Vörös István

AZ ÜVEGKOR KEZDETE

1998 december

AZ ÜVEGKOR KEZDETE

Fogat mosok, mint a titkosügynök,
aki sivatagban álló szállodába
tért be éjszakázni, de észreveszi,
hogy nem sötétedik. A zavart nem oldja
semmi, a fogkefe mechanikusan
jár. Aztán egyszer csak az
asztalom mögött ülök, a másik
szobában lemászik az ágyról
a fiam, átjön a sötétből a félhomályba.
Áll a tükör előtt, onnan lép
ki a világos. A titkosügynök neki-
dől az üvegnek, letörli a foncsort,
és a foltban eltűnik. Átlátszó
lesz ő is, meg körben a falak.
A fiam az ölembe ül, nézzük,
ahogy a látható egyre távolabb
zuhan. A teremtés egyetlen
mozdulattal megszüntethető.
A nincs se hideg, se meleg. Halat
kéne venni, de kiúszna a kádból.
A levegő sűrűbb lesz, a falak hígabbak.
Néznénk, ahogy átsuhan
az ablakon és nekivág az
alattunk elterülő térnek.
A titkosügynök egy erszényes
farkason lovagolna. A sivatagi
szálloda heverőjén elnyomta
az álom. Szemben vele
vibrálva állomást keres a tévé,
kezében zúg a villanyborotva,
mikor a földre ér, beleszab a pad-
lószőnyegbe. Ez már a vég? Ujja
tollá változik, és pacát hagy
a levegőben.

kép | Roland Tanglao, flickr.com