Beney Zsuzsa

MINT IZZÓ FAÁGAK

1991 nyár

MINT IZZÓ FAÁGAK

A szerelem nem csak érzés; egyáltalán nem csak két ember egy­másra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbe­széde egy harmadik tárgyon át: a másiknak szakadatlan jelenléte, felhívása az együtt-figyelésre s a világ jelenségeinek egymásra-vonatkoztatására; a szerelem a világot nem szűkíti két ember kap­csolatára, hanem egyetlen lehetőségünk arra, hogy abban a fény­ben ragyogtassa fel, melyet teljesnek és hitelesnek érzékelünk. Egyedül a szerelem izzásában válik a világ káprázatból valósággá; nem a dolgokra vetődő fény élesebb, hanem maguk a tárgyak ragyognak fel, és belső fényükben, melyek mint a kilobbanásuk fenyegető veszedelmében felnyúló gyertyalángok, a legutolsó pillanat teljes­ségével töltik be a lelket. Éppen ezért, mint keserű erek a csordultig mézes gyü­mölcsben, rejtekutakon, melyeknek szeszélyes kanyargásai szemmel, érzéssel és ráhangolódással is követhetetlenek, mindig szétárad benne elhamvadásának folyto­nosan megújuló félelme — hiszen a szerelem törékeny és múlandó érzés csupán, két ember egymásra találása, összekapcsolódása és meg nem szakadó párbeszéde egy harmadik tárgyról: a világnak e kapcsolatban létrejött teljességéről — de mú­landóságának reszketegségében, e folytonosan vibráló gyertyafényben mégis min­den pillanatában elmúlhatatlanul örök. Zuhatag, mely magával sodorja életünket, folyam, áradás a kezdettől az elmúlásig, de benne az idő gömbölyű cseppekké válik, minden pillanat önmagába fordult kör, szivárványos buborék, mely magába zárja a világot, és gyöngy is, melyet a világ izzad ki magából; gyönggyé lett verejték a világ bőrén, a szenvedés verítéke, hiszen a szerelem mindig szenvedés, bol­dogsága is az: a túlfokozottság szenvedése, az élet átemelése a lét közegébe — éppen ezért, még az összesimulás védettségében is fogvacogtató, világvégi ma­gány, mert minél meghittebb a hajlék, melyet két ember egymásnak épít, annál sodróbb a semminek szélvihara, mely e hegycsúcson álló kunyhót fenyegeti; minél melegebb a közös tűzhely, annál jegesebb a külső hideg, mely azt körülveszi; és a szerelmesek minél inkább óvják egymást, annál inkább szolgáltatják ki a pusztulásnak önmagukat.
összefonódás
Ezért a testek egymásba kapcsolódó tagjai, melyek mint izzó faágak fonódnak össze és roppannak meg egymás súlya alatt, valójában a minden éjszakánál bársonyosabb sötétbe hullanak, a lélek világító sötétjébe, mely fényesebb a napvilágnál, s melyben a külön és az együtt másféle látás szerint válik el egymástól, mint a felszínt megvilágító fényben: a lélek egyesülése, mely a testi szerelem kegyelmi pillanataiban megtörténhet, képes arra, hogy a világnak máskor mindig felszínek­kel határolt, most határok nélküli, belső valóságosságába burkoljon; mert az összefonódás nemcsak érzés, két ember találkozása és szakadatlan egymásban-jelenléte a csoda által, hanem erő, mely képessé tesz e csoda felismerésére és felidézésére is. Ez a csoda a létezés olyan intenzív, olyan feszült, és éppen ezért olyan szenvedésteli átélése, amely a kihűlt anyagot újraéleszti a teremtés leheletével. Belőle fakad a szeretet soha ki nem apadó forrása; belőle a teremtés, és a teremtett világ általa marad fenn.

A szerelem egy másik test és egy másik lélek kovakövén szikrázik fel — de aztán olyan örökös lánggal lobog, mint a soha el nem emésztődő csipkebokor. A szerelmeseknek megadatik, hogy szüntelenül e misztikus izzásban, lét és nemlét egymást égető extázisában élhessenek: Istenbe és Isten hiányába is szerelmesek.

kép | Pablo Picasso: Szerelmesek