Boda Zsolt

HIHETÜNK-E AZ EMBERARCÚ VÁLLALATBAN?

1997 május

HIHETÜNK-E AZ EMBERARCÚ VÁLLALATBAN?

David C. Kortennek[1] igaza van: a modern gazdaság és benne a multinacionális vállalatok olyanok — ha nem még olyanabbak. Szívesen gazdagítanám az általa összeállított bűnlajstromot és bestiáriumot még egy-két cifra esettel, ám mégsem ezt teszem. (Azért nem állom meg, hogy a legelrettentőbbek közül fel ne idézzek egyet, amelyet a Greenpeace egyik aktivistájától hallottam: egy amerikai vállalat világbanki program keretében veszélyes hulladék elégetéséből származó, nehézfémtartalmú hamut adott el műtrágyaként bangladesi szegény parasztoknak.) Korten kitűnő könyvének inkább ahhoz a részéhez tennék hozzá néhány gondolatot, amely azt taglalja: miben reménykedhetünk.
ki, ha nem mi
A könyv utolsó fejezete a ‘Hatalmunk visszaszerzése’ címet viseli, amely rokonszenvesen és mértéktartóan utópikus: stílusában néhol önironikus és szerény, ugyanakkor (akárcsak a könyv többi része) következetes gondolatvitelű és tényekkel is dokumentált. Arról szól, hogy mit kellene tenni, és mi az, ami már eddig biztató fejleményként jöhet számba az ökológiailag fenntartható, közösségelvű, valamint az emberi méltóság eszméjére épülő társadalom és azt kiszolgáló gazdasági berendezkedés kialakulásának szempontjából. Korten a társadalom átalakításában kiemelt jelentőséget tulajdonít, szán a társadalmi mozgalmaknak, civil önszerveződéseknek. Ez persze érthető és jogos, hiszen: ki, ha nem mi. Egyetértek azonban Kiss Károly véleményével[2], miszerint Korten ,,kissé idealizálja a helyi közösségeket és környezetvédő mozgalmakat, s elhanyagolja az állam szerepét”; mostohán kezeli továbbá a nemzetközi együttműködés lehetőségeit, valamint a vállalati szférából jövő kezdeményezéseket.
kisszerű érdekek lólába
Érteni vélem ennek okait. Felteszem, hogy a „nagyléptékű”, globális megoldások, a létező hatalmi struktúrák és a modern nagyvállalati forma mint olyan, elvi elutasításon alapszanak, hiszen ezek lényegében összeegyeztethetetlenek a „lokális” társadalom eszméjével. Praktikusabb megközelítésben pedig úgy tűnhet, hogy túl sokszor fulladtak bele a nagyszerű reformelképzelések a hatalmi játszmák mocsarába, túl sokszor darálta be, lélektelenítette el az újszerű elképzeléseket a modern intézményi és technostruktúra, túl sokszor lógott ki a kisszerű érdekek lólába a szép vállalati vagy politikai kezdeményezéseknél, hogy érdemes legyen mit kezdeni afféle kompromittálódott intézményekkel, mint az állam vagy a vállalat. Az alulról jövő kezdeményezéseket ezzel szemben a tisztaság és következetesség mítosza lengi körül.

boda1

kompromisszumok
Lehet, hogy magam túlságosan pragmatikus vagyok, és eléggé el nem ítélhető módon kedvelem az „egyfelől-másfelől” típusú megfogalmazásokat, de Korten könyvének némely passzusa bennem már-már az összeesküvés-elméletek világát idézte fel, és ennek nem örültem. Az ellenség, illetve a „jók” és a „rosszak” közötti demarkációs vonal világos kijelölése retorikai szempontból igazolható, de másként már nehezen. Egyes konkrét esetekben persze vannak jók és rosszak, de legalábbis áldozatok és felelősök; általános szinten pedig egyetérthetünk azzal a kijelentéssel, hogy a nyugati típusú társadalomfejlődés minimum ellentmondásos, globális térhódítása viszont kétségtelenül negatívan értékelhető folyamat. Az egyedi és az általános között viszont túl sok minden van, ami számomra se nem fehér, se nem fekete, hanem leginkább ilyen is, meg olyan is. Másként megfogalmazva: a jelenlegi ideálisnak semmiképp nem nevezhető állapotból a fenntartható társadalomba vezető út politikai folyamat, és mint ilyen kompromisszumokkal terhes. Úgy vélem, hogy minden előremutató kezdeményezés fontos lehet, és — ha nem is egyformán, de — értékelendő.
önkéntes alapon
Vegyük a társadalmi mozgalmak által gyakran jogos gyanakvással kezelt vállalati környezetvédelmi kezdeményezéseket! Például az 1984-ben bekövetkezett bhopali katasztrófa[3] után a vegyipari társaságok elindították a „Felelős gondoskodás” (Responsible care] nevű programjukat, amihez a vállalatok önkéntes alapon csatlakozhatnak, és célja a technológiai kockázatok csökkentése, a környezetvédelmi biztonság növelése. (A magyar vegyipari vállalatok többsége is részese a programnak.) Csekélység? Lehet; de azért mégsem semmi.
közvetlen gazdasági érdek
A mostanában itthon is egyre többet emlegetett ISO-szabványok (International Standard Organization — Nemzetközi Szabványügyi Szervezet) lényegében ugyancsak vállalati kezdeményezésnek számítanak. Az ISO 14 000 szabványcsomag a környezetvédelmi menedzsment rendszertől a környezetbarát termékvédjegyen és környezeti auditon keresztül a környezetvédelmi teljesítményértékelő rendszerig felöleli a vállalati környezetgazdálkodás legfontosabb elemeit. (Egyelőre csak a menedzsment rendszert fogadták el, ez azonban már terjedőben van — Magyarországon is.) A várakozások szerint az ISO 14 000 szabvány meglehetősen költséges bevezetése megtérül, hiszen eredményeképpen a vállalatok hatékonyabb erőforrás-kihasználást, a termelési folyamatok jobb ellenőrzését, a váratlan kihívásoknak könnyebben megfelelni képes szervezetet remélhetnek. Várható továbbá, hogy miként az az ISO 9000 minőségvédelmi szabvánnyal is történt, a nagy multinacionális cégek fokozottan igénylik majd beszállítóiktól a környezetvédelmi szabványoknak való megfelelést. Meggyőződésem azonban, hogy a vállalatokat a közvetlen gazdasági érdeken túl más is motiválja az önkéntes akciókra.
társadalmi nyomás
A vállalati önszabályozás problematikája a gazdasági etika egyik legalapvetőbb témája. Ahogy Amartya Sen közgazdász-filozófus fogalmazott, ha egy adott vállalati vagy iparági tevékenység erős externális hatásokkal jár (azaz a gazdasági tranzakcióban résztvevőkön kívül másokat is érint), vagyis a piaci erőforrás-allokáció kudarcot vall, három különböző szabályozási mechanizmus léphet életbe: 1. olyan állami vállalatok alapítása, amelyek a profitmaximalizálástól eltérő célokat követnek; 2. a magánvállalatok állami szabályozása; 3. nem profit jellegű értékek megjelenése a magándöntések során.[4] Sen szerint a legtöbb esetben e harmadik mechanizmus eredményezi a leghatékonyabb megoldást. De mi vehetné rá a vállalatokat ennek alkalmazására? Legtöbbször talán éppen az a törekvés, hogy elkerüljék az első két megoldást: a vállalatok gyakran egyéni vagy iparági önszabályozással próbálnak elémenni az állami (vagy államok feletti[5]) beavatkozásnak. Nagy szerepe van továbbá a fogyasztói, alkalmazotti és más társadalmi szervezetek nyomásának. Figyelemre méltó, hogy az utóbbi évtizedekben (a vállalatok erejének és hatalmának növekedésével párhuzamosan) egyre fokozódtak a vállalatok iránti társadalmi elvárások, néha nem is hiába. A klasszikus példa a Polaroid, amely 1977-ben beszüntette tevékenységét a faji megkülönböztetést politikai rendszerré tevő Dél-Afrikában. A lépésre a vállalat amerikai alkalmazottainak követelése nyomán került sor, akik azt állították, hogy a Polaroid termékeit a dél-afrikai rendőrség előszeretettel használja a diszkriminatív intézkedések betartatása érdekében. A Polaroid először beszüntette a közvetlen kereskedelmet a dél-afrikai kormánnyal, majd végül kivonult az országból.

boda6

gyakran elég volt
A komolyabb vállalatok igyekeznek távol tartani maguktól a „felelőtlenség” látszatát. Mint azt a Greenpeace-től megtudtam, a nyolcvanas évek nagy hulladékeladási botrányai során gyakran elég volt, ha a céget értesítették: tudnak róla, hogy szemétrakományt indított valamely fejlődő ország irányában, és a hulladékszállító hajót visszafordították. Nemrég pedig feltételezések nyomán a Marks & Spencernek bizonyítania kellett, hogy észak-afrikai beszállítói nem alkalmaznak gyermekmunkát. A Shell ellen egy leselejtezett fúrótorony tengerbe süllyesztése miatt indult kampány végül szándékának megváltoztatására kényszerítette a vállalatot.[6]
vállalati kultúra
A „környezetvédelem/etika kifizetődő”-típusú jelszavak megfogalmazásában az állami szabályozás megelőzése (vagy annak betartása), a társadalmi szervezetek nyomásának megfelelés, reklámszempontok, a cég jó hírének őrzése vagy az aktuális divat követése mellett azért valószínűleg eredendően etikai megfontolások is motiválják a gazdaság szereplőit. Egyes becslések szerint a világban mintegy ezer milliárd dollárra tehető annak a magántőkének az értéke, melyet alapvetően etikai, környezetvédelmi vagy politikai szempontok alapján fektetnek be.[7] Egy hazai kutatás[8], amely a vállalatok etikai intézményeit mérte fel, azt találta, hogy semmilyen szignifikáns összefüggés nem mutatható ki a cégek etikai intézményesültsége és valamely más vállalati jellemző (nyereségesség, ágazati hovatartozás stb.) között. Hasonló eredményekre más, külföldi vizsgálatok is jutottak már. Ez azért figyelemre méltó, mert alátámasztani látszik, hogy a morál — vagy mondjuk inkább: a vállalat etikai teljesítménye — végső soron valamiféle beállítódás, attitűd, vállalati kultúra, esetleg személyes vezetői elkötelezettség függvénye. Ahogy nem mondhatjuk, hogy — teszem azt — a magas emberek megbízhatóbbak, azt sem állíthatjuk, hogy bizonyos vállalatjellemző automatikusan jelzi az etikai kódex meglétét. Az etika a gazdasági tevékenységhez képest külsődleges, tehát döntést, elkötelezettséget kíván.
zöld porhintés
Ugyanakkor az efféle elkötelezettségek, „etikai preferenciák” nem a semmiből jönnek, és érvényre is akkor jutnak, ha a vállalat környezete, a belső (alkalmazottak, tulajdonosok) és a külső (pl. vásárlók, beszállítók) érintettek „vevők” ezekre.[9] Vagyis a vállalati és a tágabb, társadalmi kultúrának nyilvánvalóan döntő szerepe van abban, hogy milyen gazdasági döntések születnek. Ha pedig így van, akkor talán van jelentősége annak is, hogy mit tanítanak az egyetemen, miről írnak az újságok és a szaklapok, tagja-e egy adott vállalat olyan szervezeteknek, mint mondjuk a Fenntartható Fejlődés Gazdasági Világtanácsa, van-e a cégnek etikai kódexe, és így tovább. Vélelmezhető, hogy minél többet beszélünk valamiről, az annál természetesebbé válik, annál jobban beivódik hétköznapi reflexeinkbe, és annál dühítőbb, ha az ellenkezőjét tapasztaljuk. Persze egy etikai kódex nem garancia semmire, és az is elgondolkodtató, hogy az előbb említett Világtanácsot nagyrészt a legszennyezőbb olaj- és vegyipari cégek alkotják — nem minden alap nélküli a környezetvédők vádja, miszerint itt csak „greenwash”, „zöld porhintés” folyik.
a jószándék minimuma
De azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy ezeknél a vállalatoknál csupa cinikus, sivataglelkű homo oeconomicus dolgozik, akik nap mint nap a világ képébe hazudnak, és aztán a profitért a saját lelkük üdvét is hajlandóak lennének áruba bocsájtani. Ha ezt gondoljuk, mi magunk vagyunk cinikusak. Javaslom, fogadjuk el, hogy a jószándék minimuma még a legelvetemültebb multik topmenedzsereinek többségében is megvan, bár a rövid távú érdekek, a profitkényszer vagy egyszerűen csak a tájékozatlanság, a kockázatok alábecslése gyakran (túl gyakran?) megakadályozzák ennek érvényre jutását — ha meg néha érvényre jut, azt bezzeg nem győzik világgá kürtölni. Ha egy vállalatnak van etikai kódexe, környezeti minősítése, és tagja a Fenntartható Gazdasági Fejlődés Világtanácsának, még nem garancia semmire, de valami reményre azért feljogosít. A régi francia bonmot nyomán — miszerint a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt — legalább annyit elmondhatunk: e vállalatoknál, ha nem is mindig teszik azt, amit állítanak magukról, legalább tudják, hogy mit kellene tenniük. Normális ember pedig elvben hosszú távon nehezen viseli a kognitív disszonanciát, vagyis a tettei és az önmagáról alkotott kép közötti feloldhatatlan ellentmondást: előbb-utóbb felhagy az egyikkel. A vállalatok persze nem emberek, de azért azok is előfordulnak bennük.
egy határig
Hiszem (van más választásom?), hogy a vállalatok legalább egy határig humanizálhatók és hajlandóak is humanizálódni. Nem megy ez persze csak úgy magától, ehhez mindenki hozzáteheti és hozzá is kell, hogy tegye a maga részét — mint fogyasztó, aki tudatos vásárlói döntéseket hoz, mint vállalatvezető, aki környezetvédelmi és etikai innovációba fog, mint alkalmazott, aki nem fél komolyan venni cége meghirdetett alapelveit, mint újságíró, akit nem kábítanak el a vállalatok által finanszírozott PR utak, mint tanár, mint környezetvédő, mint politikus, mint „helyi lakos”…
morális elvárások
Látni kell azonban azt is, hogy a vállalatoknak sincs könnyű dolguk. Nemcsak arról van szó, hogy a Korten által is elemzett nemzetközi tőke- és pénzpiacok és az éleződő verseny előbb-utóbb megbünteti azokat a habozó cégeket, amelyek nem hajlandóak „delokalizálni” termelésüket, és fillérekért dolgoztatva a fejlődő országbeli gyerekeket, csökkenteni költségeiket. Eredendően morális problémákkal is szembesül az a vállalat, amely több országban működik, hiszen a különböző kultúrák, értékpreferenciák, erkölcsök közötti összeütközés szinte törvényszerű. Korten válasza erre persze az, hogy a vállalatok nemzetközileg ne terjeszkedjenek, hanem ágyazódjanak be egy adott közösség kultúrájába, és akkor kisebb az esélye, hogy egymással ellentétes morális elvárások kereszttüzébe kerülnek. Ám sajnos, a globalizáció még csak most kezd kibontakozni, egyelőre hiábavaló az elvirágzására bazírozni — márpedig a jelenlegi kihívásokra is kell válaszokat találni. Arról nem beszélve, hogy még a nemzetközi kereskedelem (ami, korlátozottan bár, de még a fenntartható gazdaság paradigmájában is megengedett) is felvet komoly etikai dilemmákat.

Only One Earth - The Environment

ellentmondásos
Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy a pakisztáni és indiai szőnyegek jó részét gyerekek állítják elő? Már a Világkereskedelmi Szervezetnél is felmerült, hogy a pakisztáni szőnyegek exportját meg kellene tiltani. Igen ám, de helyi emberjogi szervezetek szerint jobb nem bolygatni a kérdést, hiszen így legalább van munkájuk azoknak a lányoknak, akik, ha elveszítenék az állásukat — kiterjedt ingyenes oktatás híján — úgysem járnának iskolába, viszont nehezebb vagy embertelenebb munkát kellene végezniük napszámosként, cselédként vagy prostituáltként.[10] Az eset tanulságos, mert jól mutatja, hogy minden etikai intervenció különösen érzékeny a következményelvű kritikákra: mégiscsak meglehetősen ellentmondásos, ha a gyerekek érdekében cselekedve rontunk a helyzetükön. Ez az ellentmondás pedig gyakran feloldhatatlannak tűnik.
eltérő normák
Ugyancsak furcsa esetek adódnak a betiltott árucikkek külföldi kereskedelméből. Gyakran előfordul, hogy a fejlődő országok amellett érvelnek, hogy számukra hasznos lenne, ha hozzájuthatnának a fejlett országokban már betiltott termékekhez. A tiltott gyógyszerkészítmények — szemben több más tiltott árucikkel — az elmúlt negyven évben exportkorlátozás alá estek Amerikában. Reagan egyik kezdeményezése liberalizálni kívánta az előírást, és ezt a különböző kultúrák eltérő normáival indokolta. A Ciba–Geigy gyógyszergyár amerikai részlege például az exportkorlátozások enyhítését kérte az Entero-Vioform nevű készítményük forgalmazása ügyében. Jóllehet ez a szer vakságot és bénulást okozhat, egy kultúrspecifikus költség-haszon elemzés fényében mégis hasznosnak bizonyult. „Az indiai kormány — mutatott rá a cég vezetője — felkérte a Ciba–Geigyt a készítmény gyártásának folytatására, mert igen hatékonyan gyógyítja az életet veszélyeztető vérhast.”[11]
egy kicsit többet
Az efféle kultúrközi érték- és érdekkonfliktusok a jövőben valószínűleg csak szaporodni fognak. Megoldásukban nem, csak kezelésükben reménykedhetünk, és ebben nagy szerep hárul majd a nemzetközi egyezményekre. Már az elmúlt évek is felmutathattak — ha sikersztorikat nem is, de legalább — bizonyos eredményeket. A környezetvédelem területén a hulladékkereskedelmet szabályozó Baseli Egyezmény vagy az ózonkárosító anyagok kitiltásáról rendelkező Montreali Jegyzőkönyv például említést érdemel, többek között azért is, mert mindkét szerződés tiltja az egyezményt alá nem író, harmadik országba történő veszélyes hulladék, illetve CFC tartalmú termék kereskedelmét, és ekképpen csökkenti a ,,potyautas”-jelenség esélyét. A Montreali Jegyzőkönyv abban is példamutató, hogy létrehozott egy olyan alapot, amely kompenzálja a legszegényebb országokat az egyezmény betartása okozta többletköltségekért. Így legalább részben leszereli a fejlődő országok sokat emlegetett érvét, hogy a gazdasági fejlődés, a szegénység mérséklése érdekében nekik joguk van egy kicsit többet szennyezni, hiszen az eddigi környezeti problémákat leginkább a fejlett országok tevékenysége okozta. Ha tehát a Nyugatnak fontos a tiszta környezet, akkor fizessen érte.
vitatható feltevés
A nemzetközi egyezmények és az állami szabályozás mellett azonban a vállalati önszabályozásra a nemzetközi színtéren is szükség van, sőt, ott van csak igazán szükség. A multinacionális cégek nemzetek feletti jellegükből fakadóan igen rugalmasan tudnak alkalmazkodni a változó feltételekhez, hatalmuk, gazdasági erejük pedig rémisztő (a legnagyobb vállalatok éves forgalma többszöröse Magyarország nemzeti termékének). Thomas Donaldson, a washingtoni George- town Egyetem etikaprofesszora szerint a multik etikai koordinációja csak úgy lehetséges, ha ezek a vállalatok hajlandóak elfogadni, tiszteletben tartani és bizonyos esetekben még védelmezni is az alapvető emberi jogokat. Ez persze nem old meg minden dilemmát. Ezért az összetettebb esetek elemzésére Donaldson eredeti „etikai algoritmust” is javasolt. Ennek lényege két döntési szabály, amelyeket akkor kell alkalmazni, ha a vállalat külföldön az anyaországban morálisan elfogadhatatlan gyakorlattal találja szemben magát (mint például a Polaroid az apartheiddel Dél-Afrikában). Mindenekelőtt persze azt kell eldönteni, hogy a szóban forgó gyakorlat összefüggésben áll-e az ország fejlettségi szintjével. Ez a megfontolás két, némileg persze vitatható feltevésre épít: 1. a társadalmi igények és ezzel együtt a gazdasági tevékenységet koordináló szabály- és normarendszer a gazdaság fejlődésével finomodik, fejlődik; 2. rövid távon létezik átváltás a gazdasági és társadalmi célok között.
megengedett gyakorlat
Donaldson első számú döntési szabálya szerint ugyanis amennyiben a fogadó országban megengedett gyakorlat morális indokai az ország fejlettségi szintjével magyarázhatók, a nemzetközi vállalat számára akkor és csak akkor engedhető meg, ha az anyaországban az hasonló fejlettségi szint mellett elfogadható lenne. Így például elfogadhatóak lehetnek a szokásosnál valamivel alacsonyabb hőszennyezési szabályok, ám a veszélyes hulladékok folyóba eresztése már semmiképp.

Némileg bonyolultabb a helyzet, ha a gyakorlat morális indokai nem állnak összefüggésben az ország fejlettségi szintjével. Alkalmazkodhat-e például a vállalat a kenőpénzek helyi rendszeréhez?

Ha a fogadó országban megengedett gyakorlat morális indokai nem állnak összefüggésben az adott ország fejlettségi szintjével, a szóban forgó gyakorlat akkor és csak akkor engedhető meg a nemzetközi vállalat számára, ha

  • lehetetlen sikeres üzleti tevékenységet folytatni az adott országban a gyakorlat nélkül, és
  • a gyakorlat nem sért alapvető nemzetközi jogot.

rövid távon
Donaldson etikai algoritmusa eredeti kísérlet a nemzetközi viszonylatokban felmerülő valóban etikai (tehát jogi eszközökkel nem feltétlenül megoldható) problémák elemzésére. Cáfolja az etikai relativizmust, ugyanakkor 1. számú döntési szabályában enyhített formában megengedi, figyelembe véve a fejlődő országok gyakran hangoztatott igényét, hogy a fejlődés és speciális, lokális problémák kezelése érdekében rövid távon szükség lehet a fejlett országokéinál megengedőbb (ám nem teljesen laza) biztonsági, környezetvédelmi stb. szabványok alkalmazására. Donaldson abból indul ki, hogy az alapvető nemzetközi emberi jogok vitathatatlanok, és csak jóléti jogok relativizálhatók ilyen módon, de azok sem a végletekig.
nem könnyű
Ugyanakkor a határokat nem könnyű meghúzni, hiszen ki tudja eldönteni, hogy például a biztonsági előírások lazítása milyen mértékig engedhető meg? A bophali katasztrófa ismeretében úgy tűnik, hogy a nem kellően szigorú biztonsági előírások nem igazolhatók Donaldson etikai algoritmusával. A lazább normák ugyanis végső soron nem jóléti jogokat, hanem az emberek legalapvetőbb, az élethez és a biztonsághoz való jogait sértették meg. A jóléti és az emberi jogok közötti határ tehát igen könnyen átjárható.

boda5

hajlandók
Jelen írásnak nem célja, hogy részleteiben elemezze Donaldson nemzetközi etikai elméletét. Annyit azonban még fontos megjegyezni, hogy Donaldson ajánlásaiban természetszerűleg abból indul ki, hogy a multinacionális vállalatok hajlandók, sőt törekednek arra, hogy tevékenységük morális kockázatát minimalizálják. Az „etikai algoritmust” csak olyan vállalat fogja alkalmazni, amelyik elkötelezte magát bizonyos értékek mellett, és működésébe intézményesen is beépítette az etikát.
naiv
Lehet, hogy ez naiv előfeltevés. Ám ha nem hihetjük, hogy e cégek hajlandóak támogatni a nemzetközi egyezmények létrejöttét és végrehajtását; tiszteletben tartani az alapvető emberi jogokat; elfogadni iparági és vállalati etikai intézményeket, beépíteni döntéshozatali eljárásaikba a morális megfontolásokat, akkor valóban nem sok reményünk marad.

[1] David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Magyar Kapu Alapítvány EKF Hálózat, Budapest 1996.

[2] Kiss Károly: Amikor vállalatok uralják a világot, Liget, 1997/4.

[3] Az Union Carbide amerikai vegyi konszern indiai üzemében mérges gáz szabadult ki az egyik tartályból. A történelem egyik legnagyobb környezeti katasztrófájának kétezer halálos és több tízezer sérült áldozata volt. A Union Carbide elhárította felelősségét az ügyben.

[4] Amartya Sen: Van-e az üzleti élet etikájának gazdasági jelentősége? Közgazdasági Szemle, 1993. 2. sz.

[5] Az ISO és más minőségi vagy környezetvédelmi szabványok (BS7750, EMAS) terjedésének jelentős lökést adtak azok a hírek, melyek szerint az Európai Unió csak a minősítéssel rendelkező cégeket engedi majd be piacára.

[6] Ráadásul utólag a Greenpeace is elismerte, hogy (legalábbis ezúttal) a Shellnek volt igaza: a kierőszakolt megoldás, a fúrótorony partra vontatása nem bizonyult „környezetbarátabb” megoldásnak.

[7] J. G. Kreuze, G. E. Newell, S. J. Newell: Environmental Disclosures: What Companies Are Reporting, Management Accounting, July, 1996.

[8] Versenyben a világgal” kutatási program, „Versenyképesség és etika” alprojekt. BKE Vállalatgazdaságtan tanszék

[9] A Dow Chemical egyik üzemegységét az USA 1990-es levegőtisztasági törvénye nehéz helyzetbe hozta: a szennyezőanyag kibocsájtás csökkentése többmilliós beruházást igényelt — ennek hiányában viszont be kellett volna zárni az üzemet. A vállalatvezetők összehívták a főbb ipari vevőket, és sikerült meggyőzniük őket, hogy magasabb áron is fogadják el termékeiket, amelyek előállítása immár kevésbé károsítja a környezetet.

[10] Vincent Cable: The new trade agenda: universal rules amid cultural diversity, International Affairs, 2/1996, 242.o.

[11] “Thomas Donaldson: ‘Etikai minimumok multinacionális vállalatok számára’ in: Boda Zsolt — Radácsi László: Vállalati etika, Budapest, BKE, 1997.

kép | flickr.com