Szántó Gábor András

AZ EPIKUS KÖLTŐ ÉS AZ EPOSZI „CSUDÁLATOS”

Arany János: Toldi estéje [2011 szeptember]

AZ EPIKUS KÖLTŐ ÉS AZ EPOSZI „CSUDÁLATOS”

„A csudálatos az eposz fönségéhez tartozik.” 

(Arany: Széptani jegyzetek)

 

Az öreg Toldi írói következetességgel megrajzolt lélekútja a viadaltéri győzelem után a reformkori költészet nevezetes színhelyére, a hősi múltat idéző Rákos mezejére visz, ahol különös dolog történik vele. Úgy érzi, már nem a földön, hanem a föld felett jár, azaz a föld fölött lebeg. A középkori szentek legendáiból ismert állapot ez, amelyet a szentéletrajzi szaknyelv levitációnak nevez, s amelyet a Toldi estéjéből „kihagyható”[1] Szent László legendáiban is megtalálunk. Aranynál azonban nem egy templomban imádkozó, hanem egy szentségtörőket korholó hőssel történik meg a csoda, amint a magyar országgyűlések egykori színhelyén háborog tévúton járó királya ellen. A színhelyek és személyek egymásra vetülése itt nemcsak az országos tanácskozások színterét közelíti a templomhoz (az országgyűlések nélküli Bach-korszak idején!), hanem e néptelen „templomban” lebegő „vén pap”-ot is (111/32) szentté avatja, azaz egy újkori eposzba szőtt legenda hősévé teszi. Olyan csendben és olyan visszafogottan, hogy az érzéketlen világ meg a világlátott irodalmárok máig sem veszik észre. Pedig Arany előzékenyen, már műve kezdetén figyelmeztet e hősétől elvárható „mutatványok” lehetőségére: „Ha most feltámadna s eljőne közétek, / Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek”. (Toldi: Előhang) Gondoljunk csak bele: a hős kikel a sírjából (‘föltámad’), győz a viadaltéren, lovával együtt levegőbe emelkedik – és a kutya sem törődik vele. Hát nem csoda, ha elkeseredik?

„Nem hiába ástunk földalatti vermet:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is.”
Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt –
Érzé, hogy ha még szól, mindjárt sírva fakad.

(IV/4)

Aba-Novák Vilmos: Fahordás, hung-art.hu

A költő epikájáról szóló szakemberek olykor megemlítik a műveiben „lebegtetett” [sic!] félcsodás elemeket, de rendszerint elfogadják ezek – Arany által is felkínált – földi magyarázatait. Joggal írja Nyilasy Balázs: e szakirodalmat „az eposzi csodálatossal kapcsolatos távolságtartó attitűd” jellemzi. A kortárs Szász Károly például hitelesen idézi Arany véleményét, hogy „az époszt a költői elbeszéléstől legszembeötlőbben a csodálatosnak, ember-s-természet-fölöttinek, az úgynevezett machináknak használata különbözteti meg”, ennek ellenére „fontos tényként emeli ki, hogy Aranynál az összes ‘eposzi csodálatos’ földiesítve van, álomként, belső kivetítésként is fölfogható.”

nyom nélküliség

Az iménti levitációról is kapunk a szerzőtől egy földiesített” indoklást, mikor – feltételesen! – a szél precíz munkájával magyarázza Toldiék vonulásának nyom nélküliségét: „Körme sík homokba csuklóig lehalad, / Nyom előttük sincsen, utánok sem marad; / Ha maradna is [!], azt mindjárt egyenlőre / Söpri az éjszaki szélnek fölözője.” (IV/1) E nem túl meggyőző „földiesítés” után számol be Toldi a föld felett járás – lélekhez jobban illő! – közlekedésmódjáról („Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék, / Ollyá lettem mintha már földön se járnék.” – IV/7), ami rögvest „földhözragadttá” teszi az előbbi indoklást, és újólag megerősíti a földtől elszakadás valószínűségét. A történtek Arany jeles kortársát, az orosz Vlagyimir Szolovjovot juttatják eszembe, aki szintén a hétköznapi bizonygatások ellenére összeálló másfajta bizonyosságként írja le az irodalmi fantasztikum megszületését: „Az igazi fantasztikum arról ismerhető fel, hogy sohasem jelenik meg nyílt és leplezetlen formában. Megnyilvánulásai nem igénylik az élet eseményeinek egyoldalúan misztikus értelmezését, inkább csak céloznak és utalnak egy ilyen eshetőségre. Az igazi fantasztikumban mindig marad valamilyen látszólagos, formális lehetőség a jelenségek szokásos és hétköznapi magyarázatára, de oly módon, hogy a magyarázat belső hitele végül kérdésessé válik. Minden részlet beilleszthető a hétköznapi események közé, csak az egész összefüggései utalnak egy másfajta okozatiságra.”

Ennek az Arany műveiből felsejlő másfajta okozatiságnak van néhány fontos műfaji és műértelmezési vonatkozása.

A Kisfaludy Társaság 1846-os pályázata „költői beszély” – azaz elbeszélő költemény – beküldését kérte a pályázóktól, és az első kiadásokban mindkét Toldi-mű ezzel a műfaji alcímmel látott napvilágot. A Toldi estéjéről hírt adó Arany azonban ennél tágabb és bonyolultabb, a tulajdonképpeni eposz, a költői beszély és a tragédia jegyeit ötvöző alkotást vázolt fel Petőfinek: „én nem tulajdon értelemben vett eposzt, hanem úgynevezett költői beszélyt írok, melynek cselekvényfolyama, szerintem, drámai. Drámai a föllépés, drámai, sőt, ha sokat nem mondok, tragikus a lelépés […]” A mai Arany-szakirodalomban Nyilasy Balázs vegyülékes műfajú alkotásoknak nevezi a költő ilyen jellegű műveit. Aranyról írt kismonográfiája főként a költői beszély lélektaniságával kapcsolatos vonásokat emeli ki a Toldi estéjében.

Aba-Novák Vilmos: Fény, hung-art.hu

E „centrális jelentőségű lelki érdekeltségéhez képest „túlhangsúlyozott”-nak ítéli a mű „szociologikus, ideologikus dimenzióját”, a „haza és haladás” konfliktusát előtérbe állító megközelítést, mivel „a király és a haldokló Toldi párbeszéde a maga kibeszélő nyíltságában [?] a mű finom, jellemző erejű interakcióihoz egyáltalán nem illő idegen testnek, szónokias beszédnek tűnik” számára. Ami a lelki érdekeltség centrális jelentőségét illeti, örömest egyetértenék vele, ha érdemük szerint méltatná ennek transzcendens és szakrális vonatkozásait. Mert amit feltehetőleg Arany műfajesztétikája, a költői beszély csodáktól idegen természete alapján mond „az archetipikus, elemi, hősi elvű lélekábrázolás többirányú, deszakralizáló pszichológiájáról”, az érzésem szerint korrekcióra és kiegészítésre szorul.

klasszikus eposzi hagyomány

Az Arany-epika eposzi jellegzetességeit is tárgyaló monográfiájában, A konzervatív-modern költőben már körültekintőbben és elmélyültebben közelít e problémához. Bár az országcímer elbitorlásában nem ismeri fel a klasszikus eposzi hagyományt aktualizáló, s a magyar „nagyközösséget nagyon is elementárisan érintő közös vállalkozás” jelképes fabuláját , magában a Toldi-trilógiában rátalál az addig bizonytalannak vélt transzcendencia és szakralitás jegyeire. Idézem: „Toldi egotudatossága teljesen a nagyeposzok hőseihez hasonló: a hőstett akarása minden mást megelőz és minden belső ambivalenciát, ellentmondást értelmes, célirányos, koherens egésszé rendez benne. A hősi pszichikum végső soron nincs kiszolgáltatva a földies kuszaságnak, ellentmondásosságnak: adományozottnak, készen kapottnak, a transzcendencia világával szorosan összekötöttnek tűnik. Igaz ez a hős fizikumára is. Miklós hatalmas ereje egészen eposzi, mert a gondviselés ajándékaként készen kapott, mintegy előre kijelöli az életutat, a választandó sorsot, s éppen ezért szakrális színezetű. Toldi rusztikus erőpróbáiban a profán állandóan szakrális kisugárzást kap, az emberfeletti fizikum mintegy beragyogja, megszenteli a nagyon is földies tereket, legyen az akár egy szennyes, rongyos csapszék.”

Bizonyára újabb bizonyítékokkal és idézetekkel bővíthette volna ezeket a megállapításait, ha felhasználja Arany 1861-es akadémiai jelentését, a Nádasdy-jutalomra küldött pályamunkák bírálatát, amely az egyik pályamű hiányosságai kapcsán épp az újkori eposzban is megjelenítendő – és vélhetőleg a bíráló „vegyülékes” alkotásaiban is megjelenített – eposzi csodák természetét körvonalazza. Ahhoz, hogy az általa tárgyalt mű „költői beszély legyen – magyarázza Arany –, benső cselekvény kellene, a mi itt nincs, az egész fő esemény külső tettek sorozata […] De végre nem is epopoeia. Hiányzik az emberek sorsát intéző fensőbb hatalom akaratjának látható kifejezése – érezhető, szemlélhető jelensége ama fensőbb világrendnek, melyet a tömegektől gyámolítva betölt az eposzi – s melyekben, a tömeggel szemközt, feltámad s bukik a tragikai hős. Az új eposz feladata volna e gondviselésszerű világfolyást a már stereotyppá vált isten-megjelenések s egyéb mosolyra indító csodák helyett a mai kor s keresztyénség szellemének megfelelőbb módon is fel tudni tüntetni. […] Oly hős nincs a darabban, ki ama fentebb kijelölt világrendnek földi végrehajtója volna.”

Aba-Novák Vilmos: Kubikusok, hung-art.hu

Úgy gondolom, ideje lenne Arany műveiben is megkeresni az imént említett sajátosságok érvényesülését. (Mert ki alkalmazza őket, ha nem az önmagához is szigorú tanácsadó?…)

1)    Vajon találkozunk-e trilógiánkban az emberek sorsát intéző fensőbb hatalom akaratának látható kifejezésével? – Ha a légpárnás technika középkori fejletlenségét és a levegőbe emelkedés szentéletrajzi gyakoriságát tekintjük, Toldi levitációja alkalmasnak látszik ennek illusztrálására.

2)    Van-e műveinkben olyan hős, ki e felsőbb világrendnek földi végrehajtója? – Már hogyne lenne! Tessék csak a viadaltéren mózesi „csodákkal” megjelenő, s a bitang címerrablót „pokolba küldő” ősz barátra gondolni. Mint Szilágyi Márton is utal rá, Toldi csehen aratott győzelme valójában „rejtett istenítélet”. Bizonyára azért, mert olyan „fensőbb akarat” működik benne, amelyet művünk Előhangja „Isten haragjának” nevez a hős bemutatásakor:

Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Pár strófával később, ugyanezt az isteni haragot vélik hősünkben felfedezni a véle birokra nem kelő vitézek is:

De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
(Toldi I/12)

3) A „harag” igazi eposzi téma. Az „isteni Akhilleusz” haragjával kezdődik a legtökéletesebb eposz, az Iliász is, olyan haraggal, amely minden akhájt és trójait, és minden olümposzi istent mozgásba hoz. A Toldi estéjének hőse azonban úgy hiszi, a neki utat engedő, ám a fegyverhordozóját kigúnyoló tömeg már nem ismeri fel az ő barátcsuhás alakjában sistergő „istennyilát”, s ezért hitetlenkedő mesét vagy száraz krónikát fog gyártani a történtekből:

Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemükkel látnak s ihol már se hisznek:
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?
(IV/5)

Ebben kétségtelenül van némi beszélyi „érzelem” és „szenvedély” – de ott van az eposzi istenség földi végrehajtójára utaló „istennyila” is. Az akhilleuszi könnyekkel küszködő Toldinak persze nincs egészen igaza: az előtte Vörös-tengerként megnyíló „nép” (III/10), a Bencét oltalmazó gesztusa nyomán beköszöntő némaság (III/19), majd a felismerését követő, s a király ünneplését messze meghaladó ujjongás mind-mind az iránta érzett őszinte – és szó szerint népi – támogatásról tanúskodik. (Úgy, ahogy ezt Arany fentebb idézett bírálata is megkívánta egy „tömegektől gyámolított” eposzi hős esetében.)

4) E földi dicsőség majd a temetési menetben, a koporsóját kísérő és az ég „valamennyi csillagát” egybegyűjtő fáklyák vonulásában éri el azt a „föld feletti” szintet (VI/35), ahová nemcsak a Rákos mezei levitáció, hanem az elhunyt vitéz dolgát emlegető emberek emlékezése is emeli. (VI/37) A földi és földön túli dicsőségnek ez a „csillagos” (kozmikus) egybekapcsolása már a Tolditlezáró két sor egykori változataiban is megvan („De a míg egy csillag lesz a magyar égen, / Szép emlékezete szájról szájra mégyen.”), és a „keresztyénség szellemének megfelelő”, gondviselésszerű igazságszolgáltatás kívánalmaival is összhangba hozható.

Aba-Novák Vilmos: Gémeskút, hung-art.hu

Arany nemhiába olvasta újra és újra a homéroszi eposzokat, nem hiába írt Zrínyiről és Tassóról akadémiai értekezést, és hangoztatta öt évvel a Toldi estéje megírása után is: „Teremtsetek jó eposzt, – s az eposz korszerű!”). A Toldi estéjét nagyszabású tanulmánnyal köszöntő Gyulai Pál már a megjelenés évében „naiv műeposz”-ként határozta meg az addig elkészült két rész műfaját. Vajon miért maradt meg a szerző a saját műfajesztétikai szabályaival sem mindenben egyező, „költői beszély” alcímnél? Csupán az első rész pályázati kiírásából eredő hagyományként? Vagy a rá jellemző, alkotói szerénységből? Talán így is lehetne mondani. Meg talán úgy is – kissé halkabban –, hogy „neki csupán egy költői beszélyhez illő [?], nem igazán fontos [??] történetet kellett elmondania a Haynau-fajta igazságtételek és a meghódított Magyarországot civilizáló, a magyar címert elöröklő Bach-rendszer időszakában.” Hogy Gyulai Pál egykorú kifejezését használjam, „a viszonyok kényszerűségénél fogva” ezek nem tisztán esztétikai, hanem cenzurális megfontolások. De hát Arany lett volna az első írónk, aki a Hivatal éberségét csökkentő alcímet adott egy munkájának? Hisz a más műfajú Hymnus sem aktuális imádságként ajánlotta magát egykoron, hanem olyan műként, amely „a’ Magyar nép zivataros századaiból” vétetett…

a pártatlanság látszata

A költői beszélytől idegen, és az eposzi fönséghez tartozó transzcendens okozatiságnak azonban volt még egy fontos következménye, amelyet mindenképpen titkolnia kellett a szerzőnek. Mert ha Toldi valóban eposzi, azaz „fensőbb, isteni akaratból működő hős”, „egy fensőbb világrend földi végrehajtója”, akkor kinek lesz igaza egy fájdalmasan aktuális indulatokat gerjesztő, civilizátor uralkodóval folytatott vitájában?… Itt nemcsak cenzurális, hanem művészi okokból is meg kellett őrizni a pártatlanság látszatát, és olyan érveket kellett a királyi vitapartner szájába adni, amelyek legalább földi szinten igazolnak valamilyen általa hangoztatott „igazságot”. El kell ismernünk, ez olyan jól sikerült Aranynak, hogy a mű transzcendens vonatkozásait és történelmi körülményeit mellőző szakirodalom máig is vagy Lajos érveit minősíti fontosabbaknak, vagy fifty-fifty arányban ad a vitapartnereknek igazságot. Pedig a körülmények gondosabb szemrevétele ettől eltérő következtetésekhez is alapul szolgálna.

Magyarország történetét összefoglaló, 1848 októberében írt cikkében Arany nemcsak a magyarság királyokkal kapcsolatos tapasztalatait összegzi, hanem kitér a nagy és győzedelmes Lajos uralkodásának következményeire is. Az István király óta „elfolyt kétszáz esztendő alatt – írja –, maga kárán megtanult a magyar annyit, hogy nem jó a királyokat csak úgy maga kedvök-kényök szerint bocsátani, mint a falu bikáját a vetésben, mert ha akad egy-kettő olyan, aki maga jószántából hasznára dolgozik az országnak, megint következik tíz-húsz, aki azt gondolja, hogy az országot csak fejni kell. […] Ami fő dolog, [az Aranybullában] a király felelőssége is kimondatott: ‘hogyha a törvényeket maga a király, vagy az utána következő királyok megsértenék, szabad legyen a magyarnak feltámadni s ellenszegülni’. Erre I. Leopoldig minden királynak meg kellett esküdni, – hanem Leopold, több szabadsággal együtt, ezt is eltörölte. […]

Lajos uralkodása a magyar nemzet dicső kora volt. Hatalma három tengerig kiterjedt, tíz országban osztott parancsokat. Terjeszté a vallást, műveltséget; előmozdítá a kereskedést, a mesterségeket; az igazság-kiszolgáltatást jobb rendbe hozta, egyszóval oly jeles király volt, hogy őt a történetírók Nagy Lajosnak nevezték el.

Azonban mivel ő is nem az országgyűléssel egyetértve, hanem maga kénye szerint uralkodott, halálával visszaesett az ország régi vágásába, leánya, Mária ellen sokan feltámadtak.” 

Aba-Novák Vilmos: Itatás, hung-art.hu

Mint látható, Arany ugyanabban a súlyos, I. Lipót-i vétekben – vagyis a törvényes korlátokat kiiktató uralkodói önkényben – marasztalja el Lajost, amelyért a levert Magyarországot országgyűlés nélkül kormányzó Habsburg „Eduárdot” is elítélte.

Toldi estéje 1848-as változatában az ősz Toldival pimaszkodó királyi apródokat az „Isten haragjá”-nak mondott bajnok „tüzes ítélet”-ként söpri el a menteujjával, elfogásának parancsát pedig egy „lélektelenné” váló király mondja ki: „‘El kell fogni Toldit’ – de fáj a szó néki, / Úgy fáj, mintha önnön lelkét lehellné ki.” A végleges változat királyi parancsa („El kell fogni Toldit! halál a fejére! – V/20) – Keresztury Dezső finom megfigyelése szerint – csaknem szó szerint megismétli az öccse elveszejtésére törő Toldi György (a „róka lelkű báty”) egykori utasítását, ami túlontúl kétes társaságba utalja az immár „nem népmeséből elénk lépő” uralkodót. Keresztury ennek ellenére védelmébe veszi őt, ami nemcsak az ifjúkori és az öregkori provokáció hasonlósága miatt látszik elhamarkodottnak, hanem az ősz bajnok Lajosról alkotott véleménye miatt is. A Rákos mezején léptető, épp hogy levitált Toldi ugyanis ezt a „rókaságot” érzi felséges barátja legjellemzőbb tulajdonságának: vö. „Hidegen vonítasz a dologra vállat – – / Vén király! a róka nem rókább tenálad.” (IV/6)

[1] L: Lélekjárás 
felső kép | Aba-Novák Vilmos: Kubikusok, hung-art.hu