Győrffy Iván

AZ IGAZSÁG SZÁJA

2004 otóber

AZ IGAZSÁG SZÁJA

Az ismeretlen eredetű és célú felvételen egy ember „eteti” falevéllel a szobor talapzatán ülő kősárkányt. Van valami rövid, tétova pillanat, mielőtt a falánk szájba helyezné a hamis ételt, mintha attól tartana, valóban harapni fognak az ujjnyi vastag fogak. A felvétel éppen ezt a pillanatot, a bizonytalanság, a visszariadás, az erőgyűjtés másodpercét rögzíti. Tadeusz Konwicki írta egyszer, hogy a szó kimondása előtt, „zsidó”, mindig van egy „kurta, riadt pillanat”. És valóban: mielőtt az ember felkínálja magát a sárkánynak – legyen az az előítéleté, vagy a társadalomban rejtetten vagy nyíltan fellelhető ellenszenvé –, egy pillanatra megtorpan. Átgondolja, hogy ezt így lehet-e, megéri-e. Nem fizet-e túl nagy árat, ha kiszolgáltatja magát a feneketlen bendőjű szörnynek? Sokszor ez az érzés ki sem formálódik, nem jut el a gondolatig, megmarad valami beazonosíthatatlan kényelmetlenségnek, ami arra készteti az illetőt, hogy fordítson hátat, meneküljön, míg nem késő. Ne kísértse a sorsot, ne fogadja el önkéntes áldozatként az istenítéletet. És hiába az egész életen át gyakorolt állatidomítás, mindig marad egy görcs, amelyen nehéz, olykor lehetetlen keresztüllendülni. Annak ellenére, hogy a sárkány halott, vagy legalábbis merev, mint a kő. Ki tudja, hogy nem tetszhalál-e, nem a ragadozó ösztönös ravaszsága a nagyobb zsákmány reményében?

aki megeteti a sárkányt

Az ember, aki megeteti a sárkányt, tipikus kisember. Olyan, aki tudja magáról, hogy csak veszíthet. Profilból, na meg a mögé képzelt (alternatív) történet miatt kissé emlékeztet Nagy Imrére, az 1953–55-ös és 1956-os magyar miniszterelnökre, szemben a létező szocializmus mérhetetlen étvágyú (sztálinista-rákosista) sárkányával. Hiába próbálja beetetni, előbb-utóbb életre kel, és akkor nincs menekvés. De – ha félretesszük ezt az esetleges hasonlóságot, és csak az egyszeri kisemberre összpontosítunk –, észrevesszük, hogy félelme póz is. Azt játssza, hogy szörnyű veszély fenyegeti. Ő éppen riadt pillanatát éli – őszintén vagy hamisan, a látszat szempontjából egyre megy –, de könnyű elképzelni, hogy a fényképezőgép mögött álló szája széles mosolyra húzódik, a körülöttük gyülekezők majd megpukkadnak a kacagástól. Egy ember, aki dacolva minden körülménnyel, kihívja maga ellen a nála hatalmasabb, kiszámíthatatlan erők haragját – pedig megtestesítőjük már rég eltávozott az élők sorából. Innen a kontraszt, amelyet csak nevetéssel lehet valahogy kezelni. A sárkány ebben a szituációban a kisember trófeája, és a nevetségesség, amely a helyzetből fakad, őt is magával sodorja, hiszen nem szánni valóan nevetséges az, aki egy mások által elpusztított vadállat előtt feszít, és úgy tesz, mintha ő ölte volna le? Mintha ő szabadította volna meg az emberiséget a gigászi szörnytől?

Pontosan így lesz a mítosz félistenéből népmesei hős, sőt az anekdoták szájhőse. Ahogy az „igazság szájából” is turistalátványosság lesz, utcai komédiák és hollywoodi romantikus filmek helyszíne (az 1953-as Római vakáció óta). Sőt, néhány dolláros udvari falikutak sablonja is. A Santa Maria in Cosmedin templom Rómában – az a hely, ahol a fotón ábrázolt életképet, a szörny játékos megetetését ipari mennyiségben gyártják a naponta odalátogatók – szemtanúja volt a mítosz kiüresedésének. Az itt található „Igazság Szája” (Bocca della Veritá) eredetileg ugyanis egy tritont formált, változékony külsejű és nagy hatalmú tengeristent, aki az ókori település csatornavizét köpte maga elé, a Krisztus születése előtti 4. századtól. Ez a tengeristen a vízi világ Szilénoszaként és Szatüroszaként volt közismert, aki egyszerre csábította a hálójába kerülő fiúkat és lányokat, és keltett riadalmat bennük. Poszeidón gyermeke volt, miként Polüphémosz is, a küklopsz, a legendás Antaiosz óriás, vagy Órión és a Hárpiák. Hésziodosz szerint roppant erővel rendelkezett, nem csoda hát, ha birokra kelt magával Héraklésszal is, ám hiába változott egymás után kígyóvá, vízzé, tűzzé, Héraklész nem engedte szorításából, így kénytelen volt megmutatni neki az utat a Heszperiszek kertjéhez. De más nevezetes történetekben is felbukkant, hiszen az ő folyamánál ugrott elő Athéné apja, Zeusz főisten fejéből, és ő nevelte az isteni leányt mindaddig, amíg az harcjáték közben meg nem ölte édesleányát, Pallaszt. Ő volt az, aki a Minótaurosszal megküzdeni vágyó Thészeuszt apja, Poszeidón víz alatti palotájába vezette, ahol egyébként kagylótrombitával szokta kikürtölni rendeléseit. Később az argonautákat is útba igazította, sőt, emberi, majd állatfarkú isten alakjában (hiszen ő, akinek neve a „vízzel” függött össze, félig hal volt, félig pedig ember) meg is jelent nekik, és áttolta a megfeneklett Argót egy tóról a tengerre. Ez hát az a triton, aki az embermagas márványlemezen tágra nyitja száját, hogy elnyelje, leharapja, vagy szorosan fogva tartsa feléje nyújtott kezét a hamisan esküvőnek – legalábbis a jóval később, a középkorban keletkezett legenda így tartja. Hogy ki, milyen célból helyezte a templom előterébe a 17. század harmadában, nem tudni. A tér, amely róla kapta nevét, mindenesetre sok mindennel találkozott már az eltelt évezredek alatt, így ezen sem csodálkozott. Látott etruszkokat, akik csatornarendszert hoztak létre, és ezzel előkészítették a legnagyobb római szennyvízelvezető, a Cloaca Maxima kiépítését a közelben csörgedező folyón, a Velabrumon. Zöldségárusokat és marhakereskedőket, akik itt, a mező közepén, a folyami kikötő mellett bonyolították le üzleteiket, amikor még Róma csak néhány dombot foglalt el. Hatalmas Herkules-oltárt, amelyre később keresztény szentélyt építettek (főoltárának, kissé szentségtörő módon, egy antik termálban használt vörösgránit fürdőkádat tettek meg). Látta a Győzedelmes Herkulesnek szentelt templomot, amelyik ma már Róma legrégebbi megmaradt temploma. Pénzváltókat és bankárokat, akik pultjaikon érmetornyokat sorakoztattak, görög bevándorlókat, akik Róma bukása után özönlötték el a városrészt, esküdöző kalmárokat, akik a triton szájába dugták kezüket, hogy vevőjük vagy társuk higgyen nekik, bűnözőket, akiket guillotine-nal végeztek ki – köztük a felvilágosodás kori rémet, aki félezer ember fejét vágta le. És látott még tritonokat ábrázoló szökőkutat is, amelyet XI. Kelemen pápa készíttetett, valamint egy különös boltívet, amely négyfelé tekint, mintha az igazságot kutatná – pedig csak Róma szennyvizei fölött őrködik.

már nem akar igazságot tenni

Hiába a fordulatos múlt, a városi legendák szerint az Igazság Szája igencsak sértődékeny, és nem hajlandó többé megnyilatkozni, embereket rémíteni vagy igazolni. Semmibe vették, kijátszották, és nevetségessé tették egyedülálló képességeit. Amikor ugyanis egy féltékeny férj odavonszolta feleségét, hogy megbizonyosodjon hűségéről vagy hűtlenségéről a látványosságra odasereglő szájtáti közönség előtt, egy őrjöngő férfi vált ki a tömegből, és ölelgetni, csókolgatni kezdte a közszemlére állított asszonyt. A szerencsétlen elmeháborodottat nemsokára elkergették, és az asszony az istenfej szájába helyezve kezét megesküdött, hogy soha férfi még nem érintette férjén és az előbbi őrültön kívül. Nem állított valótlant, hiszen az illető valójában a szeretője volt. Ám a triton megelégelte az utcaszínházat, és örökre tátva hagyta a száját. Most már nem akar igazságot tenni az emberek között, hiszen akik odajárulnak hozzá, nem is azt keresik: reményeiket szeretnék biztosnak látni, és nem szakrális választ, hanem mindössze egy rögzített képet akarnak hazavinni. A lényeg láthatatlan, és többé senkit sem érdekel. Ennek ellenére a gyereküket a Száj előtt fotózó, filmező szülők, a szerelmespárok, a világ legkülönfélébb kultúráiból érkezők többsége ma is egy „kurta, riadt pillanatra” megtorpan, elkomolyodik, és csak akkor enyhül az arcán szétterülő szorongás, amikor ő vagy szerette sértetlenül visszavonta a kezét. A szemtanúk legalábbis ezt állítják.

Ebben a legendában az igazságnak erős szankciója van, hiszen magától az istentől ered. Aki hazudik, az isteni törvényt sérti, ezért megérdemli a csonkítást. Az istenítélet eszköze lesz tehát a száj, ami megannyi bűnnek forrása. Hiszen a szájjal és a benne forgó nyelvvel a hamis tanúság mellett álnokul is lehet szólni, hízelegni, dicsekedni, másokat rászedni. Nem csoda, hogy a Biblia szerint (ezt a nézetet osztja számos szövegrészlet a Zsoltárok könyvétől a Példabeszédekig, Jóbtól Sirákig) legalább olyan félelmetes fegyver, mint a kés, a kard, az íj, olyan alattomos élőlény, mint a kígyó. Az ördög emberbe plántált ügynöke, amelyen mások élete, halála múlhat. Jakab levelében egyenesen azt olvassuk: a gonoszság egész világa benne van, így aki általa nem vétkezik, az tulajdonképpen tökéletes, és testének féken tartása már semmiség neki.

Az, hogy egy „pogány” száj lesz a zsidó-keresztény istenítélet eszköze, tulajdonképpen nem ellentmondás, hiszen a legfélelmetesebb csapások is „pogány” (mezopotámiai) eredetűek, Behemóttól Leviathánig, Ráhábtól Tamin Lótanig, és mégis helyük van az isteni tervben. Ezek a szörnyek tényleg sárkányra vagy vízi kígyóra – a mitikus képzelet által teremtett legtaszítóbb és legbrutálisabb lényekre – emlékeztetnek, szemben az antropomorf görög-római hitvilág által életre hívott Tritónnal. Igaz, sárkányszerű, embert és istent fenyegető szörnyekben egyik kultúrkör sem szűkölködik, ahogy Európán kívül is van keletjük. A sárkányt, vagyis a „továbbfejlesztett” kígyót mindennel ötvözték már, ami undort vagy riadalmat kelt az emberekben, így párduccal, oroszlánnal, sassal, kecskével, farkassal, halakkal is. Általában a vizekhez, az alvilághoz volt köze, az embereket csak élő áldozat fejében hagyta békén, így lehetett jóindulatát megnyerni Egyiptomban, a maja birodalomban, Kínában és Japánban is. Az isteni vagy emberfölötti képességekkel rendelkező hős aztán a népmesékben rendre legyőzte, s így megszabadította az áldozatot és népét a gonosz árnyékától. De mint kincsőrző és a vizeken őrködő, vagy a mennyekben az isteneket szolgáló lény, jobbik arcát is megmutathatta a sárkány, igaz, a gazdagságot általában a holttestén keresztül lehetett csak elnyerni, illetve úgy, ha valódi természetét feladta, azaz „megszelídítették”. A magyar hiedelemvilágban az ótörök jövevényszóval jelölt lény mocsárban, kútban, barlangban lakott, innen tudta a garabonciás előhívni. Krokodilból, harcsából vagy csukából alakulhatott át hosszú évek alatt, esetleg szemétdombon élő kakasból. Táltoson lovagolt vagy maga is hátasként szolgált, egyetlen fejével vihart kavart, napot és holdat nyelt el (ez utóbbi az alkímiában is visszaköszönt). A népmesék sárkánya ettől némileg különbözött: három, hat, hét, kilenc, tizenkét, huszonnégy feje is lehetett, egyszerre viselkedett állatként és emberként, hiszen állati erejét és szokásait emberi lakóhellyel, feleséggel, étkezéssel egészítette ki. Hosszú kígyótestét pikkelyes, igen kemény bőr borította, hosszú körme, ostorszerű farka, rőfnyi feje volt, szájából tüzet fújt, mérges tajtékot lehelt, orrából kéngőz füstölt. Mindennap vagy hetente egyszer új áldozatokat, fiatal fiúkat és leányokat követelt, királylányokat rabolt, de a legkisebb királyfival vagy szegénylegénnyel mindig meggyűlt a baja. A hozzá érkező hőst olyan próbáknak vetette alá, amelyből nem csupán ezer embernek megfelelő ereje, de határtalan falánksága is kiviláglott. Titkos helyen elrejtett hatalma megsemmisítésével vagy varázsfőzet, bűvös gyűrű, rozsdás kard segítségével azonban le lehetett győzni. Megöléséről bizonyságot akkor szolgáltathatott a hős, ha fejét vagy nyelvét levágta; de a nyelv hamisan is tanúskodhatott az álnokok kezében, akik megrabolták az alvó hőst.

egyre nevetségesebb figura

A népmesék sárkánya már nem az a földöntúli lény, akit lehetetlen beetetni. Minden félelmességével együtt emberközelibb és egyre nevetségesebb figura, könnyű csúffá tenni. Ez figyelhető meg számos mítoszban, ami mesévé, gyerekriogató látomássá szelídült. Aki a sárkány szájába dugta a kezét, eredetileg a legpusztítóbb hatalomnak tette ki magát: a halálnak. Most azonban már csak a fantázia eledeléül szolgál. Míg a kozmogónikus mítoszokban a sárkány legyőzésével a világ megteremtése és az emberek számára élhetővé tétele volt a tét, a sárkányt motívumként alkalmazó elbeszélésekben az állat nem több leküzdendő akadálynál. Az első változatra példa Vritra és az ős-Sárkány összecsapása Indiában, Ré és Apóphisz harca Egyiptomban, Ninurta és Aszag közdelme a sumér hitvilágban, Marduk és Tiámat egymásnak feszülése a babilóniai mítoszokban, Baal és Jamm verekedése az ugariti eposzokban, Zeusz és Tüphón összeütközése a görögöknél, Thraétaona és a háromfejű Adzsi-Daháka háborúja az iráni emlékekben, Jahve és az őskáoszt jelképező Leviathán ellentéte a biblikus irodalomban, és így tovább. Tulajdonképpen a sárkánykígyó a halált és romlást okozó Sátán megtestesítője is a zsidó-keresztény tanításokban: mivel a bűnbeesés után vált csak csúszómászóvá, eredetileg sárkányszerű lábakkal rendelkezhetett; János jelenései szerint a Teremtés könyvének kígyóját kétfejű, vörös szörnyként kell elképzelni. Az apokrif zsidó irodalom, és azon belül Ezdrás pedig úgy tartja, Isten az ötödik napon teremtette a sárkányt a nagy víziállatokkal együtt, és az eljövendő világban, a megváltást követően ő lesz eledele a boldogoknak. A mítoszok ezen válfajában a káosz, a terméketlenség, a pusztulás, a gonoszság, a semmi, az ősvizek megjelenítője a sárkánykígyó, amelyet a teremtő és megtartó, illetve az új világkorszakot bevezető istennek le kell győznie, fel kell szabdalnia. A második, meseszerű változatra a Viharisten és lllujanka afférját lehet felhozni példakánt. A hettita mítoszban Inara istennő egy halandó, Huaspija segítségével addig eteti-itatja a Viharistent korábban legyőző, ám mértéktelenül mohó sárkányt, amíg az képtelen a barlangjába visszamászni, ekkor megkötözik és megölik. A mítosz másik verziójában a Viharisten szemét és szívét orozza el a sárkány, az isten halandó anyától született fia azonban a sárkány lányát feleségül véve apja szerveit kéri nászajándékul, a visszatért erő birtokában viszont a Viharisten megöli a sárkányt, és saját, a szörnynek a házassággal hűséget fogadó fiát is.

A halandó, így vagy úgy, legtöbbször vesztese az istenek párbajának. Az emberiségnek nyújthat valamit a küzdelem, az egyes embernek csupán a mesékben. Aki tehát egy kifürkészhetetlen pillanatot kíván meglesni, vagy egy ismeretlen szörny szájába nyúl, könnyen megjárhatja, és gyakran nevetségessé is válhat – és itt már az anekdotákhoz érkezünk, közeledve a pillanatfelvétel idejéhez. A kősárkány és a kőoroszlán, akárcsak mitikus őseik, szoros rokonságban állnak. A sárkányt gyakran oroszlánnak képzelték eleink (mindkettő leányorzó volt), erről tanúskodik Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája szerint Oroszlánvár regéje is. A Grimm-mesékben pedig a sárkány előretolt őrsének számító oroszlánt legyőzve tehetett szert a hős nagy erejű segítőre éppen a sárkány ellen. Az „Igazság száját” jelképező tritónmaszkot is kezdik a silány másolatokban oroszlánszerűvé faragni vagy rajzolni – és a kőbe vésett dúvadak hasonló módon viselkednek. Marschalkó Jánost például saját kőteremtménye tréfálta meg. A 19. század híres magyar szobrásza – aki többek között a kassai székesegyház, a fóti Ybl-templom, a debreceni Csokonai Színház, a csongrádi Szentháromság-szobor, a budapesti Magyar Tudományos Akadémia, a Vigadó és a Rudas fürdő több szobráért is felelős – nem tudta, milyen emberpróbáló feladatot kap, amikor felkérték a Budát és Pestet összekötő első állandó kőhíd, a Lánchíd négy kőoroszlánjának elkészítésére. (Ilyen őrzőállatok foglaltak helyet egykor a hettita székhely, Hattusas kapujában is.) Minden simán ment, amíg el nem érkezett 1852, a kőoroszlánok avatásának ideje. A hidat már javában használták ekkor, először a Szent Koronát menekítették Debrecenbe a szabadságharc idején, majd Haynau csapatai masíroztak át rajta, végül a köznép is birtokába vehette, a polgári jogegyenlőség jegyében. Széchenyi már elborult elmével Döblingben tengette napjait; egyszer sem kelhetett át a hídon, melyet megálmodott és elkészíttetett. Legalább nem lehetett tanúja annak a komédiának, amely az anekdota szerint bekövetkezett. Egy Frick Jakab nevű vargainas betekintett az oroszlánok szájába, majd felkiáltott: hiszen ezeknek nincs is nyelvük! A szoboravatásra összegyűlt úri közönség kacagni kezdett, és a megállíthatatlan nevetés a szégyen örvényébe húzta le az alkotót – a vízbe ölte magát. Ebből persze egy szó sem igaz: bárki, aki veszi a bátorságot, hogy közvetlenül az oroszlánszáj elé áll, és kissé behajolva szemügyre veszi a szájüreget, megláthatja a nyelv körvonalait a fogak mögött. Marschalkó is tudta ezt, nem kellett a szörny szájába tennie a fejét, a vízbe sem ölte magát, ám negyedszázaddal később bekövetkezett haláláig magyarázkodott, szóban és írásban: az oroszlán nem kutyaféle, hogy kilógassa a nyelvét. Egyesek szerint még fogadást is nyert az ügyben – ha ugyan volt olyan vakmerő egyén, aki saját szemével győződött meg a valóságról. Marschalkót azonban, aki egyszerre volt teremtője és áldozata saját kőszobrának, senki se irigyelje. Talán éjszakánként ő is azt érezte, amit egy, a meszkalinnal – a mexikói indiánok által használt mágikus, kábító főzet hatóanyagával – kísérletező vegyész: „Láttam egy kőoroszlán óriási lábát, éreztem a talpa erejét és nyomását…” És talán ezért „ölte meg” később az őt csúffá tevő szörnyet: az 1848/49-es forradalom és szabadságharc debreceni csatájában elhunyt hőseinek emlékét ugyanis nem másban, mint a Haldokló oroszlánban örökítette meg. Abban a szoborban, amelyet Jókai Mór is megemlített útleírásaiban, majd Ady Endre a század végén „primitív iparosmunkának’” nevezett, mégis megindította: „Az oroszlán nem halt meg! Királyi vadat nem teríthet földre hitvány orvvadász. Az a kőoroszlán könnyebb a porladó hősöknek a feledés súlyánál. Őrködik, emlékeztet mint elmúlt idők sóhaja, mint kővé vált fájdalom…”

A kőbe álmodott szörny, legyen oroszlán vagy sárkány, vezesse záróizmait az igazság vagy a vérszomj, sohasem hal meg egészen. Óvakodj tőle, ha nem akarod megismerni a kurta, riadt pillanatot!

kép | Hórusz Archívum