Faragó Ferenc

AZ A SZEGÉNY ZSEMLESZÍNŰ KUTYA

1993 tél

AZ A SZEGÉNY ZSEMLESZÍNŰ KUTYA

Azt a szegény zsemleszínű kutyát a Pozsonyi úton sörözgetve láttam meg. Csúnya, piszkos téli nap volt. Nem is tűnt másra alkalmasnak, mint sörözésre. Vagy borozásra. Vagy biliárdozásra. Vagy szaunára. Vagy gőzre. Egy dolog bizonyos: érdemi munkára semmiképp.

minek keresni a változást

Ennek a sörözőnek az a különleges tulajdonsága, hogy szinte mindig ugyanazok ülnek benne, és ugyanazokról a dolgokról beszélgetnek. Nem nagy a forgás. Ha be is téved egy idegen, gyorsan felhajtja az italát és távozik. Szeretem ezt a helyet, mert arról beszél, hogy minek keresni a változást. A legjobb mégiscsak a megszokott bútorok között várni a komiszul bekövetkezőt. És az ember megél abból, ami tizenhat éves koráig történt vele. A fenének belehomorítani a jövőbe, mint valami célfotóba. Inkább várni és várni.

Az ablaknál ülve ennek a szelíd bölcsességnek, ennek a hely sugallta egyszerű filozófiának a nyugodt felszínén ringatóztam, amikor beúszott a képbe ez a kutya. Dél volt. Éhes voltam, és a kutya szintén az lehetett. Kiugró bordacsontokkal, lesunyt fülekkel és földre vetett tekintettel egy botra támaszkodva bandukoló öregembert követett. Egyet azok közül a pesti öregemberek közül, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint a kínaiak. Lépcsőház, öregszag, kopott kabát, cekker. De a kutya remélt az öregtől valamit. Orra van az ilyesmihez. Úgyhogy amikor elhaladt a söröző nagy ablaka előtt, épp csak felpislantott. Pedig gondolhatta volna, hogy bent, a jó melegben, esetleg megszánja valaki. Egy pillanatra a mancsa ugyan megállt a levegőben, de amikor látta, hogy az ajtó nem nyílik ki, tovább követte az öreget, öt lépés távolságból.

A botos ember üthet is, de a botos embernek tekintélye van. Legalább valaki. Talán megsajnálja szegény kóbor ebet, ezt a szegény zsemleszínű kutyát, és ha nem is veszi magához házőrzőnek, társnak és barátnak, azért a szatyrából kidobhat a járdára ezt a bolhatelepet? Ki tudja, mit szedett össze? Nyilván beteg, azért nem kell senkinek. Meg is haraphat valamit: parizert, kolbászt, virslit, kenyeret. Egy kis kenyér, az is milyen jó lenne. Egy szikkadt sarok. Kiflivég. Egy kiflivég nagyszerű tud lenni. Ilyen kutya hidegben már az is nagyszerű. Annyi szent, napok óta keményen fagy. És ha nincs házad, tetőd, ólad, hát az isten sem könyörül rajtad, róhatod az utcákat napestig. A koldusok vetélytársat látnak benned és elhajtanak. A rendőr az irataidat követelné. A szakramentumát, hogy ez a dög nem tágít innen. Már egy órája követ. Mit képzel, hazaviszem én. Mehetek oltatni magamat. Tűnjél el innen, amíg szépen beszélek! Aztán vannak, akik a gazdáidat szidják. A gazdáidat. Volt is olyan neked. Ki emlékszik már arra! Gyerekeknek vettek karácsonyra, és nem kellettél? Teleszőrözted az új bútort. Lehugyoztad a datolyapálmát, és kiégett miattad. Mondtam neked, szívem, hogy nem való egy ilyen a lakásba. Szép állat, kedves állat, nekem is majd megszakad a szívem, de nem való. Nem való egy ilyen szűk lakásba. Mi is alig férünk el. Hát nehogy nekünk kelljen alkalmazkodni egy kutyához! Untak sétálni vinni. Folyton kapar. Hiába tisztítom így a szőnyeget, reménytelen. Ez mindennap összerondítja. A porszívó zsákja tele van. Takaríts te, ha annyira akarod. Majd ha telkünk lesz, akkor. De ide nem. Tüntesd el. Nem érdekel, hogyan. Szabadulj meg tőle. Ahogy a húsvétra vett nyúltól, pontosan. Eresszed el. Majdcsak megtetszik valakinek. Hiszen látszik rajta, hogy nem kóbor eb. Ezt nevelték. Ennek gazdái voltak. Úgyis befogadják. A gyerek? A gyereket egész nyugodtan rám bízhatod, drágám.

Gazdái, nahiszen. Pedig a gazda fontos dolog.

Mész vele az utcán, és nem vagy rászorulva senkire.

Se a kéregető cigánygyerekekre, se a laphegyek mögé temetkező újságárusra, se a vasalt bakancsú zöldségesre, se a parkban újságpapírokon és kartondobozokon alvó csavargóra. Megyek a gazdám mellett, és nem érdekelnek a többi gazdátlanok. Mintha nem is lennének. Észre se veszem őket. Enyém a járda, az utca, a galambok. Persze mindez így, gazda nélkül is az enyém. Most is az enyém, amikor a botos öregembert követem a cekkerével, aki lehet, hogy nem ad nekem semmit, de mégis a sarkában kell maradjak. Aki azért sokkal jobb azoknál, látlak, akik sajnálnak, megmentenének, a szívük szakad, de csak annyit tudnak mondani, hogy az a szegény, szegény zsemleszínű kutya.

kép | Sopholwich Nilmanon, shutterstock.com