Bíró Zsuzsa

APÁK MOZIJA

2005 május

1.

Delmore Schwartz Már ál­munk­ban szó­lí­ta­nak cí­mű no­vel­lá­já­nak kez­dő so­rai, Tandori De­zső for­dí­tá­sá­ban: „Ott va­gyunk, úgy ér­zem, 1909-ben. Mint­ha mo­­zi­ban ül­nék, s a fény hos­­szú, rez­gő kar­ja át­nyúl­na a te­rem sö­tét­jén; sze­mem a vász­non. Né­ma­film pe­reg, af­fé­le ré­gi ki­ne­ma­tog­ráf, ahol a szí­né­szek mind olyan mu­lat­sá­go­san ódi­va­tú ru­hát vi­sel­nek, s a ké­pek ug­rál­va kö­ve­tik egy­mást. A sze­­rep­lő­ket is mint­ha dró­ton rán­gat­nák, já­rá­suk ter­mé­szet­el­le­ne­sen gyors. Ma­ga a film csu­pa fe­hér-fe­ke­te pont meg vo­nal­ka, mint­ha eső­ben ké­szült vol­na a fel­vé­tel. Gyé­res, fa­kó a fény.

Va­sár­nap van, 1909. jú­ni­us 12-e dél­után, és apám ott megy épp a csen­des brooklyni ut­cá­kon, lá­to­ga­tó­ba in­dul anyám­hoz.”
álom­bé­li fil­m
A szer­ző ál­mot vagy in­kább álom­bé­li fil­met ír le, amely­ben szü­le­it lát­ja azon a na­pon, ami­kor ap­ja el­in­dult meg­kér­ni any­ja ke­zét. Je­len­tős idő­pont: két nap­pal előbb, 1909. jú­ni­us 10-én a ten­ge­re­ken és az óce­á­no­kon elő­ször szó­lalt meg az új vész­jel­zés, az S.O.S., egy an­gol ha­jó kért se­gít­sé­get. E mor­ze-je­lek ta­lán még ott vissz­han­goz­tak a Coney Island sé­tá­nya­in, aho­vá azon a dél­utá­non a szü­lei, Harry és Rose ki­rán­dul­tak. Úgy vé­lem, ők ma­guk is, hang­ta­la­nul, de foly­to­no­san se­gély­ké­rő jel­zé­se­ket ad­tak.

Úgy vé­lem, mind­nyá­jan, min­dig, min­de­nütt, hang­ta­la­nul, de foly­to­no­san S.O.S. jel­zé­se­ket adunk.

Férj-feleség-gyerek an­­nyi, mint igaz úton jár­ni, föl­di és égi ki­rály­sá­got nyer­ni, idé­zi Flau­bert sza­va­it egy ké­sei ver­sé­ben Delmore, ame­lyet Seurat Va­sár­nap dél­után a Grande Jatte szi­ge­tén cí­mű fest­mé­nye ins­pi­rált. Ak­kor már el­ron­tott há­zas­sá­gok és tönk­re­ment sze­rel­mek van­nak a há­ta mö­gött, gye­re­ke nincs, ön­saj­ná­lat­tal és vá­gya­koz­va né­zi a ké­pen a Szaj­na-part va­sár­na­pi bé­ké­jét él­ve­ző csa­lá­do­kat. Delmore azt ál­lít­ja, hogy Kaf­ka is idéz­te Flau­bert mon­dá­sát (ils sont dans le vrai ) azok­ról, akik igaz úton jár­nak. „ősök nél­kül, há­zas­ság nél­kül, örö­kö­sök nél­kül, vad só­vár­gás­sal ősök, há­zas­ság és örö­kö­sök után…”

Delmore ap­ja szán­dé­ko­san vá­laszt­ja a hos­­szú gya­log­lást: sze­ret sé­tál­ni és gon­dol­koz­ni sé­ta köz­ben. „Most épp a jö­vő­re gon­dol, meg­pró­bál­ja el­kép­zel­ni ön­ma­gát eb­ben a jö­vő­ben, és bor­zon­ga­tó kis iz­ga­lom jár­ja át, ahogy kö­ze­le­dik út­já­nak cél­ja fe­lé.” Harry Schwartz ti­zen­há­rom éves ko­rá­ban ván­do­rolt ki Ame­ri­ká­ba egy ro­má­ni­ai fa­lu­ból, a báty­ja hív­ta ki ma­ga után, elő­ször új­sá­got árult, az­tán sült csir­ke­má­jat, az­tán in­gat­lanügy­nök lett. Most har­minc lesz már, sa­ját ott­hon­ra és csa­lád­ra vá­gyik, de fél is a vál­to­zás­tól, az­zal bá­to­rít­ja ma­gát, hogy pél­da­ké­pei, William Howard Taft és William Randolph Hearst is csa­lá­dot ala­pí­tot­tak. Delmore eh­hez nem fűz kom­men­tárt. Pe­dig hát mi­fé­le pél­da­kép a túl­sú­lyos Taft, aki csak a jog­tu­do­má­nyok iránt tud sze­re­lem­re gyul­lad­ni, és akit am­bi­ci­ó­zus fe­le­sé­ge haj­szolt be­le az el­nök­ség­be? Na és Hearst? Harry per­sze nem tud a saj­tó­cé­zár el­ké­pesz­tő gengsz­ter­sé­gei­ről. Gore Vidal sze­rint ő rob­ban­tot­ta ki ha­zug hí­rek­kel a me­xi­kói–ame­ri­kai há­bo­rút, csak azért, hogy meg­nö­vel­je a Hearst-lapok pél­dány­szá­mát.

Ígé­ret föld­je, Ame­ri­ka.
szen­ti­men­tá­lis és ab­szurd
Delmore Schwartz no­vel­lá­ja 1937-ben, hu­szon­négy éves ko­rá­ban a Par­ti­san Review el­ne­ve­zé­sű kul­tu­rá­lis és po­li­ti­kai fo­lyó­irat el­ső, meg­újult szá­má­ban, dísz­he­lyen je­le­nik meg. A fo­lyó­ira­tot fi­a­tal, bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi­ek hoz­ták lét­re még 1934-ben, a kom­mu­nis­ta párt se­gít­sé­gé­vel. Az ala­pí­tók, Philip Rahv és William Phil­lips azon­ban nem­so­ká­ra un­dor­ral for­dul­nak el a sztá­li­niz­mus­tól, a pe­rek ide­jén sza­kí­ta­nak a párt­tal és 1937-ben ün­ne­pé­lye­sen új­ra meg­in­dít­ják a ma­ga­zint. Troc­kis­tá­nak mond­ják ma­gu­kat, le­ve­lez­nek Lev Davidoviccsal, aki né­ha cik­ke­ket és ta­nul­má­nyo­kat küld ne­kik. Meg­szó­lal­nak a fo­lyó­irat­ban je­les eu­ró­pai írók is, így Koestler, Gide, Malraux, Auden, Orwell, és az ola­szok, Silone és Nicola Chiaramonte. A Par­ti­san Review kö­ré tö­mö­rült fi­a­tal tár­sa­ság, töb­bek kö­zött Delmore Schwartz, Lionel Trilling, Sa­ul Bellow, Clement Greenberg, Dwight MacDonald, Mary McCarthy, és a ná­luk két nem­ze­dék­kel idő­sebb Edmund Wilson (Scott Fitzgerald leg­jobb ba­rát­ja) a fo­lyó­irat úgy­ne­ve­zett el­ső nem­ze­dé­ke, New York-i és chi­ca­gói in­tel­lek­tu­e­lek kí­sér­le­te­ző­it tö­mö­rí­ti ma­gá­ba, töb­ben kö­zü­lük ke­let-eu­ró­pai zsi­dók gye­re­ke vagy uno­ká­ja (Philip Rahv Uk­raj­ná­ból jött, William Phillips szü­lei oro­szok), mind­nyá­jan iden­ti­tás-ke­re­sők vagy iden­ti­tást-el­ve­tők, „mar­xiz­mu­suk es­­szen­ci­á­li­san vé­let­len­sze­rű, szen­ti­men­tá­lis és ab­szurd, inspi­rá­ci­ós for­rá­suk a mo­dern eu­ró­pai iro­da­lom, Dosz­­to­jevsz­kij, Freud, Kaf­ka, Joyce, Proust, Melville és Nietz­sche…”, mond­ja a kultúrtörténész Alfred Kazin, aki szin­tén kö­zé­jük tar­to­zik. Új idők új da­la­it hoz­zák mind­nyá­jan, de nem tu­dom, hogy az óce­á­non túl mi­lyen mér­ték­ben fi­gyel­nek fel hang­juk­ra és ne­vük­re, és mért is fi­gyel­ne oda a har­min­cas évek vé­gén pél­dá­ul a mi ha­zai iro­dal­mi éle­tünk, amely ak­kor va­ló­sá­gos óri­á­sok bi­ro­dal­ma?

biro 2

Ezek a lel­kes if­jak nem­so­ká­ra majd el­le­pik a leg­fon­to­sabb egye­te­me­ket, ta­nít­vá­nya­ik és kö­ve­tő­ik lesz­nek, troc­kiz­mu­suk el­ko­pik, más­fé­le ide­o­ló­gi­á­kat pró­bál­nak majd ki vagy el­for­dul­nak a po­li­ti­ká­tól, írá­sa­i­kat kö­zöl­ni fog­ja az ös­­szes elő­ke­lő lap, fo­lyó­irat és könyv­ki­adó, de ak­kor is, kar­ri­e­rjük csú­csán is, hű­sé­ge­sek ma­rad­nak majd a Par­ti­san Reviewhoz és szer­kesz­tő­i­hez, akik egy­kor olyan oda­adó­an ku­tat­ták fel az új te­het­sé­ge­ket. A csa­pat a Greenwich Village-ban üti fel ta­nyá­ját, itt van „Eu­ró­pa utol­só, ki­he­lye­zett pos­ta­hi­va­ta­la”, mond­ja Delmore, aki Fortin­bras­ként vo­nul be az ame­ri­kai iro­dal­mi élet­be. Mi­u­tán egy an­to­ló­gi­á­ban több ver­se és no­vel­lá­ja is meg­je­le­nik, ál­ta­lá­nos vé­le­mény, hogy Pound és Eliot fel­lé­pé­se óta most elő­ször tör­tént va­la­mi je­len­tős! El­len­áll­ha­tat­lan sármja van, mond­ják ró­la, a fic­kó zse­ni­á­lis, ezt min­den­ki ér­zi a kö­ze­lé­ben. Ter­mé­keny, re­mény­tel­jes kor­szak, két­fil­lé­res gon­dok, sze­rény ösz­tön­dí­jak, ap­ró meg­bí­za­tás­ok, iz­gal­mas mű­vek, kö­zös ál­mok, vi­ha­ros sze­rel­mi ügyek, nagy ba­rát­sá­gok, szen­ve­dé­lyes vi­ták ide­je a Village haj­na­lig nyit­va tar­tó cafeteriáiban vagy kocs­má­i­ban, „a struggle for conversation éve­it él­tük”, em­lé­ke­zik Bellow. A kis­sé szé­del­gő csa­pa­tot Mary McCarthy és má­so­dik fér­je, Philip Rahv tart­ják egy­be, ők kép­vi­se­lik az ál­lan­dó­sá­got, ők a fix pont: nor­má­lis la­ká­suk van, ná­luk min­dig akad for­ró tea, hi­deg sör és né­hány bá­to­rí­tó szó. Ame­ri­ka még nem lé­pett be a há­bo­rú­ba, ami­kor a Par­ti­san Review hold­ud­va­ra alatt kis­sé meg­re­meg a föld, mert Rahv há­zas­sá­ga bot­rá­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött fel­bom­lik, Mary McCarthy át­köl­tö­zik jö­ven­dő har­ma­dik fér­jé­hez, Edmund Wilsonhoz, rá­adá­sul Oá­zis cí­mű re­gé­nyé­ben még ki is gú­nyol­ja az el­ha­gyot­tat, aki­nek szűk kis vi­lá­ga a fo­lyó­irat dol­ga­in kí­vül nem tud be­fo­gad­ni mást, csak a moz­gal­mat és el­len-moz­gal­mat, oly­kor egy-egy éj­sza­kai pil­lan­gót, né­hány ol­csó bárt, az utol­só met­rót és a haj­nal­ban el­ső­nek nyi­tó új­ság­stan­dot. 1940 nya­rán újabb föld­ren­gés: Bellow ak­kor ép­pen Me­xi­kó­ban tar­tóz­ko­dik, ha már ott van, be­szél­ni vá­gyik Trockijjal, egy is­me­rős ki­esz­köz­li az au­di­en­ci­át, a ta­lál­ko­zás azon­ban meg­hiú­­sul, mert Ramón Mercader ép­pen azon a na­pon sújt le jég­csá­ká­nyá­val, Bellow még lát­ja a vér­be­fa­gyott öreg­urat a kór­ház­ban. Zord ősz, Ang­lia magá­nyo­san küzd a ná­cik el­len, a PR mun­ka­tár­sa­i­nak kö­ré­ben szo­ron­gás és rossz lel­ki­is­me­ret ural­ko­dik, egy év múl­va ame­ri­kai fi­úk fog­nak meg­hal­ni Euró­pá­ban, „…meg­haltak, hogy mi él­jünk, hogy én él­jek (…) a vi­lág­nak csak a ha­lot­tak kel­le­nek…” – így Randall Jarrell, né­hány év­vel ké­sőbb.
a szov­jet rend­szer el­len­sé­gei
A há­bo­rú­nak vé­ge, a Par­ti­san Review-hoz 1945 után újabb tár­sa­sá­gok csat­la­koz­nak, kri­ti­ku­sok, írók, fi­lo­zó­fu­sok, töb­bek kö­zött Hannah Arendt, Meyer Shapiro és Elisabeth Hardwick, az öt­ve­nes évek­ben meg Susan Son­tag, Nor­man Podhoretz és má­sok, a szov­jet rend­szer el­len­sé­gei, akik az ame­ri­kai pro­vin­ci­a­liz­mus és kommercializmus el­len is ke­resz­tes há­bo­rút hir­det­nek. Ek­kor már rit­káb­ban ül­dö­gél­nek a cafeteriákban, aki­nek la­ká­sa van, az vi­lá­gos svéd bú­tor­ral ren­de­zi be és Cha­gall-rep­ro­duk­ci­ó­kat ag­gat a fa­lak­ra.

De még 1909-ben va­gyunk, Delmore Schwartz mo­zi­já­ban.

Pe­reg a film. Harry és Rose ka­ron­fog­va sé­tál­nak, a lány egy könyv­ről me­sél, amit ép­pen ol­vas. Ő mű­velt­nek és ér­zé­keny­nek akar mu­tat­koz­ni, a fiú fö­lé­nyes­nek és fér­fi­as­nak. Nagy­ké­pű­en szá­mol be a lány­nak, hogy men­­nyit ke­re­sett a hé­ten, az ös­­sze­get ki­ke­re­kí­ti, ál­ta­lá­ban szo­ká­sa meg­szé­pí­te­ni a va­ló­sá­got. Ez az a pil­la­nat, ami­kor az álom­bé­li mo­zi­ban Delmore el­sír­ja ma­gát. Má­sod­szor ak­kor sír, ami­kor meg­ré­mí­ti őt a kö­zö­nyös­ség, amel­­lyel jö­ven­dő szü­lei Coney Islandon le­bá­mul­nak az óce­án­ra és fel­bá­mul­nak a nap­ra anél­kül, hogy lel­kük­be ha­tol­na a ret­te­ne­tes há­bor­gás és ret­ten­tő su­gár­özön lát­vá­nya. Hos­­sza­san sír, a mel­let­te ülő idős hölgy csi­tít­gat­ja, „de hát ez csak mo­zi, fia­tal­em­ber, csak mo­zi.” Ő azon­ban nem tud ma­gán ural­kod­ni, ki­megy a mos­dó­ba. Mi­re ká­bul­tan vis­­sza­jön, már sok óra el­telt, jö­ven­dő szü­lei ép­pen egy kör­hin­tán ül­nek, ap­ja fe­ke­te pa­ri­pán, any­ja fe­hér pa­ri­pán, ki­tar­tó­an fo­rog­nak, köz­ben verk­li szól. Az­tán Harry és Rose „ott men­nek új­ra a sé­tá­nyon, a dél­után le­száll, kö­vet­he­tet­le­nek az al­kony fo­ko­za­tai, vé­gül szin­te hi­he­tet­len li­la szín­né ol­vad­nak egy­be. Min­dent be­von ez a fa­ku­ló, er­nyedt ra­gyo­gás, még az öböl vi­zé­nek nem szű­nő mo­ra­ját, a kör­hin­ta for­gá­sát is.” Delmore hu­szon­egy éves, ami­kor ezt ír­ja, a ka­masz­kort a fel­nőtt­kor­tól el­vá­lasz­tó kép­lé­keny mezs­gyén áll­va, a nagy imp­res­­szi­o­nis­ták mód­já­ra lát­ja a vi­lág rej­tett fé­nye­it. To­váb­bi­ak­ban ar­ról ír, hogy szü­lei ét­te­rem­be men­nek, a leg­elő­ke­lőb­bet vá­laszt­ják ki, Harry hu­szon­öt cen­tet nyom a pin­cér mar­ká­ba, ilyen pil­la­na­tok­ban min­den­ha­tó­nak ér­zi ma­gát. Va­cso­ra köz­ben fog­ja meg­kér­ni Rose ke­zét, de ez­zel nem ér vé­get az álom­bé­li mo­zi és a va­ló­sá­gos no­vel­la, még fel­ka­va­ró pil­la­na­tok van­nak hát­ra, Delmore egy­re mé­lyebb két­ség­beesés­be zu­han­va né­zi majd szü­lei film­jét.

biro 3

2.

És az én szü­le­im film­je hol kez­dő­dik?
ne­vet­sé­ges tor­tú­ra
1909 jú­ni­u­sá­ban az én apám ti­zen­ki­lenc éves, el­vé­gez­te az el­ső évet a Mű­egye­te­men, az év­fo­lyam egyik büsz­ke­sé­ge, de ha nem nye­ri el szü­lő­vá­ro­sá­nak, Szé­kes­fe­hér­vár­nak mil­len­ni­u­mi ösz­tön­dí­ját, nem tud­ja to­vább foly­tat­ni a ta­nul­má­nya­it. E leg­alá­za­to­sabb ké­rés­sel ki­lenc­ven vá­ros­atya előtt kell esen­ge­nie, ter­hes és ne­vet­sé­ges tor­tú­ra, negy­ven nyá­jas fe­hér­vá­ri an­ti­sze­mi­ta nem tá­mo­gat­ja a kér­vényt, ötvenketten azon­ban meg­sza­vaz­zák, apám mér­nök le­het, „a mér­nök a po­kol­ban is mér­nök”, mon­do­gat­ja majd op­ti­mis­tán hos­­szú éle­te fo­lya­mán, a leg­po­ko­libb élet­hely­ze­tek­ben is.

Azon a nyá­ron anyám öt­éves, Ba­la­ton­fü­re­den nya­ral a nagy­anyám­mal és a Fräuleinnel. Ami­kor a fel­nőt­tek el­bó­bis­kol­nak, a Grand Ho­tel kert­jé­ben a négy­éves Koestler Artúrkával ját­sza­do­zik, aki szin­tén ott nya­ral, ma­má­ja és Fräuleinje tár­sa­sá­gá­ban. Er­ről a ta­lál­ko­zás­ról Koestler saj­nos nem em­lé­ke­zik meg élet­raj­zá­ban, paj­tá­sok tel­jes hi­á­nyá­ról me­sél és az ide­gen gye­re­kek tár­sa­sá­gá­ban ér­zett bé­ní­tó fé­le­lem­ről. Há­rom év múl­va megint ta­lál­koz­nak Fü­re­den, ek­kor a hét­éves Koestler Ar­túr ön­ként vál­lal­ja anyám fel­vi­lá­go­sí­tá­sát, za­va­ros tör­té­net, K. A. ugyan­is azt vall­ja, hogy ti­zen­négy éves ko­rá­ig sem­­mit sem tu­dott „az élet té­nyei fe­lől”, osz­tály­tár­sai avat­ták be úgy ahogy. Anyám tö­re­dé­kes em­lé­kei azon­ban min­dig ki­áll­ták a va­ló­ság pró­bá­ját, az eset te­hát biz­to­san meg­tör­tént, kér­dés, hogy mi­ért tör­lő­dött ki vi­lág­hí­rű hon­fi­tár­sunk em­lé­ke­ze­té­ből az, amit hét­éves ko­rá­ban már tu­dott, egy­ál­ta­lán: mit tu­dott? Én min­den­eset­re el­kép­ze­lem őket ott, a fü­re­di ho­tel kert­jé­ben: a fű­ben ku­por­gó sző­ke, lok­nis, kék-zöld sze­mű ba­ba­lányt, fe­hér ka­lap­pal, csip­­kés-fod­ros fe­hér ba­tiszt ru­há­ban és a mat­róz­ru­hás, sö­tét te­kin­te­tű mi­nia­tűr Koestler fi­út, aki rom­lott vi­gyor­ral zagy­vál va­la­mit, anyám vi­ho­rá­szik, sem­mit sem ért az egész­ből, nem is akar­ja ér­te­ni.

A szü­le­im film­jét nem 1909-ben kell el­kez­de­ni.

Koestler Artur ret­ten­tő rom­lott­sá­gá­ról egyéb­ként mind­nyá­jan tu­do­mást sze­rez­he­tünk majd a hat­va­nas évek kö­ze­pén, ami­kor Simone de Beauvoir Man­da­ri­nok cí­mű kulcs­re­gé­nye meg­je­le­nik. Ha ak­kor már ol­vas­hat­tuk vol­na a szí­ve­sen disz­nól­ko­dó Koestler élet­raj­zi köny­ve­it, és tud­tuk vol­na, hogy töb­bek kö­zött a sze­xo­ló­gus Magnus Hirschfelddel is együtt­mű­kö­dött, ta­lán nem hök­ken­tünk vol­na meg re­gény­be­li má­sán, aki Scriassine ál­név alatt mint egy per­verz vér­cse ra­gad­ja meg a hős­nőt, őr­mes­te­ri ve­zény­sza­vak­kal ma­gá­é­vá te­szi és cél­ra­tö­rő ér­ze­lem­men­tes­sé­gé­vel egyút­tal el is ri­aszt­ja. Az ilyen me­rész ágy­je­le­ne­tek ak­ko­ri­ban rit­ka ol­vas­mány­nak szá­mí­ta­nak (Hen­ri Mil­ler ad­dig írott mű­vei va­la­hogy nem jut­nak el hoz­zánk), a kö­vet­ke­ző év­ben azon­ban ké­se­de­lem nél­kül ná­lunk is meg­je­le­nik Delmore egyik leg­kö­ze­leb­bi ba­rát­já­nak, Sa­ul Bellow-nak Herzogja és meg­ta­nu­lunk nem meg­hök­ken­ni.
biro 4

Né­hány szó egy ba­rát­ság­ról:

Bellow hu­szon­két éves, már dip­lo­mát nyert ant­ro­po­ló­gi­á­ból és szo­ci­o­ló­gi­á­ból, ami­kor 1937-ben Delmore idé­zett no­vel­lá­ját el­ol­vas­sa. Az írás őt is el­bű­vö­li, ha­ma­ro­san Delmore töb­bi mű­vé­től is el­bű­vö­lő­dik, meg­ke­re­si a ná­la két év­vel idő­sebb, már dics­fény­től öve­zett kol­lé­gát, ös­­sze­ba­rát­koz­nak, Del­more atya­i­an ok­tat­ja az if­jabb pá­lya­tár­sat. „Sok mon­da­ni­va­ló­ja volt mo­der­niz­­mus­ról, szim­bo­liz­mus­ról, Yeatsról, Ril­ké­ről, Eliotról, He­gel­ről. Amel­lett ke­mény ivócim­bo­ra volt. S per­sze akadt a kör­nyé­ken egy cso­mó lány is” – ír­ja majd Bellow Hum­boldt ado­má­nya cí­mű re­gé­nyé­ben, amely tíz év­vel Del­more ha­lá­la után, 1976-ban je­le­nik meg. A könyv sok­fe­lé ága­zó cse­lek­mé­nyé­nek egyik té­má­ja a Delmore Schwartzról min­tá­zott cím­sze­rep­lő és az el­be­szé­lő ba­rát­sá­ga, a köz­tük lé­vő konf­lik­tu­sok, Humboldt–Delmore őrü­le­tei, gyöt­rel­mei és gyöt­ré­sei, vic­cei és át­kai. „Ve­le len­ni az élet gaz­dag­sá­gát, édes­sé­gét je­len­tet­te – így Bellow –, szel­le­mes volt, jó­ké­pű, szen­ve­dé­lyes, ta­lá­lé­kony, fel­vil­la­nyo­zó, ne­mes gon­dol­ko­dá­sú.” Ké­­sőbb lesz egy idő­szak, ami­kor Delmore és Bellow együtt ta­ní­ta­nak Princetonban, és jó­ban-rossz­ban össze­tar­ta­nak. Még ké­sőbb, ami­kor Delmore ide­gei már fel­őr­lőd­nek, kap­cso­la­tuk meg­rom­lik. Kö­rül­be­lül en­­nyi a va­ló­ság, Bellow re­gé­nyé­ben per­sze en­nél sok­kal több van, igaz­ság is, fik­ció is. A kor­tár­sak és kol­lé­gák kö­zül so­kan el­len­szenv­vel fo­gad­ják ezt a nagy­sza­bá­sú mű­vet. „Sa­ul Bellow re­gé­nyét ol­va­som Delmore-ról. Lizzie (Elisabeth Hard­wick kri­ti­kus és iro­dal­már) bor­zal­mas­nak ta­lál­ja” – ír­ja 1975. jú­li­us 20-án Mary McCarthy ba­rát­nő­jé­nek, Han­nah Arendtnek, aki­vel vagy har­minc éven át le­ve­le­zik, min­den­ről és sem­mi­ről; le­ve­le­ik iz­gal­mas kor­tör­té­ne­ti do­ku­men­tu­mok, kö­tet­nyi szö­veg, amely­ben Nyu­gat-Eu­ró­pa és Ame­ri­ka sors­kér­dé­sei ke­ve­red­nek ma­gán­éle­ti plety­kák­kal, utób­bi­ak fő­ként a Par­ti­san Review körüli egy­ko­ri tár­sa­ság­ról tu­dó­sí­ta­nak. Mary McCarthy nem oszt­ja kri­ti­kus ba­rát­nő­jük le­súj­tó vé­le­mé­nyét, ő ma­ga elég jó könyv­nek tart­ja a Hum­bold­tot, amely ez­út­tal nem Bellow „pa­ra­no­i­ás és di­dak­ti­kus agyá­ból, ha­nem a szí­vé­ből pat­tant ki.” Né­hány nap­pal ké­sőbb azon­ban vis­­sza­von­ja előb­bi sza­va­it, azt ál­lít­ja, hogy a könyv rossz, és ez a fo­nák Delmore-mítosz bos­­szan­tó, sze­gény fe­je, iga­zán nem te­kint­he­tő zse­ni­nek.
gyá­ván ki­tér
Ó Is­te­nem, Mary McCarthy, ez a ka­to­li­kus zár­dá­ban ne­vel­ke­dett el­faj­zott úri­lány, ke­gye­sebb le­het­ne egy­ko­ri pá­lya­tár­sá­hoz, akit rög­tön, is­me­ret­sé­gük ele­jén meg­ba­bo­ná­zott az ő ibo­lya­kék sze­me és sza­ba­dos élet­mód­ja. Vá­lá­sai, sze­re­tői, sze­rel­mei szen­ve­dé­lye­sen fog­lal­koz­tat­ták, re­gényt akart ír­ni ró­la, több­ször be­le is kez­dett, va­la­mi­fé­le ro­man­ti­kus-in­tel­lek­tu­á­lis Gautier Mar­gi­tot lá­tott ben­ne, fur­csa, ked­ves má­nia volt ez. Mary nem bán­ta, volt egy idő­szak, mi­kor őt is el­bá­jol­ta Delmore, „a kö­lyök von­zó, ko­misz és po­é­ti­kus” – mon­do­gat­ta ak­ko­ri­ban. Hannah Arendt nem ol­vas­sa el a Hum­bold­tot, nem na­­gyon ked­ve­li Bellow-t, az sem őt, „jön ez a nő Königsbergből, ez az aszexuá­lis Frau Hogy­is­hív­ják, és ne­kem akar­ja meg­ma­gya­ráz­ni Faulknert!” – ide­ges­ke­dik a nagy­em­ber, és le­he­tő­leg ke­rü­li a tár­sa­sá­gát. Hannah Arendt, aki Heidegger szen­ve­dé­lyes sze­rel­mé­nek tár­gya volt, aki­nek ke­zét egy­szer még Auden is meg­kér­te, aszexuális vol­na? Hü­lye­ség. Robert Lowell (Elisa­beth Hardwick fér­je) és Randall Jar­rell el­len­áll­ha­tat­lan­nak tart­ják, nap­hos­­szat ül­dö­gél­nek ná­la, Randall an­gol köl­tő­ket ol­vas fel ne­ki, Han­nah Goe­the- és Hölderlin-ver­sek­kel vi­szo­noz­za, Lowell a sa­ját köl­te­mé­­nye­it ad­ja elő és el­ön­ti a bol­dog­ság, ami­kor Hannah meg­di­csé­ri. A Hum­boldt író­ja kö­vet­ke­zet­len, Mary McCarthy­val pél­dá­ul ép­pen az a ba­ja, hogy túl­sá­go­san kön­­nyen fek­szik le bár­ki­vel, devoradora des hombres – mond­ja ró­la, fér­fi­fa­ló. Bellow – aki vi­szont nő­fa­ló – Mary elől is gyá­ván ki­tér, ami­kor 1960-ban együtt jár­ják Ke­let-Eu­ró­pát. McCarthy egyéb­ként ak­ko­ri­ban már ne­gye­dik fér­jé­től ké­szül el­vál­ni, jö­ven­dő ötö­dik fér­je ked­vé­ért, is­mét egy plety­ka, ami láz­ba hoz­za Delmore-t. Szó­val a Hum­boldt na­gyot fog buk­­ni, je­len­ti ki 1975-ben Hannah Arendthez írott le­ve­lé­ben Mary McCarthy, Sa­ul saj­ná­la­tos mó­don zsák­ut­cá­ban van. Té­ved. Elisabeth Hardwick is rossz jós­nak bi­zo­nyul: a Hum­bold­tot Pulitzer-díjjal tün­te­tik ki és ugyan­ab­ban az év­ben Bellow kap­ja az iro­dal­mi No­bel-dí­jat.

Így megy ez: öreg­sze­nek az egy­ko­ri Nagy Csa­pat tag­jai, már nem lo­bog a láng, kár­ör­vend­ve, né­mi pis­lá­ko­ló sze­re­tet­tel, hűt­le­nül és a ré­gi szo­li­da­ri­tás ma­rad­vá­nyá­val plety­kál­nak egy­más éle­té­ről és mű­ve­i­ről. „Té­ve­lyeg­ve já­runk má­sok lé­te­zé­sé­nek la­bi­rin­tu­sá­ban…” – ír­ta egy­szer Delmore a nap­ló­já­ba.

biro 5

3.
Az én szü­le­im film­je 1924. de­cem­ber hu­sza­di­kán kez­dő­dik, a Ki­rály ut­cá­ban. Fon­tos év. Beth­len kon­szo­li­dál, Le­nin meg­hal, Hit­ler a landsbergi bör­tön fog­lya (az év vé­ge előtt azon­ban ki­en­ge­dik), Koestler Ar­túr a bé­csi Mű­egye­tem hall­ga­tó­ja, Kaf­ka is meg­hal, „most már min­den meg­tör­tén­het (…) akár­mi meg­tör­tén­het, mi­vel át­csúsz­tunk a híd fö­lött…” – ír­ja Scott Fitzgerald A nagy Gatsby cí­mű re­gé­nyé­ben, amely ugyan­csak eb­ben az év­ben je­le­nik meg.

Va­sár­nap dél van, apám vil­la­mo­son ül. A MOSZ-ból, az­az mér­nök­szö­vet­ség­ből jön, egy ma­ti­nén volt, Ascher Osz­kár, aki szin­tén mér­nök, Ka­rin­thy-ver­se­ket és -no­vel­lá­kat adott elő, fer­ge­te­ges si­ker­rel. A vil­la­mos majd­nem üres, apám az ab­lak­nál ül, ki tud­ja, min spe­ku­lál, min­dig spe­ku­lál va­la­min. Nem­ré­gi­ben Hol­lan­di­á­ban járt, ál­lást ke­re­sett. Ér­de­kes aján­la­tot ka­pott, a Já­va-szi­ge­tek rizs­föld­je­in fo­lyó nagy mun­ká­la­tok­hoz ne­vez­ték vol­na ki mér­nök­nek, 600 hol­land fo­rint­tal, la­kás­sal, ma­láj lá­nyok­kal, cápalesen va­ló rész­vé­tel­lel ke­cseg­tet­ték, de nem tud­ta ma­gát rá­szán­ni, Amsz­ter­dam­ban már el­ső hét­től kezd­ve hon­vágy kí­noz­ta, ál­má­ban a Mar­git híd erő­ter­vén dol­go­zott, mi­ként há­rom év­vel előbb a va­ló­ság­ban is, a híd alat­ti vas­szer­ke­zet talp­­le­me­ze­in mász­kált és mé­rics­kélt, reg­ge­len­te ar­ra éb­redt, hogy ext­ra Hun­ga­riam non est vi­ta. Nem ír­ta alá a szer­ző­dést, ha­za­jött, a Sors meg­ju­tal­maz­ta, már a vo­na­ton ös­­sze­akadt va­la­ki­vel, aki­nek a ré­vén jó ál­lást ta­lált.

(Né­hány szó a ha­za­sze­re­tet­ről:
nagy­sza­bá­sú bú­csú­já­té­k
Apám négy­éves, ami­kor a pa­pá­ja fel­vi­szi Szé­kes­fe­hér­vár­ról Pest­re, Kos­suth te­me­té­sé­re, ezt nem le­het el­fe­lej­te­ni, egész éle­té­ben Kos­suth-ra­jon­gó, erek­lye­ként őriz egy ba­bér­le­ve­let Kos­suth sír­já­ról, amit egye­te­mis­ta ko­rá­ban kap a Par­la­ment gond­no­ká­tól. Hon­sze­re­tet te­kin­te­té­ben apám­ban ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di szív do­bog, en­nek tár­gyi bi­zo­nyí­té­kai: egy zöld-ezüst dísz­ki­adá­sú Pe­tő­fi-kö­tet, egy bib­li­o­fil Vö­rös­mar­ty, a signum laudis és a front­ról kül­dött lel­kes le­ve­lei. Mind­ez, saj­nos, el­ve­szett, de meg­van a mag­nó­sza­lag, amely­re rá­mond­ta Vö­rös­mar­ty, Pe­tő­fi és Tom­pa szá­mos ha­za­fi­as ver­sét, va­la­mint Márai Ha­lot­ti be­széd cí­mű köl­te­mé­nyét, ez utób­bit nagy ti­tok­ban ter­jesz­tet­ték va­la­mi­kor a bu­da­pes­ti ká­vé­há­zak­ban, kő­nyo­ma­tos for­má­ban. A Pa­pa 95 éves ko­rá­ban, éle­te utol­só éj­sza­ká­ján a Hon­véd kór­ház egyik kór­ter­mé­ben (ők vol­tak az­nap a bal­ese­ti ügye­le­te­sek) hu­szon­ki­lenc kis­ka­to­ná­nak sza­val­ta el gaz­dag re­per­to­ár­ját, más­nap a pro­duk­ció hí­re az in­ten­zív osz­tály­ra is el­ju­tott, har­mad­nap a pro­szek­tú­rán, ahol a szük­sé­ges ira­to­kat ad­ták ki, a kór­bonc­nok és he­lyet­te­se szív­ből gra­tu­lál­tak ne­kem az el­hunyt nagy­sza­bá­sú bú­csú­já­té­ká­hoz. Lát­já­tok fe­le­im szem’tekkel mik va­gyunk…)

Ki­rály ut­ca, vil­la­mos. Kocs­mák fur­csa cé­gé­rei a Ki­rály ut­cá­ban: Kék macs­ka, Vö­rös macs­ka, Tar­ka macs­ka. Apám rig­mu­so­kon spe­ku­lál: „té­ged vár a vö­rös macs­ka, ne ke­rüld el, ne légy csacs­ka.” Mi­vel a ver­sek sze­rel­me­se, ma­ga is imád rí­me­ket fa­rag­ni, Ascher Osz­kár nem­ré­gi­ben meg­mu­tat­ta Ka­rin­thynak apám né­hány opuszát, „mért nem mér ez a mér­nök?” – ér­dek­lő­dött a Mes­ter. A Ki­rály ut­cá­ban alig van já­ró­ke­lő, az em­be­rek a va­sár­na­pi ebéd­nél ül­nek, né­hány szo­mo­rú kis zsi­dó ácso­rog a Pop­per-fé­le ká­vé­ház előtt, apám Amsz­ter­dam­ban meg­lá­to­gat­ta Remb­­­randt há­zát, ar­ra­fe­lé a zsi­dók vi­dá­mabb­nak lát­szot­tak, több­sé­gük per­sze sze­fárd, azok még he­ted­ízig­len is em­lé­ke­ik­ben őr­zik a dé­li nap­sü­tést. Két óra lesz húsz perc múl­va. A vil­la­mos a Lö­völ­de tér fe­lé kö­ze­le­dik. Apám a bal ol­da­li jár­dán ész­re­ve­szi jó ba­rát­ját, R. La­jost, egy is­me­ret­len fi­a­tal lány ol­da­lán ban­du­kol, na­gyon csi­nos lány, es­te meg­tud­ja, hogy Lolotte a ne­ve (ide­ge­nek­nek Sá­ri), ro­kon­ság­ban van La­jos­sal, ha apám meg akar is­mer­ked­ni ve­le, jöj­jön el új­évi ebéd­re, Lolotte is ott lesz. „Adi­eu Klá­ri, Blan­ka, Ilon­ka, Ma­ris­ka, ez lett a vég­ze­tem. Áp­ri­lis­ban már ver­set ír­tam Lolotte hu­szon­egye­dik szü­le­tés­nap­já­ra…” – em­lé­ke­zik vis­­sza, öt­ven év­vel ké­sőbb írott me­mo­ár­ja­i­ban.

Klá­ri, Blan­ka, Ilon­ka, Ma­ris­ka, ár­tal­mat­lan ro­mán­cok csu­pán, de a sze­re­lem­ről va­ló­já­ban mit tu­dott? Gim­na­zis­ta ko­rá­ban egy ba­rát­ja és ő ide­ált vá­lasz­tot­tak ma­guk­nak, tit­kos ide­ált, apám Constans Al­fá­nak ne­vez­te az övét, a ba­rát­ja Pa­ra­mé­te­res Al­fá­nak, éve­kig les­ték a két lányt a Fő ut­cá­ban, ez­zel is telt az idő, apám ak­kor már túl volt az el­ső nagy ér­zel­mi meg­ráz­kód­ta­tá­son. Öt­éves ko­rá­tól tíz­éves ko­rá­ig két év­vel idő­sebb uno­ka­nő­vé­ré­ért bo­lon­dult, a lány Puhón élt, a Vág jobb part­ján, egy me­se­sze­rű vá­ros­ká­ban, apám gyak­ran nya­ralt ná­luk. „Nagy­apám üz­le­te előtt ült a pa­don, ami­kor meg­lát­tam” – ír­ja me­mo­ár­ja­i­ban. Az ut­ca, az ut­cá­ban a bolt, a bolt előtt a pad, a pa­­don a kis­lány… em­lék­ké­pek, ame­lye­ket egész éle­té­ben őriz­get. Be­szél­ni ele­in­te nem na­gyon tud­tak, uno­ka­nő­vé­re tör­te a néme­tet és a ma­gyart, ő nem tu­dott tó­tul, de el­vá­­laszt­ha­tat­­la­nok vol­tak, a tót gye­re­kek „uhersz­ki” kiál­tás­sal apám­­ra ve­tet­ték ma­gu­kat, csú­fol­ták, ve­re­ked­tek, ő nem bán­ta, a ha­zá­já­ért ve­re­ke­dett meg a lá­nyért. Es­tén­ként össze­búj­va, ma­gyar nó­tá­kat éne­kel­tek. Apám ne­ve Elem­ér, a lány ne­ve Etel, egyik nyá­ron a Vág vad­re­gé­nyes part­ján egy óri­ás­fá­ba be­le­vé­sik ne­ve­ik kez­dő­be­tű­jét, két E be­tűt, sőt, egy har­ma­dik E be­tűt is, E+E+E, ami azt je­len­ti, hogy ewig, va­gyis örök­re. „Óri­á­si tör­zse volt an­nak a fá­nak, ak­ko­ra, mint egy to­rony alj­za­ta, ta­lán még most is ott áll…” – mond­ta apám nosztalgikusan, ami­kor a Vág völ­gye már el­ér­he­tet­le­nebb mes­­sze­ség­ben volt szá­munk­ra egy hold­bé­li táj­nál. Az örök­ké tar­tó ér­ze­lem­nek csú­nya vé­ge lett, apám­nak fel­tűnt, hogy Etel na­pon­ta ki­vág egy ap­ró­hir­de­tést a Pester Lloydból, ami a tit­kos le­ve­le­zés ak­ko­ri­ban be­vált mód­ja volt, ha­mar rá­jött, hogy egy Bécs­ben ta­nu­ló tá­vo­li ro­kon-fi­ú­hoz száll­nak a lány gon­do­la­tai, az el­árult nem nyu­go­dott be­le a csa­ló­dás­ba, ő lett áru­ló: ki­fe­cseg­te a tit­kot, kön­­nyek, szé­gyen, ki­bé­kü­lés, de apám töb­bé nem ment nya­ral­ni a Vág völ­gyé­be. Etel­ről nem ma­radt fény­kép, tör­té­ne­te, né­pes ro­kon­sá­gá­val együtt, Ausch­witz­ban fe­je­ző­dött be. Apám egyet­len név­jegy nagy­sá­gú üres bo­rí­té­kot bir­to­kolt Etel írá­sá­val, úgy őriz­te, mint egy kegy­tár­gyat, raj­ta a cím­zés: „Szép­re­mé­nyű B. Elemérkének.”

biro 6

Tit­kok.

Egy­szer, ki­lenc­ven­éves ko­rá­ban, be­te­gen a kór­ház­ban, rej­té­lye­sen sut­tog: „van va­la­mi, ami­ről nem ír­tam az izém­ben…” – a me­mo­ár­ja­it ne­ve­zi izé­nek. El­hall­gat, új­ra kez­di. „Ar­ról nem ír­tam…” Nem foly­tat­ja. Vá­rok. Nem szól. „Mi­ről nem ír­tál?” Le­gyint. Hi­á­ba fag­ga­tó­zom, töb­bé nem tér vis­­sza a té­má­ra. Egy in­ti­mebb kap­cso­la­tá­ról azért még­is meg­em­lé­ke­zik. A li­e­zon a Ta­nács­köz­tár­sa­ság ide­jén kez­dő­dik, ő egy ter­ve­zővál­la­lat­ban dol­go­zik, és egyút­tal ta­nár­se­géd a Mű­egye­te­men. Egyik kol­lé­gá­ja azt ál­lít­ja, hogy Kun Bé­la, aki jó ba­rát­ja, rá­bíz­ta a mér­nö­kök to­vább­kép­zé­sé­nek ügyét, e ne­mes cél ér­de­ké­ben ő már el­rek­vi­rál­ta a Szent­ki­rály ut­cai Es­ter­házy pa­lo­tát. „Én azért sem kí­ván­tam a to­vább­kép­zé­si mun­ká­ban részt ven­ni – ír­ja apám –, mert a mun­kám mel­lett fran­ci­á­ul is ta­nul­tam. He­ten­ként há­rom órát vet­tem egy fi­a­tal lausanne-i fran­cia asszony­tól, aki a Gel­lért Szál­ló mel­lett, a Lágy­má­nyo­si úton la­kott. Volt te­hát elég el­fog­lalt­sá­gom. A mér­nö­kök to­vább­kép­zé­sé­re nem so­kat ad­tam, mert Kun Bé­la ba­rát­já­ról meg­volt a vé­le­mé­nyem, an­nak ide­jén az év­fo­lyam leg­gyen­gébb hall­ga­tó­ja volt…” Má­jus vé­ge fe­lé az if­jú mér­nö­kök az Es­ter­házy pa­lo­tá­ból a Du­na part­já­ra te­szik át szék­he­lyü­ket. A víz lágy, el­ha­gyott csó­na­kok rin­ga­tóz­nak a par­ton, ar­rébb sű­rű bok­rok nyúj­ta­nak me­ne­dé­ket, a mér­nö­kök szak­mai kép­zé­sük­be be­von­ják tud­ni vá­gyó ba­rát­nő­i­ket is, ek­kor apám is ve­lük tart és el-el­vi­szi ma­gá­val a nap­fény- és víz­imá­dó lausanne-i ta­nár­nőt is. „Jú­ni­us 4-én – így apám –, mint ren­de­sen, a Mű­egye­te­men tar­tóz­kod­tam. És dél­után a szom­széd­ban la­kó fran­cia ta­nár­nőm­höz men­tem az ese­dé­kes tan­órá­ra. Ta­nu­lás köz­ben hir­te­len erős ágyú­zás tör­te meg a csen­det. A du­nai flot­til­la ágyúz­ta a Mű­egye­tem kör­nyé­két, és he­ves pus­ka­ro­po­gás is hal­lat­szott. Azon­nal fel­áll­tam az­zal, hogy ha­za­si­e­tek. Ta­nár­nőm azon­ban nem en­ge­dett. – Ilyen­kor élet­ve­szé­lyes az ut­cá­ra men­ni – mon­­dot­ta. Én el­len­kez­tem. Er­re át­ölelt és nem en­ge­dett tá­voz­ni. Két és fél hó­nap múl­va a Ta­nács­köz­tár­sa­ság meg­bu­kott.”

A vers­ben, amit jö­ven­dő apám há­rom hó­na­pi is­me­ret­ség után írt jö­ven­dő anyám­nak, nap­su­gár­ról van szó, szi­vár­vá­nyos ég­ről, bar­na lány­ról, akit a szí­ve kö­ze­pé­be zárt. Vi­gyáz­zon, fi­gyel­mez­te­ti R. La­jos, ilyen val­lo­más tel­jes el­kö­te­le­zett­sé­get je­lent, ugyan, vá­la­szol­ja ő, ez csak „köl­tői meg­nyi­lat­ko­zás”, ilyes­mit nem szo­kás ko­mo­lyan ven­ni, ő még nem kö­te­lez­te el ma­gát, még spe­ku­lál.

Öt évig spe­ku­lál.
ki­bo­goz­ha­tat­lan hi­e­rog­li­fák
Ke­zem­ben anyám, Lolotte né­hány ap­ró no­te­sza, ben­nük szá­mok és tit­kos je­lek, ta­lál­ko­zá­sa­ik ér­té­ke­lé­se egy­től tí­zig, né­ha egy-egy tit­kosírás­sal írt kom­men­tár, ezek ki­bo­goz­ha­tat­lan hi­e­rog­li­fák, ahogy apám szán­dé­kai is kibogoz­ha­tat­la­nok. Ő még min­dig nem akar­ja ma­gát el­kö­te­lez­ni, anyám egy­re job­ban szo­rong, élet­re-ha­lál­ra sze­­rel­me­sek, ki-ki a ma­ga mód­ján, és ép­pen ez a bök­ke­nő, a két­fé­le mód és köz­tük a diszk­re­pan­cia. A má­so­dik év nya­rán anyám Pá­rizs­ba uta­zik a nagy­nén­jé­hez, ez­alatt a pes­ti ba­rá­ti kör­ben va­la­mi bu­ta plety­ka ke­ring ket­tő­jük­ről, amely sze­rint már je­gye­sek­nek te­kin­tik őket, apám azt kép­ze­li, hogy a hír anyám­tól szár­ma­zik, el­ső fel­in­du­lá­sá­ban szűk­sza­vú le­vél­ben sza­kít ve­le. Sze­gény­ke azon­nal ha­za­si­et, ta­lál­ko­zót kez­de­mé­nyez, pi­masz vá­laszt kap: „sem időm, sem ked­vem Ma­gá­val ta­lál­koz­ni”. De bá­nat­ra sincs idő, mert már más­nap reg­gel apám egy nagy cso­kor ró­zsá­val je­le­nik meg nagy­szü­le­im Dam­ja­nich ut­cai la­ká­sá­ban, és min­den foly­ta­tó­dik úgy, mint ed­dig, idill, ös­­sze­ve­szés, le­vél­ke, ilyes­mi: „Sá­ri­ka, bíz­va a Ma­ga el­né­ző jó­sá­gá­ban, élő­szó­ban is sze­ret­ném a teg­na­pi be­szél­ge­té­sünk­ről hal­la­ni, hogy el­fe­lej­tet­te. Ha ide­je en­ge­di, a ma es­ti Ma­gyar Szín­ház elő­adá­sá­ra jöj­jön el.” Anyám né­ha azt gon­dol­ja, hogy a sze­re­lem sem­mi egyéb, mint foly­to­nos át­me­net a sí­rás­ból a ne­ve­tés­be és vi­szont, és ami­kor már el­fogy­nak a kön­­nyek és a mo­so­lyok, ak­kor vé­ge…

biro 7

Rész­le­tek Delmore Öröm cí­mű írá­sá­ból:

„Az öröm­nek száz­ezer le­het­sé­ges for­má­ja van. A lá­ba­do­zás örö­me (mi­lyen édes az az er­nyedt­ség!); a nél­kü­lö­zés örö­me (is­te­nem, egy szá­raz ke­nyér­héj!); a kez­dés és vég örö­me; a lá­tás örö­me (ahogy a nap a kút­ban ön­nön buk­dá­cso­ló tü­kör­kép­ét szem­lé­li és ahogy a haj­nal a vi­lág­vá­rost va­ló­sze­rűt­len­né va­rá­zsol­ja); an­nak örö­me, hogy gye­rek le­hetsz (kí­ván­csi­ság, fe­le­lőt­len­ség); és an­nak örö­me, hogy gye­re­ked le­het, (Ó, fi­am, Absalom, érett­sé­giz­ni fogsz!). A fel­fe­de­zés és em­lé­ke­zés, a fris­ses­ség és nosz­tal­gia édes­sé­ge és örö­me, a meg­le­pő­dés, is­mét­lő­dés, ke­let­ke­zés, reg­ge­­li­zés, al­vás örö­mei; a fia­ta­lok örö­me (mert még nem fárad­tak el), az öre­gek örö­me (il­la­tos pi­pa­do­hány és élet­­­ta­pasz­ta­lat­ok), a há­zas­ság örö­me (mi­nő tit­kos bol­dog­ság, ami­kor elő­ször szó­lí­ta­nak ’as­­szo­nyom’-nak…), a gyász örö­me (ne ta­gadd, hogy a ma­gasz­tos­ban és a nyu­ga­lom­ban él­ve­ze­tet ta­lálsz…), a ne­he­zen szer­zett öröm, hogy uno­kád van (men­­nyi erő­re volt szük­sé­ged, hogy év­ről év­re el­vi­seld, ami­kor a gye­re­ke­id el­ta­szí­tot­tak…) (…) Gyűjt­sük ös­­sze ma­gunk­ban az erőt és ké­pes­sé­get ah­hoz, hogy ön­ma­gunk­ra és az em­be­ri szív­re un­dor­ral tud­junk te­kin­te­ni!”
szo­ron­gó és sze­rel­mes
A har­ma­dik év nya­rán anyám az oszt­rák Al­pok­ban üdül, túl so­vány, a ma­gas­la­ti klí­ma meg­hoz­za majd az ét­vá­gyát, ígé­ri a há­zi­or­vos. A Grossglockner óri­ás csú­csa­in el­va­kít­ja a köd, nem lát­ja a völ­gyet, apám szán­dé­ka­it sem lát­ja; egyik al­ka­lom­mal mi­ért tesz ta­nú­sá­got ha­tár­ta­lan sze­rel­mé­ről, ha má­sik al­ka­lom­mal hi­deg és tá­vo­li, és e két­fé­le álla­pot kö­zött mi­ért nincs lo­gi­kai ma­gya­rá­zat? A kö­pe­nyes-kar­dos ro­man­ti­kus drá­mák­ban van­nak ilyen ki­für­kész­he­tet­len hő­sök, el­tűn­nek, fel­buk­kan­nak, dob­va fő­zik a sze­re­tett höl­gyet, ki­rály­nőt, her­ce­gi szár­ma­zé­kot. Az Al­pok rit­kás ma­gas­la­ti le­ve­gő­jé­ben anyám kép­ze­let­ben vég nél­kü­li be­szél­ge­té­sek­be bo­nyo­ló­dik apám­mal, to­vább foly­tat egy nem­ré­gi­ben le­zaj­lott dis­kur­zust. Apám va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy előbb-utóbb kény­te­len lesz „nem-fi­gye­lem­be ven­ni ön­nön ér­zel­me­it és vé­get vet­ni a dol­gok­nak.” A dol­gok ket­tő­jük kap­cso­la­tá­ra vo­nat­ko­zott. Szo­ron­gó és sze­rel­mes kis ma­mám le­vél­ben vi­tat­ko­zik to­vább, dip­lo­ma­ti­kus akar len­ni, ta­pin­ta­tos és tü­rel­mes, ezért iro­dal­mi ha­son­la­tok­ba ka­pasz­ko­dik, za­va­ros pél­dá­za­tok­ba: „Ne akar­jon Ma­ga az élet­ben olyan sze­re­pet ját­sza­ni, mint a strindbergi vagy ibseni nő­alak­ok, ez csak szín­pa­don ér­de­kes, az élet­ben be­te­ge­sen exaltált. Nó­ra is ott­hagy­ja a fér­jét, an­nak da­cá­ra, hogy sze­re­ti, lo­gi­ka nél­kül megy a bi­zony­ta­lan jö­vő és élet elé­be.” Anyám zagy­vál, Nó­rá­hoz ha­son­lí­ta­ni apá­mat nem ke­vés­bé szür­re­á­lis, mint ös­­sze­pá­ro­sí­ta­ni a var­ró­gé­pet és az es­er­nyőt a bonc­asz­ta­lon. Ő is ér­zi, hogy ren­det kell rak­nia a fe­jé­ben ka­var­gó gon­do­la­tok és a szí­vé­ben há­bor­gó ér­zé­sek kö­zött, elő­ször pisz­ko­za­tot ír né­hány koc­kás fü­zet­lap­ra, ce­ru­zá­val, az­tán át­má­sol­ja tin­tá­val a Ho­tel Stüh­leckelhof elő­ke­lő le­vél­pa­pír­já­ra, mind a két vál­to­zat meg­ma­radt, mint az örök­­ké­va­ló­ság két­ar­cú jel­ké­pe, pisz­ko­zat és tisz­tá­zat. „Ne zár­ja el az utat a bol­­do­gu­lás elől, csak azért, mert egy do­log még nem egé­szen biz­tos. Az ér­zé­se­im­re nem apel­lá­lok, be­lát­tam, hogy nincs ér­tel­me, ev­vel Ma­ga nem tö­rő­dik.” A bol­do­gu­lás egy per ked­ve­ző ki­me­ne­te­lé­re vo­­nat­ko­zik. Nagy­apám, aki só­go­ra gyá­rá­ban volt fő­mér­nök, rend­szer­te­le­nül ka­pott csak fi­ze­tést, de mert va­gyo­nos em­ber volt, rá­adá­sul bo­hém lé­lek, ez kü­lö­nö­seb­ben nem za­var­ta. A va­gyon azon­ban rá­ment a ha­di­köl­csön­re, szük­ség lett az el­ma­radt pénz­re, só­go­ra meg­ta­gad­ta a ki­fi­ze­tést, kény­te­len volt őt be­pe­rel­ni, el­hú­zó­dó kí­nos per, kész csa­lád­re­gény. Ha a pa­pá­ja nyer, anyám ho­zo­mányt kap, és az én pa­pám fe­le­sé­gül ve­he­ti őt. De sen­ki se mer­je ho­zo­mány­va­dá­szat­tal vá­dol­ni, nem af­fé­le ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di Mitgifl vár­na rá, csak an­­nyi, hogy ál­ta­la meg­ala­pít­sa az eg­zisz­ten­ci­á­ját, ez vol­na az a bi­zo­nyos el­ső lö­kés, vagy Nagy Bumm, amely egy­kor moz­gás­ba hoz­ta a min­den­sé­get, ez eset­ben, a min­den­sé­get mi len­nénk hi­va­tot­tak kép­vi­sel­ni, a test­vé­rem meg én.

biro 8

A per egy­elő­re hú­zó­dik, a hely­zet vál­to­zat­lan, sza­po­rod­nak az ap­ró fe­ke­te há­rom­szö­gek anyám no­te­szé­ben, az­tán egy nagy fe­ke­te há­rom­szög, az­nap, egy sors­dön­tő be­szél­ge­tés után, szűk­sza­vú le­vél­ben (ez saj­nos el­ve­szett) ki­rúg­ja a pa­pát, el­jegy­zi ma­gát egy hü­lyé­vel, és vár­ja a re­ak­ci­ót. Ha­lál­ug­rás. Vár. Vár. Vég­re jön a vá­lasz­le­vél: „Ked­ves Lolotte, ma egy he­te kap­tam meg express le­ve­lét, amely­ben bi­zo­nyos ma­gya­rá­za­tok meg­adá­sát he­lye­zi ki­lá­tás­ba. Köz­ben má­sok­tól ér­te­sül­tem in­dí­tó oka­i­ról, így a ma­gya­ráz­ko­dá­sok­ra meg­adom a fel­ment­vényt. Szí­vem­ből kí­vá­nok Ma­gá­nak min­den si­kert és bol­dog­sá­got, ami e föl­dön el­ér­he­tő. Tisz­ta sze­re­te­tem min­dent át­ha­tó ere­jé­vel csak azt kí­vá­nom, hogy Ma­ga le­gyen bol­dog.

Én majd ol­vas­ga­tom Sully Prudhomme ver­se­it és ál­mo­dom pá­rok­ról, kik örök­re meg­ma­rad­nak…”

Is­te­nem, hát Sully Prudhomme. Az el­ső iro­dal­mi No­bel-dí­jas a vi­lá­gon. El­ha­lász­ta a Svéd Aka­dé­mia sza­va­za­ta­it Zo­la elől, és a Scott Fitzgerald ál­tal bál­vá­nyo­zott Joseph Conrad elől és Hen­ry James elől, akit Delmore a leg­na­gyobb ame­ri­kai re­gény­író­nak tar­tott. Sully Prud­homme: a „mél­tó­ság­gal vi­selt me­lan­kó­lia” meg­ra­ga­dó köl­tő­je volt, mi­ként Szász Zol­tán ír­ta ró­la, vagy – ahogy má­sok mond­ták – csak szen­ti­men­tá­lis és kö­zép­sze­rű? Apám imád­ja, for­dít­ja, ver­se­i­ben gyógy­írt ta­lál: „Nem lát­ni őt, nem hal­la­ni, / nem szól­ni, és nem val­la­ni, / imád­ni hí­ven nem fe­led­ni, / foly­ton sze­ret­ni.”

4.

Hum­boldt ado­má­nya:
aki ma­gyar sze­ret­ne len­ni
Hum­boldt ap­ja Ke­let-Eu­ró­pá­ból ván­do­rol ki Ame­ri­ká­ba, de nem ro­mán, mint Delmore ap­ja volt, nem is orosz, mint Bellow csa­lád­ja, az író ma­gyar szár­ma­zás­sal aján­dé­koz­za meg hő­sé­nek ap­ját, és egy lovasnép gyer­me­ké­hez il­lő tem­pe­ra­men­tum­mal; mi­u­tán át­kél az óce­á­non, Me­xi­kó­ba megy, be­áll Pershing tá­bor­nok se­re­gé­be, tü­zes me­xi­kói lo­va­kon szá­gul­do­zik Pancho Vil­la nyo­má­ban, ké­sőbb Chi­ca­gó­ban, Bellow szü­lő­vá­ro­sá­ban, ott, ahol a ne­ve­ze­tes Hum­boldt Park van, in­gat­lanügy­le­tek­kel fog­lal­ko­zik, meg­nő­sül, két fia kö­zül az idő­seb­bik­ből író lesz, a Delmore-ról min­tá­zott re­gény hő­se. Le­he­tet­len ne­ve van: von Hum­boldt Fleisher. Hogy ma­gyar, ar­ról több szó nem esik (orosz nosz­tal­gi­ák­ról an­nál több), gon­do­lom, Bellow-nak mind­egy volt, me­lyik ke­let-eu­ró­pai or­szág­ból szár­maz­tat­ja hő­sét, a lé­nyeg, hogy azok­ról a tá­vo­li, tra­gi­kus vi­dé­kek­ről jöj­jön. Ta­lán Joyce, il­le­tő­leg Bloom mi­att. De az is le­het, hogy Delmore egyik kü­lö­nös ver­sé­ből me­rí­tett ins­pi­rá­ci­ót. Ez ugyan­is olyan kis­fi­ú­ról szól, aki ma­gyar sze­ret­ne len­ni (The Would-Be Hungarian). A kis­fiú csa­lád­ja új kör­nyék­re köl­tö­zik, új is­ko­lá­ba kell jár­nia, „az egyet­len­egy ka­to­li­kus is­ko­lá­ba, / amely a kül­vá­ros­ban lé­te­zett, / s amely­ben min­den más gye­rek ma­gyar volt.” (Mann La­jos for­dí­tá­sa) A kis­fiú nem ér­ti a be­széd­jü­ket, szo­mo­rú és ma­gá­nyos, a ma­gyar gye­re­kek vi­gasz­tal­ják, na­gyon ked­ve­sek hoz­zá, aján­dé­kok­kal hal­moz­zák el, kö­rül­ve­szik, mind­ez még job­ban el­szo­mo­rít­ja a kis­fi­út, mert lám, aki ma­gyar, az nagy­lel­kű és jó, ő meg nem tar­toz­hat kö­zé­jük, so­ha­sem lesz ma­gyar gye­rek; ami­kor ha­za­megy, a szü­le­i­vel or­dí­to­zik, hogy mi­at­tuk ma­rad ő örök­ké ide­gen, ször­nye­teg, oran­gu­tán, „oran­gu­tán és nem ma­gyar”. Vic­ces-szo­mo­rú vers. A konk­lú­zió: „Ve­gyé­tek ész­be, e sze­gény fiú mily he­ve­sen kí­ván­ta, len­ne bár / ma­gyar, / s mint szen­ve­dett a sors­tól, hogy ame­ri­kai! / Ellis Island-en, Plymouth Ro­ckon, / Vagy az el­mé­nek, szív­nek más bú­vó­he­lyén / …“ Ta­lá­nyos vers is, mint Carl Sandburg chi­ca­gói vers­cik­lu­sá­nak Bol­dog­ság cí­mű da­rab­ja. A köl­tő tud­ni sze­ret­né, hogy mi a bol­dog­ság, tu­dós pro­fesszo­rok­nak és nagy­ha­tal­mú pro­fes­­szo­rok­nak te­szi fel a kér­dést, de sen­ki sem ad ne­ki vá­laszt. Az­tán vé­let­le­nül meg­tud­ja: „Egy va­sár­nap dél­után ki­men­tem a Desplaines / fo­lyó part­já­ra / és lát­tam egy cso­mó ma­gyart a fák alatt /, fe­le­sé­ges­től és gye­re­kes­től, meg egy hor­dócs­ka / sört és egy har­mo­ni­kát.” (Sza­bó Lő­rinc for­dí­tá­sa)

biro 9

Delmore-Humboldtnak más­faj­ta fel­fo­gá­sa van a bol­dog­ság­ról, Fre­ud­ra hi­vat­ko­zik, aki sze­rint a bol­dog­ság nem más, mint a fáj­da­lom eny­hü­lé­se; ha több a fáj­da­lom, in­ten­zí­vebb a bol­dog­ság. Ezek per­sze csak sza­vak, igaz, Del­more-Humboldt szent sza­vai – ír­ja Bellow –, akár a köl­té­szet, szép­ség, sze­re­­lem, la­kat­lan föld, el­ide­ge­ne­dés, po­li­ti­ka, tör­té­ne­lem, tu­dat­alat­ti, és a dup­­lane­vű be­teg­ség, a má­ni­ás de­pres­­szió, a Black Dog, Chur­chill Fe­ke­te Ku­tyá­ja, amely Delmore fe­ke­te ku­tyá­ja is.

Za­va­ros gye­rek­ko­ra van. Egész éle­té­ben nyo­maszt­ja a hü­lye név, amit any­ja rá­ra­gasz­tott, mi az, hogy Delmore? Min­den­ki így ne­ve­zi, ő meg utál­ja, ne­vet­sé­ges­nek tart­ja, azt ál­lít­ja, hogy any­ja egy édes­ség­ről ne­vez­te el, vagy egy Pulmann-ko­csi­ról, va­ló­já­ban azon­ban Rose el­csen­te egy is­me­rős gye­rek ne­vét, azt hit­te, hogy na­gyon ame­ri­ka­i­as. A brooklyni Eastern Parkway ele­gáns la­ká­sá­ban, ahol a Schwartz-család Delmore szü­le­té­se után né­hány évig él, majd­nem foly­to­nos a har­ci zaj. Az apa gyak­ran el­köl­tö­zik ha­zul­ról más nők mi­att, Rose hisz­té­ri­á­zik, szen­ved és har­col, Delmore sem a szen­ve­dés­sel, sem a harc­cal nem tud mit kez­de­ni, ap­ja szá­má­ra ezer ment­sé­get ta­lál, any­ja iránt a szá­na­lom, a ha­rag és a vi­szoly­gás za­va­ros ke­ve­ré­két ér­zi, ké­sőbb azt mond­ja, hogy iga­zán sze­ret­ni so­ha­sem tud­ta őt, tisz­tel­ni sem tud­ta, sen­kit sem sze­re­tett iga­zán, csak Hannah ne­vű anyai nagy­any­ját, azt a büsz­­ke és de­rűs öreg­as­­szonyt, aki egy Botosani ne­vű ro­mán fa­lu­ból jött el négy gye­re­ké­vel fér­je után, a szá­zad ele­jén. Delmore meg­ra­ga­dó port­rét fest ró­la A gyer­mek az élet ér­tel­me cí­mű no­vel­lá­já­ban (The Child is the Meaning of this Life). A szü­lők melodramatikus je­le­ne­tek­kel ré­miszt­ge­tik gye­re­ke­i­ket, olyan is elő­for­dul, hogy éj­sza­ka ki­rán­gat­ják a két kis­fi­út az ágy­ból, most, azon­nal dönt­sék el, ki ma­rad a pa­pá­val, ki ma­rad a ma­má­val, mert ők vál­ni akar­nak, az­tán még­sem akar­nak, az­tán még­is.

a lé­nyeg­re szo­rít­ko­zom
Summer Knowledge (1959, Nyá­ri tu­dás) cí­mű ver­ses­kö­te­té­be Delmore be­ik­tat egy pró­zai írást, egy me­sét, ap­ja me­sél­te ne­ki va­la­mi­kor. A tör­té­net­nek sok­fé­le ver­zi­ó­ja is­me­re­tes, Delmore ap­ja egyé­ni be­té­tek­kel tar­kí­tot­ta, én a lé­nyeg­re szo­rít­ko­zom. Volt egy­szer egy far­mer, aki egy szép na­pon el­in­dult a vá­ros­ba a vá­sár­ra, a kis­fi­á­val és egy pó­ni­ló­val. Men­tek, men­de­gél­tek. Szem­be­jött egy em­ber, os­tor volt a ke­zé­ben, néz­te őket, a fiú fe­lé su­hin­tott. – Nem szé­gyel­led ma­gad? – ki­ál­tott rá dü­hö­sen, té­ged a ló visz, apád meg a tű­ző na­pon ku­tya­gol, rossz fiú! – A gye­rek szé­gyen­kez­ve le­ug­rott a ló­ról, ap­ja fe­lült, foly­tat­ták az út­ju­kat. Jött egy újabb em­ber, a vál­lán pus­ka volt, rá­fog­ta a far­mer­re, „go­nosz vén­em­ber”, mond­ta, „ló­há­ton pöf­fesz­ke­dik, mi­köz­ben a gye­rek a tű­ző na­pon a por­ban von­szol­ja ma­gát!” A pus­kás em­ber to­vábbment, ők gon­dol­tak egy na­gyot, a fiú is fe­lült a ló­ra az ap­ja mö­gé, így ha­lad­tak to­vább, ket­ten együtt a ló há­tán, las­sacs­kán po­rosz­kál­va. Egy har­ma­dik em­ber is jött, ke­zé­ben kard­dal, szit­ko­zód­va ha­do­ná­szott: „ál­lat­kín­zók, gyil­ko­sok, bot­rány!” – Eb­ből elég – mond­ta a far­mer –, ne in­ge­rel­jünk töb­bé sen­kit! – Ezért hát le­száll­tak a pó­ni há­tá­ról, köz­re­fog­ták, bal­ról ő, jobb­ról a gye­rek, köz­tük a lo­vacs­ka, most már hár­mas­ban bal­lag­tak to­vább, sa­ját lá­bu­kon, bé­ké­sen a vá­sár­ba. De ne­gyed­szer­re is jött va­la­ki, an­nál az em­ber­nél os­tor is volt, pus­ka is volt, kard is volt, ha­tal­ma­sat ka­ca­gott – ilyen bo­lon­do­kat még nem lá­tott a vi­lág, a ló ar­ra va­ló, hogy meg­lo­va­gol­ják, mi­cso­da os­to­ba­ság kí­mél­ni a dö­göt, ha-ha-ha! – még mes­­szi­ről is hal­lat­szott a ka­ca­gá­sa, ők meg szé­gyen­kez­ve áll­tak, bá­mul­tak egy­más­ra, ho­gyan to­vább, ho­gyan to­vább? A leg­he­lye­sebb az lesz, dön­tött a far­mer, ha ket­ten a há­tuk­ra ve­szik a pó­nit. Így is tör­tént. Ci­pel­ték a há­tu­kon a lo­vacs­kát, men­tek, men­de­gél­tek, ro­gya­doz­tak.

(En­nél a pont­nál a gyerek-Delmore köz­be­szól, olyan em­ber nincs, mond­ja, aki a há­tán ci­pel­né a lo­vát, ez vicc, ezt ő nem hi­szi, még mon­da­na mást is, de ap­ja rá­szól, hogy fog­ja be a szá­ját, ő nem ha­zu­dik, ezt száz­szor meg­mond­ta már a ma­má­nak is, na­gyon mér­ges, hir­te­len egy po­font ken le a kis­fi­ú­nak, az sír és kö­nyö­rög, hogy a pa­pa fe­jez­ze be a me­sét…)

Men­tek, men­de­gél­tek, el­ér­tek a vá­sár­ba, há­tu­kon a pó­ni­ló­val. Az em­be­rek meg­bá­mul­ták őket, nem hit­tek a sze­mük­nek, csú­fo­lód­tak, vi­hog­tak, rö­hög­tek, ki­ál­toz­tak, ők meg ott áll­tak vi­lág csúf­já­ra. Ér­zé­keny em­ber volt ez a far­mer, fájt ne­ki a sok bán­tás és csú­fo­ló­dás, elő­rán­tot­ta a re­vol­ve­rét, mert volt ám ne­ki, ott la­pult a zse­bé­ben, elő­rán­tot­ta hát és puff! Puff! Le­lőt­te a pó­nit, le­lőt­te a fi­át, agyon­lőt­te ön­ma­gát is.

(Ek­kor lép be a szo­bá­ba Delmore any­ja, és le­hord­ja a fér­jét, ami­ért ilyen me­sék­kel trak­tál­ja a gye­re­ket, Harry vis­­sza­szól, Rose nem hagy­ja ma­gát, gyű­löl­kö­dő mon­da­tok röp­pen­nek, szé­gyen­te­le­nül ki­ál­toz­nak, el­fe­lejt­kez­nek Delmore-ról, aki még min­dig sír, ami­ért po­font ka­pott és mert a me­sé­nek szo­mo­rú vé­ge volt.)

biro 10

Az­tán a szü­lők el­vál­nak, a ma­ma és a két kis­fiú sze­gé­nye­sebb kör­nyék­re köl­tö­zik, bár Harry jó apa ma­rad, Delmore na­gyon nél­kü­lö­zi őt. Tisz­tá­ban van ve­le, hogy csak ön­ma­gá­ra ha­gyat­koz­hat, kü­lön­le­ges sors­ra tart igényt, po­li­ti­kus akar len­ni, köl­tő, szí­nész, kri­ti­kus, at­lé­ta. Lóg a sze­ren. Az­tán fel­nő, és ele­in­te nem okoz ön­ma­gá­nak csa­ló­dást. Jó egye­te­me­ken sze­rez dip­lo­mát, pe­tár­dák­kal rob­ban be az iro­dal­mi köz­tu­dat­ba, va­ló­ság­gal föld­re te­rí­ti ba­rá­ta­it le­nyű­gö­ző mű­velt­sé­gé­vel. Ül­nek Stewart’s Cafeteriájában (Sheridan Square, Greenwich Village), és Delmore in­tel­lek­tu­á­lis bű­vész­mu­tat­vá­nya­it bá­mul­ják, egy­re újabb té­mák buk­kan­nak elő vir­tu­á­lis ka­lap­já­ból: az Ala­pí­tó Atyák, Lu­xem­burg Ró­za, Kun Bé­la, Le­nin, Trockij, a moszk­vai pe­rek, a Giants ne­vű New York-i fut­ballcsa­pat (éle­te vé­gé­ig ra­jong ér­tük), a Finnegan’s Wake, Fre­ud, Hei­ne, Wag­ner, Swinburne. Goe­the olasz­or­szá­gi út­ja, „a tár­sal­gás Mo­zart­ja” – mond­ják ró­la.
a ha­ta­lom bű­vö­le­te
Rö­vid tün­dök­lés. Még be­le­tar­to­zik, hogy meg­hí­vást kap a Har­vard­ra, ahol több éven át ta­nít iro­dal­mat, de ott már nem ve­szi kö­rül ilyen lel­ke­sí­tő at­mosz­fé­ra. Az Ivy Leage egye­te­me­i­nek elő­ke­lő és kis­sé an­ti­sze­mi­ta lég­kö­rében elő­ször éle­té­ben ér­zi ma­gát ide­gen­nek. Gye­rek­ko­rá­ban zsi­dó­sá­ga nem oko­zott szá­má­ra prob­lé­mát, in­kább va­la­mi­fé­le na­iv és ár­tat­lan büsz­keség dol­ga volt, „a zsi­dó­ság té­nye szá­mom­ra egy­re nö­vek­vő jót je­len­tett – ma­­gya­ráz­za ké­sőbb –, egy ter­mé­keny lét ki­apad­ha­tat­lan örök­sé­gét.” A Har­var­don ta­nul­ja meg, mit je­lent kí­vül re­ked­ni a kö­rön.Ezt a ta­pasz­ta­la­tot tíz év múl­va Princetonban is át­éli majd. Pe­dig oda kü­lö­nö­sen nagy kedv­vel megy, Bellow-t ve­szi ma­ga mel­lé ta­nár­se­géd­nek, együtt iz­gal­mas ter­ve­ket ko­vá­csol­nak, ott ta­ní­tó író­ba­rá­ta­i­kat, Edmund Wilsont, John Berrymant és Randall Jarrellt is láz­ba hoz­zák. Ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­ket­tő van, a de­mok­ra­ták Adlai Stevensont je­lö­lik el­nök­nek, Bellow és Delmore szen­ve­dé­lye­sen agi­tál­nak mel­let­te, ha győz – kép­ze­leg­nek –, az írók­ra (és kü­lö­nö­sen ket­te­jük­re) pa­ra­di­cso­mi élet vár majd, mert elő­ször az élet­ben lesz Ame­ri­ká­nak egy iga­zi ér­tel­mi­sé­gi el­nö­ke. Delmore mitomán csö­kö­nyös­ség­gel ál­lít­ja, hogy vá­lasz­tá­si kam­pá­nyá­ban Stevenson több­ször be­szélt ró­la, ab­ban a nagy mun­ká­ban – mond­ta sze­rin­te Stevenson –, ami a de­mok­ra­ták­ra vár, kü­lö­nö­sen szá­mít olyan har­cos­tár­sak­ra, mint Delmore Schwartz, aki­nek a mű­ve­it min­den­ki­nek ajánl­ja. A ha­ta­lom bű­vö­le­te el­ká­bít­ja Delmore-t, az utol­só hó­na­pok­ban min­den le­ve­lé­re rá­ír­ja, hogy „él­jen Adlai!” Han­gu­la­ta ba­rá­ta­i­ra is rá­ra­gad. „Nem el­nök­nek aka­rom Stevensont! Azt aka­rom, hogy ő le­gyen Ame­ri­ka ki­rá­lya!” – üvöl­tö­zi John Berryman egy ré­szeg bu­lin. Nem­csak ő, a PR-csa­pa­ta is így gon­dol­ja, ők akar­ják el­nök­je­lölt­jük fe­jé­re ten­ni a ko­ro­nát. Stevenson va­ló­ban rend­kí­vü­li sze­mé­lyi­ség, so­kan a kor leg­jobb szó­no­ká­nak tart­ják, nem cso­da, hogy el­bu­kik, Eisenhower nye­ri meg a vá­lasz­tá­so­kat, ez­zel új len­dü­le­tet kap a bo­szor­kány­ül­dö­zés, amit McCarthy sze­ná­tor már jó ide­je szor­gal­maz.

biro 11

Egy év­ti­zed­del előbb, Delmore Har­vard-kor­sza­ká­ban azon­ban még há­bo­rú van és F. D. Roose­velt az el­nök. Delmore ak­ko­ri­ban egy gran­di­ó­zus el­be­szé­lő köl­te­mé­nyen dol­go­zik, ez ve­szi el ide­jét és ere­jét, cí­me Genesis, alap­mű­nek szán­ja, éve­kig mun­kál­ko­dik raj­ta. Több ezer ol­dal­nyi ter­je­de­lem­ben ös­­sze­ke­ver csa­lád­tör­té­ne­tet, tör­té­nel­met, kul­túr­tör­té­ne­tet, fi­lo­zó­fi­át, gye­rek­ko­ra mí­to­sza­it, és per­sze, el­ső­sor­ban be­le­ír­ja sa­ját ­ma­gát, mert alap­já­ban vé­ve csak ő bír „ver­sé­nek hő­se” len­ni. Amíg a nagy mű el­ké­szül, a ba­bér­ko­szo­rú las­san el­szá­rad a fe­jén, fe­le­sé­ge ap­rán­ként be­le­fő­zi a le­ve­sük­be, min­dig akad né­hány jó ba­rát a fa­zék­nál, így pél­dá­ul Robert Lowell, aki hó­na­po­kon át az ő kony­ha­asz­ta­lu­kon ír­ja élet­mű­ve egy ré­szét, né­há­nyat Delmore-nak de­di­kál, az egyik hos­­szú vers né­hány so­ra – nyers­for­dí­tás­ban – így szól: „Ag­gódj, egy perc­re, Delmore. / It­tunk és bá­mul­tuk / / A vi­lág nyúl­szí­vű ár­nya­it. / Ten­ger alat­ti tár­sak, ne­mes bo­lon­dok, / Sok be­szé­dünk­kel el­ijesz­tet­tük a töb­bi­e­ket. / És te így szól­tál: / ’Legyenek ven­dé­ge­ink az Öröm Mes­te­rei / Joyce és Fre­ud…”

A Nagy Mű, a Genesis el­ké­szül, 1943 ta­va­szán meg­je­le­nik, Joyce és Fre­ud azon­ban tá­vol ma­rad­nak, a fo­gad­ta­tás in­kább lan­gyos. Van­nak, akik azt mond­ják, még dol­goz­ni kel­le­ne a mű­vön, van­nak, akik di­csé­rik, de egé­szé­ben vé­ve ez amo­lyan ke­gyes bu­kás, min­den­faj­ta bu­kás kö­zül a leg­meg­alá­zóbb. El­ma­rad a tű­zi­já­ték, nincs ha­rang­zú­gás, nem mond­ja sen­ki, mint Delmore pá­lyá­ja ele­jén mond­ták, hogy va­la­mi tör­tént, csak az tör­té­nik, hogy va­la­mi vé­get ért, és ő so­ha töb­bé nem lesz – Bellow sza­va­i­val – ko­rá­nak su­gár­zó kö­zép­pont­ja.
ön­ma­gát si­rat­ja
Gáz­kam­rák, rom­ba dőlt vá­ro­sok, tö­meg­ha­lál, apo­ka­lip­szis: 1943, áp­ri­lis, má­jus. Delmore Schwartz gyász­ban van, de ön­ma­gát si­rat­ja csak, mert szent­té ava­tá­sa el­ma­radt. Tra­gi­ko­mi­kus, vagy csak vic­ces. Va­la­mi olyas­mit re­mélt, mint Nietz­sche, aki Haj­nal­pír cí­mű köny­vét ez­zel az aján­lás­sal küld­te el any­já­nak és hú­gá­nak: „Így fest az, ami a mi nem túl szép ne­vün­ket hal­ha­tat­lan­ná fog­ja ten­ni.”

5.

A Genesis meg­je­le­né­se előtt negy­ven­négy év­vel, 1899-ben, Delmore anyai nagy­ap­ja, Joseph Nathanson, Ro­má­nia észak­ke­le­ti csücs­ké­ben egy kis ro­mán fa­lu­ban apó­sa mal­má­ban őröl­te a ga­bo­nát. Egy nap az öreg­em­ber is­mét le­hord­ta va­la­mi­ért (min­dig le­hord­ta), dur­va em­ber volt. „Eb­ből elég”, mond­ta ma­gá­ban Joseph Nathanson, és éj­sza­ka, ami­kor fe­le­sé­ge és gye­re­kei alud­tak, bú­csú nél­kül el­tá­vo­zott, a rab­bi­val üzen­te meg, hogy Ame­ri­ká­ba megy, ha egye­nes­be jött, majd hírt ad ma­gá­ról. Ham­burg­ban fel­lo­pó­zott a ha­jó­ra, a gép­ház­ban rej­tőz­kö­dött, az üveg he­ring meg fe­ke­te ke­nyér, amit ott­hon­ról ho­zott, úgy-ahogy ki­tar­tott Ellis Islandig. Egy év­vel ké­sőbb, 1900-ban, a fe­le­sé­ge, Hannah (Delmore imá­da­tá­nak tár­gya) és négy gye­re­kük már út­ban vol­tak Ame­ri­ka fe­lé.

biro 12

Le­het, hogy ép­pen ak­kor apám ap­ja is az uta­sok kö­zött volt.

Ezer­ki­lenc­száz nya­rán ment el ő is bú­csú nél­kül Szé­kes­fe­hér­vár­ról – New York­ba, csak egy le­vél­két kül­dött a csa­lád­já­nak, bíz­za­nak ben­ne, ír­ta, majd ér­tük kül­det. Az én is­me­ret­len apai nagy­apám és Delmore anyai nagy­any­ja, Hannah, ta­lán meg­is­mer­ked­tek a ha­jón, „ne­kem is van két olyan ko­rú kis­fiam, mint a ke­gyed gye­re­kei…” – mond­hat­ta apám ap­ja. Ő dél­ceg volt, Hannah Nathanson szép volt, az én mo­zim­ban egy éj­sza­ka együtt me­rész­ked­nek fel a fe­dél­zet­re friss le­ve­gőt szív­ni, az óce­án­ban tük­rö­ző­dő ég­bol­tot bá­mul­ják, a csil­la­gok­ról be­szél­nek és más­ról is, az én mo­zim me­rő giccs. De még az én gic­­cses mo­zim­ban sem ál­mo­do­zik sen­ki a fe­dél­köz uta­sai kö­zül ar­ról, hogy maj­dan, egy­szer, ő le­gyen ko­rá­nak su­gár­zó kö­zép­pont­ja. A fe­dél­köz uta­sai szá­má­ra a túl­élés a fő­cél, és ez nem si­ke­rül min­den­ki­nek. New York­-ban har­minc­nyolc fo­kos hő­ség fo­gad­ta a ha­jó uta­sa­it, apám ap­ját nap­szú­rás ér­te, két nap múl­va ha­lott volt. Csa­lá­dom­ban töb­bé nem esett szó ame­­ri­kai álom­ról. Delmore nagy­ap­já­nak leg­hőbb vá­gya azon­ban meg­va­ló­sult: tar­gon­cák­kal ke­res­ke­dett, a tar­gon­ca ak­ko­ri­ban nagy biz­nisz volt.
a győz­te­sek lak­má­roz­nak
Sze­gény Delmore! A de­pres­­szió fe­ke­te ku­tyái ké­sőbb sem tá­gí­ta­nak mel­lő­le, utál­ja ön­ma­gát, a fa­kul­tást, a vi­lá­got, né­ha na­po­kig ál­mat­lan. In the Naked bed, in Plato’s Cave (Ri­deg ágy­ban, Pla­tón bar­lang­já­ban) cí­mű ver­se pon­tos le­írás a nem-al­vás kín­ja­i­ról. Nem mú­lik az idő, te hány­ko­lódsz, vársz, fe­lülsz, fü­lelsz, fi­gyelsz, vá­rod a reg­ge­li szür­ke­sé­get, a te­jes­em­ber zör­gé­sét, rossz ízű el­ső ci­ga­ret­tá­dat. Delmore al­ta­tó­kat és nyug­ta­tó­kat szed, iszik, egy­re in­kább rá­szo­kik az ital­ra, „iszom, hogy fel­do­bód­jak, hogy alud­jak, ta­lán azért is, hogy me­ne­kül­jek…” – mon­do­gat­ja. Nem ő az egyet­len, aki eb­ben a bű­vös kör­­ben ver­gő­dik, a há­bo­rú­nak köz­ben már vé­ge, a győz­te­sek lak­má­roz­nak, Ame­ri­ka leg­jobb köl­tő­i­nek né­me­lyi­ke kö­rül azon­ban ott ólál­ko­dik a drog, az al­ko­hol és a té­boly kí­sér­te­te, amely egy­kor Poe-t és nem­ré­gi­ben Fitzgeraldot le­gyil­kol­ta. Delmore Schwartz (má­ni­ás de­pres­­szió), Randall Jarrell (va­ló­szí­nű­sít­he­tő ön­gyil­kos­ság), John Berryman (ön­gyil­kos­ság), Robert Lowell (má­ni­ás de­pres­­szió). „Ten­ger alat­ti tár­sak”, egy új el­ve­szett nem­ze­dék, meg­kü­lön­böz­te­té­sül majd rá­juk sü­tik, hogy ők a tra­gi­kus ge­ne­rá­ció. „Mind Stradi­va­rius, ám bár­mely pil­la­nat­ban el­pat­tan­hat egy húr­juk…” – mond­ja ró­luk Leslie Fiedler iro­da­lom­kri­ti­kus.

Pe­dig ül­dö­gél­het­ne Delmore is a Deplaines fo­lyó vagy a Szaj­na part­ján bé­ké­sen a csa­lád­já­val, mert ezt is akar­ta, gye­re­ke­ket is akart, az igaz utat akar­ta be­jár­ni. Sze­rel­met akart. De ta­lán nincs iga­zi te­het­sé­ge a sze­re­lem­hez, a sze­re­lem el­ér­he­tet­len or­szág, ígé­ret föld­je, ír­ja egyik ver­sé­ben. Foly­ton ke­res­gél, hol szim­bi­ó­zis­ban a sze­re­tett nő­vel, hol el tő­le egy má­sik­hoz, vagy megint vissz­a, hó­dí­ta­ni és csá­bí­ta­ni, hogy érezd, hogy vagy és kö­zöd van a vi­lág­hoz, mi­köz­ben if­jú író-je­löl­tek­nek azt pré­di­kál­ja, hogy al­ko­tó­ere­jü­ket csak ön­meg­tartóz­ta­tó élet­mód­dal tud­ják meg­őriz­ni. „Óh Sze­re­lem, sö­tét ál­lat, / Menj, te fur­csa alak, / cso­da­bo­gár vagy bo­hóc…” (Mann La­jos ford.) – ev­vel az in­vo­ká­ci­ó­val egyéb­ként egy sze­re­lem­től vo­na­ko­dó fi­a­tal nőt bá­to­rít, ta­lán ép­pen el­ső fe­le­sé­gét, Gertrudot, aki so­ká­ig nem akar hoz­zá­men­ni. Delmore sze­re­tet­len­ség­gel vá­dol­ja őt és csal­ja, Gertrud órán­ként 6 cen­tért ro­bo­tol a New Direc­tions el­ne­ve­zé­sű iro­dal­mi an­to­ló­gia tit­kár­sá­gán, nem cso­da, ha fá­radt és rossz­ked­vű. „Min­den­ki si­ke­res­nek lát­szik – ír­ja ál­nok-őszin­te együtt­ér­zés­sel nap­ló­já­ba Delmore –, min­den­ki, ki­vé­ve sze­gény ki­csi Gertrudot.” Vé­gül bé­ké­sen el­vál­nak. Má­so­dik fe­le­sé­gét, Elisabeth Pollet író­nőt vi­ha­ros előz­mé­nyek után ve­szi el, „úgy nő­sül­tem ak­kor – mond­ja majd –, mint egy rög­esz­més őrült, aki ár­tat­la­nul ma­gá­ra vál­lalt egy gyil­kos­sá­got.” „Az a Delmore, akit sze­ret­tem, el­bű­völt…” – em­lé­ke­zik Elisabeth. A há­zas­pár a ké­ső negy­ve­nes évek­ben ki­köl­tö­zik a vá­ros­ból, né­hány évig New Jer­sey­ben él­nek egy far­mon, a táj szép, Delmore az il­la­to­zó na­rancs­fák alatt pan­te­is­ta fi­lo­zó­fu­so­kat ol­vas és a vi­lág­lé­lek pa­rá­nyi ré­szé­nek ér­zi ma­gát, ez a bu­ko­li­kus bé­ke azon­ban csak a fel­szín, mind a ket­ten bol­dog­ta­la­nok. Gye­rek­ko­rá­ban Apol­lót szol­gál­ta, ma­gya­ráz­za Egy­szer és min­den­kor cí­mű ver­sé­ben, ak­kor vég nél­kü­li nyá­ri fé­nyek vi­lá­gí­tot­tak, ura volt sor­sá­nak, jól pász­tor­ko­dott, gon­doz­ta a nap­is­ten lo­va­it, ké­sőbb Di­o­nü­szosz ma­gá­val ra­gad­ta, vá­lasz­tás­ra kény­sze­rítet­te, ros­­szul dön­tött. Má­so­dik há­zas­sá­gát a be­te­ges fél­té­keny­ség te­szi tönk­re, egy­szer egy par­tin va­ló­sá­gos őrü­lé­si je­le­ne­tet ren­dez, mert Elisabeth ciga­ret­tá­ért vagy ön­gyúj­tó­ért nyúlt egyik ba­rát­juk zse­bé­be, ek­kor kény­szer­zub­bony­ban szál­lít­ják kór­ház­ba, et­től kezd­ve több­ször ke­rül el­me­osz­tály­ra. Egy szép nap Elisabeth meg­szö­kik ott­hon­ról és el­rej­tő­zik, Delmore őr­jöng, ül­dö­zi, rög­esz­mé­sen ál­lít­ja, hogy Elisabeth egy is­mert kri­ti­kus­sal csal­ja őt, ek­kor is kény­szer­zub­bony és kór­ház kö­vet­ke­zik. Lesz­nek per­sze még újabb sze­rel­mek, né­ha pár­hu­za­mo­san több is, min­dig akad­nak ked­ves fi­a­tal nők, akik se­gély­kérő jel­zé­se­it – „sze­res­se­tek, sze­res­se­tek!” – meg­hall­ják. „Delmore cso­dá­la­tos – nyi­lat­koz­za minden­nek el­le­né­re Elisabeth –, csak nem le­het ve­le él­ni, mint­ha egy vul­ká­non tar­tóz­kod­nál…” Ezt ba­rá­tai is ta­nú­sít­ják, éle­te utol­só tíz évé­ben őket is min­den­fé­le bo­nyo­lult, sze­mé­lye el­len irá­nyu­ló ös­­sze­es­kü­vés­sel gya­nú­sít­ja. James Atlas, Delmore élet­rajz­író­ja, eme ál­lan­dó gya­nak­vás kap­csán Scott Fitzgerald mon­dá­sát idé­zi: „Ami­kor be va­gyok rúg­va, ak­kor fi­zes­se­nek ők, fi­zes­se­nek ők!” – va­gyis a fe­le­sé­ge, Zelda és a ba­rá­tai. Delmore-t sem tart­ják vis­­sza skru­pu­lu­sok, ami­kor it­ta­san bűn­ba­ko­kat ke­res, ba­rá­tai még­sem hagy­ják cser­ben, ő mar­ja el őket ma­ga mel­lől, pa­ra­noiás, vagy csak mí­me­li? Egy pa­ra­no­iás­nak is le­het­nek va­ló­di el­len­sé­gei! – haj­to­gat­ja ko­no­kul. Bellow-t ha­tal­mas pén­zek el­tu­laj­do­ní­tá­sá­val vá­dol­ja, no­ha ép­pen for­dít­va áll a do­log: töb­ben, jó ba­rá­tok, je­len­té­keny ös­­sze­get he­lyez­nek le­tét­be a gyó­gyít­ta­tá­sá­ra, amit ő le­le­mé­nye­sen el­tu­laj­do­nít, a kór­há­zak­ra fit­­tyet hány, és fan­tá­zia­dú­san vá­das­ko­dik jó­te­vői el­len, ügy­vé­dek­hez sza­lad­gál, aki­ket el­ká­bít a tény, hogy egy hí­res köl­tő kér tő­lük se­gít­sé­get. Hány Del­more Schwartz van? Mi­köz­ben ámok­fu­tó mód­já­ra vi­sel­ke­dik, cso­dá­la­tos iro­da­lom­kri­ti­ká­kat és film­kri­ti­ká­kat ír töb­bek kö­zött a New Republic cí­mű lap­ba, és nagy­sza­bá­sú elő­adá­so­kat tart a Library of Cong­ressben. A kül­vi­lág még most is, a vég­já­ték­ban is kü­lö­nö­sen ke­gyes hoz­zá, ezer­ki­lenc­száz­hat­van­ban ne­ki íté­lik a Bollingen köl­té­sze­ti dí­jat, ezt Ame­ri­ka tör­té­ne­té­ben még so­ha sem nyer­te el köl­tő ilyen fi­a­ta­lon (43). Még­is úgy ér­zi, hogy egy nagy vi­lág­áru­lás ál­do­za­ta, az ere­den­dő bűnt ap­ja, Harry kö­vet­te el el­le­ne. Ked­venc Shakes­­peare­-idé­ze­te – ír­ja Bellow – né­hány Lear ki­rály­ból vett mon­dat volt: „A sze­re­tet meg­hűl, a ba­rát­ság meg­ha­son­lik, test­vé­rek ös­­sze­csap­nak, a vá­ro­sok­ban zen­dü­lés, vi­szály a fa­lu­kon, pa­lo­ták­ban áru­lás, s a vi­szony fel­bom­lik apa s fiú kö­zött.”

biro 13

Delmore mo­zi­ja:

Az ét­te­rem. Es­te. Ze­ne. Tán­co­ló pá­rok. Harry és Rose már meg­va­cso­ráz­tak, Harry jö­ven­dő ter­ve­i­ről be­szél, Rose hang­sú­lyo­zott fi­gye­lem­mel hall­gat­ja. Harry el­mond­ja, hogy ti­zen­há­rom éves ko­ra óta dol­go­zik, most hu­szon­ki­lenc, már sok min­dent el­ért, vég­re nyu­god­tabb élet­re vá­gyik, csa­lád­ra vá­gyik. „…és ak­kor, ahogy a ke­rin­gő dal­la­ma fel­szár­nyal a csúcs­ra, és a leg­szé­dí­tőb­ben fo­rog­nak a tán­cos­pár­ok, ak­kor apám ös­­sze­sze­di min­den bá­tor­sá­gát és meg­ké­ri anyá­mat, men­jen hoz­zá fe­le­sé­gül…” Rose sír­va fa­kad, er­re vá­gyott, mond­ja, ami­ó­ta csak Harryt meg­lát­ta. A sí­rás is, a val­lo­más is kí­nos, nem Harry „íz­lé­se sze­rint va­ló”, nem er­re várt… „és ez volt az a pil­la­nat, ami­kor fel­ug­rot­tam a he­lyem­ről és ki­a­bál­ni kezd­tem: Ne te­gyé­tek, még nem ké­ső ab­ba­hagy­ni az egé­szet, most még egyi­ke­tek­nek sem ké­ső. Sem­mi jó nem lesz be­lő­le, csak meg­bá­nás, bot­rány és gyű­lö­let és két gye­rek, két kis ször­nye­teg”. A né­zők in­ge­rül­ten for­dul­nak Delmore fe­lé, a mel­let­te ülő idős hölgy is­mét csi­tít­gat­ja, ha nem hall­­gat el – fi­gyel­mez­te­ti –, ki­ve­ze­tik a né­ző­tér­ről, és ak­kor kár­ba vész a har­minc­öt cent, amit a mo­zi­jegy­re ki­adott. Delmore vis­­sza­ül. „Be­csuk­tam hát a sze­mem, mert nem bír­tam néz­ni, ami ott tör­té­nik a vász­non. Csak ül­tem csend­ben.”

6.

Csak ülök csend­ben. Né­zem a szü­le­im film­jét.
ope­ra­bo­lond anyám
Ko­ra őszi haj­nal. Hu­szon­há­rom éves anyám je­gyért áll sor­ban az Ope­ra előtt. Ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­he­tet írunk. Ér­de­kes év, Göm­bös Gyu­la új kul­túr­po­li­ti­kát hir­det, mely a nem­zet mély­ta­la­já­ban gyö­ke­re­zik, Heltai Je­nőt és Mol­nár Fe­ren­cet a fran­cia be­csü­let­rend­del tün­te­tik ki, Trockijt meg­foszt­ják min­den funk­ci­ó­já­tól és ki­zár­ják a párt­ból, Hit­ler a ba­jor Al­pok­ban szá­gul­do­zik új Mer­ce­de­sé­vel, Lindbergh át­re­pü­li az At­lan­ti-óce­ánt, a nők rö­vid szok­nyát hor­da­nak, Pes­ten be­mu­tat­ják Puc­ci­ni utol­só ope­rá­ját, a Turandotot. Ope­ra­bo­lond anyám haj­na­li négy­kor állt be a sor­ba, a ha­tal­mas ér­dek­lő­dés an­nak a hír­nek szól, hogy még az ősz fo­lya­mán a bé­csi és New York-i ope­ra­há­zak tag­ja, Jeritza Má­ria, több­ször ven­dég­sze­re­pel majd Turandot sze­re­pé­ben. „Lát­tá­tok vol­na Jeritzát – me­sél­te ne­künk anyám –, ami­kor ott állt a csá­­szá­ri pa­lo­ta er­ké­lyén, csu­pa arany ru­há­já­ban, mint va­la­mi je­le­nés, lát­tá­tok vol­na, mi­lyen fé­lel­me­tes volt, ahogy azt éne­kel­te, hogy ’három a pró­ba­tét, de egy a Vég­zet!’” Ilyen­kor anyám be is mu­tat­ta a pro­duk­ci­ót, „há­rom a pró­ba­tét, egy a Vég­zet” – éne­kel­te azon a kis cér­na­hang­ján, és hi­á­ba pró­bált fé­lel­me­tes és fen­sé­ges len­ni, rö­hej­be ful­ladt az egész. „Vagy a Toscában”, mond­ta, „ami­kor Scarpiába döf­te a kést, és du­la­kod­tak, és mind­ket­ten a föld­re es­tek, és a Jeritzának ki­bom­lott az a ren­ge­teg sző­ke ha­ja, és ki­esett be­lő­le a gyé­mánt-di­a­dém, amit Kár­oly ki­rály­tól ka­pott, és a né­ző­té­ren min­den­ki­nek el­akadt a lé­leg­ze­te…” Anyám­nak, Lolotte-nak, egy cso­mó ope­rai tör­té­ne­te volt ked­ven­ce­i­ről, el­ső­sor­ban Székelyhidi Fe­renc­ről és Medek An­ná­ról, so­ha olyan El­za, so­ha olyan Lohengrin, so­ha olyan Eva, so­ha olyan Stolzingi Walter, nem azo­kat az is­mert anek­do­tá­kat me­sél­te a min­dig ré­szeg hős­te­nor­ról, Burián Kár­oly­ról, ame­lye­ket más egy­ko­ri ope­ra­ra­jon­gók szok­tak me­sél­ni, ha­nem ap­ró, fe­lejt­he­tet­len pil­la­na­tok so­ka­sá­gá­ról be­szélt. Ő meg El­la ne­vű ba­rát­nő­je még ka­masz­lá­nyok vol­tak, ami­kor már ott ácso­rog­tak az Ope­ra mű­vész­be­já­ró­já­nál, és ad­dig ügyes­ked­tek, amíg si­ke­rült meg­is­mer­ked­ni­ük né­hány éne­kes­sel, ké­sőbb az­tán az is­me­ret­ség igaz ba­rát­ság­gá ala­kult, Medek An­ná­ra én is em­lék­szem. Mél­tó­ság­tel­jes öreg dá­ma, kü­lö­nös, me­rev te­kin­tet­tel, ül a te­ra­szon, ha­bos ká­vét iszik, né­hány ma­gyar tiszt uk­raj­nai rém­tet­te­i­ről be­szél­get a szü­le­im­mel, ka­to­na ve­je ta­nú­ja volt a ször­nyű­sé­gek­nek. Én a te­rasz al­já­ban ku­po­rog­va hall­ga­tó­zom. „Johohoé, Joho­hohé! Lát­tá­tok-e a ha­jót a ten­ge­ren? Vi­tor­lá­ja vér­vö­rös, ár­bo­ca fe­ke­te…” So­ha olyan Senta, mint a Medek volt!

biro 14

A nap már fel­jött, a pénz­tár csak órák múl­va nyit ki, anyám­nak nem­so­ká­ra dol­goz­ni kell men­ni, né­met–fran­cia le­ve­le­ző egy iro­dá­ban, mind­járt itt lesz a ba­rát­nő­je, El­la, hogy be­áll­jon a he­lyé­re. Ad­dig is szo­rong­va szá­mol ma­gá­ban: ha amíg szá­zig szá­mol, El­la be­fut, ak­kor ma meg­tö­rik a jég, apám je­lent­kez­ni fog. Száz, El­la nem jött, le­gyen két­száz, le­gyen öt­száz, men­­nyi le­gyen? Anyám na­pok óta ilyes­mi­ket csi­nál, le­si a rej­tett üze­ne­te­ket, so­ha nem volt ba­bo­nás, ez­után sem lesz az, de ezek most ki­vé­te­les pil­la­na­tok, élet vagy ha­lál, há­rom hét telt el a sza­kí­tá­suk óta. Anyám nem eszik, nem al­szik, meny­as­­szo­nya lett egy fic­kó­nak, akit sem­mi­be sem vesz, je­gyet vál­tott egy idi­ó­tá­val, aki őt Fräulein Charlotte-nak szó­lít­ja. Apám a sza­kí­tá­suk óta el­tűnt, a kö­zös ba­rá­tok sem tud­ják, hol jár, mit csi­nál, ál­mo­dik pá­rok­ról, akik örök­ké meg­ma­rad­tak? Anyám most eze­rig szá­mol, ha a ba­rát­nő­je előbb be­fut, ak­kor még sem­mi sincs vesz­ve. El­la hét­száz­nál je­le­nik meg, ez jó jel, rá­adá­sul fon­tos hírt hoz, apám elő­ző es­te meg­je­lent a Mér­nök­szö­vet­ség va­cso­rá­ján, ret­ten­tő­en be­rú­gott, úgy tá­mo­gat­ták ha­za, a ta­xi­ban va­la­mi olyas­mit mo­tyo­gott, hogy ő egy ba­rom, ha ja­pán vol­na, ha­ra­ki­rit kel­le­ne el­kö­vet­nie, mert nem „a sors pa­ran­csá­ra hall­ga­tott, ha­nem a hi­ú­sá­gá­ra!” A sors pa­ran­csa fel­te­he­tő­en az lett vol­na, hogy til­ta­koz­zon, bot­rányt csi­nál­jon, ne­tán kö­nyö­rög­jön, vagy két jó­ko­ra po­fon­nal vá­la­szol­jon, ami­kor le­en­dő anyám meg­kér­dez­te tő­le, mit ta­ná­csol, igent mond­jon-e iro­da­be­li kol­lé­gá­já­nak, aki he­ten­ként egy­szer meg­ké­ri a ke­zét? Anyám ba­rát­nő­je már férj­nél van, moz­gás­mű­vé­sze­tet ta­nít, és va­la­mi­fé­le tit­kos ha­to­dik ér­zék­kel fej­ti meg nem­csak a test, de a lé­lek tit­ka­it is, sen­ki sem le­pő­dik meg a ba­rá­ti kör­ből, ami­kor majd né­hány év múl­va ho­má­lyos szel­le­mi kap­cso­lat­ba ke­ve­re­dik egy hin­du jó­gi­val, még ké­sőbb egy Fre­ud-ta­nít­vány ta­nít­vá­nyá­val. „Azt mond­ta, ha­ra­ki­ri?” – re­be­gi anyám. Szív­do­bog­va áll az Ope­ra előtt a sor­ban, Cso-Cso-szán­ra gon­dol, egy má­sik Puc­ci­ni-hős­nő­re, aki fel­kap egy olyan fé­nyes, gör­be kar­dot, a spa­nyol­fal mö­gé hú­zó­dik ve­le, ma­gá­ba dö­fi. (So­ha olyan Butterfly, mint Medek An­na volt!) Anyám bor­zong, ó, most di­vat­ba jöt­tek ezek a kí­nai és ja­pán dol­gok, ki­mo­nók, le­gye­zők, te­ák, ko­balt­kék or­chi­de­ás por­ce­lá­nok, tör­pe­fák, lam­pi­o­nok, sö­tét­vö­rös-fe­ke­te lakk­tál­cák, bam­busz­tár­gyak, táj­fun, Len­gyel Meny­hért, haiku, egyet ép­pen­ség­gel a ba­rát­nő­je, El­la ked­vel­te­tett meg ve­le: „Az em­ber­élet gyön­ge drá­ma. / Csak egy­szer ad­ják. / Nincs több elő­adá­sa.”

amíg sze­ret­ni tudsz
– Csípd fü­lön azt a pa­sast, még mi­e­lőtt le­gör­dül a füg­göny! – fi­gyel­mez­te­ti anyá­mat a ba­rát­nő­je, El­la. Sú­lyos sza­vak, de Lolotte a klas­­szi­ku­so­kon nőtt fel, meg­szok­ta a sú­lyos sza­va­kat és pa­te­ti­kus ki­fe­je­zé­se­ket. Ké­sőbb majd ő is mond ilyes­mi­ket, ha ál­nok szán­dé­kot sejt a ked­ves­ke­dé­sünk mö­gött: Infant, dein Herz weiß nichts von diesen Künsten, Erspare sie, ich mag sie nicht. (In­fáns, szí­ved fo­gá­sok­hoz nem ért, ez­zel ne fá­radj.) Ezt a szö­ve­get na­gyon utál­juk. Egy má­sik­tól, egy Liszt Fe­renc ál­tal meg­ze­né­sí­tett po­csék vers­ből vett ci­tá­tum­tól meg egye­ne­sen ir­tó­zunk, eb­ben a köl­tő ar­ra int, hogy sze­ress, amíg sze­ret­ni tudsz, mert eljő az óra, ami­kor majd a sír mel­lett áll­va jaj­gatsz! Ó jaj, hogy ilyes­mik­kel ter­ro­ri­zált ben­nün­ket a mi ma­mánk, meg le­het ezt bo­csá­ta­ni? Én meg­bo­csá­tom. Az utó­kor ve­gye fi­gye­lem­be, hogy ez is az S.O.S. ki­ál­tás egy faj­tá­ja volt; a mi ma­mánk, aki ezer­ki­lenc­száz­négy­ben szü­le­tett és nagy ve­szé­lyek­ben me­se­be­li hős­ként áll­ta meg a he­lyét, ah­hoz a nem­ze­dék­hez tar­to­zott, ame­lyet egész éle­té­ben ter­ro­ri­zál­tak.

biro 15

„– Csípd fü­lön, még mi­e­lőtt le­gör­dül a füg­göny!” – így anyám ba­rát­nő­je, El­la. For­dít­va tör­té­nik: apám csí­pi fü­lön anyá­mat, rá­adá­sul vi­lág­fi­as kön­­nyed­ség­gel, ami ne­he­zen egyez­tet­he­tő ös­­sze az­zal, hogy pár nap­pal előbb mi­lyen bun­kó mó­don rú­gott be a bá­nat­tól. Em­lék­ira­ta­i­ból, saj­nos, alig fejt­he­tő meg ak­ko­ri lel­ki­ál­la­po­ta, ő, aki el­ső vi­lág­há­bo­rús él­mé­nye­i­ről úgy­szól­ván nap­ról nap­ra be­szá­mol, e zak­la­tott sze­re­lem öt évé­re, ré­szeg­ség­re, bá­nat­ra, csak né­hány szűk­sza­vú mon­da­tot szán. „Köz­ben to­vább ud­va­rol­tam Lolotte-nak. Szin­te min­den nap­ra volt prog­ram­ja. Ak­kor ba­rát­nő­i­vel együtt több­nyi­re ope­rá­ba és kon­cert­re men­tünk. Leg­na­gyobb él­ve­ze­tem azon­ban az volt, ha va­la­hol ket­tes­ben ebé­del­tünk. Anyám­nak is be­mu­tat­tam, és hár­mas­ban vol­tunk a Vá­ro­si Szín­ház­ban. Elő­for­dult, hogy Sá­ri úgy érez­te, ter­hé­re va­gyok és sza­kí­tott ba­rát­sá­gunk­kal. Va­ló­szí­nű­leg én vol­tam az oka ha­rag­já­nak, de akár­mi is volt, én alap­já­ban vé­ve na­gyon sze­ret­tem őt, és ilyen­kor órák hos­­szat ül­tem az Ab­bá­zia ká­vé­ház ab­la­ká­nál, és les­tem, mi­kor megy ott el, mert tud­tam, mi­lyen idő­ben szo­kott az iro­dá­ból ha­za­men­ni.” Ez tör­té­nik most is. Ő be­ül az Ab­bá­zi­á­ba, anyám gon­do­la­ta­i­ba mé­lyed­ve el­ha­lad, ép­pen ne­ki fo­gal­maz ma­gá­ban le­ve­let, ó mi­cso­da le­vél lett vol­na, bo­csá­nat­ké­rő, de büsz­ke, kez­de­mé­nye­ző, de tar­tóz­ko­dó, órák óta íro­gat­ja gon­do­lat­ban, apám ki­ko­pog, anyám ar­ra for­dul, apám fel­áll az asz­ta­lá­tól, Fräulein Charlotte meg­tor­pan, né­zik egy­mást az üveg két ol­da­lá­ról, pil­la­nat, állj meg, én meg őket né­zem a film­vász­non. Most hos­­szú bé­ke kö­vet­ke­zik. No­ha el­jegy­zés még min­dig nincs, anyám már meny­as­­szony­nak érez­he­ti ma­gát.
öt­ven­egy évig tar­tó je­gyes­sé­g
Las­san-las­san amo­lyan örö­kös meny­as­­szony­nak, ami­nél ször­nyűbb do­log nincs is a vi­lá­gon, min­dig bor­zon­gott, ami­kor ap­ja Grillparzer nyo­mo­rú­sá­gos éle­té­ről me­sélt ne­ki, töb­bek kö­zött a köl­tő öt­ven­egy évig tar­tó je­gyes­sé­gé­ről, ami­nek csak a ha­lál ve­tett vé­get. A tör­té­net olyan mély ha­tást tett az én kis ma­mám­ra, hogy egy­szer Bécs­ben még a Singerstrasse 18-ba is el­za­rán­do­kolt, fel a har­ma­dik eme­let­re, ahol an­nak ide­jén Fröhlich kis­as­­szony, az örö­kös meny­as­­szony la­kott a nő­vé­re­i­vel.

Az idill és egyet­ér­tés szü­le­im kö­zött ez­út­tal több mint egy évig, az esz­ten­dő utol­só nap­já­ig, szil­vesz­te­rig ki­tart.

A szil­vesz­ter­ről:

Delmore Schwartz Szil­vesz­ter cí­mű no­vel­lá­já­nak be­ve­ze­tő mon­da­tai, nyers­for­dí­tás­ban:

„Mély ér­tel­mű ün­nep, amely bol­dog­ta­lan­sá­gát és in­ten­zi­tá­sát a bol­dog­ta­la­nul el­töl­tött dél­utá­nok, he­tek, évek és éle­tek mély­sé­ge­i­ből me­rí­ti. Fáj­da­lom­mal te­li vi­lá­gi ün­nep, egy­szer­re kez­det és vég. A ha­lál egye­di­sé­gét és drá­má­ját jel­ké­pe­zi.” To­váb­bi­ak­ban a no­vel­la nem ilyen fi­lo­zo­fi­kus, in­kább szív­be­mar­ko­ló­an szo­mo­rú és mu­lat­sá­gos pa­ró­dia a Par­ti­san Review ban­dá­já­nak egyik va­ló­sá­gos szil­vesz­te­ri bu­li­já­ról, egy ál-mu­lat­ság­ról, amely­re min­den­ki csak jobb hí­ján ment el, in­kább mint hogy egye­dül ma­rad­jon ott­hon, ab­ban a re­mény­ben, hogy va­la­mi ér­de­ke­sebb hely­re is meg­hív­ják még. Delmore ön­ma­gát sem kí­mé­li, ő az a le­he­tet­len ne­vű if­jú író, Shenandoah Fish (ál­ta­lá­ban ezt a fur­csa ne­vet ad­ja ma­gá­nak), egy hos­­szú, sza­ti­ri­kus pár­je­le­net al­ko­tó­ja, amely­ben Fre­ud és Marx vi­tat­koz­nak egy­más­sal, ezt azon­ban ki­csit szé­gyel­li, nem akar­ja, hogy csu­pán sza­tí­ra-író­nak te­kint­sék, azt akar­ja, hogy bá­mul­ják és sze­res­sék. Shenandoah Fish ki­csit bol­dog­ta­lan.

Egy ki­csit min­den­ki bol­dog­ta­lan Delmore no­vel­lá­i­ban.

De­rék self-made man apák, egy új vi­lág pi­o­nír­jai. Ál­ma­ik­ról Delmore nem ír, én azt hi­szem, hogy fél-ön­tu­dat­lan ál­la­pot­ban, szü­lő­fa­lu­juk le­ge­lő­jén rug­dos­sák ron­gyok­ból gyúrt fo­cilab­dá­ju­kat. Két vi­lág közt szo­rong­va egyen­sú­lyo­zó anyák, vég­te­len tör­té­ne­tek me­sé­lé­sé­vel bá­to­rít­ják ma­gu­kat, fi­a­ik az is­te­ne­ik. Mél­tó fi­ak: ha nem is lett be­lő­lük Berg­son vagy Jasha Heifetz, de ügy­vé­dek, de fog­or­vos­ok. Mél­tat­lan fi­ak: aka­rat és am­bí­ció nél­kül csa­lád­ju­kon élős­kö­dő pa­ra­zi­ták. Lány­test­vé­rek, igaz úton já­rók, férj­jel, gye­re­kek­kel, vagy re­zig­nált vén­lány­ok, akik fel­ál­doz­ták ma­gu­kat a csa­lád­ju­kért. If­jú, ön­je­lölt köl­tőzse­nik (vagy sar­la­tá­nok) bel­ter­jes tár­sa­sá­ga. Zsi­dó kö­zép­osz­tály, New York City, Észak-Man­hat­tan, Wa­shing­ton Heights. A la­ká­sok­ban se­lyem­er­nyős lám­pák, óné­met kre­denc, csip­kés te­rí­tők és csend, a só­vár­gás és be­le­tö­rő­dés iro­ni­kus csend­je, mint Cse­hov da­rab­ja­i­ban, de ezt a csen­det nem za­var­ja meg pus­ka­lö­vés. Né­mely szü­lők (még a szá­zad ele­jén) nem tud­nak be­tel­ni Ame­ri­ka cso­dá­i­val: ha el­száll fö­löt­tük egy re­pü­lő­gép, ha be­ve­ze­tik a lif­tet a ház­ban, ha meg­épül az új met­ró, és az új zu­ha­nyo­zó­ból úgy zú­dul a víz, mint a Ni­a­ga­ra, vagy Theodor Roose­velt ka­bi­net­jé­be meg­hív­nak egy zsi­dót, ak­kor meg­szó­lal va­la­me­lyik­ük: „Lá­tod, ez Ame­ri­ka!” A New York-i zsi­dó írók kö­zül sen­ki sem áb­rá­zol­ta ilyen meg­je­le­ní­tő erő­vel az as­­szi­mi­lá­ci­ós kény­szert és as­­szi­mi­lá­ló­dá­si kép­te­len­sé­get – mond­ja James Atlas –, sen­ki sem szó­lal­ta­tott meg an­­nyi rej­té­lyes új húrt, nem fes­tet­te le en­­nyi szín­nel a „csa­lá­di élet fú­ri­á­it”, mint Delmore Schwartz.

biro 16

(„Na gye­rünk, te szu­per-baj­nok!” – ki­ált a Delmore-nál húsz év­vel fi­a­ta­labb ké­sei utód, (nagy­szü­lei ré­vén az ugyan­csak ke­let-eu­ró­pai szár­ma­zá­sú) Philip Roth Portnoy-kór cí­mű re­gé­nyé­ben az apa a kis­fi­á­ra, és jobb ke­zé­vel spor­to­san meg­ra­gad egy ba­se­ballütőt. Csak­hogy, ó jaj, az ütőt bal kéz­zel kell meg­fog­ni! A gye­rek fi­gyel­mez­tet­né a té­ve­dés­re, de nem me­ri, at­tól fél, ha meg­szó­lal, el­sír­ja ma­gát, vagy ne­tán ap­ja kezd el sír­ni. Leg­alább ért­se meg a vi­lá­got, amely­ben él, gon­dol­ja ké­sőbb, egye­te­mis­ta ko­rá­ban és név­te­le­nül elő­fi­ze­ti ap­ja szá­má­ra a Par­ti­san Review-t, de hi­á­ba, a de­rék biz­to­sí­tá­si ügy­nök ol­va­sat­la­nul dob­ja ki a pél­dá­nyo­kat.)

Ame­ri­ka, Ame­ri­ka!

Bu­da­pest. Szü­le­im mo­zi­ja.

Azok a gya­nút­lan fi­a­tal fér­fi­ak és lá­nyok („el­tűnt drá­ga ba­rá­tok”), akik R. Lajosék pes­ti la­ká­sán bú­csúz­nak az ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­nyol­cas év­től, nem jobb hí­ján gyűl­nek ös­­sze egy ál-mu­lat­ság­ra, szív­ből mu­lat­nak és a bol­dog­ta­lan­sá­got és fáj­dal­ma­kat egy év­ti­zed­del ké­sőbb­re tar­ta­lé­kol­ják. Éj­fél előtt ólom­ön­tést ját­sza­nak, az önt­vény fal­ra ve­tü­lő ár­nyé­ká­ból kell ki­ol­vas­ni, hogy mit fog ma­gá­val hoz­ni a kö­vet­ke­ző esz­ten­dő, per­sze nem esik szó gaz­da­ság­ról vagy po­li­ti­ká­ról, csak hü­lyés­ked­nek, én meg ámul­va né­zem jö­ven­dő apá­mat és anyá­mat és a töb­bi­e­ket, hát ilye­nek vol­ta­tok, ilyen szé­pek és ilyen bo­lon­dok? Gra­mo­fon szól, an­gol ke­rin­gő lágy dal­la­ma, a pá­rok ös­­sze­ta­pad­nak, újabb ámu­lat, elő­ször lá­tom a szü­le­i­met tán­col­ni, egé­szen jól jár­ják, egy-két-há, egy-két-há, mint­ha bol­do­gok vol­ná­nak, úgy néz­nek egy­más­ra, azt hi­szem, én is bol­dog va­gyok.
rossz vicc
Tíz perc múl­va min­den meg­vál­to­zik. Anyám fel akar­ja hív­ni a nagy­szü­le­i­met, új­évi jó­kí­ván­sá­go­kat akar ne­kik mon­da­ni, de több­szö­rös pró­bál­ko­zás­ra sem ve­szik fel a te­le­font, meg­ijed, nagy­apám na­pok óta va­la­hogy nincs for­má­ban, idős em­ber, het­ven múlt, már vol­tak prob­lé­mák a szí­vé­vel, anyám pá­nik­ba esik, ha­za akar men­ni. Apám szto­i­ku­san re­a­gál, meg­szok­ta, hogy olyan lány­nak ud­va­rol, aki bo­lon­dul a szü­le­i­ért, er­ről me­mo­ár­ja­i­ban is meg­nyi­lat­ko­zik: „Na­gyon sze­ret­te Lolotte a szü­le­it, és ez ne­kem na­gyon tet­szett, mert úgy gon­dol­tam, hogy anyá­mat is sze­re­ti majd.” Csak egy­szer lá­zadt ezek el­len a vi­ha­ros ér­zel­mek el­len, a nász­út­ju­kon, ahol – sze­rin­te – anyám egész nap a ve­len­cei fő­pos­ta kö­rül set­ten­ke­dett, hí­re­ket vár­va ott­hon­ról. Bú­csúz­kod­nak, apám spic­ces, va­la­mi vic­ce­set mond anyám örök ag­go­dal­mas­ko­dá­sá­ról, rossz vicc, de azért rö­hö­gést vált ki, akár­hogy is, a tár­sa­ság anyá­mat rö­hö­gi ki, nem cso­da, hogy sír­va fa­kad a lép­cső­ház­ban. Apám idét­le­nül ma­gya­ráz­ko­dik, vi­tat­koz­nak, mi­re a Dam­ja­nich ut­ca sar­ká­ra ér­nek, már túl sok bán­tó mon­dat hang­zott el. Egy­re job­ban esik a hó, jég­csap­pá fagy­nak anyám ar­cán a kön­­nyek, apám or­ra be­da­gad a hi­deg­től, de csak mond­ják, mond­ják. Ap­ró, bu­ta sé­rel­me­i­ket so­rol­ják, az­tán csend, tor­kuk­ra fagy a szó, áll­nak, fáz­nak, kí­vül-be­lül meg­der­med­tek, mi le­gyen most? Ré­sze­gek jön­nek az And­rássy út fe­lől, har­sog­va ének­lik, hogy haj­na­lo­dik, közelg a reg­gel, in­dul Hor­thy a ma­gyar se­reg­gel. Anyám moz­dul, in­dul ő is, be a ház­ba.

Ez az a pil­la­nat, ami­kor én is fel­ug­ra­nék és ki­ál­toz­nék a mo­zi­ban, csak ép­pen el­len­ke­ző ér­te­lem­ben, mint álom-no­vel­lá­já­ban Delmore te­szi. Ki­a­bál­nék, hogy ne te­gyék, hogy most még min­den vis­­sza­for­dít­ha­tó, még egyi­kük­nek sem ké­ső, sír­va or­di­bál­nám, ne őrül­je­nek meg, hi­szen an­­nyi jó vár­na rá­juk, üveg­go­lyó, lé­pes méz, sze­re­tet és két bol­dog gye­rek!

biro 17

7.

Va­rázs és vesz­te­ség. A há­zam. (Magic and Loss, My house.)

1992-ben ki­adott Kék maszk cí­mű al­bu­má­ban Lou Reed a fen­ti szá­mot Delmore-nak szen­te­li. A hat­va­nas évek­ben a syracuse-i egye­tem írás tan­sza­kán Delmore ta­nít­vá­nya volt, szel­le­mi ke­reszt­ap­já­nak tart­ja őt, tő­le hall elő­ször Dosz­to­jevsz­kij­ről, Joyce­-ról, Fre­ud­ról, pszichodelikus uta­zá­sok­ról. Reed Bár­so­nyos Al­vi­lág el­ne­ve­zé­sű ze­ne­ka­ra egy nyolc per­ces szá­mot de­di­kál Del­more-nak, a cí­me: Eu­ró­pa fia. Ez ezer­ki­lenc­száz­hat­van­öt­ben tör­té­nik, egy év­vel Delmore ha­lá­la előtt. Hu­szon­hét év­vel ké­sőbb, a Va­rázs és vesz­te­ség­ben Lou Reed új­ra meg­em­lé­ke­zik Delmore-ról, el­kép­ze­li, hogy szel­lem­alak­ban az ő szép tó­par­ti há­zá­nak ven­dég­szo­bá­já­ban tar­tóz­ko­dik, a hi­á­nyá­ról be­szél. „Delmore Schwartz ta­ná­rom és ba­rá­tom volt” – nyi­lat­koz­za. „A leg­ra­gyo­góbb, leg­vic­ce­sebb, leg­szo­mo­rúbb lény volt, aki­vel éle­tem­ben ta­lál­koz­tam. Szé­les heg lát­szott a hom­lo­kán, azt mond­ta, hogy egy Nietz­sché­vel foly­ta­tott pár­baj­ban sze­rez­te. Úgy kap­cso­lód­tunk ös­­sze, mint Dedalus és Bloom.”
tes­ti-lel­ki roncs
Nem tu­dom, va­ló­já­ban érez­te-e Delmore azt az apai ér­dek­lő­dést Lou Reed iránt, amit Leopold Bloom érez az if­jú Stephen Dedalus iránt, gya­ní­tom, hogy ba­rát­sá­guk in­kább csak Reednek je­len­tett alap­ve­tő él­ményt. Ami­kor Delmore a syracuse-i egye­te­men ta­nít, a hat­va­nas évek ele­jén, már va­ló­sá­gos tes­ti-lel­ki roncs, egye­te­mi kol­lé­gá­i­val ös­­sze­vész vagy utál­ja őket, né­hány évi csen­des el­len­ál­lás után vé­gül szó nél­kül ott­hagy­ja az in­téz­ményt, mé­lyen meg­sért­ve, ami­ért nem ne­vez­ték ki vég­le­ge­sen egye­te­mi ta­nár­nak, egész éle­té­ben hi­á­ba áhí­to­zik er­re a lét­biz­ton­ság­gal já­ró stá­tusz­ra, a tenure-re. Ezek után már gyor­san zu­han le­fe­lé. Vis­­sza­megy New York City­be, nyo­mo­rú­sá­gos la­kást bé­rel, pár hét múl­va ki­köl­tö­zik, megint bé­rel egy ször­nyű, fél­kom­for­tos la­kást, vagy be­szál­lá­sol­ja ma­gát egy ócs­ka kis ho­tel­be, ezek a he­lyek – ír­ja Alfred Kazin – ro­mo­sab­bak és kor­had­tab­bak, mint a vil­lám­há­bo­rú után Lon­don­ban az East End volt, Delmore ide-oda bo­lyong, mint egy el­át­ko­zott ha­jós, de nem akad lány, aki meg­vált­sa, no­ha még min­dig van­nak szép és okos ba­rát­női. Nap­pal ír, es­te több­nyi­re Ame­ri­ka leg­iro­dal­mibb bár­já­ban, a White Horse Taverne-ben, Dylan Thomas törzs­he­lyén ül­dö­gél, és né­hány do­boz sör és amphetamin tár­sa­sá­gá­ban iro­dal­mi kis­lány­ok­nak és ká­bult ál-köl­tők­nek sza­val nagy át­élés­sel rész­le­te­ket kí­vül­ről a Finnegan’s Wake-ből és az Ulyssesből:

„Nincs fi­am. Rudy. Most már ké­ső. És ha nem? Ha nem? Ha még­is?

Meg nem érin­tet­te a gyű­lö­let.

Gyű­lö­let. Sze­re­tet. Sza­vak. Rudy. Ha­ma­ro­san öreg le­szek.”

Sze­gény fe­je, sut­tog­ják a White Horse Taverne-ben azok, akik kö­ze­lebb­ről is­me­rik, se fia, se lá­nya, mint az el­szá­radt fa, olyan egye­dül van. De aki még kö­ze­lebb­ről is­me­ri, az tud­ja, hogy nem mond iga­zat, mert a gyű­lö­let már meg­­érin­tet­te.

Delmore mo­zi­já­ból:

Egy fo­tog­rá­fus bó­dé­ja. Harry és Rose ar­cán műmo­soly. Rose ke­zé­ben idét­le­nül tar­tott vi­rág­cso­kor, kel­lék-vi­rág. A fo­tog­rá­fus fe­ke­te le­pel alól kat­tog­tat, és uta­sít­gat­ja őket, hogy „egy ki­csit er­re, most meg egy ki­csit ar­ra”, Harry tü­rel­met­len lesz, a fény­ké­pész za­var­ba jön, szak­mai ön­ér­ze­té­re hi­vat­ko­zik, a né­ző­té­ren ülő Delmore tel­jes szí­vé­ből mel­lé áll: mert tu­dom, mit is érez tu­laj­don­kép­pen, s ahogy min­den újabb iga­zí­tást még to­vább iga­zí­ta­na, még to­vább kö­ze­lí­te­né az egé­szet va­la­mi is­me­ret­len és meg­fog­ha­tat­lan mér­cé­hez, szin­te úgy ér­zem: van re­mény. De Harry nem haj­lan­dó to­vább ott ül­ni, a fény­ké­pész meg­ad­ja ma­gát, a fo­tó olyan lesz mint a töb­bi ilyen­faj­ta fo­tó. Ké­sőbb Rose jó­sol­tat­ni akar ma­gá­nak, Harry til­ta­ko­zik, Rose nem hagy­ja ma­gát le­be­szél­ni, a jós­nő­nél azon­ban min­den olyan kí­nos és ne­vet­sé­ges, hogy Harry azon­nal tá­voz­ni akar, rán­gat­ni kez­di Rose kar­ját, ő azon­ban nem moz­dul. „És ak­kor apám, iszo­nya­tos düh­vel, el­en­ge­di anyám kar­ját, és ki­ro­han a bó­dé­ból, anyám der­med­ten né­zi. Fel­ug­ra­na, hogy apám után si­es­sen, de a jós­nő le­fog­ja a ke­zét és kér­le­li, ma­rad­jon, en­gem pe­dig ott a mo­zi né­ző­te­rén ki­mond­ha­tat­lan ré­mü­let fog el…” És az álom­bé­li Delmore har­mad­szor is fel­ug­rik a he­lyé­ről az álom­bé­li mo­zi­ban és ös­­sze-vis­­sza ki­a­bál min­den­fé­lét, ami iszo­nya­tos fé­lel­mé­ben eszé­be jut, az idős hölgy megint csi­tít­gat­ja, de ő to­vább üvöl­tö­zik: Mit mű­vel­nek? Hát nem lát­ják, mit mű­vel­nek? Anyám mi­ért nem megy azon­nal apám után? Vagy ha nem megy utá­na, mit akar egyál­ta­lán? És apám, nem tud­ja apám se, hogy mit mű­vel?

biro 18

És az én apám?

„Drá­ga kis Lolotte!

Ami­kor ma reg­gel ar­ra éb­red­tem, hogy egy hor­dár sür­gős le­ve­let ho­zott, a Ma­ga drá­ga írá­sát, nem tud­tam, ál­mo­dom-e? Kö­szö­nöm, hogy Ma­ga volt a böl­csebb, a jobb, a bát­rabb. Sze­ret­nék úgy, mint Ma­ga, ked­ve­sen és őszin­te szív­vel ír­ni. A Ma­ga le­ve­lé­nek min­den so­ra, min­den be­tű­je a fel­ke­lő nap bí­bo­ros su­ga­rá­hoz ha­son­ló­an pi­ros haj­nal­ként de­rí­ti a lel­kem és en­nek tisz­ta fé­nyé­ben lá­tom ra­gyog­ni a Ma­ga ked­ves ar­cát, az „én nap­su­ga­ra­mat”.

Iga­za van, a Ma­guk ka­pu­já­ban áll­va az éj­sza­ka min­den ér­zés meg­fa­gyott ben­nünk, de most az én szí­vem is le­ve­ti a jég­pán­célt és meg­resz­ket a sza­bad­ság­tól. Nincs ha­rag és nincs bá­nat töb­bé, fel­ka­cag a Nap­su­gár!

Még so­kat sze­ret­nék ír­ni, égő be­tűk­kel, lán­go­ló sza­va­kat, de oda­kinn vár a hor­dár. A töb­bit szó­ban, ma es­te.”
di­de­reg a vá­ros
Ki­bé­kül­nek, ös­­sze­vesz­nek, ki­bé­kül­nek, ös­­sze­vesz­nek, ho­va ve­zet ez az egész? So­ha ilyen hos­­szú te­let Bu­da­pes­ten, már­ci­us­ban Óbu­dán mí­nusz ti­zen­nyolc és fél Cel­si­us fo­kot mér­nek. Di­de­reg a vá­ros, a bí­ró­ság tár­gya­ló­ter­mé­ben meg­fagy a le­he­let, mi­kor ki­hir­de­tik, hogy nagy­apám el­ső fo­kon el­vesz­tet­te a pert só­go­ra el­len, anyám megint fe­ke­te há­rom­szö­ge­ket ír be a no­te­szé­be, de ez­út­tal nem ad­ja át ma­gát a két­ség­beesés­nek, va­la­mi­lyen cso­dá­ra vár, bár­mi­lyen­re. Montaigne sze­rint ugyan a leg­szebb éle­tek azok, ame­lyek cso­dák és ext­ra­va­gan­ci­ák nél­kül kö­ve­tik a szok­vá­nyos em­be­ri éle­tek rend­jét, de anyám éle­te so­ha­sem volt egé­szen szok­vá­nyos, ha va­la­ki­nek bel­ga ma­má­ja van, elég­gé öreg oszt­rák pa­pá­ja, és Pes­ten szü­le­tik, en­nél­fog­va há­rom anya­nyel­ve van, és so­kat ag­gó­dik a szü­le­i­ért, an­nak a sor­sá­ban min­den­kép­pen van egy ke­vés ext­ra­va­gan­cia. A fa­gyos te­let foj­tott, fül­ledt nyár kö­ve­ti, kü­lö­nös év ez, min­den­fé­le do­log elő­ször tör­té­nik meg, elő­ször ka­té­te­rez­nek egy em­be­ri szí­vet, elő­ször in­dít­ják a szov­je­tek az öt­éves ter­vet, elő­ször oszt­ják ki az Os­car-dí­jat és Baumgarten-díjat (utób­bit Ju­hász Gyu­la kap­ja), Koestler elő­ször pró­bál sze­ren­csét Pá­rizs­ban, elő­ször fog be­kö­vet­kez­ni egy vi­lág­ra­szó­ló tőzs­de­krach, apám ba­rá­ti kö­ré­ben meg ki­tör a nő­sü­lé­si láz, mind­an­­nyi­an elő­ször há­za­sod­nak. „A pél­dák ra­ga­dó­sak vol­tak – ír­ja apám az em­lék­ira­ta­i­ban –, de a cég, ame­lyet két év­vel előbb ala­pí­tot­tam egy na­gyon ren­des kol­lé­gám­mal, saj­nos nem volt elég biz­tos alap ah­hoz, hogy meg­nő­sül­jek, bár­ho­gyan sze­ret­tem vol­na azt meg­ten­ni. Tel­je­sen önál­ló, min­den­ki­től füg­get­len kí­ván­tam len­ni. Hu­szon­ki­lenc nya­rán fel­mond­tam a tár­su­lá­sun­kat. Kö­rül­be­lül eb­ben az idő­ben volt itt Lolotte pá­ri­zsi nagy­nén­je, és ak­kor dön­töt­tem: meg­kér­tem Lolotte ke­zét.” Kis­sé el­na­gyolt ös­­sze­fog­la­lá­sa ez az ese­mé­nyek­nek. Jött a gyer­mek­te­len idős hölgy, te­kin­té­lyes va­gyon örö­kö­se, aki nem­ré­gen vesz­tet­te el a fér­jét, anyá­mat min­dig imád­ta, hos­­szan el­be­szél­ge­tett apám­mal, úgy vél­te, ed­dig ros­­szul ítél­te őt meg, meg­bíz­ha­tat­lan­nak tar­tot­ta, pe­dig ko­moly em­ber, igaz úton fog jár­ni, a fi­a­ta­lok meg­ér­dem­lik, hogy meg­ad­ja ne­kik azt a bi­zo­nyos el­ső lö­kést ah­hoz, hogy kö­zös éle­tü­ket meg­kezd­hes­sék. Anyám jú­li­us ti­zen­har­ma­di­kán, el­jegy­zé­sük nap­ján ön­ma­gát és apá­mat be­le­raj­zol­ja a no­te­szé­be, ap­rócs­ka pár, fe­jük fö­lött, mint két gló­ria le­beg a két ka­ri­ka­gyű­rű. Több be­jegy­zés nincs, már csak az es­kü­vő ké­ső ősz­re ki­tű­zött dá­tu­mát ke­re­te­zi be pi­ros­sal. Ma már tu­dom, hogy ez ket­tős je­len­té­sű nap volt, csa­lá­dunk éle­té­ben a pi­ros be­tűs D day, a tör­té­ne­lem­ben gyá­szos dá­tum, az­nap a ber­li­ni hely­ha­tó­sá­gi vá­lasz­tá­so­kon a ná­ci párt je­len­tő­sen elő­re­tört.

biro 19

En­nél a pont­nál szü­le­im film­je be­ég, sem az es­kü­vői elő­ké­szü­le­te­ket, sem a lag­zit nem lát­hat­juk, a film­vász­non nincs más, csak fe­hér­ség, sze­ren­csé­re ez már úgy­is az utol­só te­kercs volt. „No­vem­ber 17-én vég­re fe­le­sé­gül vet­tem Lolotte-ot. Éle­tem leg­böl­csebb tet­te volt ez, amit so­ha éle­tem­ben meg nem bán­tam!” – így apám a me­mo­ár­ja­i­ban. Ez a mon­dat együtt töl­tött öt­ven­négy évük ös­­sze­fog­la­lá­sá­nak is te­kint­he­tő.

Delmore mo­zi­já­ból:

„Mit mű­vel­nek? Hát nem lát­ják, mit mű­vel­nek?” Delmore fel­ugor­va or­dí­to­zik, mi­a­latt a szü­lei hu­za­kod­nak a vász­non, a jegy­sze­dő azon­ban ki­von­szol­ja őt, és köz­ben szi­dal­maz­za és okít­ja, hogy így nem le­het él­ni, sen­ki sem te­he­ti azt, amit akar. Ki­csit úgy be­szél, mint­ha egy Kaf­ka-no­vel­lá­ból lé­pett vol­na elő. „Rá fog jön­ni, ha­ma­rabb, mint gon­dol­ná, hogy bár­mit is tesz: szá­mít, na­gyon is szá­mít.”

Rá­jön. Har­minc év­vel ké­sőbb ezt a fo­hászt ír­ja a nap­ló­já­ba:

„Adj ne­kem ih­le­tet és aka­rat­erőt, ki­tar­tást, jó­sá­got, tu­dást, alá­za­tot és kö­zönyt, sza­ba­díts meg bű­ne­im­től és a lel­ki­fur­da­lás­tól és szün­tesd meg a sze­mé­lyem­mel kap­cso­la­tos szó­be­szé­de­ket.” Ad­dig­ra már ren­ge­teg meg­kez­dett és ab­ba­ha­gyott no­vel­lá­ja, ver­se, re­gé­nye, mű­for­dí­tá­sa van, töb­bek kö­zött Rim­­baud Ré­szeg ha­jó­ja, amit egy­szer fi­a­tal ko­rá­ban, nem túl nagy si­ker­rel le­for­dí­tott. Már rég nem ar­ról van szó, hogy fe­lül­múl­ja if­jú­ko­ri tel­je­sít­mé­nyét, ó nem, már ar­ra sem ké­pes, hogy egy­ko­ri ön­ma­gá­hoz fel­zár­kóz­zék.
ólál­ko­dik a ha­lál
Két hó­nap­pal Hum­boldt (Delmore) ha­lá­la előtt Bellow meg­lát­ja őt az ut­cán egy pa­don. Meg­hí­zott, ar­ca szür­ke, ka­bát­ja po­ros, ke­zé­ben egy pe­re­cet tart, az ebéd­jét. Bellow ér­zi, hogy egy­ko­ri ba­rát­ja kö­rül ott ólál­ko­dik a ha­lál, oda ké­ne men­ni hoz­zá, de nem te­szi, egy au­tó mö­gé búj­va fi­gyel. Akár meg­tör­tént ez az eset, akár nem, va­ló­sze­rű­en hang­zik. „A kor­mány­rúd le­vált, s lemállt a hor­gony gú­zsa, / s hab mos­ta kék bo­rok és há­nyá­sok nyo­mát. /” – így Rim­baud. Delmore ek­kor már be­zár­kóz­va él egy má­sik vi­lág­ban, ahon­nan nem jön­nek át a se­gély­ké­rő hí­vá­sok. Két na­pig fog is­me­ret­le­nül he­ver­ni a hul­la­ház­ban, mi­re va­la­ki fel­is­me­ri.

Rész­let Robert Lowell Elisabeth Bishop köl­tő­nő­höz írott le­ve­lé­ből:

„Né­hány nap­pal ez­előtt Delmore Schwartz meg­halt New York­ban. Szív­ro­ham ér­te, ép­pen ami­kor ol­csó kis ho­telszo­bá­já­ból le­ment a hall­ba. Egye­dül volt, már egy éve szin­te meg­ta­lál­ha­tat­la­nul egye­dül, mint egy ár­nyék, mint aki il­le­ga­li­tás­ba vo­nult, csak itt-ott le­he­tett hal­la­ni ró­la. El­tűnt a syracuse-i egye­tem­ről, ha­ra­go­san el­rej­tő­zött, ami­ért nem kap­ta meg a ki­ne­ve­zé­sét. Seb­zet­tebb és gő­gö­sebb volt, mint ab­ban a dög­lesz­tő év­ben, amely­ben ő meg én olyan kö­zel vol­tunk egy­más­hoz.”

To­váb­bi­ak­ban Lowell vis­­sza­em­lé­ke­zik ar­ra a ful­lasz­tó nyár­ra, ami­kor mind­ket­ten a Har­var­don ta­ní­tot­tak, és es­tén­ként Delmore-ék kony­há­já­ban John Berryman tár­sa­sá­gá­ban te­jet és vod­kát it­tak, plety­kál­tak és köl­té­szet­ről vi­tat­koz­tak. Azo­kon az es­té­ken Delmore sa­já­tos zsi­dó hu­mo­ra min­den té­mát fej­te­tő­re ál­lí­tott, min­den­ről va­la­mi egyé­ni, zse­ni­á­lis vé­le­mé­nye volt, könyv­ről vagy em­ber­ről. Vic­celt, gya­na­ko­dott, dü­hön­gött, még­is, jó­za­nabb volt, mint ők, és éle­sebb el­mé­jű, csak meg­szál­lot­tabb, csak köd­be ve­szőbb. Né­ha mint­ha ott sem lett vol­na, ma­gá­ba süp­pedt, más­kor őrült erő­vel érez­tet­te je­len­lét­ét.

„Sem si­et­ség, sem moz­gás, sem hang, Delmore né­ma sut­to­gá­sa… (…) az­tán meg­fe­szül­nek a hú­rok, a ha­rag üvöl­té­se hal­lat­szik, – túl sok volt ez ne­künk, túl sok!”

 kép | fortepan.hu