Bene Zoltán

ÉGI KŐ

[becsapódás]

ÉGI KŐ

Miután a pánikon túljutottunk, az egykori igazgatóhelyettes úgy határozott, nekem kell elvinni a kislányt a fővárosba, a követségre. Nem értettem, miért engem választott, minden szempontból észszerűbb lett volna, ha valamelyik kolléganőre bízza a feladatot. Próbáltam vitatni, de a többiek leintettek. Megmagyarázták, hogy nem üldögélhetek az odúmban és ábrándozhatok naphosszat. Vonogattam a vállam, de nem ellenkeztem. Bár nem szívesen mozdultam ki megszokott környezetemből, és kivált nem éreztem nagy kedvet egy bakfis pátyolgatásához, hamar beletörődtem, hogy én utazom. Az irodán dolgozó, szigorú tekintetű nők kiállították az úti okmányokat, aláíratták velem a felelősségi nyilatkozatot, átnyújtották a retúrjegyeket és adtak némi zsebpénzt. A másnap reggeli vonattal indultunk, a kalauz a számunkra foglalt kupéba kísért. Közel ezer kilométer állt előttünk, keresztül egy hideg és ismeretlen országon. A rám bízott kamasz egykedvűen bámulta a fülke ablakán tükröződő önmagát. Odakinn minden sötétbe burkolózott. Ritmusosan csattogtak alattunk a kerekek. Nem szóltunk egymáshoz. Lopva figyeltem. Észre kellett vennem, hogy már nem gyerek. Hátradőltem az ülésben, átadtam magam a szerelvény ringatásának. Különös érzéssel töltött el, hogy legfeljebb hét évvel lehetek idősebb nála. Nevezhetném a diákomnak is, csakhogy soha nem tanítottam. Itt ismertem meg, a táborban. A szemem sarkából végigmértem újra és újra. Kénytelen-kelletlen konstatáltam, hogy kimondottan csinos. Akár egy igazi nő. A szorongás úgy ömlött szét bennem, mintha a vénámba fecskendezték volna.

− Alszik? – kérdezte a lány.

− Nem.

− Ehetnénk majd valamit.

− Láttam fölszállni egy fickót, kis, kerekeken guruló büfét tolt maga előtt. Ha ideér, eszünk.

− Kávét is ihatok?

− Ihatsz.

Bámulta tovább az ablakon kirajzolódó portréját. Lassan kivilágosodott, az üveg áttetszővé vált, s bár továbbra is őrizte a vonásait, tükörkép-arcára kirajzolódott a táj. Bájos lányarcon kies tájkép. Alacsony, görcsökbe dermedt fák suhantak tova a dimbes-dombos, hó borította vidéken.

− Kicsi koromban, otthon, a testvéremmel mindig számoltuk az állatokat a vonatból. Gyakran utaztunk. A nagyszülőkhöz.

− Én is sokat utaztam.

− Látszik magán – nem fordult felém, miközben beszélt. – Gyakorlott.

Erre inkább nem reagáltam. Képtelen voltam eldönteni, gúnyos vagy tárgyilagos kijelentés volt.

− Nagyon hideg lehet odakinn – jegyezte meg.

− Ebben az országban télen nagyon hideg van – morogtam, csak hogy ne maradjak csöndben.

− Viszont nincs háború. – Kimondta a szót, amit régóta kerültünk. Amikor megérkeztünk ebbe az északi államba, úton-útfélen a harcokat emlegettük. Később egyre ritkábban vettük a szánkra, végül teljesen elhagytuk. Mire föladtuk a reményt, fölhagytunk a háború kifejezés használatával is, szinte kikopott a nyelvünkből.

− Maga szerint hazamehetünk valaha is?

Olyan természetes hangon tette föl a kérdést, hogy belém szorult a lélegzet. Talán a kezem is megremeg, ha a legjobb pillanatban ki nem nyílik a fülke ajtaja és azon a megszokhatatlan viking torokhangon nem kínálnak reggelit meg kávét.

− Mit kérsz?

− Tojásos szendvicset, ha van. És feketét.

Két tojásos szendvicset és két híg, kávénak gúnyolt löttyöt vásároltam. Beleharaptunk az ételbe. Ízletes volt.

− Maga szerint hazamehetünk valaha is? – ismételte útitársam, teli szájjal, mégis érthetően.

Lenyeltem a falatot, belekortyoltam a gőzölgő italba.

− Még egy háború se tartott örökké – bölcsködtem reszelős hangon.

− Száz évig igen.

Igaza volt. Ha nem is szó szerint, mégis igaza.

− Az régen történt.

Bólintott. Mintha rám hagyta volna. Okos enged, szamár szenved. Miközben én lennék az idősebb. Úgy hét esztendővel. Tehát az okosabbnak is nekem kéne lennem. Különben is, én vagyok a tanár, ő a tanuló. Mindenesetre valamikor én voltam és ő volt. Megettem a maradék szendvicset, mogorván kortyolgattam a kávét. A lány is végzett az evéssel, újra a kinti világot szemlélte. Nyaka kecsesen ívelt a vállától a tarkójáig, összefont, dús, sötétbarna haja olyan vastag lehetett, mint az alkarom.

− Szerintem sokára – bökte ki egy idő múlva. – Sokára mehetünk csak haza. Ha egyáltalán…

− Ezt nem tudhatjuk – ellenkeztem. – Senki meg nem jósolhatja.

Nem vitatkozott, noha biztosra vettem, hogy nem győztem meg.

− Hogyan történt? – kérdeztem most én.

Felém fordult, megigazította a haját, azaz a bal válláról átdobta a jobb vállára a varkocsát.

− Nem tudom, egyszerűen kicsúszhatott a zsebemből.

− Nem a nyakadban hordtad?

Rázta a fejét.

− Az olyan dögcédulás…

Ebben is igaza volt. Éreztem az ingem alatt, a bőrömön a plasztik lapocska érintését. Tulajdonképpen egyetlen pillanatra sem tudtam megfeledkezni róla. Mint valami tompa, kellemetlen, sajgó fogfájás, nem tágított. Rajta a fényképem, a nevem, az ujjlenyomatom, információ a vércsoportomról, a DNS-emről.

− Nem írták elő, hol hordjuk.

− Jó fejek – csúszott ki a számon.

A lány elmosolyodott. Ragyogó, hófehér mosollyal.

− Maga se rossz fej – kedveskedett. – Abban a suliban tanított, ahová jártam. Emlékszem magára.

Zavarba jöttem, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak, miként reagáljak. Talán észrevette, milyen kínos ez nekem, és ki akart segíteni, talán nem.

– Pontosan mi történik majd?

− A követségen ellenőriznek, kikérdeznek, kifürkészik a titkaid, végül kiállítanak neked egy új kártyát, ott alszunk, és holnap reggel jövünk vissza – hadartam. Mintha nem lettünk volna tisztában az utunk céljával.

− Hogyan létezhet követség, amikor talán már országunk sincs?

− Jó kérdéseket teszel föl – nevettem kényszeredetten. – Az emigráns kormányt nevezzük követségnek. Te is tudod. És én sem értem, miért.

Újra elmosolyodott, aztán ismét a külvilág felé fordult. A táj alig változott. Ugyanazok a dombok, ugyanazok az alacsony fák, ugyanaz a végtelen hómező. És ugyanaz a kattogás a lábunk alatt.

− Hamarosan át kell szállnunk – szóltam kisvártatva. – Készülődhetünk, pár perc csupán. Aztán lesz csaknem egy óránk a csatlakozásig.

− Körülnézhetünk az állomás környékén?

− Nem tudom. Talán.

Öltözködni kezdtünk. Nem segítettem föl a kabátját, azzal elismertem volna, hogy valódi nő, már nem gyerek. Kibotorkáltunk a folyosóra. A szerelvény begördült egy rendezőpályaudvarra. Időközben csaknem teljesen kivilágosodott. Az órám fél tízet mutatott.

– Nem ebben a városban történt a becsapódás? – kérdezte útitársam, mikor elsuhant mellettünk az állomás nevét hirdető tábla.

– Jó megfigyelő vagy.

– Nem olyan régen olvastam róla.

– Tízéves lehettem akkor − meséltem. − Otthon is minden újság az eseményről cikkezett, minden tévécsatorna azzal foglalkozott napokig. Három belvárosi házra zuhant a meteorit fényes nappal, mégse halt meg senki, mert nem voltak otthon. A három ház viszont eltűnt. Néhány tudós úgy vélte, a hő miatt szublimálódtak, de a legtöbben csak széttárták a karjukat.

– Azóta sincs magyarázat – bólogatott nagy komolyan.

Csikorogva fékezett a vonat, nagyot rántott rajtunk, mielőtt megállt. Lekászálódtunk. Arra számítottunk, a peron süt majd a fagytól. Semmi ilyesmit nem tapasztaltunk.

– Fűtik a járdát – morogtam magam elé. – Eszméletlen…

Az állomásépületben megkerestük a rendőrőrsöt, bemutattam az utazási engedélyünket az ügyeletes tisztnek. Megtudakoltam, elhagyhatjuk-e az állomás épületét a csatlakozás érkezéséig. Nem emelt kifogást.

– Elég gyatrán beszél angolul – állapította meg a lány, miközben lefelé igyekeztünk egy díszes, kacskaringós lépcsőn. A megjegyzést elengedtem a fülem mellett. A lépcső kupolás terembe vezetett, ahol tucatnyi bőröndös, hátizsákos ember lézengett. Átvágtunk közöttük, kiléptünk a vasútállomás előtti csinos terecskére. A hideg szinte pofon vágott. Másodpercekig topogtunk egymás mellett tanácstalanul, körbe-körbe tekintgettünk.

– Hátha találunk valami emlékművet a becsapódásról – morfondíroztam félhangosan.

– Múzeumot – igazított ki. – Az égi kő múzeuma, vagy valami hasonló néven nyitottak egyet néhány éve. Ott őrzik a követ. Már ami megmaradt belőle. Olvastam…

Elismerően pillantottam rá. A zavarom nőttön nőtt. Nem elég, hogy módfelett csinos, tetejébe határozottan értelmes is. Hogy ne mondjam, izgalmas.

A terecske közepén információs tábla állt. Megkerestük rajta a múzeumot: alig ötvenméternyire lehettünk a bejáratától. Először balra, majd a második sarkon jobbra kellett fordulnunk, hogy oda lyukadjunk ki. Mire eljutottunk a célunkig, mind a ketten csontig átfagytunk. Mínusz huszonöt fok lehetett. A múzeum vasalt kapuja magától kitárult, ahogy a közelébe értünk. Zárt belső udvarba jutottunk. Széles mosolyú albínó fogadott bennünket. Nem értettük a csikorgó-hörgő viking hömpölygést, amit üdvözlés gyanánt ránk zúdított, csak bután vigyorogtunk. Mutattam neki a passzusunkat, ő gondosan áttanulmányozta, s miután a végére ért, még szélesebbre húzta a száját, miközben beljebb tessékelt bennünket. Félhomályos, ablaktalan helyiségbe jutottunk. A mennyezetből és a falakból foszforeszkáló fény szivárgott. Az albínó becsukta mögöttünk az ajtót. Egyedül maradtunk a szobában. A közepét hatalmas márványasztal foglalta el, az asztalon alaktalan kődarab hevert. Az asztalt és a gigantikus kavicsot derékmagasságban fémkorlát vette körül. A kő kékes fénnyel derengett. Nem kívülről világították meg, a szikla mélyéről szűrődtek elő a kékes sugarak.

– Hát ez az a híres meteorit – suttogtam áhítattal.

A lány néma maradt. Odalépett a korláthoz, hogy minél közelebbről megvizsgálhassa az égből hullott testet; én hol a sziklából szivárgó sugarakat követtem a tekintetemmel, hol őt figyeltem. Hosszú percekig álltunk így, szótlanul, moccanatlan. Legalábbis mikor kifelé indultunk, úgy hittük, perceket töltöttünk a meteorittal.

A fedett udvarban senkit nem találtunk. Ahogy a kapu felé mozdultunk, szárnyai ezúttal is maguktól kinyíltak. A kapun kívül, a városban egycsapásra elmúlt a hideg. Fölengedett a fagy, a nap bágyadtan, sápadtan, mégis kellemesen cirógatva sütött. Legalább tíz fok lehetett, fagypont fölött.  

– Hogy lehet…? – néztünk egymásra riadtan.

Jobbra, aztán a második sarkon balra fordultunk, mégsem tárult föl előttünk az aprócska tér, ahonnan indultunk, szaladtunk hát tovább, ám egyre csak újabb utcák és egyre újabb utcasarkok vártak, sehol sem öblösödött térré a város, sehol sem találtuk az vasútállomást. Utca, házfal, sarok, utca, sarok, házfal, falház, rasok, actu, fázhal, acut, koras, sarok, házfal, utca – és egyszerre, váratlanul ott álltunk a vasútállomás előtt. Berohantunk a váróterembe.

Egyenesen a vasúti rendőrség karjaiba. Remegő kézzel húztam elő a belső zsebemből és mutattam úti okmányainkat. Az egyenruhások csóválták busa fejüket, miközben áttanulmányozták a pecsétes papirosokat. Angolul gagyogtam, próbáltam megtudni, mi a baj, de a két rendőr válaszra sem méltatott. Közrefogtak bennünket és bekísértek az állomás rendőrőrsére. Nem durván, mégis határozottan lenyomtak mind a kettőnket egy-egy székre.

– Ezek a papírok két hónapja és három napja lejártak – foglalt helyet velünk szemben egy nagydarab, melírozott hajú nő. Tiszta, szép angolsággal beszélt, még én is könnyedén megértettem. – Azóta keressük magukat. Nem utaztak tovább, nem érkeztek meg a fővárosba, a követségük, ahogyan önök nevezik, nem tud magukról. Föltételeztük, a törvényes út helyett az illegalitást választották.

Rémülten meredtünk egymásra. A drabális nő intett a rendőröknek, azok fölcibáltak a székből mind a kettőnket és elvezettek, engem balra, társamat jobbra.

Most egy cellában ülök, a priccsen. A sarokban vécécsésze, a szemközti falon lehajtható asztalka, mellette vasszék, a plafonba épített világítás hangyányit erősíti az egyetlen ablakon beszűrődő soványka napfényt, a fejem fölött üres falipolc. Számtalanszor tettem már vallomást. Olyankor földalatti folyosókon át vezettek az ügyészségre. Mindig úgy mondtam el mindent, ahogyan történt. Szóról szóra úgy, ahogyan emlékszem arra a napra. Az emlékezetemmel azonban baj lehet, mert kiskorú megrontásával vádolnak. Útitársam ugyanis (ezt állítják) várandós. Engem okolnak. Vele magával, mióta elválasztottak bennünket, nem találkoztam. Annak pedig már vagy három hete. Bár több is, kevesebb is lehet, az időérzékem végleg megbolondult. Nem tudok elszámolni két hónappal. Két hónappal adósa vagyok a világnak – két hónappal adósom a világ.

kép | Pierre Soulages festményei, tate.org.uk