Horgas Béla

BELSŐ BESZÉDEK

2002 július

BELSŐ BESZÉDEK

Mindegy, mi, hol: hallom, hogy zizeg.
Kettőnk közt a kócmadzag is forró
dróttá lesz, ahogy landol a hegy és
beérik képzeletünk.
Nem mutatvány, és látni, jó.
De nem válaszol és meg se véd.
Figyel, hogy mi ez akkor.
Érzékek automatái csak, dehogy.
Mindig tudta, hányadán áll és mi mivé.
Önsúlya hova viszi. Dehogy tudtad.
Soha.
Bizonyos mondatok a szájban
mint romlott lepedék, készen: ne ki, ne.
Hova hát. Mi legyen velük.
Tagadja?
Vagy fordítva talán? Gennytől me-
részegen, mint mű-jégen, epezöld rózsa-
színben, giccsé alázva áriázni vérző apa-
szív pojáca-polcain?
Milyen előregyártott, s hogy villog,
mennyi részlet! Mégse, leszakadna.
De akkor miként, ha sehogy?
Vagy szétszaggatni, ütni-vágni, végleg?
Az egészet?
Hogy hányt a minap is. Vírustól
bár. Émelygés korcsolyáztatta. Vonszolódás.
És vonszo-
lódás közben lódik, súg neki:
a halálnál is ostobább alább már ne
zuhanjon veled.
De tudja: utána van. Úton.
Meddő kitéréseit, héjakat söpör itt?
Várj. Vers, eredj, légy mindenevő, segíts.
Mire várok?
Az se számít. S ezek nem belső személyek.
Hangok olcsón, zizeg és lötyög.
Vagy beszorul.
Törik.
Darabjaim közt a történet körvonalai.
Képsorok futása kitartva, hosszan. Aztán elmosódik.

kép | Molodec, shutterstock.com