Tóth Eszter

AZ ÉLETTEL KÖTÖTT SZERZŐDÉS

2001 november

AZ ÉLETTEL KÖTÖTT SZERZŐDÉS

…a líráról szóló tanulmány még mindig késik. Helyette megkértem Török Eszter orvosnő, volt tanítványomat, hogy vigye el Magához a nála lévő Galilei példányt – a jó szándék jeleként. Visszaküldöm levelét is: nem szeretem, ha nyoma van nálam mások barátságának. – Délelőtt járok maguk felé, egyszer vasárnap délelőtt fölkeresném. Őszinte barátsággal Németh László.

Jellegzetes sorok ’53-ból. A Galilei-dráma Nemzeti Színház-beli elfogadásának „szeret? nem szeret?”-jéről, valamint arról, hogy az Illyés szerint „üldöztetési mániás, akit történetesen üldöztek is” író még barátait is félti maga miatt. Tény, hogy az óvatosság egyikünknél sem volt indokolatlan. A Galileit különben ’56 októberében mutatták be, a modern lírát tárgyaló tanulmány pedig, amelyre Németh Lászlóban, ahogy írta, az én akkori verseim indították meg a probléma-őrlő gépet, a 60-as évek közepén jelent meg. Drámán-tanulmányon túl azonban én elsősorban és hevesen a regényeiért bolondulok. Amelyekben történetté válik a papolás, és meggyőzés helyett inkább szuggerál, figurákkal és stílussal. Mint a Szerdai fogadónap hőse mondja az „ideaemberről”, hogy a példájával válaszol a világ kérdéseire:

ami szavakon és meséken átvilágít

A próféták írók voltak, s Jézus, aki sokkal írósabb korban élt – nem ír. Ő csak van. Mert ő nem szabályzat… Egy csodálatos ember-ásvány, amely megbízik a maga emanációjában. Mert akármit kevernek a szemtanúk hozzá, a jellem olyasvalami, ami szavakon és meséken átvilágít. Aminthogy a kereszténységet később sem a zsinatai és dogmái tartják fenn, hanem ez a népek szívében ragadt példa, Jézus sugárzása, amely királyokat, papokat és szakácsnőket fog unszolni, hogy a maguk világa javára egy új emberideát képezzenek ki önmagukban.

Az „unszolás” szakácsnőknél meglepőbb alanyokban is jelentkezhet.

Lelkiismeretesen teljesítem szerződésemet a színházban, de vajon teljesítem-e szerződésemet az élettel, amilyent mindnyájan megkötöttünk? Az én szerződésem: embernek lenni! Hirtelen összeszorítja szívemet ez a kérdés ma, 1927. május 21-én. E naplójegyzetet pedig nem ám egy Sarah Bernard vagy Jászai Mari írta, hanem a párizsi Folies-Bergère mulatóban pucéran táncoló 21 éves revücsillag, Joséphine Baker. Aki részére Márkus Alfréd és Harmath Imre híres száma készült: Az én babám egy fekete nő. A sztár a ’28-as budapesti fellépésén magyarul énekelte: fekete hajú, fekete fajú…

José Escada: Cím nélkül, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Egyébként csak tejeskávészínű volt a bőre, lévén mulatt származású. Spanyol apját nem ismerte, gyerekkorában néger anyjával, nevelőapjával és három féltestvérével élt az USA Missouri államának Saint Louis városában, a néger negyed egy deszkaviskójában. Hétévesen cseléd lett egy fehér úrnőnél, aki ütötte-verte, néhány tányér eltörése miatt pedig lobogó forró vízbe mártogatta a kezét. Súlyos égési sebekkel a kórházból vitte vissza anyja a jó családi putriba. Körülöttük viszont nemsokára pogromot gyújtottak a fehérek, szemkiszúróst, terhes nőből magzatkitépőst. Efféle veszélyek árnyékában cseperedik Joséphine, nagy szegénységben. Testvéreivel utóbb havat lapátol, lépcsőházat mos, meg a szenesvagonokról lopkodott tüzelőt árulja fillérekért. Tizenhárom évesen aztán vándorkomédiásokkal szökik meg. Néhány évi szokásos viszontagság után emelkedik különlegesre karrierje, s naplójába ezt is följegyzi: Igen, híres vagyok, mindenütt látni a fejemet és a popómat.

Ám ezt a popót, noha, mint írja, „intelligensebb, mint amelyik csak ráülésre való”, a turnék némelyik állomásán mégis el kell takarnia. Az európai nagyvárosok varietéiben ugyan többnyire csak ékszerekbe és banánfüzérbe öltözötten riszálja a charlestont, Budapesten a ’28-as szereplése előtt a parlamentben egy képviselő így fenyegetőzik: Ha Baker fellépését engedélyezik, nemcsak az egyetemi ifjúság fog tiltakozni, de felvonulnak az összes Mária-kongregációk, a Zrínyi gárda, a keresztény katolikus egyházközségek, a Keresztény Női Tábor stb. A belügyminiszter tehát nagy apparátussal vigyáz a Royal Orfeumban, nehogy födetlen testtel táncoljon az, akiről így szólt a nóta: Ha fürdik, boldog lehet a lepedő! Igaz, a cenzúra ezt a „disznóságot” is kicseréltette, így: Tudom, hogy boldog, akit megölel ő.

tinglitangli

Joséphine tinglitangliját nemzetközi sikerré azonban nem „pikantériája” ragyogtatja fel, hanem különleges előadói tehetsége. Még Max Reinhard is ajánlkozik, hogy nagy színésznőt nevel belőle. Ő mégis inkább a „bakerséget” bontakoztatja tovább, az ősi-naiv erotikát s az afrikai dédszülőktől örökölt blues-ringatást. A 20-as és 30-as években nemcsak a nagyközönség, de „tout Paris” szellemi elitje is a híve: Cocteau, Pagnol, Le Corbusier, Einstein… Nagy a sikere vendégszereplésein is szerte Európában meg a tengeren túl. Otthon azonban leginkább Párizsban érzi magát, mert ott sohasem tapasztalt fajgyűlöletet. J’ai deux amours, ez a kedvenc énekszáma: Két szerelmem van, a hazám és Párizs.

Mint választott hazájában vásárol Franciaországban, délen, a Dordogne folyó festői vidékén egy Les Milandes nevű birtokot kastéllyal, melyet ódon-lerobbant állapotából lakhatóvá szándékszik átépíttetni. A boldog ábránd ugyanis a család, a gyerekek, akiket itt fog fölnevelni. Az első már úton is van ’37-ben, a kismama készíti a babakelengyét. Hiába, a gyereket nem tudja kihordani a keskeny táncosnő-medence.

Abbamarad hát a kastély családi fészekké renoválása, így viszont az elhanyagolt épület alkalmasabb lesz bujdosók menedékének. A 2. világháború idején a nácik üldözöttjeit rejtegeti itt Joséphine, megkezdve az „embernek lenni”-szerződés teljesítését, amelyet a francia hírszerző-szolgálattal együttműködve, merész akciókkal folytat. Lisszabonba ő csempészi át a franciák híreit a németek walesi partraszállás-terveiről, vegytintával a híres Deux amours kottájára írva!

José Escada: Cím nélkül, gulbenkian.pt

Afrikai turnéin is sokat segít az ellenállóknak. „Baker alhadnagy” a háború után megkapja a Résistance kitüntetését és a becsületrend szalagját, de legbüszkébb a kis arany lotharingiai keresztre, amelyet személyesen ajándékozott neki De Gaulle. A tábornok seregét szolgálja a háború után is: a hadikárosultak javára jótékonysági hangversenykörutakat rendez. Ezekre új kísérője és szerelme, Jo Bouillon hegedűművész-karmester, már férjkorában így emlékezik: Mint pillangó a bábból, bújt ki Baker katonaköpenyéből Joséphine, a selymeiben tündöklő, hogy dalaival gyönyörködtesse a bajtársakat. De egyenruhásan is vigasztalta fülemüleénekével, a tífuszos beteg ágya szélére ülve, a csak nemrég felszabadított Buchenwald tábori kórházának „nem szállíthatóit”.

különböző bőrszínű gyerekek

A konszolidált békében aztán ismét sorra kerülhetnek a busásan fizető turnék. Minden gázsi Les Milandes kikupálására fordítódik, földi paradicsommá a Baker-Bouillon házaspár családalapításához. Joséphine azonban megint elvetél, s mikor kiderül, hogy testalkata végleg alkalmatlan marad magzat kihordására, elhatározza: örökbefogadó anya lesz. Hogy miféle gyerekeké, hamarosan eldől a világjárásain. Amerikában megtapasztalja, hogy ott a fajgyűlölet ugyanúgy lobog, mint az ő gyerekkorában, s be akarván bizonyítani, hogy a rasszizmust csak mesterségesen szítják elnyomó érdekek, elhatározza: különböző bőrszínű gyerekeket fog szerető testvérekké fölnevelni. Férje örömest vállalja, hogy ő lesz a papa a „szivárványcsaládban”, melynek tervével a Vatikánba is beállítanak.

Joséphine gyerekkora óta templomjáró katolikus. Igaz, a putri-időkben csak lakóházban prédikált a néger negyed papja, s mikor az asszonyok extázisba énekelték-forogták magukat, a kicsi lány is addig pörgött a lábait dobálva, míg a tisztelendő rájuk nem dörgött: Most már kifelé! És az Úr békéje legyen veletek! Később, a charlestone-botránkoztatás hullámverésében a „fekete Vénuszt” sokan ki is zavarták volna az egyházból, ám ’50-ben már maga XII. Pius fogadja audiencián a házaspárt. Várakozásuk közben a folyosón járkáló főpapok bíbor és lila bársonypompája s a gárdisták bő zubbony- és nadrágbuggyai láttán a revüsztár odasúgja férjének: Mintha a Folies-ban lennénk! A Szentatyának azonban valódi áhítattal és jól felkészülten(!) mesél Les Milandes kápolnájáról, melyet Jean Arnaud püspök szentelt föl 1413-ban az Ifjabb Szent Jakab tiszteletére … Őszentsége pedig meleg mosollyal nyilatkozza az örökbefogadás témájában: Leányom, az egyház ellenez mindenféle fajgyűlöletet. Egyetemes határozattal az emberi nem egységét hirdeti. És áldását adja Joséphine-re, aki azontúl mindig hivatkozhat erre a szivárványcsaládot illetően.

A család előirányzott 5 gyereke, a fehér, sárga, barna, rézbőrű és fekete közül elsőnek mindjárt kettőt hoz meg Joséphine ’54-ben egy japán turnéról.

A háború óta előadóművészi körútjain világnézeti előadásokat is tart, s Tokióban, ahol a Francia Nemzetközi Liga küldöttjeként beszélt minden társadalmi, faji és vallási diszkrimináció ellen, szavait tettre is váltja. Egy árvaházban a sok hozzábújó pici közül a legállhatatosabban rácsimpaszkodót fiává fogadja. Koreai a kisgyerek, amerikai apától. Egy nyitott „Szent Péter esernyője” alá kitéve találták, nyakában pici táska az adataival és buddhista parancsolatokkal. Egy még kisebb fiút is magával visz Joséphine, mert szomorú pillantásának nem tud ellenállni. Ennek is amerikai az apja, anyja viszont japán, így sintoista vallású. Bizonyára katolikusnak keresztelteti őket, mondja a gondozónő. Joséphine azt feleli: egy az Isten és mindenkinek joga van rá, hogy a saját vallása szerint tisztelje.

José Escada: A Möbius-szalag, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Ilyet ugyan nem hallhatott a pápától, annál inkább a lelkében élő ideától. Amelyet különben is mindenben követ, nem törődve a gyerekek számát illető előzetes megfontolásokkal sem. Vagyis miután egy turnéról a helsinki árvaházból Jari, a tejfehér, lenszőke, kék szemű, víg vasgyúrócska, Bogotából meg a sötét bőrű, girhes kis vadóc, Luis a családba került, s papa már csak az egyetlen hiányzót várja, felesége kanadai útjáról az indián gyereket, Joséphine egy kis franciát hoz helyette. Indián egyelőre nem adódott, Jean Claude viszont annyira sovány, kiéhezett! Különben is egyidős Jarival és Luisszal, köztük a helye! Rövidesen meg a 9 hónapos Mózeskének, aki fehér bőrű létére is alsóbbrendű a rasszisták szemében, mivel zsidó. A párizsi zsidó árvaházból jött a hatodik Bouillon-gyerek. A hetedik és nyolcadik egyszerre érkezik Algériából. Joséphine épp ott lépett fel, mikor kitört a forradalom, s a palestrói harc után rátaláltak egy bokor alatt az odarejtett két csecsemőre, a fekete Brahimra és a fehér Marianne-ra. Kislány? – kiált rémülten papa, mikor mama előrámolja az autóból a babákat. Hiszen megállapodtunk, hogy lányt nem veszünk a fiúk közé, nehogy később baj legyen! Odaveszni a kislányt azonban mégsem hagyhatta Joséphine, aki különben is úgy fogadta el Istentől a „terven felül” adott gyerekeket, mint a jó szülőanyák. Legközelebbi előadóútján, Elefántcsontparton is, mikor épp egy kórházlátogatása órájában halt meg ott egy anya, s árvájának még apját sem ismerték, tehetett-e mást, mint hogy a szénfekete kisfiút, Koffit hazavigye?

a nagy vállalkozás

Haza, az édenbe. Amivé Baker-Bouillonék valóban felvirágoztatják a birtokot, sőt a falut is. Joséphine az amerikai családját is idetelepíti, mindenki részt vesz a környék lakosaival együtt a nagy vállalkozásban: Les Milandes-ot kiépíteni idegenforgalmi központtá. Szállodákkal, éttermekkel, sportpályákkal a szép délszaki tájban s főleg Baker fellépéseivel a kastélyban. Joséphine cikázik távoli szerződései és otthona közt, hogy idővel majd végleg odaszoktassa a közönséget. Az érdeklődést beindítja már a készülődés közben. Nyári hétvégeken százezrével jönnek a turisták, hogy Bakert férje kíséretével meghallgassák, majd társaságukban kortyolják az üdítőket, miközben gyerekeik az övéikkel játszanak. Azokkal, akik tudják magukról, hogy fogadott gyermekek, de semmi különbséget nem éreznek családi helyzetük és a vendég gyerekeké között.

Az az igazi anya, akitől sosem akar elszakadni a gyerek, mondja Joséphine-nek a már kamasz Jari. Egy ötéves kori élményét idézi fel, mikor a mama magával vitte Helsinkibe, s a fellépés idejére ottani barátoknál hagyta. A gyerek megrémült, hogy örökre ott kell maradnia a hozzá hasonló szőkék és kékszeműek között, s addig bőgött-tombolt a mama után, míg a finn bácsi el nem vitte a színházi öltözőbe. Érzem az ismerős szagot, írja le később Jari, a kölnivíz, a virág, a tégelyek meg a felakasztott ruhák szagát, a ruhákét, amelyek nedvesek, mikor a mama lejön a színpadról, mert nagyon melege volt ott. És mindez a mama szaga, és megnyugtat, hogy újra ott vagyok, ahova tartozom. Erősen átölelem a mama térdét, ő pedig babusgat: „De hiszen tudod, hogy sosem hagylak el! Csak ma estére hagytalak volna a bácsiéknál, amíg dolgozom!” Megsimogatom mama kezét. Olyan gyönyörű! Hosszú, bársonyos, barna, a körme is hosszú, keskeny és ezüstre festi, mikor a színházban dolgozik. És ez ugyanaz a kéz, amely hihetetlen erővel szaggatja ki a gyomot, emeli fel a nehéz leveses tálat, kantározza a lovat vagy fenekel el minket!

José Escada: Cím nélkül, gulbenkian.pt

Ugyanaz a kéz, bizony, teljesíti „az élettel kötött szerződést”! Amint a test is, az oly sokaktól megkívánt, a színpadon mindenki mást elhomályosítva sugárzó, érzéki test szintén ugyanegy a tyúkanyóéval, aki csibéit a szárnya alatt melengeti. Mennyire szerették pici korukban az anyai védelem melegét, emlékszik Joséphine naplója, ha felváltva fölvettem őket a nagy ágyba. Reggel aztán kérésükre örömmel meséltem nekik a szülőföldjükről.

Örömmel, hisz épp az a célja, hogy ki-ki a saját népe gyermekeként legyen testvére a többinek. El is viszi őket utazásai alkalmával eredeti hazájukat látogatni, mintegy terepszemle céljából majdani esetleges visszatelepedésükhöz. Az indián kisfiát aztán eleve ilyen visszatérés-reménynek köszönheti! Az indián sámánok ugyanis, törzsi babonából, addig hiúsították meg adoptálási kísérleteit, míg egyszer egy törzsfőnök maga üzeni: átadná európai neveltetésre unokáját, hogy az felnőttkorában majd hazaköltözzék az övéit segíteni. Joséphine útra kel tehát. Repülőn, buszon, végül szamárháton jut el a pálmák alá, ahol az öreg törzsfőnökkel vacsorázik kecskesültet és kukoricaitalt, melyhez a kukoricát az asszonyok rágják előzetesen puhára. Vacsora után elviheti Marát, a szép arcú, ám éhezéstől püffedt hasú és angolkóros rézbőrű kisfiút.

boldog voltam

Tizennégy éves koromban, meséli a felnőtt Mara, bátyáim már mind jártak szülőföldjükön, mikor mama engem is magával vitt a caracasi turnéjára. A repülőtéren apám és rengeteg rokonom várt, vonásaik és fekete hajuk az enyém!  Dalolva-táncolva ölelgettek és boldog voltam, hogy én is guahiro-indián vagyok! Mama elengedett hozzájuk, aztán kéthetes zsúfolt programja után megkérdezett: „Nos, kicsim, itt maradsz-e a tieiddel?” Azt feleltem: „Ha kéthónaposan nem vittél volna magaddal, meghaltam volna. Tőled kaptam az életemet. Most miért válnék el tőled?” Szorosan megölelt, olyan erővel, mint egy férfi. És megígérte, hogy orvosnak tanulhatok Franciaországban, úgy lesz majd szüksége rám Venezuelának. Ezt elmondtam az újságíróknak meg a családomnak is. Ők különben egész idő alatt pumpolták a mamát! Fel is háborodtam, de a mama megvigasztalt, hogy ez nem az ő szégyenük, hanem azoké, akik a gazdag és büszke indiánokat kifosztották! „Ezért kell, hogy ti, a gyerekeim”, mondta a mama, „továbbvigyétek az eszmét, amely engem arra indított, hogy benneteket fölkaroltalak”.

A szivárványterv szerint felkarolt rézbőrű fiúcska után még két gyereket adott az Isten terven felül. Joséphine egyik újabb párizsi sikersorozata idején veszi hírét, hogy kitett csecsemőt talált a fagyos utcán egy öreg guberáló. A kis rongycsomót a szemeteskocsi őrlőgépe elől vitte el az őrszobára, ahonnét Joséphine úgy fogadja fiának, mint Isten karácsonyi ajándékát. Marianne kedvéért pedig, aki a csupa fiútestvér mellé régen áhít egy húgocskát, rövidesen szerez még egy kislányt, egy párizsi-marokkói keverék árvácskát. Ez a kis Stellina a mama tizenkettedik gyermeke.

Egy tucat gyerek! Akik eltartáson és taníttatáson-neveltetésen túl megkapják még a valódi köldökzsinór-kötődés meghosszabbított gondoskodását is. Az állandó anya-testmeleget, hiszen mama pazar és kimerítő fellépések után is óraszám autózik, hogy álmukban végigpuszilja őket és másnap beszélgethessenek. Nagyobb távolságból levelekre is mindig szakítódik idő: Kedves Mózeském! Jól tudod, azért vagy Izráelben, hogy néped sorsát megismerd és majd méltó légy a nevedhez. Mégis ugyanúgy helytelenkedel, mint itthon. Vedd tudomásul, hogy nem turistának küldtelek a kibucba. Dolgozzál fegyelmezetten, mint a többiek, és viselkedj testvériesen, tudod, ez milyen fontos nekem. Légy büszke, hogy ott lehetsz, és fogadj szót nekem. Testvéreid forrón csókolnak. És mivel mérges, saját aláírását így nyomatékolja: J. Baker. Ám két hét múlva ezt írja: Drága kicsi Mózes, édes fiacskám! Mama majd megbolondul örömében az eredmény-beszámolóidtól! Csak így tovább és minden jó lesz. Aláírás: A fiacskájára büszke mamád! Utóirat: Vigyáznod kell a stílusodra. Nem úgy mondjuk: „melóznom kell”, hanem: „dolgoznom kell”. Egy másik fiára vonatkozó későbbi „köldökzsinór”-följegyzés: Jean-Claude mégis tovább tanul, mert a filmművészeti főiskolához érettségi kell. Kénytelen vagyok magántanfolyamra járatni, de örömmel vállalom a költségeket, ha a jövője függ ettől.

José Escada: Chartres-ra gondolva, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

A jövőjét mind a tucat gyereknek megteremti. Pedig közben már elúszott Les Milandes, melybe minden keresményét és férje ingatlanjait is befektették, a turisztikai beruházásokba és „vidékfejlesztésbe”. Sikereikkel sem lehetett kiegyenlíteni a sokmilliós adósságot, melynek halmozódásában része volt persze a tucat gyerekre fordított költségeknek is. A birtok elárverezése után több átmeneti lakhelyen húzza össze magát a nagy család, végül Monacóban vesznek részletfizetésre házat. Joséphine itt is elbűvöli a revüszínpad nemzetközi publikumát. Ezt a szenzációt csak a következő esztendei párizsi gálaest múlja felül. 1975-ben van ugyanis 50-ik évfordulója az első ottani fellépésnek, melynek tiszteletére zsúfolt nézőtér előtt hangzik el az Elysée-palotából érkezett távirat: Kifejezve hódolatomat az Ön egyetemes tehetsége előtt, és tolmácsolva Franciaország háláját, amelynek szíve annyiszor dobogott együtt az Önével, fogadja, kedves Joséphine, legbarátibb jókívánságaimat aranylakodalma alkalmából, melyet most Párizs Önnel ünnepel. Giscard d’Esteing. A közönség felállva tapsol és kiabál: Merci, Joséphine!

Milyen gyönyörű, hogy 69 évesen is megvan a régi varázsa! Milyen gyönyörű, hogy a régi rajongókhoz újak társulnak, s hogy új vendégszereplésekre hívják Angliába, Amerikába! És milyen gyönyörű, hogy az új sikerre virradásból már nem e világra virrad. Megadatik neki, hogy földi pályafutását is lezárja az „aranylakodalmi” diadal.

nemzeti gyászszertartás

A gyászoló tömeg némán feketéllik sok utcaszerte a Madeleine templomig. A végtisztesség Baker hadnagyot is búcsúztatja, s mint egy nemzeti gyászszertartáson veszik körül a ravatalt a hivatalos előkelőségek. A szív személyes lírája az orgonán szólal meg: a Mozart Requiem után a Deux amours. A tengernyi virág között pedig, az államelnök koszorúja mellett, a rózsák szalagján: „Papa és a gyerekek”.

Negyedszázaddal ezután Párizsban teret neveztek el Joséphine Bakerről. Egyik hírlaptudósítónk a helyszínen felidéz néhány régi Baker-szenzációt, melyek egyikét érdemes kiegészíteni. Nevezetesen a fiatal sztár „szeszélyéhez”, hogy gepárdját pórázon sétáltatta a Champs-Élysées-n, tegyük hozzá, hogy nemcsak egzotikus állatokkal parádézott, hanem kiápolt rühes macskát is! Birtokán pedig ugyanúgy foglalkozott a háziállat-farmmal, mint a gyerekeknek berendezett állatkert majmaival, papagájaival. Nem feltűnősködő szeszély, hanem forró szeretet fűzte az állatvilághoz. Hiszen mikor (természetesen!) felszólalt a bikaviadalok ellen, kijelentette: az állatkínzás egyenlő a fajüldözéssel!

Hogy mindez nem fér el egy flekknyi riportban, érthető. Ám érthetetlen, hogy Joséphine politikai szereplésének: a Résistance-nak, valamint a rasszizmus és antiszemitizmus elleni nemzetközi ligában résztvevő küzdelmének méltatása után így summáz a tudósító: Sajátos eszközökkel harcolt az előítéletek ellen. A testével, természetes meztelenségével. Holott még bulvárszinten is „színes” téma a szivárványcsalád. Az én kedves gyerekeim!, ahogy Joséphine írja egy kései naplójegyzetben: nem csalódtam bennük. Igazi testvérek és szeretik egymást. EZEK A GYEREKEK EZER ÉVVEL VISZNEK BENNÜNKET ELŐBBRE! – A „mama” terének névadó ünnepélyére bizonyára mind elment közülük, aki tehette. A kertész, az orvos, a vendéglátósok, az újságíró, a mérnök, a tolmács, a filmes s a többi, akik családjukkal szétszóródva bár a világban, szerető testvérek maradtak.

Összetartásukat már gyerekkorukban edzette a helybeliek csúfolkodása is. A francia vidék ugyanis nem olyan idegentűrő, mint Párizs, s a milandes-iak ugyan szívesen fogadták a falu idegenforgalmi föllendülését, az építkezést, munkahelyeket, valamint Joséphine személyes ajándékait, a sekrestye antik Krisztus-szobrától a turnékról zsákszámra hozott meglepetésekig, a háta mögött azonban a gyerekeket mint „Baker bandát” a szöszi, rózsaszín protestánsokkal, katolikusokkal együtt hangosan zsidózták, négerezték. A fekete Koffi érdekében verekedett meg ünneplő ruhája szakadtáig Mózeske, meséli a kolumbiai Luis.

José Escada: A moha, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

A dacszövetség helyét azonban mindinkább az „eszméé” foglalta el. Az egyenlőség ideájáé, melynek egyik gyakorlati példáját az indián Mara mondja el: Egy koppenhágai turnén, ahová négyünket vitt magával, szívrohammal kórházba került a mama. Egy hét múlva újra fölléphetett, de a betegség kitörésekor annyira rosszul volt, hogy a gyerekeit sem ismerte meg. Ottani barátnője támogatott haza bennünket a kórházból. Kértük, hogy bemehessünk az első templomba. „Brahim és Koffi is?”, csodálkozott a hölgy, aki tudta, hogy az egyik muzulmán, a másik fetisiszta. Még nem értette meg a mama eszméjét!

Ennek az eszmének Joséphine a Németh László-i értelemben idea-embere: A valódi nagy eszmék emberbe öltözködnek. Németh László ugyan az európai lélekről mondja, hogy idea-embereiben ma is Jézust mintázza, számomra azonban csak még jézusibb a mintázás, ha Európában egy afro-amerikai lélek öltözteti emberbe az ideát. Ráadásul egy ízig-vérig „show”-csillag, aki mindvégig úgy szereti a maga „mutatványos” világát, hogy a milandes-i kert páváitól, melyek tartását férje drágállotta, azért nem válik meg, mert, mint mondja: itt csak ezek emlékeztetnek a varietére…

Fényűzően páváskodhatott volna, gondtalanul, ha csakis a varietés életét éli. De neki gondtalanságánál fontosabb, hogy eszméjéről, melyet a koppenhágai hölgy nem értett meg, az indián fiú azt mondhassa: Nekünk pedig olyan egyszerű volt…

helyre-diplomatizálja

Aminek épp az ellenkezője az egyszerű a Vatikánban, Ratzinger bíborosnak. Ő 2000 őszén arra figyelmezteti egyházát, hogy a keresztény felekezetek túlzott ökumenéje vallási relativizmusba torkolhat, vagyis abba a hitbe, hogy mindegyik vallás üdvözíthet, nem csak a római katolikus. A pápa persze hamarosan helyre-diplomatizálja e kijelentést, s konokul viszi tovább az ökumenét, sőt az össze-harmonizálást zsidókkal és muzulmánokkal is, egyháza bűneiért engesztelő zarándoklatokon világszerte vonszolva öreg, Parkinson-kór gyötörte testét. Őszentsége II. János Pál avagy a konok Karol Wojtyla az ő közép-európai karizmájával. Aki egy régi vicc szerint megkérdezte Istent, hogy Lengyelország visszanyeri-e függetlenségét. „ Igen”, felelte az Úr, „de míg élsz, nem.” A pápa tovább kérdezte: „Uram, lesz-e még utánam lengyel pápa?” Az Úr válasza: „Míg én élek, nem.” A viccet pedig egy francia barátjának maga mesélte II. János Pál, a „gurál”, ahogy szeretett Tátrájában nevezte magát, mikor ’79-ben ott misézett, visszatérőben auschwitzi zarándoklatáról.

Auschwitzban, a hatalmas oltárkeresztnél, melyen a haláltábor kerítésének szögesdrótjából készült töviskoszorú függött, másfél millióan hallgatták a homíliát a szeretet győzelméről, Benedikta nővér és Kolbe atya győzelméről. Mindketten Auschwitzban pusztultak el, a kivégzőfalnál és a halálcellában már a homília előtt imádkozott a szentatya.

Benedikta nővér 1891-ben született Breslauban, Edith Steinnek. Vallásos zsidó kereskedőcsaládban volt ateista 14-től 21 éves koráig. Német–történelem–filozófia szakot végzett, s a híres fenomenológus, Edmund Husserl tanítványa, majd tanársegédje lett. A professzor tanításai vezették el, már filozófiai doktorként, a hithez, de Istenhez való visszatérésem után először ismét zsidónak éreztem magam, írja. Avilai Szent Teréz önéletrajza késztette végül a kereszténység felvételére. Tanári-tudományos pályája sikeresen haladt előre, ő azonban Aquinói Tamás és Nagy Szent Teréz hatására inkább kolostorba vonult. Kölnben lett karmelita apáca, ott Terézia Benedikta nővérként folytatta filozófiai munkásságát is, tanulmányokkal Szent Tamás lételméletéről és Keresztes Szent János misztikájáról.

José Escada: Cím nélkül, gulbenkian.pt

Ám fogalmaz ő levelet is, ’33 nagyböjtjén, XI. Piusnak. Kéri a pápát, hogy adjon neki egy világos és jól érthető enciklikát a zsidókérdésről, továbbá fogadja őt magánkihallgatáson. XI. Pius áldását küldi Edith Steinnek, de egyik kérelmét sem teljesíti. Benedikta nővér később így ír naplójában: Tudom, hogy levelemet átadták a Szentatyának. De más nem történt! Később gyakran gondoltam, vajon nem juthatott-e levelem tartalma a pápa eszébe? A következő évek folyamán ugyanis lépésről lépésre bekövetkezett mindaz, amit e levelemben a németországi katolikusok sorsáról megjósoltam.

a rend menekítette

A németországi katolikusok! A drága Stein-lány őszintén aggódik – egyformán Hitlerék egyházromboló szándéka és zsidóüldözése miatt! De XI. Pius a vonatkozó enciklikát, az Égető gondbant csak ’37-ben adja ki, amikor a lavina, melynek ’33-ban még útját állhatta volna, már feltartóztathatatlan. Az óvatoskodó, aki attól tart, hogy az ellenkezés csak mind dühödtebb retorziókat vált ki, azokat éppen a tiltakozás késedelmével idézi elő. Ahogy Hollandiában, ahol ’42. július 2-án a katolikus püspöki kar templomi körlevélben tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen. Jóval korábbi egyházi tiltakozások esetén a ’42-esre sor se került volna. Most már azonban a körlevél megtorlására az addig mentesített, a zsidótörvények szerint zsidónak minősülő egyházi személyeket is deportálták a haláltáborokba. Így az echti karmelita zárdából, ahová a németországi zsidóüldözés növekvő veszélye elől a rend menekítette: dr. Edith Steint, rendi nevén Terézia Benedikta a Cruce nővért is testvérével, Rozával együtt elhurcolták Auschwitzba.

Krisztus keresztjével együtt akarta hordozni saját keresztjét, mondta Benedikta nővérről II. János Pál, engesztelő áldozatként (holokausztként) az igazi békéért, mindenekelőtt a súlyosan fenyegetett és megalázott zsidó népért. Meg volt győződve arról, hogy e nép sorsa az övé is. Ha ezzel szemben e sors elől Hollandiába netán csak a rendbeli irányításnak engedelmeskedve szökött is meg, onnan már maga folyamodott a svájci hatóságokhoz hivatalos áttelepülésért! Ami nem azt mutatja, hogy holokausztként akarta volna hordani a saját keresztjét. Viszont ha a hősiességet – amit számon kérni senkin sem lehet! – a pápa bele nem eufemizálja utólag Benedikta erényeibe, mije marad a szentté avatáshoz? Csodák nem estek meg vele, még a svájci menedék is elkésve tárult ki, gázkamrába meg nem azért vetették, mert nem hagyta el Krisztust, hanem mert a steinség nem hagyta el őt. Mivel azonban utóbb a német püspöki kar elindította szentté avatásának ügyét, II. János Pál végbe is vitte azt. Így tette jóvá, ő, a nagy jóvátevő a vétket, melyet az egyház XI. Pius által Benedikta nővér ellen elkövetett.

Auschwitz másik szentje Maximilian Kolbe atya, aki feláldozta magát, életét önként ajánlva fel egy társa életéért. E történet szereplői nem az elhurcolt zsidók, hanem ellenállásért elítélt lengyel kényszermunkások. Egyikük szökése miatt a többieket megtizedelték, s a Kolbe mellett álló férfit is kivégezték volna, ha az atya át nem vállalja helyette a halált.

Páter Kolbe, a ferences szerzetes, akit a Lengyelországot megszálló németek az általa alapított kolostorból hurcoltak el felforgató tevékenység és menekültek rejtegetése miatt. „Felforgatni” leginkább sajtótermékei által tudott, volt saját folyóirata és napilapja is. Ezekkel, akárcsak filozófiai tanulmányaival, továbbá előzetesen missziós szolgálataival Kínában, majd Japánban kiemelten Maria Immaculata, a Szeplőtlen Mária dicsőségére munkálkodott. Miközben kora ifjúságától egyre súlyosbodó tuberkulózissal küszködött, melyen végül mégis kifogott: az önkéntes halállal! Amellyel Frantiszek Gajowniczek életét mentette meg, egy családapáét, akinek két fiút kellett még fölnevelnie. Kolbe atya tehát felebarátja megmentéséért került a koplaltató cellába, ahonnét még napokig kihallatszott imádkozása és éneke. Tíz nap múlva társaival már végzett az éhhalál, a páter tébécés csontvázában még pislákoló életet fenol-injekcióval oltották ki.

José Escada: Cím nélkül, gulbenkian.pt

Gajowniczek és felesége, akiknek fiait különben mégis megölték ’44-ben, jelen voltak a római Szent Péter téren, mikor a pápa ’82-ben szentté avatta honfitársukat, Kolbe atyát. E kanonizációt utóbb többen nehezményezték Európában és Amerikában, mert Maximilian Kolbénak napilapjában nem sikerült elhallgattatnia az antiszemita hangokat, sőt saját írásaiban is helyeselte a zsidók kizárását a lengyel gazdasági életből s többször hivatkozott a „Cion bölcsei jegyzőkönyvére”.

Immaculata: szeplőtelen, sajnos, egyedül a Szűzanya. Nyilván annál szívesebben fogadja be az embert, aki épp „szeplőssége” ellenére vállal hosszú kínhalált egy közömbös idegenért, a szentek serege. Ahová viszont nem lehet hivatalos a legforróbb ökumené idején sem Dietrich Bonhoefer német lelkész, mivel „csupán” az evangélikus egyház mártírja.

Pontosabban a Hitvalló Egyházé, amely e néven vált ki a hivatalos evangélikusból, a Hitlert pártoló Német Keresztények nevű kétharmados többségből. Ez utóbbinak saját kiadója is volt, az publikálta többek közt a Német Istenigéket, melyeket a Hegyi beszédből németesített (nem fordított! „verdeutscht”!) Ludwig Müller birodalmi püspök. Aki Krisztus szájába úgy adja a „boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”-ot, hogy „boldog, aki szenvedését férfiasan viseli, mert erőt talál, hogy gyáván kétségbe sose essék”. Azt meg, hogy „boldogok a békességre igyekvők, mert ők Isten fiainak mondatnak”, így: „boldog, aki néptársával békében él, mert Isten akaratát teljesíti”. A „néptárs” nem is meglepő, hiszen már a „szelídség” is „bajtársiasság” lett az 1936-os németesítésben. És hiszen az én püspököm, a református Ravasz László dr. ugyancsak ’36-ban szignált egy szentírás-magyarosítást, a Magyar Ifjúsági Bibliaterjesztők felhívásán. A nyomtatvány kiadói és szerkesztői a buzdításukat Pál apostol-idézettel zárják, a rómaiakhoz írt levél 1. részéből a 16. verssel. Ám az eredeti szöveg végét, mely az evangéliumról így szól: Istennek hatalma az, minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek, ekképp „magyarosították”: minden hívőnek idvességére, MAGYARNAK ELŐSZÖR, azután másnak is. (Róm. I.16.) (Kiemelés a nyomtatványból!)

az igehamisítók ellen

A németek Hitvalló Egyháza legalább szót emelt az igehamisítók ellen. Már ’33-ban hivatalosan szálltak szembe a Szentírás szellemét meghazudtoló egyházi intézkedésekkel, különösen az „árjaparagrafussal”, amely újabban megkövetelte a lelkészektől árjaságuk igazolását. A tiltakozást 2000 társuk nevében aláíró „árja” lelkészek között immár Martin Niemöller is szerepel, aki pedig eredetileg nem volt nagy filoszemita. Ezentúl azonban mind fokozottabban küzdött a nemzetiszocializmus ellen, ’37-ben le is tartóztatták. Hitler „saját foglyaként” három évet töltött koncentrációs táborokban.

A szinódushoz forduló tiltakozók névsorában Dietrich Bonhoefer az első. Neki nem kellett magában antiszemitizmust legyőznie, nagypolgári családjában a tudósok, orvosprofesszorok Goethe-Schiller idézgetésével és kamaramuzsikájával nem fért volna össze az ilyesmi. Őmaga különben Christian Morgensternt szeretett felolvasni, meg zongorázott, gitározott. Egy ’40-es fényképen három gyerek néz a zongorázó ifjú nagybácsi kottájába, Klaus, Barbara és Christoph von Dohnanyi, a mi Dohnányi Ernőnk unokái. Édesapjukat dr. Hans von Dohnanyinak hívják, német édesanyjával, D. Ernő első feleségével Németországban nevelkedett. A képen a karácsonyfa mellett fuvolán duózik a zongorázóval egy fiatal barátja.

José Escada: Cím nélkül, gulbenkian.pt

Egy összeesküvő. E karácsonyon ugyanis a csöndes ettali kolostorban politikai „szeretetvendégségre” is összegyűltek titokban: katolikus apátok, vatikáni páterek, valamint Münchenből a katonai elhárítás egyik embere. Bonhoefert az Abwehrhez sógora, Hans von Dohnanyi kapcsolta, aki magas beosztású tisztje és bizalmasa volt Canaris admirálisnak.

A Canaris-Dohnanyi Abwehr-beli ellenálló csoportja Dietrich Bonhoefert külföldi intézkedésekre tudta használni. Ifjúkori tanulmányok, majd papi szolgálatok idején meglakta Európa több országát, sőt New Yorkot is, és ugyancsak fontos nemzetközi összeköttetéseket szerzett az ökumené szálain, amelyek révén kölcsönös tájékozódás és segítség adódhatott a különböző ellenállási mozgalmaknak. Közben, miután a Hitvalló Egyház már illegalitásba kényszerült, rendületlenül írta teológiai és etikai tanulmányait a „nagykorúvá lett világ” számára értelmezve, hogy „tulajdonképpen ki nekünk Krisztus ma”. A kereszténység mélyen e világi, amiként Jézus – nyilván másként, mint Keresztelő János – volt ember. Nem a felvilágosultak, a nyüzsgők, a kényelmesek vagy az erkölcstelenek banális e világiságára gondolok, hanem a fegyelmezettre, amelyben halál és feltámadás ismerete mindig jelen van, mondja Bonhoefer.

bánatunkban is büszkék vagyunk

És teszi. Agitálva, diplomatizálva Norvégiában vagy Svájcban vagy Bell püspöknél Londonban vagy otthon. Ahol többek közt már ’35-ben azt is hirdette: csak aki kiabál a zsidókért, az énekelhet gregoriánt! Mióta pedig ő sem „kiabálhat”, mivel megvonták tanítási és igehirdetési jogát, még többet cselekszik. Részt vesz Canaris mentő akcióiban is. Az egyiknél, mellyel 12 fős zsidó csoportot szöktetnek ki Svájcba, lebukik. A Berlin-Tegel-i börtönben raboskodik ’43-ig. Mikor a Hitler elleni merénylet megkísérlése miatt Hans von Dohnanyit és az egyik Bonhoefer fivért, Klaust elfogják, az ügyhöz hozzákeverik Dietrich nevét is. A börtönből a flossbürgi koncentrációs táborba viszik és ’45. április 9-én felakasztják. Édesapja, Karl Bonhoefer nyugalmazott klinikai orvosprofesszor ’45. október 8-án írja kollégájának Bostonba: két fiunkat (Dietrichet, a teológust és Klaust, a jogügyi főtanácsost) és két vőnket (Schleicher professzort és Dohnanyit) pusztította el a Gestapo. De mivel mindnyájan egyetértettünk a cselekvés szükségességével és fiaim, jól tudván, mi vár rájuk, ha nem sikerül az összeesküvés, leszámoltak az életükkel, bánatunkban is büszkék vagyunk gerinces tartásukra.

Dietrich Bonhoefer pedig Bell püspöknek ezt üzente utolsó szavaival: Eljött a vég, számomra az élet kezdete.

Melyik életé?

Borzasztóan szenvedtem! – mondta tüdőrák-műtétje után, a narkózisból egy pillanatra fölocsúdva, Thomas Mann. Leírja, hogy felesége idézte föl e hozzá intézett szavait, ő már nem is emlékszik magához térésére, mely után nyomban visszazuhant a mély alvásba. Miről beszéltem? – tűnődik az író. Hiszen semmit sem éreztem az egészből. Vagy létezik talán az életnek olyan mélysége, ahol akkor is szenved az ember, ha tökéletesen ki vannak kapcsolva az érzékei?

Ha pedig a még javában élő szervezet így cincálható szét átmenetileg, akkor talán lehet az életnek olyan magassága is, amely ugyanígy különválhatik az érzékektől. Ha holtában meg teljesen bocsátja el a test, tán ezzel az „életmagassággal” kezdődik, amiről Dietrich Bonhoefer üzent, a felsőbb életünk.

Hol?

A túlvilág naiv egét-poklát kiütötte a tudomány, a tejútpetárdákat pufogtató univerzummal, amelyben erkölcsi törvény egy szál se. A pápa ’81-re elégelte meg, hogy a világ keletkezését Nagy Bummnak selypegjük, s figyelmeztette Stephen Hawkingot, hogy ne mélyedjen el túlzottan az ősrobbanás kutatásában, mert az a teremtés pillanata, tehát az Isten műve.

José Escada: Cím nélkül, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Az intelem a Vatikánban hangzott el, egy jezsuita szerzetesek által szervezett kozmológiai konferencián, melyen részt vett a tolókocsihoz kötött és hangszintetizátor segítségével beszélő Hawking, akit Einstein óta a legnagyobb gondolkodónak tartanak. Neil Turokkal, a cambridge-i matematika-fizika kar vezetőjével akkoriban tovább folytatott kutatásaik szerint az univerzum a másodperc törtrészéig legfeljebb akkora volt, mint egy borsószem, s nem valamiből keletkezett, hanem az idő és tér nélküli űrben lebegett. Majd a 12 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanás létrehozta az időt és az anyagot, amely azóta is tágul, amint azt már Einstein is megállapította, s nem igaz, hogy a gravitáció valaha is visszazsugorítaná. Kivéve, ha mégis azok mérnek számolnak helyesen, akiknek eredményül az összehúzódás „jön ki”, a Nagy Reccs nevű világmegszűnés.

élő szívrepesés

Addig azonban még nyugodt 20 évmilliárdot jósoltak a világegyetemnek ’99-ben egy budapesti tudományos konferencián, hacsak közben a természeti törvények váratlanul meg nem változnak. Esetleg a részecskegyorsítókban végzett kísérletek hatására. Persze bárminő „jósláshoz” az elmúlt évmilliárdokat kell tanulmányozniuk a szakértőknek. Ahogy Patkós András, az ELTE atomfizikai tanszékének professzora a bielefeldi kutatókkal az „anyag-antianyag aszimmetria” kérdésével foglalkozik, vagy a Columbia egyetem tudósai iparkodnak szimulálni a kvark-gluon plazmát, vagyis a komputerben lejátszatni a feltételezett Nagy Bummot, amint megteremtette az anyagi világot. A „rettentő Végtelen”-t, ahogy Szabó Lőrinc nevezi a földvári mólóról szóló versben a gépiesen ismétlődő Balaton-liccsloccs kozmosz-eredetijét, melyet azonban a költészet trükkjével „rettentő” helyett játékosnak sziporkázik, a világegyetem mesterséges mechanizmusát átbűvölve élő szívrepesésre.

Hasonló a trükk Dante „Paradiso”-jában. Hawking és Turok megállapítását, hogy az ősrobbanás előtt nem volt idő és tér, Dante (Babits fordításában) így mondja: mert „előbb” s „utóbb” nem volt, mikor Isten / lelke a vizek fölött szerteszállott. A költészet élő „szívrepesése” itt Hawkingék azóta is érvényes tételét együtt lebegteti a pápa féltett Genezis-képével. A kozmikus erőnket viszont, valahány elvont képlet helyett, a világot robusztus szerelemmel húzó-vonó angyal-rendekként jeleníti meg, Dionysios Areopagita „Égi hierarchiák” című könyve nyomán.

Angyalokról és arkangyalokról, kerubokról és szeráfokról több helyütt is esik szó a Bibliában. A többi angyalrangot Pál apostol az Efézusiakhoz írt levelében sorolja elő, bővebben pedig tanítványának, Dionysiosnak beszélt a 9 ég 9 angyal-karáról, a legenda szerint személyes tapasztalatból. Leghitelesebben és legmegragadóbban mégis megint csak a költészet lükteti élő szívrepeséssé ezeket is, mint Szabó Lőrinc mozitechnikájával a léha-személytelen Végtelent, Dante tercináival a magasztos-személyeset.

Mely utóbbiban azonban, a hozsannás-tirádás kompozícióban, ahol épp: e hely közvetlen az Isten kezében, / s a Természet törvényi szünetelnek, hirtelen felcsattan a költő heves politizálása, a bősz szavakat ráadásul Beatrice üdvözült szájába adva! Dantéban a sorsdöntőn szenvedélyes politikus-véna tartja meg a túlvilágon is az e világiságot, amely nélkül elbillenne a tehetség. Ahogyan elbillen nélküle tán az egész túlvilág is.

José Escada műve, pinterest.com

Mintha végső soron a kis görcs Föld politizálná ki majd, szörnyű csatározások után, a kozmikus programot, amely végett egyáltalán, ily esendő-szívósra létrejött. „Az életet szülő bolygó”, melynek tudományos eredet- és jövőmítoszáról Marx György akadémikus közli, hogy csak évmilliárdos távlatú vizsgálatok állapíthatják meg, vajon „édesgyermeke-e az Univerzumnak, vagy csak félresikerült kísérlet”.

A képtelen feltételezések közül nekem természetesen a költői, s így egyúttal logikusabb, tetszik. A modern keresztény misztikáé, mely szerint eónokon át mindenki addig váltogatná földi, nem földi, s megint földi életekben teremtmény-magát, mígnem kibontakoznék belőlünk a soros „égi hierarchia”: az aktuális továbbteremtés munkásosztálya.

a test lesz Igévé

Ez a perspektíva, mint mindenkinek, aki bármilyen munka fájramtjakor szeret visszanézni a napi elvégzettre, számomra az univerzum szempontjából is a legvonzóbb. A csakugyan táguló világegyetem gazdagodása, ki tudja, hány csillagrendszerrel, hány teremtővel, tervezetekkel, kivitelezővel? A kétkezi e világ micsoda hőstettei meg nyűgös robotjai meg piti alamizsnálkodásai, mígnem a test lesz Igévé!

Nincs más kezem, csak a tiétek! Jézus kezei helyén volt olvasható e fölirat a feszületen, melyet a Német Hitvalló Egyház mellett működő segélyegylet állított fel a második világháborúban. A Kéz hiánya agitált, hogy helyében adakozzék az embereké, s megtegye mindazt, amire az ember „az élettel szerződött”.

Mint két nevezetes kortársam, akiknek egymáshoz távolról sincs közük: Joséphine   Baker és Dietrich Bonhoefer. Sosem találkoztam velük, s épp ezért biztos, hogy elfogulatlanul látom: mindkettő a Németh László szava szerinti „idea-ember”. Akikben egy-egy nagy eszme „emberbe öltözött”, s ha a deklaráltan nem-hívő Németh László az idea-emberekben „Jézus újramintázását” észleli, én kivált…

 

 

Hollós Máté a Hol töltjük az örökkévalóságot című kötet Utószavából:

Így szakad meg a gépelt kézirat […]  A sok-sok oldalnyi kézzel írt vázlat nem tartalmazza a folytatást. Pedig a kórházban még ez volt a serkentő erő a hamarost hazatérésre: be kell fejezni a könyvet! Talán Anyám ereje sem tette volna lehetővé, a kórházi körülmények sem, hogy ott dolgozzon rajta. Most már sajnálom, hogy erősebb volt bennem a tapintat. Sejdítettem ugyanis, ha egyszer lezárul ez a kötet, vele együtt alighanem az élet is. S hogy azért nem készült gyorsabban az írás, mert ő is érezte ezt. Új és új témákat talált, bevonhatókat a könyv alapkérdésének vászna alá. Magával vitte a kérdést: Hol töltjük az örökkévalóságot?

felső kép | José Escada: 25 April 1974, Ribeiro Simões, flickr.com