Bíró Zsuzsa

KATONA JÓZSEF UTCA 26.

2003 január

KATONA JÓZSEF UTCA 26.

Egy négy­szo­bás la­kás­ban nyolc­van­egy em­ber, ti­zen­egy az elő­szo­bá­ban, köz­tük mi is. Egy ebéd­lő­asz­ta­lon la­kunk, anyám, a nő­vé­rem meg én. Az elő­szoba köz­pon­ti hely, in­nen nyíl­nak a kü­lön­fé­le aj­tók, jö­vés-me­nés van, el­ső kéz­ből kap­juk a hí­re­ket, túl­élé­sünk esé­lyei hol fel­szök­nek, hol le­es­nek nul­lá­ra, egy-egy rossz hír al­kal­má­ból min­dig akad né­hány si­kol­to­zó as­­szony, már meg­szok­tuk. Egy eme­let­tel fel­jebb két ba­rát­nőnk akad: a Dem­binszky lá­nyok, akik­nek egy­for­ma pi­ros, csú­csos sap­ká­juk van, pom­pon­nal. Né­ha ki­jönnek a gang­ra, jól meg­va­gyunk. Né­ha nem jön­nek ki, nem szól­nak, nem ért­jük, a nő­vé­rem a vál­lát vo­no­gat­ja, én a lép­cső­ház­ban le­sek rá­juk. Ol­va­sok. Iz­gal­mas könyv: A bu­kott as­­szony. Nem na­gyon ér­tem, de ki mond­ta, hogy min­dig min­dent ér­te­ni kell? Ta­vasz óta va­gyok fel­vi­lá­go­sít­va, mi­kor be­jöt­tek a né­me­tek, a ma­mánk úgy gon­dol­ta, el kell mond­ja ne­künk a dol­got. El­mond­ta. Most ös­­sze­egyez­te­tem az új in­for­má­ci­ó­kat a mé­hecs­kék­kel és vi­rá­gok­kal. Bom­báz­nak. Több ezer la­kó a ház­ban. En­­nyi em­ber nem fér be az óvó­hely­re, nem me­gyünk le, szel­le­met idé­zünk po­hár­ral, Kemál Atatürk, tö­rök minisz­ter­elnök je­lent­ke­zik, meg­kér­dez­zük, hogy mi­kor lesz vé­ge a há­bo­rú­nak, „majd ha fagy”, vá­la­szol­ja hety­kén, és rész­le­tek­be nem bo­csát­ko­zik. Eszünk. Vek­ni ke­nye­re­ket lá­tok ma­gam előtt (egy jó em­ber hoz­za ne­künk há­romna­pon­ként) és egy óri­ás bö­dönt, ben­ne zsír­já­ra süt­ve li­ba­má­jat. Foie d’oie, mond­ja a nagy­ma­mám, aki ve­lünk la­kik az elő­szo­bá­ban. Le­het, hogy mi dél­ben-este ab­ból a bö­dön­ből táp­lál­koz­tunk? Le­het. Én ma már sok éve egyet­len fa­lat­tól is ros­­szul va­gyok. „Mű­sza­ki ér­tel­mi­sé­gi csa­lád­ból szár­ma­zom. 1944-ben ül­dö­zött vol­tam.” Ké­sőbb így kez­dem az élet­raj­za­i­mat. Azt el­hall­gatom, hogy ül­dö­ző­im li­ba­máj-evés­sel kí­noz­tak.

Kit ez­zel, kit az­zal.

Kemal Atatürk

Kemal Atatürk

Az asz­ta­lunk alatt egy kis­szé­ken Sauerteig né­ni ku­po­rog, nem al­szik, nem jár­kál, nem be­szél, eszik, va­jat vaj­jal. Sem­mi mást. Va­jat vaj­jal. El­vit­ték a nyi­la­sok, ma­gya­ráz­zák a fel­nőt­tek, a né­ni el­len­állt, fé­lig agyon­ver­ték, meg­tébolyodott. A té­boly olyas­mi le­het, kép­ze­lő­döm, mint egy sö­tét bar­lang­ban bo­lyon­ga­ni egye­dül lám­pa és re­mény nél­kül. De mi­ért vaj­jal va­jat? Van ná­la egy nagy tömb vaj, egy­re fogy, együtt fogy­nak, egy reg­gel ar­ra éb­re­dünk, hogy ki­fogy­tak az asz­tal alól.

Visz­nek. A ha­mis véd­le­ve­let el­té­pik. A mi­én­ket is. Sor­ba ál­lí­ta­nak, tud­juk, mi vár ránk.

Ta­valy nyá­ron a bé­csi pol­gár­mes­ter so­főr­je el­mond­ta apám­nak, hogy elő­ző nap a fő­nö­ké­vel egy Os´wiecim ne­vű he­lyen járt. Azon a szép au­gusz­tu­si dél­előt­tön a Fló­ri­án ká­vé­ház te­ra­szán, egy szimp­la mel­lett hal­lott apám elő­ször a gáz­kam­rák­ról. Meg­tud­ta, ha­za­jött, le­ült a va­sár­na­pi ebéd­hez. Mi­re gon­dolt: hogy ránk is ez vár, vagy hogy ez ránk nem ér­vé­nyes? 1943 nya­ra volt: ir­tóz­ta­tó be­széd­del kel­lett vol­na meg­re­pesz­te­ni a né­zők fü­lét, hogy a vét­kes meg­őrül­jön be­lé? Apám min­den ba­rát­já­nak to­vább­ad­ta a hírt, sen­ki sem hitt ne­ki, sőt, ki­dob­ták őt a Club ká­vé­ház­ból.

Tud­juk, mi vár ránk. Egy gyűj­tő­he­lyen tölt­jük az éj­sza­kát. Más­nap reg­gel in­dul­na a me­net­osz­lop a ha­tár fe­lé. Haj­nal­ban nyi­las­nak ál­cá­zott kis kar­hatalmisták je­len­nek meg, üvöl­te­nek, sor­ba ál­lít­ják a tö­me­get, vis­­sza a vé­dett há­zak­ba. Meg­úsz­tuk?

Megint visz­nek.
si­kol­to­zunk
Az ut­cán ál­lunk. Ha nincs ér­vé­nyes ira­tunk, el­haj­ta­nak. Ne­künk nincs. Sí­rok. A nő­vé­rem fog­ja a ke­zem, mo­so­lyog, mi­nél na­gyobb a baj, an­nál biza­kodóbb a mo­soly­gá­sa. Anyám ki­néz ma­gá­nak egy jobb ar­cú nyi­last (ilyen is van), elé­be tart­ja a sváj­ci kö­vet­ség sok­pe­csé­tes le­ve­lét ar­ról, hogy nem áll mód­juk­ban min­ket vé­del­mük­be ven­ni, fran­cia nyel­vű le­vél, a kül­alak­ja meg­győző, a nyi­las int, vis­­sza­me­he­tünk a ház­ba. Faites vos jeux. Anyám több­ször nyert már eb­ben a játsz­má­ban, re­mény­te­len hely­ze­tek­ben is, de med­dig tart még a sze­ren­cse-szé­ri­á­ja? A jó em­ber, aki élel­mi­szert szo­kott hoz­ni ne­künk, le­ve­let hoz apám­tól. Ami­kor ír­ta, már meg­szö­kött a szá­za­dá­tól, de mi ezt nem tud­juk, a fo­gal­ma­zás ho­má­lyos, olyan, mint­ha bú­csúz­kod­na, in­ti a nő­vé­re­met, hogy vi­gyáz­zon rám, ször­nyű, most mi si­kol­to­zunk.

Kemal Atatürk van is­mét a vo­nal­ban: „Túl­él­het­jük?” – kérd­jük. – “Én nem el­len­zem” – vá­la­szol­ja.

Raz­zia. Vi­gyázz­ba áll­va vár­juk őket, há­romna­pi éle­lem­mel, pak­kal. Nem men­nek be min­den­ho­va, a mi la­ká­sun­kat el­ke­rü­lik. Pár száz em­bert haj­ta­nak ki a ház­ból, köz­tük egy egé­szen ki­csi fi­út és a ma­má­ját, aki­ket na­gyon sze­ret­tünk, és a Dem­binszky lá­nyo­kat is, a lép­cső­ház­ba ki­les­ve még lá­tom a pi­ros, csú­csos sap­ká­ju­kat, jaj!

Bom­báz­nak, visz­nek, raz­zi­áz­nak, gyil­kol­nak. Meg kell szök­ni! Le­ven­ni a csil­la­got, ki­men­ni az ut­cá­ra, he­lyet ke­res­ni va­la­hol, ha le­bu­kunk, agyon­lő­nek, jön­nek? Nem jönnek.

fortepan.hu

fortepan.hu

De jön egy ma­gas nő, li­la tur­bán­nal a fe­jén, a Nem­zet­kö­zi Vö­rös­ke­reszt meg­bí­zott­ja, gye­re­ke­ket akar men­te­ni. Az egyik in­té­zet még hét gye­re­ket ké­pes be­fo­gad­ni, biz­tos me­ne­dék, azon­nal dönt­sünk, öt perc, leg­fel­jebb tíz, csak a leg­szük­sé­ge­sebb hol­mit vi­het­jük ma­gunk­kal, ott min­dent meg­ka­punk.

Anyám ha­lál­sá­padt. Bá­mul a nő­re: a Vég­zet li­la tur­bánt hord?
un­do­rí­tó kis stré­ber vol­tam
Az asz­ta­lon gub­basz­tunk, hall­ga­tunk. A nő meg­si­mo­gat­ja a fe­jem, kutya­tekintettel né­zek fel rá, el­dön­töt­tem, hogy ha­gyom ma­gun­kat meg­men­te­ni. A li­la ­tur­bá­nos el­tű­nik az aj­tó mö­gött. Az elő­szo­ba né­pes­sé­ge, mint egy gö­rög drá­ma kó­ru­sa, kom­men­tál­ja az ese­ményt, biz­tat­ják a ma­má­mat, hogy ad­jon át min­ket a Sors kül­döt­té­nek, egyez­zen be­le, ott tel­jes biz­ton­ság­ban le­szünk, a nem­zet­kö­zi kon­ven­ci­ók ez eset­ben még ér­vé­nye­sek, mi­cso­da kivé­teles sze­ren­cse stb. Sze­gény nem tud szól­ni, mit dönt­sön, a pa­pánk mit dön­tene? Áju­lás ke­rül­ge­ti. Öt perc az ke­vés, az gya­lá­zat, infamie, sut­tog­ja tisz­ta bel­gá­ul, ha­lál­ra ré­mült nagy­ma­mám. En­gem az in­té­ze­ti élet min­dig is von­zott, az er­ről szó­ló re­gé­nye­ket min­dig imád­tam, több­ször is el­ol­vas­tam a Zsu­zsi az in­té­zet­ben há­rom kö­te­tét, úgy érez­tem, ró­lam szól, az in­té­ze­tek­ben víg élet van, a lá­nyok az ab­la­kon át mász­kál­nak éj­je­len­te, fur­fan­gos csí­nye­ket eszel­nek ki, pár­na­csa­tá­kat vív­nak, szí­ni elő­adá­so­kat ren­dez­nek, min­dig van köz­tük egy el­ké­nyez­te­tett ba­ro­nes­se, akit ki­sze­kál­nak, és egy jó­sá­gos ker­tész, aki ti­tok­ban se­gí­ti őket. Ami­kor egy in­té­zet­fé­lé­ben nya­ral­tunk Bakony­bélen, az nagy­sze­rű volt: reg­gel zász­ló­fel­vo­nás, so­ra­ko­zó, ének, tor­na, „ez Bakonybél csa­pa­ta, ne­ve­tés­re áll az ar­ca…”, pon­to­zás­ra men­tek a dol­gok, olyan un­do­rí­tó kis stré­ber vol­tam, hogy né­hány jó pon­tért el­vál­lal­tam a fiú lat­ri­nák pu­co­lá­sát!

In­té­zet­be aka­rok men­ni.

A ma­mám is el­dön­ti, hogy men­jünk, a nagy­ma­mám is, lá­za­san vá­lo­gat­ják a hol­min­kat az asz­ta­lon, meg­le­szünk ment­ve, resz­ket a ke­zük.

Már le­telt öt perc, ami­kor a nő­vé­rem meg­szó­lal: áll az asz­ta­lon, rug­dos­sa le a ru­há­kat, és ki­je­len­ti, hogy nem akar­ja, nem megy, utál­ja a síp­szót, a paran­csolgatást, a kö­zös há­ló­ter­met, az in­té­zet gon­do­la­tá­tól is ir­tó­zik! A nő­vé­rem szép és te­het­sé­ges, ha meg­éri, if­jú­sá­gi mű­kor­cso­lya-baj­nok lesz be­lőle és éne­kes­nő, min­dig tud­ja, hogy mit mi­ért mond. Sí­rok, nem hat­ja meg, kö­nyör­gök, hi­á­ba, anyám is kö­nyö­rög, a fü­lé­be sug­dos, el­lö­ki, nem és nem! Zűr­za­var, lár­ma, a gö­rög kó­rus is be­le­avat­ko­zik, hi­á­ba. A nő­vé­rem már min­den ru­hát le­rug­do­sott az asz­tal­ról, de még ott áll és til­ta­ko­zik, til­ta­ko­zik. Hon­nan tud­ta? Hon­nan tud­ja a nő­vé­rem, hogy két nap múl­va nyi­la­sok dúl­ják fel az in­té­ze­tet és a li­la ­tur­bá­nos nőt ös­­szes vé­den­cé­vel együtt be­lö­vik a Du­ná­ba? Min­den­ki el­le­ne van, a ma­mánk, a nagy­ma­mánk, a szo­ba, a jó­zan ész, Kemal Atatürk, az egész vi­lág! Egye­dül is el­me­gyek, ki­a­bá­lom. Ak­kor meg­öli ma­gát, si­kí­to­zik. Hisz­té­ria? Nem. Va­la­mi ti­tok­za­tos erő, élet­ösz­tön, má­gia, ami­vel én nem ren­del­ke­zem.

Si­kí­to­zik.

Ez az a pil­la­nat, amely (Kierkegaard-t pla­gi­zál­va) „pil­la­na­tok sum­má­ja, s mi­ként pil­la­na­tok sum­má­ja: pil­la­nat!”

Csend.

Ma­rad­tunk.

felső kép | fortepan.hu