Bikácsy Gergely

OSTIAI ESZTÉTIKA

ARANYGICCS [2000 március]

OSTIAI ESZTÉTIKA

Tavasszal az Ostián, a Cristoforo Colombo nevű strandon. Ez az utolsó állomás vonattal, utána már nincs semmi. Élénk hűvös szél a tengerparton, égetően erős nap. Gyors felhők. A kék tengeren néhány fehér vitorla. Nincs köd és pára, élesen tiszta a levegő. Csak a táj van meg, a keret valamihez, de mihez? Valami hiányzik. Eszembe jutott Johannes Mantor véleménye, aki nemcsak kiváló úszó és kiváló költője az „albán szállóknak”, hanem otthon, a Lukács uszoda teraszán roppant leleményes esztétikai szigorral szokta fejtegetni, hogy Fellini minden filmje giccs, ő bizony nézhetetlennek tartja őket, viszolyog tőlük, utálja. Mondókája sokkal tanulságosabb volt nekem, mintha dicsérné, ráadásul különleges, mondhatnám: unikum.

Vagy fene tudja, annyira mégsem unikum. Egy szegedi doctorandus-kisasszony túl „színesen olvadónak” tartja (ez nem is érdektelen), Vas István meg egyszercsak bevallja, hogy sokáig nem is szerette Fellini régi filmjeit. Az Országúton Picasso bohócait juttatja eszébe, viszont ő Picasso bohócait se szereti, hanem Watteau bohócait. Az Édes életben erkölcsi célzatosság lappang, és „ehhez az érezhető fényhez képest viszont felületesnek találtam a filmet. A Nyolc és fél már egyenesen bosszantott zavarosságának megejtő bravúrjaival, hivalkodó személyességével.” Csak a Bohócokat és a Rómát szereti, azokat viszont nagyon: „Mennyire irigylem Zelk Zoltánt, hogy olyan szép verset tudott írni a bohócokról!”
giccs-ellenesek
Vas Istvánt tehát nem, de Mantor lehet, hogy más híveket tudna toborozni Fellini-utálatához? Mondjuk az ELTE Esztétika tanszékén, sőt itt a Sapienzán is? A Fellini- és giccs-ellenesek titkos szertartásai az esztétika San Clemente kazamatáiban? De az is giccs lenne, a giccs-ellenesek világkongresszusa. A kék tengeren úszó fehér vitorla nyilvánvalóan giccs. Giccs legalább Puskin verse, ha tagadjuk, hogy az eredeti látvány, a természeti valóság is az lehet. A szerelem még nyilvánvalóbban az. Szerelmi érzés nem is képzelhető el másként. De a tudomány is giccs: „táguló világegyetem”, „fekete lyuk”, „fénysebesség”, „abszolút nulla fok” … viszolyogtató giccs-halmaz. Galaktika! ősrobbanás! Pfuj, ha finnyás akarok lenni.

orkin_the american girl

Ruth Orkin: An American Girl in Italy sorozatból (1952), scooterlounge.com

De Sica, aki a hatvanas évek elején megsértődött Fellini valamelyik neorealizmust illető megjegyzéséért, rosszmájú és éles iróniával jellemezte: „Flaiano, Pinelli, és az ő együttműködésében mindegyiküknek megvan a maga érdeme. Flaiano tiszta és világos elbeszélésmódja jól felismerhető a Fellini-filmekben. A kicsit teátrális párbeszédek az ügyes színházi szakember, Pinelli keze nyomát viselik, és a provincializmus, a manierista ügyeskedés, az átlátszó szimbolizmus (tengeri szörny, Krisztus-szobor a levegőben), a Chaplin-szerűség, meg az ideológiai kétértelműségek Fellininek köszönhetők.” Ezt írta, nem is teljesen jogtalanul, viszont dühösen torzítva. Aztán, épp mint Vas István, a Róma vetítése után kibékült ezzel a világgal.
csatakos virradat
De Sicának nagyrészt igaza van, élesebb szemű, mint egy filmesztéta. Fellini naiv vidéki fiú, tele giccses álmokkal. „Film, legyen a te neved Federico” – írta Wenders a halálakor. Pedig neki talán nincs is érzéke a szép latin giccshez. Ha a giccs boldogságára és bánatára gondolok, Fellini úgy kell nekem, mint egy falat bohóc. Szerintem ezt Johannes Mantor is érzi a Lukácsban. De az is lehet, születése előtt oltást kapott bohócok ellen. Buñuel sem tetszett neki, a Tejút nagyon nem: tán a feketén komorló Bergman kéne neki közhely-filozófiájával, bohóc helyett egy protestáns lelkész. Ők féltek csak igazán a katolikus arany- giccstől, az északiak. Halott korukban az északiak majd megszeretik. Johannes egyébként — ha nagyon akarja — még Pilinszkyt is giccsnek tartja. Ott lappang verseiben a nagyszerű és győzhetetlen, lecsupaszítottan patetikus nagy giccs. Mantorunk nem menekülhet, „a lovasok sűrű komor trappban megjönnek a csatakos virradatban”, és nyerítve leharapják a giccset szimatoló fülét. Igenis, a fülét. De azért ő is hiányzik Rómából, egyáltalán, minden ismerősömnek, mindenkinek itt kéne lennie, mondanom se kell: Róma, az aztán a legnagyobb, kitalálhatatlan giccs, ezért vágyunk úgy ide, az ostiai tengerpartra.

Csak két olasz filmrendezőt ismerek, aki nem szerette, és nem volt érzéke a giccshez, Pasolinit és Jancsó Miklóst. Közülük azért Pasolini két korai filmjében még tudta, mi a giccs varázsa. „Nem szereti a filmjeidet, Pier Paolo” — így mutatta be Jancsót Pasolininek Laura Betti. „Nem tartja őket filmeknek”. Pasolini átölelte a zavart Jancsót. „De hát a tieid sem azok, Miklós”.

Valamikor a hetvenes évek elején történt e furcsa találkozás, maga Jancsó elevenítette föl a Filmvilágban, római időszakára emlékezve. Egy évtizeddel azt megelőzően Fellini és az ifjú Pasolini is rájött, hogy egészen másképp látják a világot meg a filmet.
a lumpenek nyelve
Fellini érdekesnek tartotta Pasolini római elbeszéléseit, a nyelvezetüket. Ahogy beszélteti a kültelki figurákat. Ezért a Cabiriához alkalmazta is forgatókönyvi munkatársul. A római kifejezésekhez. Pasolini éppúgy nem volt római, mint maga Fellini. Mégis, jól tudott már „rómaiul”, legalábbis a kültelkek, a lumpenek nyelvén, amit Fellini nem értett, nem ismert. De aztán munkakapcsolatuk gyorsan véget ért. Fellininek később nagy lelkifurdalása lett, hiszen „Federiz” nevű filmvállalata nem támogatta Pasolini egyik korai tervét. Ez a korai terv nem más, mint az Accatone (a Csóró), az olasz film egyik legszebb és legkínzóbb remekműve.

Fellini kicsit elvicceli kapcsolatuk történetét. Pasolininek majdnem kettétörte alig induló rendezői pályafutását. Egy biztos, nem voltak egymásnak valók. Fellinit mindenfajta eszme, ideológia, minden politikai téma vagy üzenet taszította. Szerintem azért, mert kitűnően ismerte saját képességeit: nem tudott volna, ezért nem is akart filmet csinálni ilyesmiről. A Dolce vita, melyben mégis megkísértette a Nagy Társadalmi Problematika, a leggyorsabban fakuló filmje. Egyszer a Lityeraturnaja Gazetta arról faggatta, miért a régi Róma emlékeiről és hatásáról, miért nem a mai külvárosok szegényeiről beszél műveiben. „Mert nagy tál spagettit ettem, és most aludni akarok” – válaszolta, és ezt Moszkvában okos ideológusok hosszan kommentálták.

Megjöttem Rómából, és hazautazásom után is vettem egy ideig a Repubblicát, bár gyorsan halványodott benne – inkább „kihalványodott belőle” – az élet, a város, a nyelv.
kibuggyanó húsom
A levelezési rovatot azért mindig elolvastam. Barbara Palombeli szerkesztette, nincs az övénél gyönyörűbb név. A napi levélre válaszolt is röviden (inkább jegyzetet fűzött hozzá). Fényképről kicsit a több magyar filmben, például Makk Egy erkölcsös éjszakájában is játszott Carla Romanellire hasonlít. (Az új magyar filmlexikonban már nincs benne.) Az 1999. június 26-i számban egy kövér olvasónő panaszaira, és a fogyókúra egészségi problémáira egy másik olvasó ezt írta: „Francescának hívnak, és 33 éves vagyok. Magas, nagyon telt (anyám kövérnek mond, és meglepődik, hogy a férfiak megfordulnak utánam, pedig mindig ez történik). Hatalmas mellem van, és éjfekete hajam. Vonzó vagyok. Sokat szeretkezem, kibuggyanó húsommal önmagamat adom. Még sohasem utasított vissza egy férfi sem.” – És megadja teljes nevét, meg az email címét: Francesca Mazzucato, vet8127@iperbole.bologna.it.

Fellini Rómában, fondazioneitalianelmondo.com

Fellini Rómában, fondazioneitalianelmondo.com

Bolognában egy napot töltöttem huszonöt éve, közhelyes műveltség-anyag jut eszembe, meg az, hogy álltam Európa legmagasabb kupolájú székesegyházában, mások szerint a Vatikán, megint más értők szerint a londoni Szent Pál székesegyházé a legmagasabb. Ifjú voltam és tudatlan: aztán életemben először mellbe- vágóan jó kávét ittam a sarki presszóban. Bologna déli határában van egy nagy domb (kis hegy), annak a tetején meg egy furcsa és érdekes, csillagvizsgálóra hasonlító épület, Firenze felé az autópálya sokáig kanyarog alatta. Ezenkívül Bolognában minden ház vörös téglaépület. Ennyit tudok Bolognáról. A hatalmas mellekről Fellini jut eszembe persze, a Trafikosnő, meg ilyesmi, Saraghina. Meg hogy Antonioni Éjszakájában a levélíró Francesca nevéhez hasonló nevű színésznő játszott egy Mastroiannit ismeretlenül magára húzó elmebeteg szép nőt: Anna Mazzacurati. (Valószínűleg csak én jegyeztem meg az epizodista nevét.)
én is félek a nőktől
Bolognai születésű Weise Dóra élettársa is, ha jól emlékszem. Dórának szép és nagy almamelle volt. Ringlómelle? Nehéz leírni. Fehérhúsú csoda-jonatán. „Idared” alma fehérben. Sima birsalma. Inkább anyás, mintsem kihívó. Ez a mell nem tud büntetni, éreztem. Mint minden pasas, én is félek a nőktől. Vagy féltem.

Huszonöt évesen, 1967 őszén forintot is, lírát is bedobtam bal vállam fölött a Trevi kútba, azután mégis úgy alakult, hogy hosszú évtizedekig nem jutottam el Rómába. Valamikor később egy lány ismeretlenül felhívott, rekedten fátyolos volt a hangja, hogy egy barátnőjétől hallja, hogy én Róma… hogy jönne velem, de mikor és izé és hogyan is… és rögtön megriadt, ismeretlenül szidalmazott a telefonban – lecsapta, vissza se hívott, én se őt… nemsokára tébolydába került, elektrosokkolták.

…Megint múltak az évek, mint Fellininél soha, csak az epikus filmekben. Mindenféle szerelmi csalódások és válások után – inkább közepette – , mikor már majdnem megöregedtem, akkor találkoztam Weise Dórával, a szelíden jutalmazó mell tulajdonosával. Róma ígérete akkortól nekem évekig ő maradt. Nem úgy, hogy Róma „ígérte” volna Weise Dórát, ha majd ott leszek – hanem fordítva: ez a Fellini-keblű, de fiús lány ígérte Rómát. Párizsban élt, mert ott járt egyetemre.
metrósztrájk idején
Párizsban ismertem meg egy magyar filmhéten: épp indult Rómába olasz vőlegényéhez. Eleinte a filmeken kívül nem tudtam vele miről beszélni, csak azt láttam, hogy nagyon értelmes. Szép és élénk. De külsőre, ahogy mondják, „nem az én zsánerem”. Rövid, fiús hajú, szőke. Nem tudtam vele miről beszélni, de akkor olvastam Moraviától a Leselkedőt, tele van kukkolással, maszturbálással, apagyűlölettel, mazochizmussal — na, gondolom, ez jó lesz metrósztrájk idején Párizsban. Majd erről beszélünk. A Barbès-Rochechouart randább hely, mint a Körút és Rákóczi út kereszteződése, de Weise Dóra ilyen helyeken adott randevúkat, holott a párizsi olasz nagykövet házában lakhatott a Comédie Française közelében, a Molière-szobor mellett. De ő az arab Párizst, a mocskos Párizst, a szegény Párizst is szerette. Tudott kicsit olaszul. Aztán már jobban tudott, mint én. Olasz regényekről beszélgettünk, Moravia helyett Sciascia került szóba. Rossz, didaktikus írónak tartom. W. D. azért ismerte, mert a vőlegénye az Olasz Radikális Párt képviselője volt, és Dóra is belépett az Európai Radikális Pártba. ’91 karácsonyán lépett be Pesten, az itteni irodán. Sciascia a párt „nagy írója”, és a híres pornósztár Cicciolina is ennek a pártnak volt a képviselője. Nekem valahogy Cicciolina rokonszenvesebb volt. Pesten két évig laktam a József Attila-lakótelepen Cicciolina anyukája lakásának közelében (Lobogó utca), de a híres szomszédságról csak akkor értesültem, amikor egyik nap tömeg verődött össze egy nagy Mercedes mellett. Ő az, hazalátogatott.

Hatalmas, szép mellek, kerek, tömött, erős, de halk: fogni, gyötörni, hódolni valók. Fiús alkat (kicsiny, erős, fiús fenék) dúsan szép mellekkel. Rövid haj, s főleg, s megint a meleget ígérő mellek. És nem Cicciolináról beszélek, Weise Dóráról beszélek. Az egyetlen szőke, rövid hajú, fiús fenekű nő, akivel jó volna az ágyban, és akivel napokig tudnék beszélgetni is. Élénken, gyorsan gondolkozott, érdekesen beszélt, csengő hangon.

Nem szerette a saját mellét. Ez fejbe vágott. Mintha vaskeményen maga a melle ütött volna meg. Hűdötten hallgattam, ezt én nem bírtam megérteni. Nekem hűs hegyi templomom volt mind a kettő. Magyarázta, hogy a melle miatt nem lehetett se sprinter, se 800-as futó. Futó akart volna lenni, versenyző, sportgazella? És a mellére fogta, hogy nem sikerült? Panaszba csomagolt álszerény dicsekvés? De nem: igazán duzzog a mellére, neki bánata volt a szép melle.

(A fenti öt sorban hatszor szerepel a „mell” szó, ráadásul kettőt kihúztam. Fetisizmus? Egy halálos drog szelíd árnyéka?)
mit tükröz?
Dóra tolmácsolt, szakdolgozatát írta, alig ért rá. Néha ott vártam a Censier-egyetem előtt, hazakísértem. Ha jó idő volt, átmentünk a Jardin des Plantes-on a 63-as busz megállójához. A rue de l’Arbalète sarkán levő boltban megvettem Buñuel egyik mestere, Gómez de la Serna Mellek könyve (Les Seins) című kebelbibliáját. Egy marseille-i kiadó jelentette meg, szép kiadásban. A „kebel” szó különben nem jó, használhatatlan. Hamis. Les Seins! Gómez se használ más szót, csak ezt az egyet, hogy „seins”, legalábbis franciául. Magritte (vagy Delvaux) képe a címlapon. Majdnem csupasz mell ovális tükörben. Ezen a tükrön is lehetne bámuldozni. Mit takar, mit tükröz? A szövegek mintha Örkény, de egy nyugati Örkény egy- és hárompercesei volnának, bár az alaphangot Szép Ernő lírája adná. Nem is Szép Ernő, egyáltalán nem ő. Szerb Antal inkább, Karinthyba oltva. Vagy ő sem. Nincs ilyen írónk, mint Gómez de la Serna. Fennkölten ír és hűvös rajongással elegy józan reménnyel a mellről. A francia szó nem az igazi, magyarul és spanyolul is jobb: „segno”, „pecho”, esetleg „teta”.

Mi a mell olaszul? Dóra azt mondta, örökké barátok leszünk.

Daniell_starlet

„Hűs hegyi templom?” Furcsa talán dús és szép – mondhatjuk: virágzó – mellekre ilyesmit mondani. Pedig nekem az volt. Barátságosan hívogató templom, látványünnep és nem imahely. Gómez de la Serna több tucatnyi jelzője közül egyik sem illett a Dóra melleire. Néha érinthettem meg csak őket, akkor is inkább mint műtárgyakat. Arányosak voltak, egyáltalán nem a Trafikosnőé, amiknek dinnye-szorításában megfullad az Amarcord kamaszfiúja. Pedig majdnem olyan hatalmasak, csakhogy mintha nagyságuk közönyösen hagyta volna őket magukat. Nem szégyellték, nem voltak büszkék sem, békésen tűrték önmagukat, mint valami régóta, de csak félig alvó vulkánok. Anyás, jóindulatú, nyugtatóan bátorító, békés mellek voltak, kicsit ápolónőiek, mint akik valaha gyilkos dühvel megtagadták ugyan a kurvás mell lehetőségét, kitagadták maguk közül, mint tolakodó rokont, de most már erre a haragra sem emlékeznek. Halkan mosolyogtak, nem tudtak ezek a mellek félelmet keltően felcsattanni. Ha kértem, s ha nagybetegnek látszottam – néha az voltam – , nem utasítottak vissza.
alattomos erotikájú
Dóra összehozott egy Frédérique Ivanès nevű örmény lánnyal, az ránézésre is izgatott, fekete, vad, lomha erotikájú kamasz egyetemista. (Mint egy kevésbé szép, átlagosabb Isabelle Adjani A pofon című filmben.) Professzorként mutatott be, Frédérique udvariasan kérdezgetett a spanyol és az olasz filmről. Négyesben elmentünk Fontainebleau-ba kirándulni. Hideg novemberi nap. Gyalogoltunk a nagy, késő őszi-kora téli erdőben. Eltévedtünk, térkép fölé hajoltunk. Miért lomha? Inkább alattomos erotikájú lány volt Frédérique, és csak kicsit később derült ki, hogy nem kellek neki. Nála megmaradtam professzornak. Párizsba visszaérve éjjel dadogva hívott fel, hogy elnézést, biztos most megharagszom, ő nem szokott ilyet csinálni, hogy mégse, de bizony most úgy gondolja, hogy mégse… Dóra szerint szerelmes volt egyik tanárnőjébe. Negyedikként jött velünk egy Nathalie Castagné (vagy Castagna?) nevű fiatal nő is, azt mondta, ő csinálta egy Fellini filmnek, a Hold hangjának a francia feliratait. De angol nyersfordítás alapján. Olasz-francia neve ellenére hollandnak látszott, legalább olyan szép és méretes almamellekkel, mint Dóráé. Sokat nevetett a nagy hidegben. Dóra is tudott nevetni.

Nem volt elég Frédérique Ivanès fura telefonja. Mi két nap múlva mentünk volna egy olcsó charter géppel Rómába, terv szerint, ahogy Weise Dóra megígérte: én vele megyek Rómába, a barátainál meg a vőlegényénél fogunk lakni, és pastasciutta con sugo és bruschetta és mozzarella és mortadella és suppli alla Romana és saltimbocca alla Romana, végül maritozzi alla Panna, és minden finom római ételek-italok, és mindent megmutat Rómában, de mindent, ha ott leszek vele, még a vőlegényével sem törődik, csak énvelem, napfény a ligur tenger partján, aranypalota.
anti-professzori hiúság
A Tuilériákból Fontainebleau-ba tette át a császári székhelyét Napóleon. Hároméves fiát kinevezte Római Királynak. Bíztam ebben az összefüggésben: „Fontainebleau-Róma”. Hiába bíztam, csalódnom kellett a napóleoni párhuzamban: hogy Frédérique visszautasított, az csak bosszantott, és sértette anti-professzori hiúságom, de Dóra is egyedül utazott a Tevere-városba. Semmi üzenetet nem hagyott nekem, többet soha nem is láttam, így ért véget egy másfél éves cserépkályha-forró barátság. Tán mert a cserépkályha sohasem forró, csak anyásan meleg (mindenkihez, mondják a cinikusabbak).

Nélküle láttam a piramist és a temető-macskákat. Nélküle ültem az egykori C-villamos fölötti kőpárkányon. Ma 30-as villamos, ott zakatolt a kőpárkány alatt. Nem lettem római király, viszont legbelül jó ízlésű és igaz csecsemő maradtam, aki sokáig érzi még azoknak a fehérnagy almamelleknek az ízét. Vigasztaló templom-íz, langyos. Rómában már nem kerestem Weise Dórát, se ősszel, se tavasszal. De örökké hálás maradok neki. Látott sírni más nő miatt, és én is láttam sírni őt. Semmit nem szégyelltünk egymás előtt. Ő nem sokra becsülte, de a kezembe adta, hogy ne sírjak, és mosolygott, hogy kincsnek érzem a mellét. Ez az emlék többet ér talán, mint bármilyen korona. lperbole.Bologna.it? Semmiféle levelezési rovatnak semmi köze hozzá.

Az ostiai tengerparton vagyunk, a Cristoforo Colombón. Erős szél. A kék tengeren néhány fehér vitorla.

felső kép | Anita Ekberg a Dolca Vita forgatásán (1960), nolanfans.com