BIZONYOS ÉRTELEMBEN A TŰZ

‘…úgy tűnt, valaki mindegyre vissza-visszatekercseli, s
mindig elölről kezdi a történetet’
Lawrence Ferlinghetti

1968. december 31-én a szovjet Tupoljev-144-es utasszállító repülőgép elsőként lépte át a hangsebességet.

Az íróasztal középső, széles fiókjából emelte ki a vastag bőrtokban tartott laptopot, a huzat cipzárját megnyitotta, az immár üres tokot visszarakta a fiókba, a számítógépet meg mindjárt kinyitva a fényesre lakkozott, csupasz asztallapra tette. Csak az utóbbi években ügyel a rendre. Nem szenvedheti az elöl hagyott holmikat, a porfogó könyveket, irattartót, semmi nélkülözhető csecsebecsét. Nem kell ide váza, cserepes virág, ilyen-olyan figyelmet elterelő emléktárgy, a falon nincs kép, a parkettán nincs szőnyeg, az ablak előtt nincs függöny – a behajtható, fehér műanyag táblák takarnak, ha kell. A napi munka végeztével gyorsabban, könnyebben is takarít így, mert a dolgozószobáját egyedül takarítja, még az évszakonként esedékes úgynevezett nagytakarítás címén sem engedi, hogy a felesége vagy a bejárónő matasson. Ez nem is dolgozószoba, inkább a cellája, szellemének igazi otthona, s hajlamos áhítattal gondolni erre a szent helyre. Ahogy a hosszú bolyongás után hazatértek, vagy a makacs ábrándkergetők, akik hirtelen megvalósultnak látják álmaikat. Igaz, elég sokáig volt főosztályvezetői, majd igazgatói szobája, sőt, egész emeletnyi rezidenciája, de nem hitte, hogy nyugdíjasan, a gondoktól és a felelősségtől szabadulva is feladatai lesznek, s nem veszíti el tettvágyát. Félt a nyugdíjazástól. Oktalanul. A felesége ugyan azt állítja, hogy mióta megöregedett és beszorult a lakásba, a tisztaságmániával csak a büszkeségét hizlalja. Na és? Ha csupán erőpróba? Lehet, hogy az, de akkor ő nap nap után kiállja. Egy pillantással felmérhető: aki itt dolgozik, alkotóereje teljében van, még jelentékeny teljesítményekre is képes.
akár a megnyílt zsilipen
Lassan és óvatosan mozog – józan takarékossággal, beosztással –, a laptoppal meg külön gonddal bánik, naponta mégsem hívhatja a szerelőt, és újra meg újra nem ismétlődhet legutóbbi kételye sem. Az a kétely pusztító volt. Veszedelmes. Egyszerűen nem boldogult a munkájával – ezzel az emlékirattal, amit bátran nevezhet a legfontosabb munkájának –, araszolt csak, többet törölt, mint amennyit írt, már-már visszajutott az induláshoz, nem tagadható, kínlódott akkor, s hirtelen lefagyott az egész rendszer. Se té, se tova. Felfüggesztette hát, mi mást tehetett?, ki kellett várni a javítást, de aggasztó volt, hogy akár a megnyílt zsilipen, kiszabadult és zúdult az a sok haszontalan, komor kérdés: hogy voltaképpen kinek és miért írja ezt az emlékezést? Kinek, miért? Amúgy is hosszú orra, érezte, megnyúlt, lefelé görbülő szája a szokásosnál is görbültebb volt. Ne engedd, ne engedj semmi lelki aláaknázásnak, biztatta magát, elhessenteni!, hess! És sikerült. Mintha meg se ijedt volna a saját megkönnyebbülésétől, hogy volt alibije a felfüggesztésre.

Nem érezte, nem is gondolhatta, és senki sem látta, hogy apró mókusszemében mégiscsak butító riadalom verdesett.

‘Életem óriási szerencséje, hogy tanúskodhattam, sőt, aktív részese lehettem a történelmi eseményeknek.’

Januárban egy tíz éve halott munkatársáról készítettek televíziós emlékműsort. A felkéréskor megtévesztette a riporter kifejezése, hogy az ‘évforduló alkalmából’ – azt hitte, mindenekelőtt az elhunyt hatvannyolcas szerepléséről kérdezik. Arról tudott ugyanis a legtöbbet, mert a későbbi kollégával együtt voltak Párizsban. Éppen ’68 májusában. Adásba aztán ő nem is került, a szerkesztő-riporter nem sokat teketóriázott, sajnálja, mondta, nem tudott semmit megmenteni az emlékezéséből – Úristen, mi minden badarságot, mennyi locsogást megmentett!, nem számít –, de a felvett anyagot talán használhatják valamilyen ’68-ról szóló összeállításban. Persze nem használták, legalábbis neki azóta sem szóltak, hogy használják, holott javában mennek a ’68-at idéző műsorok. Nem számít, nem is haragszik a televíziósokra – legalább ötletet adtak, még többet is: lökést, hogy elvégezze ezt a munkát.
öntömjénezés
Hamar eldöntötte: nem ír hagyományos emlékiratot, nem kezdi a gyerekkori emlékeknél, a születésénél vagy még előbb, apja-anyja kalandos házasságkötésénél, hanem azonnal a lényegre tér. ‘Életem óriási szerencséje, hogy tanúskodhattam, sőt, aktív részese lehettem a történelmi eseményeknek. 1968 májusában Párizsban voltam…’ Ez jó kezdet, sokat ígérő, most erre van szükség, senkit sem érdekelnek az ő gyerekbánatai – de az első mondat lekopogásától arra is gondol, hogyan olvassa majd mindezt a felesége vagy a húga, vagy … többekről feltételezte, hogy elolvassák. ‘Megint valami svindli’ – mondja a felesége, és míg ízekre szedi a szövegét – nem kétséges, ízekre szedi, a vérében van, hogy szétszedjen, biztosan minden mondatban, mondatrészben talál kivetnivalót –, és közben idegesen ugráltatja szemüvegét az orrán. ‘Minek ez a svindli? Csupa szemfényvesztés, öntömjénezés, ez így nem igaz. Elhiteted magaddal, vagy nem is érdekel: igaz, nem igaz?’ Szerinte nem igaz, de hát honnan tudhatná, hogyan volt valójában?! ‘Biztosan nem így. Vera például egészen másképp mesélte, és Verának azért jobban hiszek. Ezt-azt megkérdezhetnél tőle. Tudod, hogy ő is megírja a hatvannyolcas dolgokat?’ Persze Vera húgával megint nagy lesz az egyetértés. Legendás lánybarátságukat remekül újrapecsételhetik az ő pocskondiázásával. Negyven évnél régebben is vihogtak a háta mögött, gúnyolták aztán szerencsétlen házasságát, hogy nem jöttek össze a dolgok. Hát nem. De ők meg szánalmasak voltak a pukkadozó nevetgélésükkel. Min nevettek? A saját butaságukon? Közben nem mondhatók, hogy buták. ‘Ne felejtsd el, hogy én Verától sok mindent hallottam, mielőtt megismertelek, mondjuk úgy, mielőtt megismertelek, már kiismertelek…’ – itt muszáj lesz közbeszólnia, de nyugodtan dörmög csak, hogy jaj, de szellemes volt, meg hogy ha olyan riasztó hírek előzték testi valóját, miért akarta a házasságot. Egy darabig pingpongoznak az agyonhasznált megjegyzésekkel, bemelegítően, rutinosan szerválnak – a végén úgyis halálos sértések hangzanak el, bár egyikük sem hal bele. A megszokott unalom erősebb a szeretetnél, a gyűlöletnél. Úgy tűnik, a gyilkos unalomnál nincs semmi életképesebb.

‘Mint ismeretes, 1968 májusában a diákzavargások a párizsi egyetem nanterre-i fakultásának bezárása miatt kezdődtek. A megmozdulások országos méretű sztrájkká növekedtek. A tanárok többsége rokonszenvezett az egyetemistákkal, de’ –

Azért vette feleségül a húga barátnőjét, mert nyugalmat remélt, s hogy a szüleit végre megbékíti. Másodjára azért nősült, hogy békén hagyják. Békén! Mindenki. Olyan kedvetlenül mondott ‘igen’-t az anyakönyvvezető előtt, csoda, hogy mégis kibírták aztán. Kibírta. A felesége hivatalosan is családtag lett, akkor senki sem neheztelt, hogy beházasodott, hogy érdek vezette, neki nemcsak megbocsátották, a szüleinek hízelgett a ragaszkodása, ezt várták.

Ki kényszeríti, hogy megmutassa majd az írását? Kéjeleg talán a saját kínjában? Mert kínos lesz, nagyon kínos, nem is remélhet mást.

Marit gyűlölték a családban, az anyja legalábbis gyűlölte, ‘az a kis kurva’, sziszegte, ő meg úgy tett, mintha nem hallaná. Mari százszor okosabb és szellemesebb volt a húgánál, még nagyvonalú is, ‘rólam lepereg’, állította, mikor hülyén mentegetni próbálta a család durvaságait, ‘lepereg’, és megrázta, ütögette a balonkabátja ujját, mintha havat söpörne magáról. Felvetette a fejét, fintorgott csak, ‘mondom, hogy lepereg’, vagy gőgösen szánakozott az anyján, ‘szegény, így tudja kiélni magát’ – lehetetlen, hogy nem is fájt neki, mikor szemtől szembe sértegették, ócska haszonleséssel vádolták – ennek végképp nem volt értelme, hiszen azért is utálták, mert nem kért, el se fogadott semmit – egy ágrólszakadt diáklány, és titkolni próbálja, hogyan akarja kihasználni diplomata apósát. Lesték, mikor csaphatnak le. Soha nem bocsátották volna meg az ő függetlenségüket, soha az életben, semmit se értettek abból a lázadó szerelemből – szerelem!? hagyjuk!

De valóban fütyültek a szokásokra, titokban kötöttek házasságot, ‘elköltözöl? így, hirtelen?’, és az anyja rémületét látva Mari nyugodtan előadta, amit abban a pillanatban rögtönzött, hogy hippitáborban fognak élni, összetépik az igazolványaikat, mindet, az egyetemi oklevelet is, hogy szabadon… szabadon… egészen függetlenül. Muszáj volt nevetnie Mari komédiázásán, ahogy hihető konkrétumokkal színesítette jövőjük elbeszélését, ahogy keresztbe tette a lábát, hogy a miniszoknya végképp ne takarja a combját. Gyönyörködve nézte és nevetett. ‘Meg akarod ölni anyádat?’, kérdezte telefonon az apja. Vele könnyebb volt, feleselni is tudott, de az anyja magához rendelte, ‘egyedül gyere!’, és ő elment, csapdába sétált, mélységes mély verembe zuhant, ahonnan soha többé nem jutott ki. Az anyja még le is térdelt elé, ‘így könyörgök, hogy nyisd ki a szemed… azt hiszed, rosszat akarok neked?!… vak vagy… vak… ez egy kis lotyó… üss meg! tessék! azért is megismétlem: egy lotyó, aki gátlástalanul tönkreteszi az életünket… fogd fel, nem csak rólad van szó, a te állítólagos szerelmedről… hogy mondjam, hogy ne legyek olyan közönséges, mint a kurvád?… értsd meg!… könyörögve kérlek… ez a játékod az apád állásába kerülhet… mit képzelsz te?, nem lehet mindenki felelőtlen…’ Mari aztán lelépett Párizsban, ez igaz, nem másik fiúval, hanem a forradalommal ment el tőle, mert neki forradalom volt az a sok zagyva tanácskozás, szövetkezés, felvonulás. A rengeteg üvöltözés, petíció. Elszédítette, amit szabadságnak hitt, ő meg olyan nyomorúságos állapotban volt már, hogy nem segíthetett. Két tűz közé szorult. Csapdába. Tűzbe. Mindenféle feneségbe, és csak gúnyolták.
ifjúkori kicsapongás
Később – már ebben a másik életében, már itt, ebben a lakásban, egy szombat vagy vasárnap késő délután – Vera újságolta, hogy Mari meghalt. Ott volt az anyja, az apja, a felesége, Vera férje és még mások is, baráti házaspár, nem emlékszik pontosan, mintha a nappali szobájukba zsúfolódott volna minden rokon meg ismerős, és valamennyien Vera segítségére siettek. Meghallgatták a hírt, nem szóltak semmit, de rögtön őrá erőszakolták a közönyüket, követelték tőle, hogy alig láthatóan bólintson, alig hallhatóan sóhajtson: ennyi jár egy régi ismerős emlékének. A saját tévedésének. Ifjúkori kicsapongásának. Nézték, hogy bólint-e, sóhajt-e. Nem csinált semmit. Vissza se nézett. Nem rohant ki nyüszítve a szobából, nem zárkózott a mosdóba, nem ejtette ki kezéből a poharat, nem szisszent, nem vonaglott. Semmit. Némán se gyászolt. Ez csakugyan másik élet. Mari Franciaországban maradt, nem kellett ott lennie, hogy felbontsák a házasságukat. Ő is épp csak ott volt az új esküvőn. Másfél év alatt nagyot fordult a világ. Körülbelül másfél év alatt.

‘Mint ismeretes, a májusi diákmegmozdulások nem maradtak elszigeteltek, Franciaországot olyan belpolitikai válság zavarta meg, hogy a hónap végén Charles de Gaulle feloszlatta a Francia Nemzetgyűlést. Tíz nappal korábban félbe kellett szakítani a cannes-i filmfesztivált… És mára az is köztudott, hogy nem csupán Európa nyugati fele forrongott. A prágai tavasz… sőt, hogy június elején Los Angelesben Robert Kennedy szenátort lelőtték… és a történelmi jelentőségű események egymást kergették…’

Nem kívánhatja a felesége, hogy mint valami popsztár, kiteregesse az életét – tessék, tessék! őszinte vallomás… vegyétek és vigyétek, tessék! –, senki sem feltételezheti róla, hogy megsérti a szülei emlékét. Sok mindenben igazuk lehetett. Marival ők forrófejűek voltak, a világ lázától feltüzeltek. A tűz bizonyos értelemben mindig veszélyes.

Ha számot ad arról az időről, nosztalgiázni sem fog, nem hiszi, hogy az volt az aranykor, s aztán elhibázta az életét. Minden életnek vannak fénylőbb és sötétebb szakaszai, meg aztán nem is a hangulatok fontosak, hanem a teljesítmény. Ki tudja, mit teljesít, mire viszi, ha Marival marad. Vagyis ha Mari vele marad. Képesek lettek volna-e komoly munkára? Kérdéses. Így viszont tényszerű, amit elvégzett. Világosan megmondható, mit tett le az asztalra. Az emlékirata is tényszerű. Csupa ellenőrizhető tényt sorakoztat fel. Ebben a sikamlós világban ez a legfőbb érték, a tény, még akkor is, ha az ember hirtelenjében nem tudja, éppen kivel közli a tényeket, és –

Veráról nagyon is könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak előáll egy emlékirattal – meg kell előznie. Gyönyörűséges volna látni, ahogy kapiskálja, hogy ezúttal csak utánlövésre lesz képes, nem titkolhatja ijedelmét, a sejtelem és a kérlelhetetlen felismerés ott lesz a tekintetében. Most az egyszer vesztes lesz, másodhegedűs. Nem mintha rosszat kívánna neki, soha ki nem gúnyolná, benne nincs káröröm, de egyszer azért lehetne olyan csillagállás, hogy neki sikerüljön. Ennek sikerülni kell –

A negyvenedik évforduló – erről feltétlenül szólni akar – jelentőségteljesebb, mint akár egy centenárium. A március 15-i beszédeket hallgatva döbbent rá, hogy a 19. századi európai forradalmi hullám meg az ő hatvannyolca a lehető legszorosabban összetartozik, a számok önmagukban is meggyőzően bizonyítanak, csak figyelni kell. Hiszen ha a negyven évet néggyel szorozzuk, vagyis négyszer negyven évet hátrálunk az időben, éppen 1848 tavaszába érkezünk. Milyen egyszerű és szép! Erről már az első fejezetben írni fog.
csak egy csavarocska
Persze a negyven évvel ezelőtti események könnyen összegabalyodnak, elhalványulnak – ki mondhatja magáról, hogy csalhatatlan, hogy úgy, és csakis úgy történt minden, ahogy egy sokféle benyomásnak, egyáltalán az idő nyomásának kitett emlékezet őrzi? De minél többen rögzítik a maguk igazát, annál teljesebb lesz a kép. Hát ez a válasza azokra az alattomosan pusztító kételyekre: hogy ő csak egy csavarocska, egy kis fogaskerék a nagy egészben. Világéletében az volt: csavar, kicsi alkatrész, és most sem fogja eljátszani, hogy valaha forradalmi indulatok fűtötték. Dehogy fűtötték! Marit igen, őt nem, talán nem is illettek össze, és a szülei jól látták: nem illettek össze. Hanem tanúskodni jobban lehet az ő temperamentumával. Rálátni, összegezni, számba venni a tényeket. És óriási szerencse, hogy futja még az erejéből. Most minden kézre áll, kedvező. Úgy vizslatja az időt, mint tábornok a csatateret, nemcsak a maga idejét, a négyszer negyven évet is látni véli. Óriási szerencse.

Az utolsó elmentett sor végén szabályosan fel-felvillant a kurzor. Mint a metronóm, mint saját szívverése, jelezte, hogy eddig megvan, most itt tart, és van tovább.

felső kép | filmsnotdead.com