kraszewski, Norwid — Litvániából származtak, ami azonban számukra nem egy másik országot, csupán egy másik tájat, vidéket jelent. Mikor Mickiewicz a Pan Tadeusz elején felkiált: ,,Ó, Litvánia, szülőhazám!” — ez csak annyi, mintha egy magyar költő a Kiskunsághoz fohászkodna. Mint saját múlttal rendelkező, önálló országról azonban Mickiewicz litván tárgyú elbeszélő költeménye, a Konrad Walleenrod 1828-as előszavában nyugodtan leírhatta: „Litvánia már végképp a múlté.” A formálisan közös, valójában lengyel irányítású állam 1795-ös felosztása végképp reménytelenné tette a helyzetet: a nemzeti nyelvű kultúra támaszával nem rendelkező litvánokat most már nemcsak a lengyelesülés, hanem az oroszosítás is fenyegette. (Litván kultúra nem létezett, hiszen a középkori Nagyfejedelemség hivatalos, udvari nyelve sem a litván volt, hanem keleti szláv, belorusz, s ezt váltotta föl fokozatosan a lengyel. A litván kultúrának a 18. században kialakult ugyan egy központja a Poroszországhoz tartozó úgynevezett Kis-Litvániában — ott született például a közép- és kelet-európai klasszicizmus kiemelkedő remeke, Kristijonas Donelaitis Évszakokja — ám egyrészt a politikai körülmények kedvezőtlen alakulása miatt a 19. század elején ott is abbamaradt az ígéretes fejlődés, másrészt ami létrejött, az is egészen a 19. század utolsó harmadáig jóformán ismeretlen és hatástalan maradt a cári birodalomhoz tartozó tulajdonképpeni Litvániában.)
jogos visszaszerzés

Jelenük nem volt a litvánoknak. Az oroszosítás ezért kezdetben múltjuk megszüntetésén igyekezett. A felosztás során majdnem teljes egészében Oroszországhoz került Litvániát eltörölték mint közigazgatási egységet, és azon túl „Oroszország északnyugati vidékének” hívták. Egyébként is, úgymond, csupán az ősi orosz földek jogos visszaszerzéséről volt szó, éppen ezért a cár a lengyel király címét felvette, a litván nagyfejedelemét nem, hisz az utóbbi nem létező, bitorolt cím volt. A litván múlt visszamenőleges semmissé nyilvánítását célozta az is, hogy amikor a lengyel szabadgondolkodás fészkét, a Báthory István alapította ősi vilniusi egyetemet Miklós cár 1832-ben bezáratta, nemcsak annak kincset érő könyvtárát, gyűjteményeit hordatta szét Kijevbe és Pétervárra, hanem a Nagyfejedelemség udvari levél- és irattárát is.

bojtar6

A litván „ébresztők” szükségszerűen irányították tehát tekintetüket a múltra: nemzeti sajátlagosság csak ott volt, hiszen a jelen szabadságáért harcolni — főként az 1830-as szabadságharc bukása után — a lengyelségért folytatott harccal volt egyenlő. A litván nemzeti újjászületésnek ettől van olyan furcsa, jelen-hiányos, és ebből fakadóan reménytelen jellege; az egész, a 20. század elejébe átnyúló mozgalom csodának hat, amit résztvevői is alig-alig hittek. A litván jelent a múlt teremtette meg — lassan-lassan. De azért annyira, hogy az újabb, 1863-as felkelés után a pusztítóvá fokozódó oroszosításnak már nemcsak a lengyel, de a litván jelennel is számolnia kellett: még az elemi iskolákat is becsukatták, és az 1904-ig érvényben levő hírhedt sajtótörvénnyel gyakorlatilag megszüntették a litván nyelvű könyvkiadást.

Marcinkevičius drámája Daukantasnak, a vilniusi egyetem neveltjének az életéről szól. Dokumentumokkal — művekből vett részletekkel, levelekkel, bírósági végzéssel, titkosrendőri leirattal — átszőtt jelenetekből áll: a földesúr által fölbérelt parasztok összeverik, bátyjával vitatkozik a múltidéző munka hasznáról, egy tiszta szerelem lehetőségét szalasztja el papi, illetve történészi hivatása miatt, beáll Pétervárra levéltárosnak, hogy hozzáférhessen a litván történelmi forrásokhoz, majd 1850-ben visszatér Litvániába, különböző plébániákon húzza meg magát, hogy aztán az 1864-es felkelés kihunytával — sebesült felkelőt bújtat és ápol — kihunyjon az ő élete is. Az utolsó kép estéli üres templomában megelevenednek az oltári szentek szobrai, s félkört alkotva a halálán lévő Daukantas körül, egyenként kiáltják azokat az álneveket, amiket Daukantas életében használt, s ő mindenre ráfeleli: „Én”.
nemzeti intézmény
Nemzeti dráma. Először is azért, mert majdnem kizárólagosan a litván közösséghez szól, hiszen a vázolt történelmi körülmények ismerete nélkül a nem litván olvasónak alig érthető. Másodszor azért, mert a nemzeti ügyről szól. A mai litván művészet jó részét a nemzeti kérdés élteti s abból él. Ez magyarázza a litván könyvek hihetetlen példányszámát és olvasói népszerűségét. Az író, a költő náluk — akárcsak a 19. században — elsősorban nemzeti intézmény. Marcinkevičius drámájának a megformáltságában is van valami múlt századi. Abban, hogy szereplői életük minden pillanatában hazafiak, létezésük más módja ennek van alárendelve. A tételes-didaktikus jellegben: az író több nagy tirádában sulykolja az olvasóba a szinte közhelyszerű mondanivalót: „Csak gondolkodva önmagáról, csak tűnődve önmagán, csak úgy élhet meg a nemzet. Csak úgy őrizheti meg magát. Maradhat fönn.” (12.); „az emlékezéshez szabadság kell. A történelem: a szabadság. Történelemmel rendelkezni annyi, mint szabadsággal rendelkezni. Szabadsággal rendelkezni annyi, mint emlékezettel rendelkezni.” (13.); „Lemondunk történelmünkről, vélvén, hogy nincs rá szükség. Könnyebb az élet emlékezet nélkül. Nem fáj annyira.” (28.); „Azt hiszed, hogy akik előttünk éltek, azoknak könnyebb volt? Mégis tartották magukat. Többet mondok: még most is tartják magukat. Bennünk. Érzed, hogy támogatnak? Hogy mint a kardot, emelnek magasba bennünket? És így megyen: kézből kézbe, nemzedékről nemzedékre.” (30.); „Az emlékezet leigázhatatlan. Egyedül az emlékezet leigázhatatlan. Amíg emlékezel, addig van.” (33.)

Marcinkevičius nyilvánvalóan átvállalja a történetfilozófiai vagy erkölcsi értekezés feladatait, lemondva ezáltal a művészi szó tisztán esztétikai hatásáról. Az egyik hazafias érzelmű pap a darabban ezt így fogalmazza meg: „Kezdetben mindig a szó van. Azt hiszem, a végén is. Ha nem marad szavunk, akkor felkelésekre sem lesz szükségünk. Beszélnünk kell. Mind hangosabban és hangosabban. Kiáltani kell. Ne felejtse el, tisztelendő úr, hogy a szó régebbi, mint az a dárdahegy, amit kiásott a várdomb tövében. Amíg van szava az embernek, addig nem fegyvertelen.”(32.)

Persze az irodalom leszűkítését a jelentésre — ráadásul egyetlen jelentésre — valamivel ellensúlyozni kell: a Daukantas stílusa veretes, nyelve költői, képei szimbolikusan többfelé mutatnak, jelenetei artisztikusan összehangoltak. Olyanfajta művészet ez, amit Marx, szemben Shakespeare nyers, életszerű szépségével schillerizálónak nevezett. (Lám, ilyen is az áldozat: schillerizáló művészetre kényszerül…)

* * *

Miklós cár Paszkeviccsel folytatott levelezésének talán legtündökletesebb részlete a következő: „Elképzeléseinkhez szigorúan ragaszkodjunk; tréfát nem ismerünk. Itt minden csendes.” (265.) A csendet csak egy-egy álnév koppanása töri meg, s a Daukantasok ráfelelő válasza: én.

[1] Jaroslaw Marek Rymkiewicz: Wielki ksązę. (A nagyherceg) Warszawa, 1983. PIW 232.

[2] Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse, 1843. Wigand Ottónál 151.

[3] Levél Helfy Ignácnak. in: Kossuth Lajos iratai. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Kilenczedik kötet. Bp. 1902. Athenaeum 287., 291., 274.

[4] Jókai Mór: Cikkek és beszédek. kötet. Bp. 1967. Akadémiai 176—192.

[5] Kossuth Lajos: i. m. 274.

[6] Bulat Okudzsava: Dilettánsok utazása. Ford: Bojtár Anna. Bp. 1982. Európa 128.

[7] Justinas Marcinkevičius: „Pergalé”, 1984/12. 3—34.

[8] Justinas Marcinkevičius: Táj, látomással. Ford.: Tandori Dezső. Bp. Európa 1973.

[9] Justinas Marcinkevičius: Három dráma.: Bojtár Endre és Tandori Dezső. Bp. 1979. Európa

kép | Szergej Tyukanov festményei