Bécsy Ágnes

KESERŰ MADZAG

2008 február

KESERŰ MADZAG

Négy kép: 1956

1.

A Petrezselyem utca mindig szolgált szenzációval. Meredeken zúdult le a nagyapámék házára (a Bartók Béla utcán), így ami fönn elszabadult, az rendszerint meg sem állt az ablakig, melyben sóvárgás okán és okulás céljából oly gyakran álldigáltam. Egyszer aztán, mikor már nem álltam ott, a hatvanas évek végén, egészen keresztülhömpölygött a házon, s születésem dicstelen, ám emlékteli helyén vájt magának folytatást (Kodály Zoltán út néven), így gázol át az egyén sorsán a történelem!

A Petrezselyem utcát egyébként mindenki így hívta. A postás is. Pedig a hivatal néhány éve az aradi vértanúkról nevezte el. Akiket ezért az én kora- és kényszerérett logikám valami sötét komcsiknak gondolt, míg el nem hintettem gyanakvásom jeleit családi körben. Nyomasztó történelmi tévedésem gondos korrigálását azonban nem fogadtam maradéktalan megkönnyebbüléssel. Ómi ehetetlen gezemice leveseiből gondterhelten piszkálgattam a tányér szélére a petrezselyemből képződött keserű madzagokat.
egy csapat úttörőféle
Miután a tányérban vívott ideológiai harc eredményeképpen kitapasztaltam a vértanúságot, az utcanév egy csapásra megváltozott. Akkoriban történt ez, hogy a szép napos délelőttön végigvonult rajta egy csapat úttörőféle, de mert 1956 október huszonvalahanyadikát írtunk, a fiúkon nem volt nyakkendő. Meg tanár se volt velük. Mégis sorban, párosával, egy ütemre lépdeltek, kis papírzászlókkal a kezükben, melyek közül egy se volt piros. Katonás marsukat pedig az a teli torokból kiáltott zengzetes jelszó ütemezte, hogy „Ruszkik haza!”

Az utca csendes volt, a fiúknak nem akadt nagy közönségük, a néhány arra járó megállt, állt, állt némán, és nézett. Másra nem emlékszem – bennem volt az izgalom, nem odakint. Hogy bennem mi volt, nem maradt szavahihető tanú. Egyedül álltam a sámlin az ablaknál, a háziak hátul voltak a kertben vagy a konyhában, nem jött be a szobába senki. És ott, akkor én voltam az egyetlen a földkerekén, akinek pontosan arról nem volt fogalma, hogy mi történik benne. Csak azt tudta, hogy nnnagyon!

Mit mondhatnék hát most? Hogy álltam ott percekig elragadtatva, villámsújtottan, kővé meredve, mint néma diadalüvöltés az összevissza kiabáló csöndben? Ez nagyon szépen hangzik, ám tételezzük föl, hogy attól még igaz. De mi az értelme? Három és fél éves voltam. Gimnazista koromig hallgattam erről az emlékemről, mint a sír. Noha egy pillanatra sem feledtem. Magamban tartottam. Anélkül, hogy valaha is értettem volna. S amit valaha, akár anyámnak is, el tudtam beszélni róla, nem volt több a jelentéktelen utcai epizódnál.

Kiabálni akartam. Haraggal és megvetően? hogy: Nem szabad! Buták! Kutyakölkek! Én tudom! Vagy féltőn, szűkölve? hogy: Jaj, kicsapnak, megvernek, becsuknak, kinyírnak, kitelepítenek, az Apókátokat is! Mert azt akartam kiáltani, hogy: Várjatok! Én is! Én is! És legfőképpen azt, amit ők? Vagy csak az anyámnak akartam kiáltani, aki messze volt most, hogy jöjjön, jöjjön, és meg akartam fogni a kezét, és szívdobogva kimutatni az utcára, mint valami ajándékra, és azt mondani: Tessék. Ugye, teccik… És nézni várakozón rá? Hogy örül-e? S mert félve a csalódástól, hát bizonykodóan, érvelve: Na látod! Mégiscsak szabad! – s rettegve a választ? hogy: Buta kölkek! s a rémületét, a szorongást? hogy kizárnak, becsuknak, kinyírnak, mégiscsak jól tudom…

becsy5

Le akartam bukni az ablakpárkány alá? hogy ne lássam? hogy ne lássanak? Ki akartam rohanni a szobából? a többiekhez, biztonságba? a többiekért, lelkesedve? Magyarázatért? Hogy ne legyek egyedül? Föl akartam mászni a párkányra és kihajolni – félve, hogy benyit valaki és rajtakap? vagy kimenni az utcára? ahova én egyedül nem is tudhattam, hisz zárva volt a kapu? vagy az Ómiékkal, akiket ilyenre máskor se lehetett megkérni?

Nem kiabáltam; meg se nyikkantam. És nem mentem sehova; meg se moccantam. Álltam némán, belegyökerezve abba a pillanatba. Nem a sámlin, nem bent a szobában, hanem kint az utcán, a Föld kerekén. És bennem szólt az ütemes kiáltás, bennem lendültek, dobbantak egyszerre a bakancsok.

Mert azt ugyan nem tudni, hogy mi volt bennem ott, akkor – ahogy egy forradalomról sem tudni a születése pillanatában, micsoda –, de arra emlékszem, hogy a fiúk ellenállhatatlan rendben vonultak tovább a nyilvánvaló igazság birtokában. – És ez csak győzhetett. Köszönöm nekik.

2.

A Petőfi utca messze lenn volt az Ómiék háza alatt. Ami a Petrezselyem utcán lezúdult, most még errefelé folyt tovább. Lefelé gyors volt az út, könnyebb és jobb, mint vissza. A Petőfi utcában laktam a Mamiékkal (de nem hiszem, hogy otthon: ezt a szót akkoriban még nem használtam; háromfelé éltem, és alighanem a legkevesebbet itt). Egy albérleti szobánk volt, nagyon magasan, a második emeleten. A Petőfi utcában csupa magas bérházak álltak. Volt háromemeletes is. A házak előtt vas- és kőmellvédek mögött (már ahol volt ilyen) a virágágyásokban konyhakertek virítottak. Szakértőként járogattam el mellettük, mert Nagyapával fönn már javában vetettem, palántáztam, gyomoltam, arattam. A jeteken és a jépán hamar túl is estünk Mamival. Valamivel nehezebben virgódtunk el a sajátapajánták mellett, olyan Nagyapáéknál nem volt. Itt meg sem szabadott simogatni őket. Ugyanis a házmesteréi voltak, és ez felért egy szögesdrót-kerítéssel. Övé volt a jiba is a spárgán. Az rosszabb volt, mint a gazdája, mert elébem állt és sziszegett. Őt is simogatással akartam megszelídíteni, de a Mami gyengéden elvonszolt mellőle. Így csak belevörösödtem az erőlködésbe, hogy megsemmisítő becsmérléssel intézzem el: azt a lllllibát! Sikerült.
önkívületig
Miután az ember a kapuőrző szörnyeken túljutott, nagyobb életveszély már nem leselkedett rá. Csak a Teri néni, aki nem házmester volt, ellenkezőleg, főbérlő, vagyis a Dicsi barátnője, ezért lakhattunk ott, és nem sziszegett, hanem állandóan puszilt, viszont miatta, meg a családja miatt, nem mehettem szülői felügyelet nélkül a konyhába és a vécére, míg a Mami és a Papa állandóan kimászkálhattak nélkülem. Ez okozott némi létbizonytalanságot a szobában. Egyszer – úgy egy éve – elálltam az ajtót, belecsimpaszkodtam a Mamiba, nem hagytam. Azt üvöltöttem egész este, az önkívületig, hogy „Nem megy ki Mamika”. Erre akkor nem emlékeztem, mert később mesélték. Idővel valahogy csak beletörődtem, hogy néha ki kell mennie, de nem szerettem. Megakasztott a dolgomban: abbahagytam, amit csináltam, és vártam rá. Az is megakasztott, amikor visszajött, és jóvátételt gyakorolt. Nem szerettem, ha játszanak velem, vagy puszilnak, amikor nem kell. A legjobb volt, amikor a teptetetőtő vagy a kulaum-kulaum szólt a dobozból, és mindenki csöndben csinálta a dolgát, s csak akkor beszéltek, ha kérdeztem. De a legrosszabb az volt, ha jöttek a Teri néniék vagy a Dicsiék, mert akkor egy ideig mindenki engem molesztált, aztán meg a Mami elkezdett kimászkálni, és amikor bejött, mindig rám szólt valamiért. Ráadásul vendégkor émelygős cigibűz lett.

Olyasmi persze örökké jött a papából is, éles és keserű, különösen szombat délután meg vasárnap, amikor erre ébredtem, meg arra, hogy Káposzta kapja a labdát, és megy, Káposzta megy, Benő, Benőkém, Hidegkúti lő, gól. Nem kizárt, hogy ez a Káposzta történelmi anakronizmus, mert csak később indult rá, de nekem mindegy: valaki már akkor is kapta a labdát, valaki mindig ment, és mindig ugyanaz. Én meg már akkor is utáltam a káposztaszagot, meg a hideg kutat az Ómiéknál a konyhában, mióta valami káposzta vagy más gezemice elleni gerillaakció során lenyaltam a kés élét, és az ebéd végéig állhattam kinyújtott nyelvvel a csap alatt. Csupa hidegvíz lettem, és elvásott a fogam, mint amikor meghúztam a Nagyapa sósavját, hogy nekem is legyen étvágyam.

becsy3

Most azonban, huszonvalahanyadika után egy-két nappal minden nagyon jó lett. Pedig a szoba tele volt a Dicsiékkel meg még valakikkel és cigarettafüsttel. De a dobozban nem a labda ment, hanem valami zene. Jobb, mint a teptetetőtő és a kulaum. Mamika nem ment ki, és nem szólt rám. Nem volt molesztálás. De az ölében ültem, közepében ennek az egész zeneként kígyózó, meghitt és izgatott suttogásnak. A füst nem büdös volt, hanem szép, kígyózó, faragott, és ő is részt vett benne. Senki sem rám figyelt, és mindenki figyelt rám is. Mindenki mindenkire figyelt, mert nemcsak rá. Valami másra figyeltünk, valahová kifelé, messzire. Együtt. Kint meleg volt. A lemenő nap lágy fénye a szemközti ház tetejét festette már csak mély aranyra. De csukva volt az ablak, és sárgán égett a nagylámpa. Mintha be lett volna fűtve. Nagyon meghitt volt a szoba: csupa élet, lendület, biztonság, összhang, figyelem és valami tágas és messzi – csupa beteljesülni kész várakozás, kiterjedés, idő. A bent és a kint egybefolyt a csukott ajtón, ablakon át – épp így: hogy csukva voltak. Minden együtt volt, kint-bent, és én a közepén, mint mindenki – egyáltalán nem zavart, hogy nem tudom, mi ez a megkönnyebbülés, hogy nincs neve. Fülelő-suttogó, gyengéd, izgatott, mégis kristályosán világos zene volt; láttam, fogtam, szagoltam, hallottam, ringtam és szavaltam: csupa r, csupa l, csupa sodró ritmus, nem szó, ami jelent, hanem maga a jelentés volt a for-rada-lom.

Néztem anyám előttem gesztikuláló kezét, ahogy öntudatlanul leszáll a térdemre és megszorítja. Nem azért, hogy figyelmeztessen. Harangozhattam tovább boldogan a kutyáknak, masírozhattam szelíden a Dicsi meg az asztal lábán. Szabad volt. Minden szabad volt. Nem kellett félni. Megkíméltem hát a Dicsit meg az asztalt, és megfogtam a Mami kezét. Akkor láttam először, hogy milyen elegáns, karcsú és erős. Milyen szép. – Büszke voltam akkor, nagyon büszke.

3.

Akkoriban kaptam az első saját télikabátot. Nem levetettet a Keresztanyáéktól, hanem vadonatújat. Nekem varrták. Már voltam valaki. Puha, meleg, mindenhova elért, végig be lehetett gombolni, hagyott mozogni, és gyönyörűséges hamvas búzakék volt. Simogatnivaló, hordanivaló. Lehetett benne vinni a szobát, tovább, ki az utcára. Ezegyszer örültem, hogy megyünk Ómiékhoz: fölvehettem végre igazándiból, először. Az Ómiékhoz hosszan kellett menni, meredeken, nekidőlve a lejtőnek; nagyokat lehetett lépni. Ez most jó volt. Közben lehetett gyönyörködni, föntről lefelé: a kabát plasztronja, a vasalt pantalló, a kisuvickolt cipő – tetszettem magamnak. Most már tényleg nagy voltam. Csöndes méltósággal viseltem büszkeségemet, de magamban nem tudtam betelni vele.
nagy őszi béke
Próbáltam akkorákat lépni, mint a Mami. Egyszerre vele. Pompásan lendült a kabát szárnya, lobbant a nadrág, lendült a bakancs. Mami tapintatosan segített. Figyelt rám, kicsiket lépett, ruganyosan, pontos ritmusban, és fogta a kezem. Nagy voltam, biztonságban voltam, nem féltem még az Ómiéktól sem, és most nem utáltam, hogy oda kell menni. Hűvös volt, mégis lágy, nagy őszi béke a kihalt utcán. Mintha nem járt volna arra senki. Csak mi ketten. A Sétatéren, épp az Úttörőház előtt, ahol később is mindig eszembe jutott ez a pillanat: a lábam, ahogy föllép az első lépcsőfokra. Mami is jól emlékszik: nem a Sétatéren, hanem hátrébb, a hogyishívják utcában, amire én nem emlékszem. Kétfelé nem lehetett, és a Jóisten nem tudhatja helyettünk, hol volt, de valahol így volt, pontosan így – ott, akkor –; mi ketten tudjuk. De hol? – Azóta már nem lépünk mindig egyszerre. Ott azonban minden együtt volt éppen, egy kerek, biztonságos világban. Nem volt se váratlan, se riasztó, sem ellenséges, amikor valami távoli, tompa, kemény, kelepelő hang szaggatott át tárgyilagosan a levegőn, mintha pontosan ott volna a helye és ideje. Elháríthatatlan volt, bár közömbös, és még nem hallottam – megkérdeztem hát: „Mi ez? – „Géppuska” – mondta csöndesen és higgadtan a Mami. „Lőnek a Mecseken.” Semmi megrendülést nem éreztem. Csak gyanítottam, mit jelent, ha lőnek. Katona volt a nagyapám, az apám, az anyám bátyja, a keresztanyám férje, annak az öccse. Tudtam, hogy ahol lövés van, ott valakik meghalnak – bár sem a valóságban, se képen nem láttam még ilyet, csak a verebeket, amikor potyogtak a fáról, mert az Isti egy sörétes puskával lövöldözött, és a keresztanyám be volt szarva a férje miatt. Pedig a katonáink nem lőttek. Őket attól kellett félteni, hogy egyszer csak eltűnnek. Elviszik. Mint a Mikit. Egyszóval a géppuskában nem volt semmi fenyegető. De szólt. Megkérdeztem: „Kik?” „Az oroszok” – mondta a Mami. „Lövik a mieinket.” Lövik. Lelövik. Őket. Mindet. „Elesnek” – jutott eszembe a frontról az idevágó szakkifejezés. De csak magamban mondtam ki. Mi itt biztonságban vagyunk. Itt nem lőnek. Nem esünk el. Nagyokat lépek, mint a Mami. Mint az Apó. Az Édesapa. A Csika. A Pista bácsi. A Miki. Egyszerre. Jól van. Fogom a Mami kezét. Kra-ka-ta-ka-ta-ka-ta… Kik azok a MIEINK?!

becsy2

Fogalmam se volt. Nem ismertem a mieinket. Az utcán se volt senki. Senki se volt a mieink. Ők ott voltak a Mecseken. De kik? Nem kérdeztem már semmit. Az Ómiékig csöndben voltunk, és csak rájuk gondoltunk. Éreztem, hogy a Mami is. Nem lehetett tudni, hogy kik, de voltak. Igenis, nagyon is: ott, nekünk. Néztem a cipőm orrát a lépcsőn, és őket láttam, a láthatatlanokat. Hogy lövik őket. És elesnek. Mind. Én pedig föllépek a lépcsőre. Tovább, a következőre. Nincs megállás, nincs megingás. Megy. Valami józan áthatottság, mélyen megilletett öntudat feszült a kabátom alatt; megvédett benne a mienk bizonyossága. Kik voltak a mieink ott az Aradi vértanúk útja felé közeledve? Egy fényes orrú cipő, vasalt nadrágszár, hamvaskék kabátszárny lendülete. – Ez volt minden, ami maradt belőlük. Bennem. Később már szó sem emlékezett róluk. Sosem voltak többé mieink.

4.

Jó volt visszavenni a kék kabátot a szúrós-hideg rozsdabarna után. Amikor indultam vissza az Ómiéktól. Ómikám a szokásosnál is konfúzusabb volt, s az indulás a szokásosnál fejetlenebb. Mami nem tudott eljönni értem. Ómi összevissza sopánkodott, nehéz volt előkeríteni a kabátot, nehéz volt egyedül belebújni. A „cseléddel” veszekedett, aki majd hazavisz, úgyis él-hal az anyádért az a trampli. Etánk engem is imádott. De nem volt ez olyan egyértelmű boldogság nekem, már csak Eta fullasztó kiterjedése, és átható hagyma- meg hónaljszaga miatt sem. Mindehhez annyi esze volt, mint a Nussa csirkéjének a túlsó járdán, amikor jöttek a tankok; ellenben akkora szíve, mint a tank, mely alatt a honvágyó csirke végezte. Eta megesett lány volt, vagyis gyereket kapott papa nélkül, vagyis árva volt és gyermeki, vagyis segíteni kellett, ahogy a Mamitól láttam – az Ómi is mindig simfelte, ahogy engem is, ha meg akartam védeni. Egyszer fölszólamlott érdekemben a leves ellen. Akkor büntetésül ő sem kapott maradékot, hogy hazavigye. Amikor elsírta nekem, hogy nincs pénze kifizetni a háziurat, és ki fogják tenni az utcára, nagyon megsajnáltam, és odaadtam neki a teljes megspórolt vagyonomat a patkópénztárcámból. Nagy pénz volt ez akkor: egy forint húsz fillér. Majd megszakadt a szívem. A pénzért. Ráadásul Eta nem is fogadta el – ez külön fájt. Ellenben akkorát sikított, hogy vizes lett a bugyim, és beletömött magába, ahol az illattól nem lehetett levegőt kapni. Csak tengeribetegséget: a sikítás csuklásban folytatódott, amit Eta sosem tudott abbahagyni. Ez volt nála rendesen az érzelmi felindulás legmagasabb artikulációja. Mindenesetre körültekintőbbé tett a jótékonyság és szeretet gyakorlásának ingoványos terepén.
itt vannak a ruszkik!
Etát nyomaszthatta a felelősség, mert megint csuklott. A szorongás rám is átragadt. Kiléptem, ahogy bírtam. Nem volt semmi méltóság most a lépésben; lihegtem. Gyorsan túl akartam lenni már – mindenekelőtt az Etán. Óvtam a kabátomat. Ám amikor végre a Petőfi utcába értünk, utolért a baj. Két-három teherautó dübörgött be utánunk a sarkon, hörögve fékeztek a túlsó járda mellett, és usankás-géppisztolyos martalócok ugráltak le üvöltve róluk. Etából visítva szakadt ki minden levegő: „Meneküljünk, itt vannak a ruszkik!”

Magába tömött, és becsuklott velem az első kapualjba. Nem volt idő számot vetnem a helyzettel és a történésekkel, mert a következő pillanatban egy szemeteskanna mélyén találtam magam, sötétben és levegő nélkül a födél alatt, amit Eta féltőn rám csapott. Az oroszok ott dübörögtek el mellettünk. A sötét és levegőtlen kis bádoghenger aránylag üres és száraz volt, de csöppet sem biztonságos. Mégsem arra emlékszem, hogy félek, nem kapok levegőt, szorongat a kíváncsiság meg ilyenek. Hanem hogy valami iszonyatos felháborodás és düh csap át rajtam, mint vakító robbanás, és talpra ugrasztva kifejelteti velem a födelet. Hogy az ütéstől vagy az indulattól, de nem hiszem, hogy igazából láttam a világot magam körül, amikor ott, koszlott kék angyalként, mennykövezőleg farkasszemet néztem vele. Mintha bent lett volna a kapualjban a megszálló sereg. Sőt, mintha valami orosz rántott volna föl a szemetesedényből és lökött volna oda dühösen üvöltözve az Etának. Nem tudom, így volt-e. Nem tudom, hogyan volt. De arra emlékszem, amit éreztem, nem félelemre hasonlított, hanem felháborodásra, valami tiltakozó és megvető dühre. Undorra. Nem az oroszok iránt. Eta több szemeteshordónyi kiterjedésben, fejét egy bádoghenger mögé rejtve kuporgott és remegett még mindegyre a földön. Vinnyogva rázta a nevetés és csurgott a hódvilág képén a könny. Vihogva, könnyel-nyállal csókolt-ölelt: „Aranyom, csillagom!” – én pedig majd szétpattantam, úgy meg akartam ütni. Aztán elment belőlem minden erő: nem lehetett megütni. Olyan szerencsétlen volt. Egyszerre összeroppantott valami, nem tudtam, mi. Azóta jól ismerem: a tehetetlen szánalom súlya.

becsy1

Az oroszok lehettek harsányak, durvák, fenyegetők, de nem bántottak. Már messze jártak. A városban nem dördült lövés. Még egy horpadt szemeteskannát sem lyukasztott ki valami eltévedt golyó. Nem volt kit lelőni. Itt nem voltak mieink. – És nem volt biztonság sem. Elestünk. A földön hemperegtünk. Piszkosak lettünk. Rettenetes szutyokfoltok éktelenítették el a kék kabátot. Legalábbis az én szememben. Mocskos lett a cipő, a nadrág, a kék svájcisapka. Az Eta miatt. Amiatt a buta trampli miatt. Amiatt a büdös, csukló hájtömeg miatt. Amiatt a szánalmas szerencsétlen miatt. Düh és szánalom. Düh és szánalom. Megbénult a világ. Nehéz volt lépni.
nem illik
Egész este olyasmit motyogtam magamban? Fennhangon? – azt-e? –, hogy: Nem. Nem. Nem szabad. Nem való. Nem illik. Kell. Igenis. Kell. Senki se volt kíváncsi – ha ugyan hallotta –, hogy mi nem való, hogy mi kell. Magam se tudtam volna megmondani. Csak a tiltást tudtam, magát, ha a szava ott motyogott bennem; és tudtam a parancsot, hisz végrehajtottam. Az ember nem való szemeteskannába. Nem illik belebújnia, és nem szabad a gyereket beletennie. A szemetesedény mocskos, sötét, fullasztó, és nem véd meg. A szemetesből az ember gyerekének ki kell jönni, lesz, ami lesz.

Mami gondosan lecsutakolt. Keserves alapossággal kipucolta a ruháimat. Akkor is, mint mindig. A kabát hordható maradt. De nekem már nem volt többé ugyanaz. Már nem szerettem úgy. Gyűrött lett, petyhüdt és megtört a hamva. Nem lehetett benne nagyokat lépni, elegánsan, magabiztosan, öntudattal. Túlságosan gyerek voltam még, a felnőttek pedig túlságosan űzöttek és nyomorultak: belém fúlt a harag és a tehetetlen fájdalom hosszú-hosszú évekre. Csetlettem, botlottam; sosem tanultam meg hordani a ruháimat. A kapualji incidensről otthon nemigen esett szó. Akkor aligha tudtam róla számot adni, Eta zűrös beszámolója pedig sok hitelre nem találhatott. Környezetem értelmes felnőttjei számára így túl távoli és megszelídíthető hallomás, szerencsés végű anekdota maradt csak az eset, hogy ne tudhassák számomra is ugyanolyan feledhetővé tenni, s ne legyenek képesek mindenestül elmulasztani a fejemen nőtt kis, kék dudor erkölcsi jelentőségét. A dudort magát bizonnyal sietve kikúrálták, de a magára hagyott történet bennem fojtogatóan elmondhatatlan eredetmondává dagadt. – Hadd emeljem meg hát most tisztelettel a szemetesfödőt a gyermeki kobak előtt, mely felnevelte bennem annyira, hogy végül mégiscsak sikerült leírnom itt.

kép | fortepan.hu