Gregory Bateson

VERSAILLES-TÓL A KIBERNETIKÁIG

1994 június

VERSAILLES-TÓL A KIBERNETIKÁIG

A közelmúlt történelméről kell beszélnem, úgy, ahogy ez a történelem az én nemzedékemben él és úgy, ahogy az önök nemzedékében él. Miközben ma reggel a repülőgépen ültem, idefelé jövet szavak kezdtek visszhangzani a fülemben. Olyan dörgedelmes szavak voltak, amilyeneket én nem tudnék egymás mellé rakni. Az egyik ilyen szócsoport így szólt: „Az atyák keserű gyümölcsöt ettek, s a fiak foga csikorog”. Egy másik Joyce híres mondása volt: „A történelem az a rémálom, amelyből nincs felébredés”. Aztán ez jutott eszembe: „Az apák bűnei azoknak a gyermekeire háramlanak másod- és harmadíziglen, akik gyűlölnek engem”. S végül az jutott eszembe, amely voltaképpen nem tartozik a tárgyhoz, bár kapcsoló­dik a társadalmi gépezet problémájához: „Aki jót akar tenni a másikkal, parányi konkrétumokban tegye. Az általában vett jóság a gazemberek, az álszentek és a hízelgők önigazolása”.

Komoly dolgokról van szó. Előadásom címe, a „Versailles-tól a kibernetikáig” a huszadik század két történelmi jelentőségű eseményét jelöli meg. A „kiberneti­ka” szó ismerős, ugye? De önök közül hányan tudják, hogy mi történt 1919-ben Versailles-ban?
mi számít majd fontosnak
Az a kérdés, mi számít majd fontosnak az elmúlt hatvan év történetében. Hatvankét éves vagyok, s amikor arról kezdtem gondolkodni, mit is láttam a történelemből az életem során, arra jutottam, hogy csupán két olyan pillanatot láttam, amely valóban fontosnak tűnik antropológiai szempontból. Az egyik a versailles-i szerződéshez vezető események sora, a másik pedig a kibernetika dia­dalmas létrejötte. Talán meglepődnek, esetleg még meg is botránkoznak, hogy az atombombát, sőt még a második világháborút sem említem meg. Mint ahogy az autózás elterjedését, a rádiót, a televíziót és még sok mást, amely mind az elmúlt hatvan év során történt.

Hadd fogalmazzam meg, milyen kritérium alapján ítélek valamit történelmi szempontból fontosnak.

Az emlősök számára — bennünket, embereket is beleértve — nem az egymással való érintkezésük egyes epizódjai az igazán fontosak, hanem az egymáshoz fűződő kapcsolataik szerkezete. … Ez az emlősök lényegi vonása. A kapcsolatok szerkezete érdekli őket, az, hogy miként állnak szeretet, gyűlölet, tisztelet, ráutaltság, bizalom és hasonló elvontságok dolgában egymással. Ez az a terület, ahol fájdalmasnak találjuk, ha csalódás ér bennünket. Ha megbízunk valakiben, s később ráébredünk, hogy az illető, akiben megbíztunk, érdemtelen a bizalmunkra, vagy ha nem bíztunk valakiben, s kiderül, hogy nagyon is érdemes volt a bizalomra, rossz érzés fog el bennünket. Az ember és minden más emlősállat iszonyatos fájdalmakat tud elszenvedni az ilyen jellegű tévedések nyomán. Ha tehát tudni akarjuk, melyek a történelem fontos pontjai, azt kell kérdeznünk, hogy melyek voltak azok a pontok, amikor viszonyulásmódok változtak meg. Ezek azok a pontok, amikor az embereket fájdalmas sérülések érik korábbi „értékeik” következté­ben. …

bateson_1
támadt egy gondolata
Az első világháború sehogysem akart véget érni, viszont látszott, hogy a németek vesztésre állnak. Ezen a ponton George Creelnek, aki „public relations”-ban utazott, s szeretném, ha megjegyeznék, hogy ez az ember volt a modern „public relations” ősapja, nos, ennek a George Creelnek támadt egy gondolata. Az jutott eszébe, hogy ha a németeknek kedvező fegyverszüneti feltételeket ajánlanak, akkor a németek talán kapitulálnak. Össze is állította ezeket az igen kedvező feltételeket, amelyeknek értelmében nem került volna sor megtorló jellegű intézkedésekre. Tizennégy pontban sorolta el ezeket a feltételeket, s a Tizennégy Pontot eljuttatta Wilson elnökhöz. Ha be akar csapni valakit az ember, akkor legjobb, ha egy makulátlanul tisztességes embert kér meg az üzenete átadására. Wilson elnök már-már betegesen tisztességes ember volt, azonkívül nagy humanista. A pontokat több beszédben is részletesen kifejtette: nem lesz „területi elcsatolás, hadisarc, büntetésként kirótt kártérítés…” stb. Erre aztán a németek kapituláltak. Mi. britek és amerikaiak — de különösen a britek — továbbra is blokád alatt tartottuk Németországot, mert nem szerettük volna, ha a németek még a szerződés aláírása előtt vérszemet kapnak. Így azután még egy évig éheztek.

A békekonferenciáról igen érzékletes képet festett Maynard Keynes A béke gazdasági következményei (1919) című könyvében.
aztán szégyellhette magát
A békeszerződést végül négyen szerkesztették meg: Clemenceau, a „Tigris”, aki tönkre akarta zúzni Németországot; Lloyd George, aki úgy érezte, hogy politikailag nagyon jól jönne, ha hatalmas jóvátételt zsarolna ki Németországból, s bosszút állna rajta; továbbá Wilson, akinek minden lépésnél tele kellett beszélni a fejét, hogy legyőzzék húzódozását. Valahányszor Wilson elkezdett hangosan töprengeni arról, hogy mármost mi lesz az ő Tizennégy Pontjával, rögtön kivitték valamelyik katonatemetőbe, ahol aztán szégyellhette magát, hogy nem haragszik eléggé a németekre. És volt egy negyedik is. De kicsoda? Persze, Orlando. Egy olasz.

Civilizációnk történetében így még nem csaptak be egy országot. Példátlan esemény volt, amely szinte egyenesen és elkerülhetetlenül vezetett a második világháborúhoz. Továbbá (és ez talán még annál is érdekesebb, hogy a második világhá­borúhoz vezetett) a német politika teljes demoralizálódását váltotta ki. Ha az ember megígér a fiának valamit, majd visszavonja az ígéretét, s mindezt magasztos erköl­csi szinten fogalmazza meg, evvel nem csupán haragot kelt a gyerekben, hanem rombolólag hat a gyerek erkölcsi magatartására is, legalábbis addig, amíg a fiú a bőrén érzi az ember méltatlan magatartásának az ostorszíját. Nem csupán arról van szó, hogy a második világháború teljesen érthető válasza volt egy nemzetnek, amelyikkel így elbántak. Ennél fontosabb, hogy várható volt ennek a nemzetnek a demoralizálódása, miután így bántak vele. S Németország demoralizálódása ben­nünket is demoralizált. Ezért mondom azt, hogy a versailles-i szerződés forduló­pont, a magatartásmódok, a viszonyulásmódok fordulópontja.

Úgy képzelem, hogy eltart még néhány nemzedékig, mire ennek az eseménynek az utóhatásai végképp elülnek. Igen, mindannyian az Átreidákra hasonlítunk a gö­rög tragédiából. Először volt Thüesztész házasságtörése, utána Átreusz megölte Thüesztész három gyermekét, akiknek húsát felszolgálta Thüesztésznek egy bé­kelakoma során. Majd Átreusz fiával, Agamemnónnal végzett Thüesztész fia, Aigiszthosz, s végül Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát megölte Oresztész.

Soha sincs vége, folyik tovább. A ki-kilengő és önmagát örökítő bizalmatlanság, gyűlölet és pusztítás története nemzedékeken át.
őrült világ
Próbálják elképzelni, hogy az egyik ilyen tragikus történet fele útján találják magukat. Milyen az élete az Átreidák középső nemzedékének? Egy őrült világban élnek. Azoknak az embereknek a szempontjából, akik ezt az egész kalamajkát kezdték, nem őrült persze ez a világ, hiszen ők tudják, hogy mi történt, és hogy miként került sor ezekre a dolgokra. De a későbbi emberek, azok, akik nem voltak ott a kezdeteknél, úgy találják, hogy őrült világban élnek, s úgy találják, hogy ők is őrültek, s éppen azért, mert nem tudják, hogyan jutottak idáig, s mitől kerül­tek ebbe az állapotba.

bateson2

Ha beveszünk egy adag LSD-t, olyan élményben lesz részünk, mintha megőrül­tünk volna, de ebben nincs semmi megmagyarázhatatlan, mivel tudjuk, hogy be­vettünk egy adag LSD-t. Ha viszont véletlenül vettük be az LSD-t, s utána úgy érezzük, hogy megőrültünk, s nem tudjuk, mitől kerültünk ebbe az állapotba, ko­moly és rémületes élményben van részünk. Jóval komolyabb és rémületesebb él­ményben, egészen másban, mint akkor, ha tudjuk, hogy LSD-t vettünk be.

Most gondolkodjanak el az én nemzedékem és az önök nemzedéke közötti kü­lönbségen. Önök is, én is, mindannyian ugyanabban az őrült világban élünk, ahol a gyűlölet, bizalmatlanság és képmutatás mind összefügg (különösen a nemzetközi kapcsolatok terén) a Tizennégy Ponttal és a versailles-i szerződéssel.
nem tűrt nyomdafestéket
Mi, idősebbek tudjuk, hogyan jutottunk idáig. Emlékszem apámra, aki reggeli­nél olvasta az újságban a Tizennégy Pontot, s valami ilyesmit mondott: „Na, ez derék! Tisztességes fegyverszünetet ajánlanak nekik, tisztességes békét”. S arra is emlékszem, bár nem próbálom meg szóról szóra visszaadni, hogy mit mondott apám, amikor a versailles-i szerződést nyilvánosságra hozták. Nem tűrt nyomdafestéket. Ennélfogva és annyira-amennyire tudom, hogyan jutottunk idáig.

De az önök szempontjából nézve mi mindannyian őrültek vagyunk, s önök nem tudják, melyik történelmi jelentőségű esemény vezetett a mi őrületünkhöz. ,,Az atyák keserű gyümölcsöt ettek, s a fiak foga csikorog”. Ez rendjén is volna az atyák szempontjából, hiszen ők tudják, mit ettek. De a fiak nem tudják.
a nagy csalás után
Gondolkozzunk el azon, hogy mit is várhatunk az olyan emberektől, akik átélnek egy ekkora megcsalattatást. Az első világháború előtt általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy szükség van a kompromisszumokra és némi képmutatásra, hogy az élet viszonylag elviselhető, sőt kényelmes legyen. … De a nagy csalás után ez a filozófia már nem tartható. Tökéletesen igaza van annak, aki azt mondja, valami nincs rendjén; s ami nincs rendjén, az éppen a csalás és a képmutató jellege. Nyakig vagyunk az erkölcsi romlásban. … „Aki jót akar tenni a másikkal, parányi konkrétumokban tegye. Az általában vett jóság a gazemberek, az álszentek és a hízelgők önigazolása”. Az általában vett jóság, a közjó gondolata képmutatástól bűzlik az új nemzedék orrában.

Semmi kétségem afelől, hogy George Creel a közjó gondolatával indokolta vol­na a maga Tizennégy Pontját. Elképzelhető, hogy ez a kis manőver 1918-ban meg­mentette néhány ezer amerikai katona életét. Azt viszont nem tudom, hogy ugyanez a kis manőver hány amerikai katona életébe került a második világháború során, s később, Koreában és Vietnamban. Emlékszem, hogy Hirosimát és Nagaszakit avval indokolták, hogy az atombombával amerikaiak életét mentették meg. Azonkívül rengeteg szó esett „a feltétel nélküli fegyverletételről”, nyilván mert nem bíztunk magunkban, hogy betartanánk egy feltételekkel körülbástyázott béke feltételeit. Vajon Hirosima sorsa is Versailles-ban dőlt el?
szervezett rendszer
A továbbiakban a másik fontos történelmi jelentőségű eseményről beszélnék, amely az én életem során esett meg, mégpedig 1946—47 táján. Ekkor történt, hogy bizonyos gondolatok, amelyek több különböző helyen érlelődtek a második világháború során, találkoztak és mintegy „összenőttek” egymással. Ezeknek a gondolatoknak az összességét nevezhetjük kibernetikának, információelméletnek vagy rendszerelméletnek. Maguk a gondolatok sokfelé születtek meg: Bécsben Bertalanffy, a Harvard Egyetemen Wiener, Princetonban von Neumann, Cambridge-ben Craik dolgozott rajtuk. Ezek az egymástól független fejlemények, ame­lyekhez egy sor intellektuális központ szolgált keretül, mind a kommunikáció problémaival foglalkoztak, ezen belül pedig leginkább avval a kérdéssel, hogy miféle dolog is egy szervezett rendszer.

Nyilván észlelték, hogy mindannak során, amit eddig a történelemről és Versailles-ról mondtam, szervezett rendszerekről és tulajdonságaikról beszéltem. Ezen a ponton hozzátenném, hogy kezdjük szigorúan tudományos módon értel­mezni és megérteni ezeket a titokzatos szervezett rendszereket. A tudásunk ma jóval előbbre tart annál, mint amit George Creel gondolt. Creel alkalmazott tudo­mányt művelt, de olyan tudományt, amely akkor még nem volt elég érett arra, hogy alkalmazzák.

A kibernetika részben Whiteheadben és Russellben gyökerezik: a logikai típusok elméletében. Elvben a név nem azonos a megnevezett dologgal, a név neve pe­dig nem a név stb. Ennek a nagyhatású elméletnek a szellemében a háborúra szóló üzenet nem része magának a há­borúnak.
ravasz fogások
Hadd fogalmazzam meg ezt más sza­vakkal. Az az üzenet, hogy „sakkoz­zunk”, nem része a sakkjátéknak, nem a játék egyik lépése. Ennek az üzenet­nek elvontabb a nyelve, mint a sakktáb­lán folyó játszmának. Az az üzenet, hogy „kössünk békét ilyen és ilyen felté­telekkel”, nem része ugyanannak az eti­kai rendszernek, amelyhez a csatában al­kalmazott ravasz fogások és megtévesz­tések tartoznak. A közmondás szerint szerelemben és háborúban minden meg­engedett, és ez lehet, hogy így igaz a sze­relemben és a háborúban, de a szerelmen és háborún kívül, a szerelemről és a háborúról beszélvén valamelyest más etika érvényes. Az emberek évszázadok óta úgy érzik, hogy a fegyverszünet vagy békekötés során tanúsított hitszegő magatartás sokkal rosszabb dolog erkölcsileg, mint a csata során alkalmazott ravaszság és csalás. A mi korunkban ezt az erköl­csi elvet a szigorú elméleti tudomány érvei támasztják alá. Az etika ma már forma­lizált, szigorúan logikai, matematikai stb. rendszerként is szemügyre vehető, s olyan alapokon nyugszik, amelyek többé már nem merő biztatások és prédikációk. A helyes magatartás nem érzés dolga; vannak esetek, amikor tudjuk, mi a rossz és mi a jó.

Azért jelöltem meg a kibernetikát mint életem második történelmi jelentőségű eseményét, mert remélem, ha bizonytalanul is, hogy képesek leszünk ezt az új tudást őszintén és becsületesen felhasználni. Ha csupán egy kicsit is értjük, mit művelünk valójában, ez segítségünkre lehet, hogy kijussunk a hallucinációknak abból az útvesztőjéből, amelyet magunk építettünk magunk köré.

A kibernetika mindenképpen a változás eleme — nem csupán a viszonyulásmód megváltozásáé, hanem egy másik változásé, a viszonyulásmódok megértésének a megváltozásáé is…

bateson4

Úgy vélem, hogy az elmúlt kétezer évben az emberiség a kibernetika felfedezé­sével harapta a legnagyobbat a tudás fájának gyümölcséből. De korábban a leg­több harapás az almából emészthetetlennek bizonyult, mégpedig éppen kiberne­tikai okokból.

A kibernetikának megvan a maga belső egysége, sőt tartása, amellyel segít, hogy ne hagyjuk elcsábítani magunkat valami újabb őrülettől, de abban már nem bízhatunk, hogy megment a bűnbeeséstől.
játékelmélet
Például számos ország külügyminisztériuma alkalmazza a játékelméletet — természetesen komputereken — a maga nemzetközi politikájának a kialakításában. Először is meghatározzák, hogy melyek is a nemzetközi interakciós játék szabályai; azután mérlegelik az erők, a fegyverzet, a stratégiai pontok, a sérelmek és hasonlók megoszlását földrajzilag és a vizsgált nemzetek tekintetében. Majd megkérik a komputert, hogy számítsa ki: mi legyen a következő lépésük, amellyel minimalizálhatják annak esélyét, hogy elveszítik a játszmát. A komputer erre fújtatva és csikorogva munkához lát, majd válaszol a kérdésre, s mindig ott a kísértés, hogy ennek a válasznak megfelelően cselekedjenek. Hiszen ha a komputernek engedelmeskednek, rögtön kisebb a felelősség, mintha maguk döntöttek volna.

Ha azt tesszük, amit a komputer javasol, akkor evvel tanújelét adjuk, hogy elfogadjuk, sőt támogatjuk azokat a játékszabályokat, amelyeket a komputer­be tápláltunk. Igent mondunk a játékszabályokra.

Nyilván a velünk szemben álló nemzeteknek is vannak komputereik, és ugyan­ilyen játékokat játszanak, s ők is igent mondanak azokra a játékszabályokra, ame­lyeket komputereikbe táplálnak. Mindennek az eredménye egy olyan rendszer, amelyben a nemzetközi interakció szabályai egyre merevebbekké válnak.
miként szabadulhatnánk meg a szabályoktól
Én azt állítom, a nemzetközi területtel az a baj, hogy maguk a szabályok szorulnak változtatásra. Nem az a kérdés, hogy mi a legjobb lépés a pillanatnyilag érvényes szabályok alapján. Hanem hogy miként szabadulhatnánk meg ezektől a szabályoktól, amelyek szellemében az elmúlt tíz-húsz évben, vagy akár a versailles-i szerződés óta működnek. A probléma a szabályok megváltoztatásában áll, és ha engedjük, hogy kibernetikai találmányunk — a komputer — egyre merevebb helyzetekbe kényszerítsen bennünket, akkor evvel megbocsáthatatlanul visszaélünk az egyetlen reményteli előrelépéssel 1918 óta.

S persze más veszélyek is megbújnak a kibernetikában; közülük sokról egyelőre nem is tudunk. Nem tudjuk például, hogy milyen következményekkel jár majd a kormány minden ügyiratának a komputerizálása.

Az viszont bizonyos, hogy a kibernetikában megvan annak is az ígérete, hogy segítségével új és talán emberibb életfelfogást alakítsunk ki, megváltoztassuk a dolgok fölötti uralomra és a dolgok vezérlésére vonatkozó filozófiánkat, és tágabb összefüggésekben láthassuk a magunk dőreségeit és esztelenségeit.

TAKÁCS FERENC fordítása

Első megjelenés. Az előadás 1966. április 21-én hangzott el a Sacramento State College-ban tartott “Két Világ Szimpózium”-on.
kép | flickr.com