Ács József

AZ IDŐK SZAVA

2006 december

AZ IDŐK SZAVA

Politikusokat szállító fekete autó várakozik a minisztériumi járdaszegély előtt.

A jármű erejét, mint tudjuk, a motor adja, meséli a sofőr, az erő érzetéhez azonban elengedhetetlen a megfelelő hangszigetelés. Ezekben a különösen csendes autókban, folytatja, természetesen ugyanolyan hangosan zúg a motor, mint a többiben, sőt, a nagy teljesítmény miatt még valamivel hangosabban is, bent, az utastérben ebből mégis alig hallani valamit. Éppen ez a megtévesztő kontraszt adja az erő mámorító élményét: a motor némán engedelmeskedik.

A Limuzin utasai odafenn, a márványpadlós díszteremben továbbképzésen vesznek részt, melyet egérszürke öltönyben, fekete szemüvegben tart egy ötven év körüli, csiszolt modorú úriember.

stratégiai mélység

– Ne zavartassák magukat – szól a világtérkép előtt fel-alá járva. – Legyen ez a taktikájuk. Ennek a taktikának a stratégiai mélységeit alig-alig lehet kimeríteni.

Kihörpinti az asztalra készített pohár vizet.

– Ne zavartassák magukat, hiszen minden a helyén van. Már csak üzemeltetni kell. Minden a helyén van, ugyanakkor – emeli magasba a teleszkópos mutatópálcát – nehéz egy határozott programmal kiállni. Minden megindokolható és minden támadható, tisztelt uraim, ahogy az ellenkezője is: nincs szilárd pont, mert az eszmék, kérem szépen, leszerepeltek. Következésképp Önöknek középre kell állniuk. Képviseljék egyszerre valamennyi értéket és határolódjanak el a szélsőségektől, elvégre mindenki ezt várja Önöktől, és ezt kívánja az olyannyira áhított társadalmi béke is. Mondhatják persze, hogy nehéz lesz a középszerűséget látványossá tenni, és megkérdezhetik, miképpen szorítsák háttérbe azokat a pártokat és csoportokat, amelyek markánsan képviselnek valamit.

A mutatópálca egy számegyenest ábrázoló krétarajz két pontján koppan.

– Nos, a válaszom egyszerű: nem kell háttérbe szorítaniuk őket – fordul vissza az előadó. – Hagyják, hadd csináljanak bohócot magukból.

René Magritte: A betakarítás hónapja, Oméga, flickr.com

Az előadó az asztalnak támaszkodik, és még az eddigieknél is dallamosabb hangon folytatja:

– Különben is: van nekünk ideológiánk. Unják? Nem baj. Onnan fogják tudni, hogy van nekünk olyan. Közhelyek? Közhelyek. Lehet a közhelyekkel vitatkozni? Nem lehet. Azzal lehet vitatkozni, amit a szélsőségesek mondanak, és azzal vitatkozunk is. Egy állítás, egy cáfolat, és figyeljék meg, mindig a cáfolat lesz a hihetőbb.

Ellöki magát az asztaltól és hátralép.

politikusok a fellegekben

– Sok helyen tartottam már előadást – simítja hátra ezüstös haját nagyon sok helyen. Ééés… – pillant fel a közönségre – azt tapasztaltam, hogy a politikusok a fellegekben járnak. Sajnálatos. Sajnálatos. A dolog ugyanis ennél sokkal egyszerűbb.

Rövidre nyírt szakállát simogatva fel-alá jár a világtérkép előtt, a fémgombban végződő mutatópálcát hátratett kezében szorongatja.

– Az Önök szerepe, hogy úgy mondjam, technológiai szerep. A világban érdekek vannak és eszközök, amelyekkel azokat érvényesíteni lehet. Nos, uraim, akinek több és komolyabb eszköze van, annak az érdeke érvényesül. Olyan ez, mint a piac. Mivel az igazán erős érdekek a maguk eszközeivel képesek voltak háttérbe szorítani a gyengébbeket és megvédeni magukat, már régóta nagy erőkkel hatnak. A szerep, uraim, készen áll, csak el kell játszani. Az érdekeket érvényesíteniük kell, az eszközöket pedig demonstrálniuk. Ismétlem tehát: Önöknek nem az a dolguk, hogy a fejüket törjék, miképpen alakítsák a társadalom szerkezetét, hiszen az nem gondolatok, hanem tettek nyomán alakul, a tettekhez pedig egyrészt erő, másrészt eszközök kellenek. Önök önmagukban egyikkel sem rendelkeznek, ezért a dolguk nem a szerkezet megváltoztatása, hanem a már fennálló szerkezetből következő viszonyok érvényre juttatása, szükség esetén egyfajta szemléltető oktatás keretében. Ahogy egyébként most én is teszem.

Az előadó szétvetett lábbal áll, a háta mögött két kézzel szorítja a vízszintes mutatópálcát, és a padlót nézi.

– Sajnos, a tapasztalataim ebben az országban sem túl jók. Önöket is megbénítja az idealizmus. Önök is eszmék körül keringenek, ami megakadályozza, hogy felismerjék a szerepüket, amit el kell játszaniuk. Önök azt hiszik, hogy légüres térben mozognak, hogy képzelt szerepeik szerzőt keresnek, hogy maguk írják a drámát, a saját drámájukat egy darab üres papírra. Ez egy ilyen ország. Önöknél drámaírók politizálnak, csapnivalóan. Csakhogy – köszörüli a torkát az előadó – ezek az emberek eltévesztették a házszámot. Álomvilágban élnek. A darabot nem kell megírni, mert a darab már időtlen idők óta zajlik, uraim, folyamatosan színen van. És minden színdarab mélyén működik egy vaskövetkezetességű logika, melynek hatálya alól a szereplők nem vonhatják ki magukat. Aki felismeri a sorsát, beteljesíti azt, aki nem, azt a sorsa vonszolja.

– Hajítsák ki a rengeteg ballasztot! – kiált fel élesen, hogy aztán annál selymesebb, suttogó hangon folytassa. – Ne vonszolódjanak, ne araszoljanak, ne szégyenkezzenek, ne legyenek fenntartásaik, gátlásaik, görcseik! Tisztán és hatékonyan, súrlódásmentesen: mű-köd-ni! És bocsássanak meg a hasonlatért, de idevág: a saját kilencvoltos kis szárazelemükkel, legyen az bármily tartós, aligha fognak messzire jutni. Előbb-utóbb elfogy a hangjuk, az erejük, kifogynak az eszközökből. Ha nem akarják ezt az unalomig ismert, szánalmas pályát befutni, nincs más választásuk: a meglévő hálózatra kell csatlakozniuk és onnan üzemelniük. A zsinór korlátozza ugyan mozgásszabadságukat, ám cserébe kifogyhatatlan energiakészlethez és gazdag eszköztárhoz jutnak. Médiahátszél – hiszen mindannyian erre vágynak, nem?

René Magritte: Golconde, Oméga, flickr.com

A fekete szemüveges újból járkálni kezd.

– Hogy ez erőszak? – csap a tenyerébe a mutatópálcával. – Hát persze, hogy erőszak. Hogyan érvényesülhet egy érdek a többi érdek ellenében másként, mint erőszakkal? Ez tautológia. Méghozzá itt olyan érdekekről van szó, melyek egy környörtelen szelekció eredményeképpen emelkedtek a többi fölé. – A mutatópálca ismét a magasba lendül. – Uraim, e-vo-lú-ci-ó. E-vo-lú-ci-ó! Az erősebb érdek a magasabb érdekérvényesítési képességével mindig egyfajta potenciálkülönbséget teremt. Köznapi szóval: feszültséget. Önöknek ebben a jelentős feszültségben kell élniük, ha igazi politikusok akarnak lenni, mert ez a feszültség a politika motorja, az Önök előrehaladása pedig e motor helyes működtetésének függvénye.

Az előadó egyetlen mozdulattal összetolja a teleszkópos pálcát, és a zsebébe süllyeszti. Visszamegy az asztal mögé, és homlokát ráncolva megáll.

a szelekcióra bízom

– Hány, de hány előadást tartottam már! És megvallom, elszomorítottak a szünetben vagy az előadás végén feltett kérdések, melyekből kiderült, hogy egy szót sem értettek az egészből. Kellemetlen tapasztalataimból okulva ezért jó ideje már nem tartok szünetet, és kérdések feltételére sem adok módot. A dolgot egyszerűen a szelekcióra bízom.

Az előadó nagyot sóhajt.

– Kérem, voltak, akik megpróbáltak engem telefonon elérni. Dilettantizmus. Mondanom sem kell, a rendszer nem így működik. Akadt olyan kollégájuk, aki, miután képtelen volt időpontot kapni hozzám, azzal az ürüggyel került a közelembe, hogy kitüntetést szeretne átnyújtani. Értékeltem a humorát. De nem tudtam rajta segíteni.

A fekete szemüvegen megcsillan a lámpafény.

– Mindig abban bízom, hogy válogatott emberek előtt beszélek, akik értik, amit mondok, és természetszerűleg titokban tartják. Felfogják ugyanis, hogy mindez csakis rájuk tartozik, senki másra. Csalódnom kellett. De a legszomorúbb élményem mégis az volt, mikor egy alkalommal valaki azzal jött oda hozzám a hallgatóságból, hogy jó volt az előadás, csak egy témát hiányolt belőle: nem beszéltem a népképviselet eszközrendszeréről.

Dermedt csend.

– Értik. A népképviselet eszközrendszeréről.

Az előadó hátrakulcsolja a kezét, lábujjhegyre áll, aztán visszaejti magát a sarkára.

– Azt kérdeztem tőle: tudja maga, hogy mit beszél? Az emberek érdekei? Hát hogyan lehet széttagolt és ellentmondó érdekeket képviselni? Megmondom Önöknek, nagyon egyszerű: sehogy. Azt hiszik, tudják az emberek, hogy mi áll érdekükben? Dehogy tudják! Nézzék csak meg, micsoda ostoba vágyak vezérlik őket, micsoda kicsinyesség, micsoda önzés, micsoda szűklátókörűség van abban, amit kívánnak maguknak. Milyen nagy hangon beszélnek és milyen kevéssel beérik! Még ha lehetne, se képviseljék azt a zavaros kotyvalékot, ami ebből összeáll!

Magasba lendül az előadó ujja.

– Figyelem! Nem arról van szó, hogy Önök jobban tudják az embereknél, hogy mik az érdekeik. Egy: nem tudják; kettő: nem tudhatják; és három: nem is kell tudniuk. Önöknek azt kell tudniuk, hogy azoknak mik az érdekeik, akik képesek is azokat érvényesíteni. Képzeljék úgy, hogy a tömeg ezerfélét ordibál: egy szót sem értenek belőle. De ha valaki beleszól a mikrofonba, amit erősítőre kötöttek, azaz vannak eszközei, máris világossá és egyértelművé válik, mit akar. Ez ilyen egyszerű. Ha van egy csepp eszük, azt követik, akinek eszközök vannak a kezében. A népnek nincsenek eszközei. A népet nem követjük, hanem vezetjük. Olyanok, mint a birkák? Lenyírjuk róluk a gyapjat. Ahányszor csak lehet. Megszorongatjuk őket, hogy lássuk, mikor bégetik el magukat, és mikor kezdenek rugdalkozni. Ha kell, szemléltető oktatást tartunk nekik a valóságos erőviszonyokról, melyek kikerülhetetlen természeti szükségszerűségként fognak megjelenni előttük. Remélem, értik, amit mondok. Köszönöm a figyelmüket. A többit magukra bízom.

R1. René Magritte: Az emberfia, Rael Garcia Arnes, flickr.com

Az előadás végeztével a hallgatóság elhagyja a márványtermet, lemegy a lépcsőn, beszáll az épület előtt várakozó autókba és szálláshelyére hajtat. A személyzet feltakarít, a rendezvényszervezők eltüntetik a hidegtálakat és a különféle melegkonyhai készítményeket, a bontatlan italokat pedig elteszik jobb időkre. A pincérek nejlonzsákba gyűrik a paprikafoltos abroszokat, az asztalok visszakerülnek eredeti helyükre. Búcsúznak a szervezők, a reklámfelirattal díszített furgonok, a gyomorbajos gondnok lekapcsolja a villanyt és, mert fejből tudja az évek óta gyakorlatilag változatlan menetrendet, futva indul a metrópótló megállója felé.

Egyedül az előadót nem látják távozni egyik kijáraton sem.

felső kép | René Magritte: A szerencsés adományozó, jean louis mazieres, flickr.com