Forgács Éva

AZ ANTI-VÁROSBÓL

1997 március

AZ ANTI-VÁROSBÓL

Haláleset

Amikor Beth elcsukló hangon, egy székbe kapaszkodva felolvasta rövid írását, amelyben barátnőjétől, Sandrától búcsúzott, zavarba hozta a meghívottakat. Személyesen és érzelmesen beszélt, és ez felbillentette az összejövetel amúgy is bizonytalan műfaját. Egy mindinkább terjedő Los Angeles-i szokás szerint az elhunytnak nincsen feltétlenül temetése: elföldelik ugyan, ha másként nem rendelkezik, vallási szertartás helyett azonban valamiféle fogadást ad a családja. Itt megemlékezések hangzanak el, de a külsőségek pontosan olyanok, mintha esküvő, egyetemi diploma vagy születésnap ünneplése hozná össze a jelenlévőket. Senki sem öltözik feketébe, semmi sem utal gyászra. Nyolcvan-száz ember, akik vagy egyáltalán nem ismerik egymást, mert az elhunyt életének különböző helyein és idejében találkoztak vele, vagy már hosszú évek óta nem találkoztak. Pohárral a kezükben hallgatják, amint a férj és a gyerekek a jégkockák halk zörrenése mellett kötetlen hangon próbálják elmondani, milyen feleség és anya volt Sandra. Ezek a szavak azonban, az összejövetel fegyelmezett és személytelen formáinak, vagy inkább mélységes formátlanságának a szorításában, nem léphetik át a semmitmondás határait. Csak nem fogja S. tényleg elmondani, mit érzett a saját anyja iránt. Csak nem fog D. valóban a feleségéről beszélni itt a szendvicsek között.
szertartásrend
Semmi sem változott, amióta Freud 1915-ben leírta, hogy a halállal szembeni eddigi hozzáállásunk nem fenntartható, új magatartásformát azonban még nem alakítottunk ki. A vallási szertartás kiüresedett formáira bízzuk magunkat: jóllehet a pap vagy a rabbi tőlünk értesül, a temetés előtt mindössze néhány perccel, a halott egy s más tulajdonságairól, a szertartás idejére elfelejtjük ezt, és elfogadjuk az autoritását. Átadjuk neki a halottat, magunkat pedig a Formának, az események előre rögzített rendjének, hogy végül a halált is ilyen láncolatban helyezhessük el. Okok és következmények rendszerében, ha nem is hiszünk ezek összefüggésében: legalább ott, akkor, a megoldhatatlan konfliktus elhárításaképpen peregjen le a szertartásrend a régiek hite szerint. Minden temetésen megtapasztalhatjuk, hogy a kiüresedett Formának is van még ereje — mi magunk ruházzuk fel vele. A Forma felszívja, legalábbis a helyi érzéstelenítés szintjén, a bűntudatot, befejezetlenséget, az elrendezetlen, elintézetlen kapcsolatot, és átmeneti megnyugvással ajándékoz meg. A hevesen akart illúzióval, hogy ami történt, annak így kellett történnie; hogy semmi nem vész el, minden felíratik a kozmoszba.

Nancy Dushkin, flickr.com

Nancy Dushkin, flickr.com

A Los Angeles-i találmány, a Megemlékezés, amit olykor a halott Élete ünneplésének neveznek, meg sem próbálkozik ezzel az illúzióval. Inkább egy realista világlátás illúziójához ragaszkodik, amelynek nemlétező talajáról technikákat keres a probléma kezelésére, mintha a halál felfoghatatlan tényét a felfogható dolgok közé lehetne sorolni, s mintha a racionalizmus s az empíria megfelelő támpontok volnának a józan ész kompetenciáján és a megszerezhető tapasztalaton kívül eső tények megközelítéséhez. A megemlékezők közös pontokat próbálnak találni a halál és az élet egyes eseményei között, és ezekre a rímekre épül a szertartáspótlék. A halál egyszeri alkalom, akár a diplomázás; családi esemény, mint az esküvő, visszatekintésre, sőt összegzésre szólít fel, mint egy időskori születésnap, kitüntetés vagy házassági évforduló. Ezért hát megterítünk, mint mindig, ha vendégeket várunk; az érkezőket itallal kínáljuk, bemutatjuk őket egymásnak, hagyjuk, hogy kis csoportokat formálva beszélgessenek, majd amikor elérkezettnek látjuk az időt, egy villával megkocogtatjuk egy pohár oldalát, és rátérünk a beszédekre, a találkozó lényegi, kényelmetlenebb részére. S ekkor tapasztalhatjuk, hogy míg a vallási szertartás nem roppan össze a zokogásban, tehetetlen fuldoklásban feltörő érzések alatt, a világi pótlékának szánt összejövetel csak a homogenizált, életlenre csiszolt, személytelenné aszalt közlésformákat bírja el: csakis azt a megszólalásfajtát, ami bármilyen munkaértekezleten elképzelhető, márpedig ott mindenki tudva tudja, hogy az „én személy szerint…” kezdetű mondatok mögött semmiféle „én” nincsen.
nincsen katarzis
A Megemlékezés mint eseményfajta ködösítés és öncsalás. Nincsen halott, és nincsen sírgödör; nem történik meg, aminek a megtörténte valójában az eseményre alkalmat adott. Nincs szimbolika. Nincs meg a fokozódó szenvedéstől a lecsendesedésig, megnyugvásig vezető érzelmi ív, munka; tehát nincsen, még szerény mértékben sem, katarzis. Lefokozott, szedált érzések manifesztálódhatnak csak, a társadalmi élet rutinjához igazított hangnemben. Üres és mesterséges, mint a gyerekeknek feltálalt jelenkori, semmitmondó történetek, amelyekkel a primitívnek érzett átváltozós, gonosz és jó varázslatokkal és szimbólumokkal teli, igazi mesék helyett kell beérniük.

A temetési szertartás helyett tartott, kibővített családi összejövetel csupán egyike a halál domesztikálására feltalált kaliforniai technikáknak. Amikor B. néhány évvel ezelőtt elveszítette férjét, aki élete tizedik évtizedében járt már, összeomlott. Nem találta a helyét, félbehagyta a mondatait, elfelejtette, amit ő maga mondott és amit neki mondtak. Teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a férje időskori halála: olykor beismerte, hogy voltaképpen azt hitte, a nála negyedszázaddal idősebb férfi örökké fog élni. Ebben a kizökkent állapotában nem láttam körülötte a legjobb, legrégibb barátait. Amikor egyszer csak beiratkozott a Frissen Megözvegyültek Csoportjába, ahol az özvegyek pszichológus vezetésével gyakorolták az új élethelyzet technikáit, az én beidegződéseimmel nem lehetett tovább tétlenül nézni az eseményeket. Felhívtam a legközelebbi barátnőjét. Mélyen egyetértettünk sok mindenben, főként abban, hogy segítenünk kell B.-nek; megemlítettem, ami számomra minden akkori cselekedete között a legabszurdabb volt: hogy ebbe a képtelenségbe sodródott, teljesen idegen emberek között, egy ugyancsak idegen, professzionális szakértő vezette csoportban próbálja feldolgozni, ami történt vele, mintha nem lennének jó barátai és rokonai. Azt vártam a barátnőjétől, hogy véget vet ennek az értelmetlenségnek, szeretete és együttérzése, a barátság hatalma révén megkíméli B.-t a nyilvánvalóan megalázó, sehová sem vezető „foglalkozásoktól”. Ő azonban egyszerűen és tárgyilagosan közölte velem: „Én javasoltam neki. Ezek a csoportok kitűnőek.” B. tehát forduljon szakemberhez a problémáival, hogy mire ismét el tud járni a barátaihoz, a régi kedves és vidám énjével örvendeztesse meg őket.

Ryan Vaarsi, flickr.com

Ryan Vaarsi, flickr.com

Ezek a csoportok kétségtelenül a vallás helyén támadt űrt próbálják kitölteni. Pap helyett pszichológussal konzultálnak a ráutaltak. Julia Kristeva is úgy látja, hogy a felbomló vallás, a felbomló civilizáció jelenkori kulturális tájképébe új elem: a pszichoanalízis került, méghozzá a kép középpontjába. Igaz, ő úgy fogalmaz „az ugyancsak szeretetben gyökerező” pszichoahalízis. Az amerikai kulturális tájképet telepöttyöző csoportfoglalkozások azonban sokkal pragmatikusabbak, semmint hogy a szeretet volna a kiindulópontjuk; s nem is pszichoanalízissel, inkább pszichikai tűzoltással foglalkoznak. Technikai segítséget próbálnak nyújtani: módszert, a napi életvitelben alkalmazható praktikus eljárásokat, recepteket. Sandra az első rákműtétje után beiratkozott egy csoportba, ahol olyan nőkkel került össze, akiknek szintén leoperálták egyik vagy mindkét mellét. Kétségkívül lelkileg megerősödve, helyzetével kiegyezve került ki a csoportfoglalkozásokból, és hálásan gondolt vissza rájuk. Valóban: ebben az élethelyzetben ki más segíthetne egy nőnek, mint azok, akik éppen ugyanabba a helyzetbe jutottak? Talán ez volna az ilyen típusú terápia funkciója: szolidaritással és praktikus, konkrét tanácsokkal segíteni egy-egy konkrét nehézség legyőzésében.
csináld magad
A praktikum amerikai szelleme azonban nem korlátozódik praktikus kérésekre. Mindenre kiterjeszti illetékességét: a temetést is igyekszik kiiktatni az élet eseményei közül (B. például nem temette el a férjét: a hamvak egy vázában vannak, a könyvespolcán), nem tesz különbséget megválaszolható kérdések, megoldható és nem megoldható problémák között, s főként nem hajlandó elismerni semmiféle ambivalencia létét. Nem: mindennek megoldhatónak, tisztázhatónak, kellő instrukciókkal elsajátíthatónak kell lennie. Tanuld meg, csináld magad. Meg sem lepődtem, amikor Jennifer, akit régóta nem láttam, közölte velem, hogy a nyáron azért nem találkoztunk, mert ideje nagy részét egy Öregség és Halál tanfolyamon töltötte.

Miért nincs nálam mindig fényképezőgép?

Craig Krull galériája előtt a napfényes délelőttön nyitott autó parkol, gyönyörű, jól karban tartott, muzeális régiség. A vezető melletti ülésen momentán magányosan, szépen fésült, ősz hajú, büszkén felvetett fejű, kissé gőgös arckifejezésű kutya tűnődik.

Neil Kremer, flickr.com

Neil Kremer, flickr.com

Az egyszerű tanár esete a szisztémával

Ha dolgozol valahol, ott előbb-utóbb teljes testi valódban meg kell jelenned. Los Angelesben ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy parkolási lehetőséghez kell jutnod: ahhoz a privilégiumhoz, amely, a Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i campusán például, egy mágneskártya és egy szélvédőre ragasztható bélyeg formájában az illetékesek tudtára adja, hogy törvényesen, szabályosan és helyesen jársz el, amikor a számodra kijelölt épületben a parkolóhelyet elfoglalod. A mágneskártya felnyitja előtted a nemrég több millió dollárért beruházott elektronikus parkolási szisztémához tartozó, számítógépvezérelt sorompót, a jól láthatóan elhelyezett bélyeg pedig megóv, hogy megbírságoljanak, vagy hogy, ha nagyon akadékoskodnál, töröljenek a számítógép agyából. Ezért mindössze néhány, időben mintegy 4-5 hetet átívelő telefonbeszélgetést kell lefolytatnod, majd behajthatsz a campus egyik bejáratához, ott kifizeted az engedéllyel nem rendelkezőkre kirótt parkolási díjat ($5), megkeresed egy többszörösen áttervezett és átépített, ezért félbemaradó folyosókkal és magukat hirtelen meggondoló lépcsősorokkal érdekessé tett épület mélyén az ügyintéződet, ő felírja, mint a korábbi telefonbeszélgetések során is minden alkalommal, a nevedet és az autód rendszámát, a tőle kapott papírral visszatérsz az autódhoz, hogy eljuthass a kisvárosnyi campus egy távoli pontjára, a Parkolási Ügyek Irodájába, ha szerencséd van, egy érmével működő parkolóóra mellett parkolhatsz, bemész, sorbaállsz, átadod az ügyintézőnek a papírodat, elviseled, hogy rád néz, válaszolsz azokra a kérdéseire, amelyekre a válasz az előtte fekvő, épp átadott papíron olvasható, megvárod, amíg felhívja azt az ügyintézőt, akitől az imént búcsúztál el, hallgatod a lassan bontakozó, félreértésekkel tarkított beszélgetésüket, az órára nézel, amelyet előzékenyen az embered háta mögé helyeztek el, így rájössz, hogy ideje kimenni újabb érmét dobni a parkolóórába, nem lepődsz meg, amikor azt hallod, hogy a Parkolási Ügyek Intézője ismét megkérdezi a nevedet, majd kisvártatva, elmélyült mérlegelés után, a kocsid rendszámát, átvennéd a még vonakodva és tűnődve csomagolgatott, kincset érő mágneskártyát és bélyeget, halkan megjegyzed, hogy igazság szerint sietnél, ezt nagyon megbánod, amikor látod, hogy ez a váratlan közlés teljes mértékben leállította embered folyamatos tevékenységét, megpróbálod kibírni a szívből jövő nevetését, frissen lendületbe jött akkurátusságát, amivel hosszasan keresgél egy ragasztószalagot, hogy leragaszthassa vele azt az áttetsző borítékot, amit azonnal felnyitsz majd, hogy kincseidet rendeltetésüknek megfelelően használatba vedd, el sem hiszed, hogy máris szabadulsz innen, s ezt jól teszed, mert még vidámabban nevetve visszahív, megkérdezi a nevedet és a rendszámodat, és miután hátrafordult és megnézte a pontos időt, kiállít egy kis kék papírt, amivel visszamehetsz belépésed első helyszínére, hogy visszakaphasd az ott kifizetett öt dollárodat, hiszen az imént átlényegültél engedéllyel rendelkező egyénné. És ekkor a régi Huszárik Zoltán-anekdota jut az eszedbe, amely szerint Huszárik megkérdezte a taxisofőrt a pesti éjszakában, uram, hol vagyunk?, amire a sofőr a valósághoz híven azt válaszolta, a Majakovszkij utca és a Liszt Ferenc tér sar… mire Huszárik felcsattant: picsába a részletekkel! Könyörgök, milyen ország???

felső kép | Neil Kremer, flickr.com