Jólesz György

AZ ELSÜLLYESZTETT MEGFEJTÉS

2013 március

AZ ELSÜLLYESZTETT MEGFEJTÉS

Amikor a prefektus, Sebastian Guzmán de Pollenaro megkapta felettese üzenetét, hogy beszélni akar vele a Don Giovanni-ügyben1, emennek összeugrott a gyomra. Kár volt előre inni a medve bőrére, gondolta. Ivásügyben a medve jelképes, a fél − na jó, valamivel több mint fél − palack Villoria Tinto teljesen konkrét. A nemes ital hivatalosan a faszénparázson készült báránysültet locsolta meg, melyet a prefektus szakácsa varázsosan fűszerezett, privátim azonban valóban a medve bőrét előlegezte. Így maga a báránylakoma is a medvebőr része lett, ha élhetünk ezzel a képzavarral. A medvebőr miértjét a várható dicséret képezte, amiért Sebastian Guzmán de Pollenarónak sikerült eredményesen a végére járni a Don Giovanni-ügynek. Most azonban gyomrát az aggodalom rántotta görcsbe, mert évek során kifejlődött az a sokadik érzéke, mely tévedhetetlenül tájékoztatja, hogy elöljárója dicsérő vagy dorgáló szándékkal hívatja, netán valami különösen unalmas vagy kellemetlen ügyet szándékozik rábízni.

nem számít bűnnek

Pedig a rossz érzést most − látszólag − semmi sem indokolta: a rejtélyre fény derült. A Don Giovanni-dosszié két nagy fejezetből állt. Először is Don Ottavio tett feljelentést, hogy nevezett lovag megölte jegyese apját, Don Gonzalo de Ulloa kormányzót, mikor az lánya, Donna Anna védelmére sietett. Arra a kérdésre, hogy miért kellett Donna Anna védelmére sietni, Don Ottavio előadta, hogy nevezett Don Giovanni erőszakoskodott a lánnyal. (Sikertelenül, ezt Don Ottavio kérésére aláhúzták a jegyzőkönyvben.) A továbbiakban ki kellett deríteni, valóban gyilkosság történt-e, vagy Don Giovanni párbajban ölte meg a kormányzót, ami nem számít bűnnek. Az eset egyedüli tanúja Donna Anna volt, ő vallomásai során ellentmondásokba bonyolódott, például Don Giovannit időről időre más-más színben tüntette föl, és amikor Sebastian Guzmán de Pollenaro némi kínban, de udvarias határozottsággal figyelmeztette, Donna Anna kérte, álljanak el tanúvallomása felhasználásától. Mint mondta, nem érzi magát józan ítélőképessége birtokában, legalábbis ebben az esetben nem, hiszen olyan eseményekről kell beszámolnia, mint az őt ért férfiúi zaklatás és apjának erőszakos halála. Don Giovanni szolgája, Leporello viszont az első pillanattól kitartott amellett, hogy gazdája párbajban ölte meg az öreget, akit egyébként minden erővel megpróbált lebeszélni a viadalról. A dossziét itt sajnálkozó hümmögés kíséretében le lehetett volna zárni, arra hivatkozva, hogy újabb tanú felbukkanása nem várható: a kormányzó halott, Don Giovanni pedig meglehetősen látványos körülmények között pokolra szállt, egyikük sem bírható szóra.

Nina Tokhtaman Valetova: Az idő tükre, Wikimedia Commons

Ámde jelentkezett egy Masetto nevű legény, aki előadta, hogy Don Giovanni gyászos végű vacsorája előtt éjszaka a temetőben járt, és ott furcsa jelenetnek volt tanúja. Don Giovanni és Leporello ugyanis…

iszonyatosan elpáholta

Mit keresett a temetőben, szakította félbe a beszámolót a prefektus. A parasztlegény láthatóan zavarba jött, és megkérdezte, lényeges-e ez. Ne tessék a hatóságnak kérdéseket föltenni, intette a prefektus, ha megkérdeztük, annak oka van. Erre Masetto pironkodva és zavarában vigyorogva előadta, hogy előzőleg Don Giovanni − magát Leporellónak adva ki − iszonyatosan elpáholta, amire jegyese (Zerlina) vigaszul mindenféle gyógyító praktikákat ígért, amelyek éppenséggel egészséges állapotban is igénybe vehetők, na, ugye, érti a prefektus úr nagysága, de épp a verés miatt Masetto férfiúi képességei… hát, szóval… sziesztára lettek küldve.

És?, kérdezte a prefektus.

No, azt tartja a… de itt Masetto elharapta a mondatot, mert nem akarta a „babona” szót használni; szóval, úgy tudják az öregek, hogy a sírokon növő vasfű visszaadja a férfiember erejét.

Értem, bólintott a prefektus, és mit láttál a temetőben?

Masetto elmondta, hogy Don Giovanni és Leporello nagy hahota közepette mesélték egymásnak a kalandjaikat, amikor hirtelen megszólalt a kormányzó szobra, és a halottak iránti tiszteletre intette a magáról megfeledkezett lovagot. A lovag azonban, akinek semmi sem szent, mérhetetlen orcátlanságában elhívta a szobrot vacsorára!

Nina Tokhtaman Valetova: Homályos játékok, Wikimedia Commons

Sebastian Guzmán de Pollenaro ismét bólintott, és azt kérdezte, Masetto mindezt azért meséli-e, hogy megerősítse a vélelmet, mely szerint a kővendég megjelent a vacsorán, és rövid tusakodás után elvitte a házigazdát.

a holtak békéje

A csudát, mondta Masetto, akit zavartak az olyan hivatalos kifejezések, mint „vélelem” vagy „erőszakos magával hurcolás tényének fennforgása”. Don Giovanni úgy érezte, szorul körülötte a hurok, de meglátta őt, Masettót a sírkertben, és hirtelen ötlettől vezérelve eljátszotta a nagyjelenetet, hogy meghívja a szobrot estebédre, és ezzel előkészítette szökését, melyet az állítólagos pokolra szállással leplezett. Neki, Masettónak föltűnt, hogy a szobor öblös hangja meglehetősen emlékeztet Don Giovanniéra. Ja, és még valami. A szobor azt is mondta, hajnalig abbahagyod a nevetést, mégpedig mielőtt azt mondta, ne zavard a holtak békéjét! Hát honnét tudta előre, hogy Don Giovanni meg fogja hívni?

A prefektus úgy gondolta, a szobor mindenféle vacsorameghívás nélkül is közölhette Don Giovannival, hogy néhány órán belül érte megy. Erről a feltevésről azonban hallgatott, mert, noha eddigi ügyei között is akadtak olyanok, melyekben természetfeletti elemek szerepeltek, ezeknek sosem volt megbízható tanújuk, és beszélő szobrokkal végképp nem találkozott. Visszatérve a fősodorba azt kérdezte Masettótól, mit akar mindebből kihozni. Azt, felelte, hogy szerinte Don Giovanni az üldözői és az ő megtévesztésére játszotta el a vacsorameghívást, aztán rendezett egy komédiát a szobor állítólagos feltűnéséről, közben pedig ismeretlen helyre menekült. Még hozzátette, tudomása szerint a vacsorajelenetnek Leporelló mellett még egy tanúja van, egy nemes hölgy Burgosból, bizonyos Donna Elvira.

A prefektus megköszönte a felvilágosítást, és felszólította a legényt, hogy az elkövetkezőkben is álljon a hatóság rendelkezésére.

Aztán gondolkodott.

Nina Tokhtaman Valetova: Sötét anyag, Wikimedia Commons

Az első, ami koponyájában felbukkant, mégsem gondolat volt, hanem bosszúság, amiért egy ilyen parasztlegény kideríti − Sebastian Guzmán de Pollenaro megfogalmazásában: kikombinálja − a megfejtést. Az első féltékenység azt sugallta, ezt a megoldást le kell nyelni. Ám a szakmai tisztesség, mely mindenkor az igazság kiderítését szorgalmazza − mit szorgalmazza: követeli! − nemet kiáltott az elmaszatolásra. Némi bús bajusztépkedés után föl is fénylett a megoldás: még egy csavart kell elhelyezni a gépezetben.

eljátszotta a temetőjelenetet 

Ez végül nem is bizonyult nehéznek, bár három napba beletelt. Kiderült, hogy nevezett Donna Elvira kolostorba vonult, de hogy melyikbe, nem tudni. Az ő előkerítése igencsak bajos. Meg aztán, mit is mesélne arról a vacsoráról? Ha viszont megpróbálunk Don Giovanni fejével gondolkozni (Sebastian Guzmán de Pollenaro megpróbált), akkor arra jutunk, hogy kockázatosabb Don Giovanniként bujkálnunk, mint Leporellóként a helyünkön maradnunk, miközben az igazi Leporelló könnyűszerrel eltűnhet valahol. Sőt, ha belegondolunk, nem is történhetett másképpen. A két pernahajder, akár Masettónak, akár csak úgy, eljátszotta a temetőjelenetet (megszólal a szobor, aztán házhoz is megy, aha, persze), aztán eljátszotta a Nagy Vacsorajelenetet. Leporello brit módra távozik, Don Giovanni meg…

De hiszen emlékszik is! Amikor szemlét tartott, észrevette, bár nem tulajdonított nagyobb jelentőséget neki, hogy a feldúlt helyszínen jól láthatóan csak két teríték maradványai látszottak: egy díszes a gazdának, egy szegényes a szolgának. Vendég jelenlétére semmi nem utalt. (Ételmaradék alig volt, nem valószínű tehát, hogy a lakomát megzavarták.) A másik meg? Leporelló két ujján is agátköves gyűrű díszelgett. Ilyesmit szolgák nemigen hordanak. Minden világos. Amikor ő, a prefektus azt hitte, Leporellóval beszél, valójában Don Giovannival beszélt. És emlékezzünk csak tovább! Ezek a tanúk valami olyasmiről is beszéltek, hogy Leporello és Don Giovanni egyszer már öltözetet cseréltek! Amikor Donna Elvira szolgálóját kellett elcsábítani. Így hát kibocsáthat körözést egy Leporello külsejű ember ellen.

Nina Tokhtaman Valetova: Klausztrofóbia, Wikimedia Commons

Sebastian Guzmán de Pollenaro megírta jelentését, elégedetten hátradőlt székében, majd a szolgálat végeztével legott utasította a szakácsát, hogy harmadnap (másnap péntek volt ugyanis) báránysültet óhajt s hozzá Villoria Tintót. A többit tudjuk. A prefektus éppen leöblítette a bárány maradékát a nemes nedűvel, amikor a végzet egy küldönc képében lecsapott: tessék azonnal az elöljárónál jelentkezni.

kínok között eltűnt

Az elöljáró szép szavakkal dicsérte a jelentést, de valahogy ezek a szép szavak is korholásként hatottak. És valóban, néhány mondat után Sebastian Guzmán de Pollenaro felettese azt mondta, a jegyzőkönyvet az elholt kormányzó helyettese, Don Ramón de Silvano is elolvasta, és kifejezett kérése, hogy az ügyet, nos, tegyék ad acta, és maradjanak annál a verziónál, hogy Don Giovanni, ha nem is pokolra jutott, de természetfölötti jelenségek kíséretében, láthatóan nagy kínok között eltűnt.

De miért, kérdezte a prefektus, több évtizednyi berögzült fegyelemről megfeledkezve. Elöljárója türelmesen megmagyarázta, hogy Don Ramón de Silvano szerint az eset predecenst (sic!) teremthet, mármint ha a nép azt látja, hogy mindenféle erkölcstelenséget lehet cselekedni anélkül, hogy méltóképpen megbűnhődnénk érte. Ha azonban a bűnös a pokolra jut… ugye, érti?

Nina Tokhtaman Valetova: Éjszakai idegen, Wikimedia Commons

Az elöljáró nem volt nagyon okos ember, így nem számolt azzal az eshetőséggel (de ha számol vele, sem köti alárendeltje orrára), hogy netán Don Ottavio, aki betekintést nyert a jegyzőkönyvbe, fölkeresi a kormányzó helyettesét (akivel jó barátságban van), és kéri, hogy mindez ne kerüljön napvilágra, mert az sem Donna Annára, sem rá nem vet jó fényt, hogy a gazfickó így lóvá tette őket, nem is egy ízben.

önbizalmi tinktúra

Ez az eshetőség Sebastian Guzmán de Pollenaro fejében meg sem fordult, holott kikombinálhatta volna. Sőt, akár azt is, hogy Don Giovanni esetleg újból arculatot váltott, és Don Ottaviónak öltözve adta elő alázatos kérelmét a pokolra szállási változat érdekében. Pedig ez nagy lehetőség!, valóságos önbizalmi tinktúra, amely által joggal érezheti úgy, hogy hiába az utasítás, ész dolgában lekörözte felettesét. Bizony, gyakran így megyünk el a kínálkozó alkalmak mellett.

Ám a körülmények adottak voltak, így Sebastian Guzmán de Pollenaro csak annyit mondott erőtlenül, hogy de hát az igazság…

Amire az elöljáró összeráncolta homlokát, de aztán szélesen elmosolyodott.

− Ugyan-ugyan, kedves… − itt „barátomat” akart mondani, amiből aztán „prefektus uram” lett. − A mi hivatásunkban az igazság rendszerint végtelenül unalmas. Molnárlegények szerelemféltésből elvágják kedvesük nyakát, vagy egy kereskedőt néhány piaszterért felhúznak egy út menti fára. Lássa, itt meg tálcán kínálkozik egy izgalmas történet. Három nap múlva legenda lesz, figyelje meg. Talán még valami csepűrágó darabot is ír belőle. Vagy éppen egy jó nevű zeneszerző zarzuelát. Csak jó érzés, hogy ez a történet a maga segedelmével kapott szárnyra, hát nem?

1
Mivel az itt rögzített történet hatása időben messze és elágazóan terjed, úgy tartottuk hitelesnek, ha a szereplők neveinek közismert változatát használjuk. Nem törekedtünk tehát csak spanyol vagy csak olasz változatok következetes alkalmazására.
felső kép | Nina Tokhtaman Valetova: Eseményhorizont, Wikimedia Commons