Király Ráhel

AZ ELSŐ ESET

2014 december

AZ ELSŐ ESET

Kemény telünk volt idén, és életemben először megtört bennem valami. Gáspárom azt mondta még az ősz elején, el akar szakadni egy időre a szülőktől és a családtól, mert minél többen vannak egy cigány pereputtyban, annál nehezebb télire tűzrakót találniuk. Persze ipam rögtön ellenkezett, hogy a közösségben van a bizodalma, mert ha egynek van munkája, akkor a többi sem éhezik, és ha egynek nincs, akkor a többi nem hagyja őt elveszni. Igaza van, de nem tudom, kivel ellenkezzek? Gáspárommal vagy az apjával? Így inkább nem mondtam semmit, csak csendben összepakoltam, búcsút mondtam a családnak, és elindultunk kettesben. Kaptunk egy tehenet, pár aprómarhát és egy kakast, két öreg lovat és egy rozoga szekeret a másik mellé, amit még az esküvőn adtak.

Csendben ültem Gáspárom mellett, ő meg csak öntötte magából a szót a terveiről, hogy milyen munkákat fog kapni mint lovász, és hogy ő inkább menne a Hortobágyra vagy valahová az Alföldre, mert ezek a pesti népek nem adnak rendes munkát a cigánynak. Féltem nagyon mellette, és nem bíztam meg a terveiben. Nehéz így fejest ugrani a semmibe. De mentünk, napokig csak éjjelre álltunk meg, és egyszer napközben egy kis pihenőre. Útközben csencseltünk a helyiekkel ezt-azt. 

munkát ne reméljünk

Amikor megérkeztünk Baja határába, elég nehezen indult a kapcsolat a helyiekkel. Sokan nem álltak szóba velünk, azt hitték, kéregetni jöttünk. Volt, aki a papírjainkat kérte. Találkoztunk egy sátras családdal, de azok sem beszéltek velünk sokat. Megmondták, hogy azon a helyen mi is tábort üthetünk, de munkát ne reméljünk, mert sok volt erre a bajkeverő az utóbbi években. Nem is jött munka, csak hébe-hóba, és 1909 januárjára már az összes aprómarha elfogyott, csak egy tojósunk maradt, meg a kakas. Tudtam, hogy itt már nincs maradásunk. Nem akartam, hogy elfogjon minket is a bánat, hiszen a gondunkról csak mi tehetünk. Ellene is.

Mégis elfogott egy napra a kétség, hogy képesek vagyunk-e kilábalni ebből. Pont azon a napon talált meg engem az az ember, aki már az ősszel is sokszor megkeresett, hogy nem akarnék-e neki dolgozni. Gáspárom egyszer meg is verte, amikor a tanyánkhoz merészkedett, és a sátras család is óva intett, hogy rosszhírű ember, aki szereti elvinni a fiatal lányokat, és csak bajba hozza őket.

Csinos, szőke hajú, kék szemű férfi, termetes ember. Gondoltam, ha szereti a szép lányokat, akkor most megfizettetem vele az árát. Olyan nagy összeget kértem egy óráért, amekkorát csak mertem. Csodálkoztam is, hogy azonnal beleegyezett, a száját sem húzta. A kezembe nyomta a pénzt, és karon fogva magával vitt.

Egy kis házhoz mentünk, amolyan nyárilak-féle, ahol akkor laknak, ha a kertekben dolgoznak. Kicsi konyha az egész, benne egy ágy és egy sparhelt. Kosz volt mindenhol, látszott, rég nem használták. Talán csak ez a szőke ember használta alkalomadtán, hogy iderángassa a pénzért vett lányokat, ahogy engem is.

azt hittem, kettészakadok

Nem tudtam, mire számítsak, nem mondott semmit, nem kért semmit, csak rám nézett, és lekevert egy hatalmas pofont, akkorát, hogy rászédültem az ágyra. Benyúlt a szoknyám alá, lerántotta az alsószoknyámat, kioldotta a bugyogóm madzagját, azt is lerángatta rólam. Csak annyit mondott, „nem fogok többet könyörögni neked”. Megmarkolta a hajamat és a csípőmet, és olyan durván nekem esett, hogy azt hittem, kettészakadok. Fájdalmamban némán könnyeztem, és végig az járt a fejemben, semmi pénzt nem ér meg.

Amikor végzett, szerencsére gyorsan végzett, csak felállt és kiment az ajtón. Be sem zárta. Ez a ház mindig nyitva volt. Ki-be járhatnak. Összeszedtem magam, felöltöztem, és az arcomat a ruhámba törölgetve elmentem.

Amikor hazaértem, a kistükörben láttam, mekkora lila folt van a szám szélén, még fel is repedt. Gáspárom mereven nézett rám, nem szólt egy szót sem.
 
Az asztalra szórtam a pénzt, majdnem egy havi élelmünkre elég volt, és annyit mondtam, „menjünk innen”.

Gáspárom egész úton nem szólt hozzám. Hozzám sem ért. Este aztán hozott magával egy kis fagyos zsályát és mentát, a forró gőz fölött összemorzsolta, és a sebemre kenve annyit kérdezett, „a szőke volt?”. Én pedig némán bólintottam, hogy igen.

kép | Juhasz Sz., shutterstock.com