Asztalos Emese

EURÓPAI HAZÁNKFIA

Liszt Ferenc és a reformkor

EURÓPAI HAZÁNKFIA

„Van-e hangod e beteg hazának?” – Vörösmarty kérdése ma nem csupán a tudomány összefüggéseiben izgalmas. A virtuóz-komponista 1839/40-es, valamint 1846-os hazai látogatásainak kitüntetett zenetörténeti és esztétikai szerepük van, melyek kiegészülhetnek a jelenkor számára olyan hangsúlyos történelmi, nemzetkarakterológiai perspektívával, mint a „tettlen nyugalomban” csüggedő, időnként lázbetegségben felforró magyarok önértelmezési csatái.
urbánus legenda
A korabeli újságcikkek, naplóbejegyzések, emlékezések összegyűjtésének emlékezetpolitikai tétje is van. Megbízhatóság híján ugyanis a kulturális emlékezetben számos leegyszerűsítő, heroizáló, urbánus legenda tapadhat meg, például a mai napig szívósan él a köztudatban, hogy 1838-ban a honért aggódó Liszt nyolc fellépésből álló bécsi sorozatot adott a pesti árvízkárosultak javára.[1] Valójában csak az első hangverseny bevételét ajánlotta a katasztrófasújtottaknak, s ez a segélykoncertekben bővelkedő Európában éppen nem is volt kivételes gesztus. De nem is egészen önzetlen, hiszen Bécsben saját karrierjét is számításba vette.[2]

liszt2

Wolfgang Lettl: A sikoly (lettl.de)


alakuló nemzeti identitás
Liszt Ferenc reformkorbeli szerepe akkor is jelentős, ha csupán rövid látogatásaival vett részt a korszak intenzív szellemi életében. Nem olyan meghatározó személyiség, mint Erkel Ferenc vagy akár Schodelné Klein Rozália, mégis az épp alakuló, professzionalizálódó művészi zene tájékozódási pontja, sarkcsillaga. A kapcsolat hordereje persze fordítva is értelmezhető: a Liszt-életmű bizonyos aspektusai (például a veretes Magyar rapszódiák) a reformkori koncertek és azok hatásának ismerete nélkül nemigen értelmezhetők. Ráadásul e látogatások az alakuló nemzeti identitás kulturális reprezentációinak kérdéseit, problémáit is feszegetik, hiszen a turnék új és provokatív helyzetben mutatnak az identitás-képz(őd)és folyamataira. Az éppen formálódó magyarságtudat számára Liszt neve egyszerre jelölt és jelölő, a kortársak saját Lisztet teremtenek, „hű rokont” a nemzeti nagyelbeszélésben.

Vajon lehetséges-e az identitás folyton alakuló és különbözőképp (re)konstruálható jelenségéhez szövegek segítségével közeledni? Hiszen ezek sokszor a végleges rögzítés-azonosítás szándékával jelennek meg, miközben ugyanarról több autentikus elbeszélés is szólhat. Érdemes tehát szembesíteni a párhuzamosan zajló folyamatokat az egymásnak olykor ellentmondó társadalmi gyakorlatokkal, így itt sem törekszem a kizárólagos igazság kimondására, reményeim szerint inkább egyfajta lehetőség pillanatnyi megragadására.
honfi-elköteleződés
Honfitársaink formálódó önképének elbeszélésén túl izgalmas felvillantani Liszt szintúgy alakuló magyar azonosságtudatának történetét is, legalább néhány könnyen lát(tat)ható elemét. Kaczmarczyk Adrienne Magyar Háromkirályok című tanulmányának meggyőző érvelése szerint Lisztet (a mindent átható romantika – különösen a kelet-európai romantika – stíluskövetelményei alapján) alapvetően foglalkoztatta a nemzeti hovatartozás, a magyarság, a „ki a magyar?” kérdése. E jellemzően romantikus szerepdilemmát a pesti árvízkárosultak javára adott koncert, illetve az ehhez kapcsolódó, Lambert Massarthoz írt levél is kifejezi. A levél a „romantika képszerű retorikája”[3] – általa verbálisan is megragadható, hogy Liszt „magyarságát” ekkor a kor elvárásai, önként átvett modelljei motiválták; olyan mintázatok, mint például az egzotikum iránti vágy (a puszták népe meg a középkorias öltözetű főurak Magyarországa),[4] vagy akár egy Chopinéhez hasonló kelet-európai romantikus „póz”, és nem a „valós haza” gerjesztette honfi-elköteleződés. Hiszen Liszt ekkor már tizenöt éve nem jár az általa is „távoli és vad” jelzőkkel illetett Magyarországon, amely fiatalkori otthonában, Párizsban sokak számára a „kamcsatkai barbár puszták”[5] világát idézte.

liszt3

Tornyai János Alföldi tanya (hung-art.hu)


már nem felszínes
Liszt saját magyarságával 1839/40-es turnéját, illetve Vörösmarty hozzá intézett ódáját követően foglalkozott egyre mélyrehatóbban; e dilemmára zenészként is reagált – igaz, saját bevallása szerint művészi szinten csak egy-másfél évtizeddel később tudott válaszolni. Vörösmarty ugyanis a magyarság zenei képviseletére kérte, de a Magyar Dallok, illetve a Magyar Rapszódiák még csupán feldolgozásai a korban magyarnak ismert verbunkos zenének. Az 1850-es években azonban mindez magas esztétikai szinten, stílusa mélyebb rétegeibe is beépül. Ekkorra a kor modern műzenéjének formaproblémájaként érti meg a verbunkos dallamvilág elemeit (vö. Hungária, Erzsébet legenda, ill. a Krisztus oratórium részei), vagyis már nem felszínes, „divatos”, hanem mély, intellektuális kapcsolat fűzi a hazájához.

Magyarságtudatának formálódása olyan általános és természetes önértési gyakorlatba is illeszthető, amely az idegenség-tapasztalatot hatásos metódusának tekinti. Bartók Béla akadémiai székfoglalójában Liszt sajátosságaként határozza meg nyitottságát az idegenség iránt, hogy szüntelen kész a dialógusra minden újdonsággal: „Liszt kora előtti és Liszt korabeli nagy zeneszerzők közül egy sem volt, aki annyira engedett volna a legkülönfélébb, a legkülönbözőbb, a legheterogénebb hatásoknak, mint Liszt.” „Liszt […] átadta magát a legellentétesebb, szinte összeolvaszthatatlannak látszó elemek befolyásának.”[6] Vagyis az elmozdulásnak „saját” pozíciójából, a legkülönfélébb, legellentétesebb tartományok keresésének, ismeretének, majd értésének és integrálásnak. A művészi struktúra pedig hozzásegít ehhez az én-formáláshoz, hiszen kivételesen érzékelhetővé teszi az önmegértés folyamatát; ezért állapíthatja meg Bartók: „amit ő ezekből az idegen elemekből teremtett, az félreismerhetetlenül Liszt-zene lett.”[7]
hungarus magatartásformák
Nemzet, magyarság, haza – történetileg változó fogalmak, és jelentésköreikben a reformkor látványos változást hoz; a nemzetállamiság kialakulásával ekkor halványul el a hungarus-tudat addig produktív használata, használhatósága, az államközösségi identitás ekkor mozdul el a hagyományközösségi nemzettudat felé.[8] Igen tanulságos, hogy a 11 éves Liszt Ferenc első pesti koncertje kapcsán 1823-ban a korabeli tudósítások hasábjai közt még a korábbi eszmevilág, a hungarus magatartásformák nyomai bukkannak fel. A Tudományos Gyűjtemény a szőke ifjacskát Sopron vármegyeiként mutatja be, és búcsúzóul azt kívánja számára, hogy „külföldön is Hazájának betsületére lehessen”;[9] a Hazai és Külföldi Tudósítások pedig így fejezi be a csodagyermekről szóló beszámolóját: „Mi ezen Szép Léleknek tsak azért is egésséget és hosszú életet kívánunk, mivel Hazájának kivánta előbb tisztelete díját lefizetni, minekelőtte Franczia és Anglia Országokba menne. Ahol bizonyára a Magyar Talentumoknak betsületet fog szerezni.”[10] A nyelvhasználatnál is fontosabb születési hely említése és a külföldi utak támogatása mellett, melyek a korábbi hungarus-tudat jeleiként is olvashatók, már feltűnnek az új irányzat jellemzői. Lisztet apja magyaros dolmánykába öltözteti, a gyerek záró számainak egyike pedig az „esmeretes Rákótzi Mars” – ezek már a nemzeti identitás új követelményeit, a magyar kulturális, történeti hagyományok ápolását, a közös kulturális és történeti emlékezet szükségességét idézik meg.

Liszt 1838-as Lambert Massartnak írt levele sokkal elkötelezettebb közösségtudatról (bár itt elsősorban narratív identitásról van szó) tesz tanúbizonyságot, mint bécsi koncertjeiről beszámoló bármelyik korabeli magyar reflexió. Ezekben ugyan fel-felvillan a később oly fontos motívum, az „európai hazánkfia” vágyott identitásformáló eszménye, de amellett, hogy időnként rögzítik Liszt magyarságát és megemlítik hazafias cselekedeteit (hiszen az identitás tudatos közösségvállalást is feltételez, Liszt segélykoncertje pedig szolidaritási gesztusként is értékelhető), fellépését inkább művészi, esztétikai szempontból értékelik. (Liszt árvízi segélykoncertjét a hazai sajtó majd 1839-ben fogja az akkor zajló események hatására újra emlegetni, sőt újraalkotni, vagyis beleilleszteni az épp létrejövő, hagyományteremtő nemzeti törekvésbe. Nem is 1838-ban, hanem 1840-ben avatják Pest város díszpolgárává!)
némi malícia
Az esztétikai szempontokból közelítő 1838-as beszámolók jelentősége, hogy érzékelik a stílusfordulatot, amely a korábban népszerű zongorista, a „nyugalmas, művészileg nemes” (értsd: klasszicista) játékú Thalberg és az „indulatos, lelkes és szenvedélyes” (vagyis romantikus) Liszt előadása között végbement. Egy Athenaeumban megjelent irodalmi levél például így körvonalazza az átalakulást: „Thalberg, az ifju német művész, nemesb engedékenységgel veti magát alája művészi szép, és classicitas örök szabályainak […], míg Liszt […] nem ösmer se formát, se modort, se semmi szabályt”.[11] A Hirnök című lap – némi malíciával fűszerezve – a közönség pillanatnyi zavarával is érzékelteti a változást (vagyis az elvárási horizont módosulásának kisebb zökkenőjét): „a publicum mintegy meg vannak ütközve azon magasztalásokon, mellyeket kevéssel ezelőtt egy Thalberg s egy Wieck Klára kétségkivül jeles játékára talán igenis bő kezekkel halmoztanak, s most nem találnak többé szót Liszt tehetségének ’s műszüleményeinek méltányolására.”[12]

Wolfgang Lettl: Herbert von Karies (lettl.de)

Wolfgang Lettl: Herbert von Karies (lettl.de)


európai korszerűség
A kortársak tehát Liszt európai korszerűségét érzik a nemzeti identitás-építő motívumának: a virtuózban elsősorban a „modern” művészet képviselőjét és kevésbé a hazafit méltatják. Ezért lehet, hogy Liszt egyik magyarországi tolmácsa, Petrichevich Horváth Lázár, aki később számos írásában avatja Lisztet a magyarság önmeghatározásának alappillérévé, ekkor még francia művészként mutatja be; francia jellemét, sajátos francia allűrjeit hangsúlyozza, naplójában pedig meg sem emlékezik magyarságáról, egyszerűen soproni születésűnek mondja.[13]

Hogy az épp alakuló nemzettudat hogyan talál Liszt jelenlétével párhuzamosan különböző, jól hasznosítható identitás-koncepciókra, legszembetűnőbben az 1839/40-es pesti koncertsorozat értelmezésekor kerülhet napvilágra. A látogatást summázza Liszt utazótársának, Franz von Schobernek[14] egyik mondata – kiemelését indokolja, hogy noha Schober aktív részt vállalt Liszt turnéjában, osztrák hivatalnok-műkedvelőként kívülálló nézőpontból tudott egy rajongásig fokozódó nemzeti esemény elfogultságaira tekinteni. (Ő az egyetlen például, aki rögzíti, hogy a Lisztet kisajátító hazafias érzület a nemzetiségekben, így például a csehek, németek számára jogos ellenérzéseket váltott ki!) Levelében ezt írja: „Liszt egy nemzeti eszme hordozójává lett, hírnevét Magyarország szellemi felvirágzásával hozták összefüggésbe, […] egyes egyedül ez az összefüggés fogja kellőképpen megvilágítani a felgyorsult eseményeket.”[15]
reprezentatív főhős
A Liszt-jelenség sikerének és identitásteremtő erejének alapja az a demokratikus tény volt, hogy zenéje és fellépése a reformkor rendies berendezkedése ellenére minden társadalmi osztály számára felajánlotta a közösségi azonosulás lehetőségét; a legelőkelőbb arisztokratáktól a doborjáni falusiakig, a reformszellemű radikálisoktól a klérusig. Liszt tehát először és talán egyedüliként össznemzeti narratívát, közös viszonyulási pontot teremtett, így válhatott azonnal (nem csupán történeti távlatból!), senki által meg nem kérdőjelezve a nemzeti nagyelbeszélés egyik reprezentatív főhősévé. Hasonlóan vélekedik az események másik szemlélője, Miss Pardoe, „egyike a legjózanabb s legfürkészőbb utazóknak”, aki a The City of the Magyar című munkájában ír Liszt legfrenetikusabb, január 4-i koncertjéről. „Az egész népet egyetlen közös érzés ragadta magával; a királypártiak a művészt imádták benne, aki nevet szerez az országnak a virtuózok közt Európában, a reformerek az emberben a patriótát látták, aki jobban szereti országát, mint saját hírnevét; érdeklődés övezte minden fiatal és gazdag, kereskedő és diák részéről”. [16]

Liszt ráadásul úgy teremtett össznemzeti diskurzust, hogy – egészen megjelenéséig – egy lenézett mesterség, a „hangászat” képviselője volt. Számos korabeli tudósítás rögzíti a művészet mint önkifejezési forma elmozdulását a nemzeti önkifejezési forma felé: „kik előbb a hangászatot szeszélyes időtöltésnek, gyermeki fülcsiklandozásnak, asszonyi kényeskedésnek tartották ’s nevezgették, az ő föllépte után valami fönsőbb fogalmat nyertek, bizonyos szellemvilág nyilt meg előttük, mellyet korábban nem ismertek, s a róla hallottakat ábrándosságnak, érzelgésnek vagy szánandó ideggyengültségi nyavalyának keresztelték.”[17]
meghódította az arisztokráciát
„Liszt a maga kedves természetével, viselkedésének egyfajta fenségességével és méltóságteljes eleganciájával”[18] (Schober) azonnal meghódította az arisztokráciát, mi több, Liszt gesztusai épp azok voltak, melyeket saját rangbeliektől vártak (volna). A hazájáért tettre kész „fensőbb rendű/rendi ember” (vö. Noblesse oblige! – Génie oblige!) – ez minden korabeli lap visszatérő megjegyzése, vagyis hogy a vágyott identitás részévé emeljék tulajdonságait: „Egyike ő azon ritka férfiaknak, kik előtt haza s hazafiság nem puszta hangok, s kik nem szóval, hanem tettel járulnak a hazafi közjavak előmozdításához s hiányok födözésihez” – szögezi le a Jelenkor,[19] melyet a Budapesti Rajzolatok így emel súlyos váddá: „Liszt Ferencz […] hatalmas leczkét [hagyott] mind azon honunkban lakók vagy szülöttek számára, kik […] félszegül hazafiskodva a jótett helyét szóval és lármákkal pótolgatják […]. Ugyan kérdezzük, mellyik az közülünk ki […] többet felénél tevé a haza oltárára?”[20]

Liszt Ferenc (classicfm.com)

Liszt Ferenc (classicfm.com)


művészlakoma
A művészet autonóm jellege azonban éppen a reduktív, itt a származással megkülönböztető nyilvánosság ellenében teremthet egyetemességet, és a társadalom természetének újragondolására késztet. Egy új, tulajdonképp demokratikus, szociális identitás létrejöttét is elősegítve, ahol „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, és a jognak asztalánál egyaránt foglal helyet” – legalábbis a korabeli tudósítások több ponton ezt dokumentálják. Ezekben a napokban Budapesten szervez például először úgynevezett művészlakomát Liszt, s épp a kulturális-nemzeti identitásformák heterogenitása mentén: „a hangművészetet pártoló és gyakorló budapestiek és idegenek közül még huszat hivott meg. […] Illy valódilag müvészi lakoma Pesten még eddig nehezen adatott”[21] – írja a Honművész. Jelenléte pedig a farsangi mulatságot is demokratikus eseménnyé avatja: „A vendégek közt minden osztálybeli volt jelen; az uraságok vegyitve álltak a nemzeti casino tagjaival, hangművészek, műkedvelők s azok nejeivel”.[22]

Liszt szereplésének legnagyobb hatású, s folyton metaforizálódó „üzenete” a „hazai művészet diadala”. Ebben a diskurzusban neve jelölőként működik, vagy ahogyan Schober fogalmaz: „személye eltűnni látszott a szellemi küldetés mögött.” E sajátos nemzeti metamorfózisnak több száz különböző, izgalmas és reprezentatív jele olvasható ki a korabeli tudósításokból, például január 4-i koncertje a „magyar művészet nemzeti ünnepeként” reprezentálódik; ekkor „a művészet mint király hordoztaték utczáról utczára”,[23] vagyis a művészetet olyan médiummá avatja, mely köztereken közüggyé magasztosulhat, és amely a „nemzeti” autentikus hordozója.
felfokozott nemzeti szerep
Másik, izgalmas „tünet”, ahogyan a hírlapok hasábjain ő maga állandósult jelzővé válik. Miközben puszta neve alig bukkan fel (hiszen személye eltűnni látszik), a legmagasztosabb jelzős szerkezetekben tündököl: „európai hazánkfia”, „nagyhírű művész hazánkfia”, „művészet csuda remeklője és derék hazafi”, s ezek igen változatos, szinte végtelenített variációi. Hogy a felfokozott nemzeti szerepek miként hatottak Liszt személyiségére, jelzi a Budapesti Rajzolatok egyik önironikus felkiáltása: „Liszt Ferencz művész hazánkfia (kit a czédulairó már egyszer megszünhetne müvész hazánk fiának nevezni) ismét egy uj áldozattal járuland a haza oltárához”.[24]

Liszt következő, 1846-os tavaszi, illetve őszi koncertsorozata nemzeti „funkcióvá” lényegülésének tetőpontja. Harmincöt éves korára intézményesül. A korabeli tudósításokban: „a nemzeti muzeum igazgatójától felszólittatván hogy arczképét a nemzeti képcsarnok számára levétetni engedné, […] [végül] saját életnagyságu szobrát […] igéré átküldeni a nemzeti Muzeumnak.”[25] Továbbá „tisztelői s baráti arczképét Barabásunk müvészi ecsete által levétetvén a nemzeti muzeumnak ajándékozandják.”[26] Mi több: „gr. Festetics Leó úr megígéré, hogy Lisztnek ércből öntött mellképét, melyet a művésztől ajándékban bír vala, a nemzeti múzeum számára ajándékképpen átengedendi. Tehát két becses másolatban bírandja nagy művészünket a nemzeti képcsarnok.”[27]
fontos gesztus
A lapok tanúsága szerint Liszt közvetítésével továbbra is a zeneművészet és a polgárosodás eszménye ülte ünnepét; dél-magyarországi, valamint erdélyi turnéját a királyok diadalmenetéhez hasonlítják: „mit lehetne többet csinálni a fejedelmekkel vagy avval, ki a világot hódítá? […] fejedelmekért tesznek csak annyit, mint Liszt Ferenczért.”[28] Liszt össznemzeti narratíva-teremtésének tehát további fontos gesztusa, hogy nem csupán a fővárosban, hanem számos kisvárosban (Szekszárdtól Zaboláig) képviselte művészetével az „európai hazánkfia” eszményt.

liszt6

Vladimir Perfanov: Csak egy tégla a falban (pinterest.com)

Az önkényesen kiragadott példák talán szemléletesen követik a nemzeti identitás változó fogalomkörét, ennek ugyanis kortárs tapasztalataink közt kitüntetett rangja lehet. Érdemes tehát szem előtt tartani Esterházy Péter figyelmeztetését: „ne feledjük, a nemzetfogalom nem Isten adománya”,[29] hanem – tehetnénk hozzá – valami olyasmi, amin dolgozni kell.

JEGYZETEK

[1] Walker, Alan, Liszt Ferenc. A virtuóz évek, Zeneműkiadó, Budapest, 1986, 267-268.
[2] A bécsi koncertek további legendáinak leleplezésére lásd Christopher H. GIBBS Franz Liszt and His World című, 2006-os tanulmánykötetét, ám – az esetenként kritikával kezelendő – kutatási eredményeiről a magyar recepció kevéssé vesz tudomást; a bicentenáriumra készült A géniusz kötelez című kiváló kötet tanulmánya például továbbra is ezt a mítoszt lebegteti. Vö. Gibbs, Christopher H., „Just Two Words. Enormous Success”. Liszt’s 1838 Veinna Concerts = Franz Liszt and His World, edited by Christopher H. Gibbs, Dana Gooley, Princeton University Press, 2006.; Hermann Zoltán:, Liszt Ferenc árvízi hangversenyei Bécsben (1838) = A géniusz kötelez, szerk.: KULIN Ferenc, Argumentum Kiadó, Budapest, 2012., 237.
[3] Hermann Zoltán, i.m., 239.
[4] A reformkor egyik népszerű lapja, a Honderü így ír erről 1845-ben: Párizsban Marczibányi Livius ruhája a „királynétól az utolsó vendégnőig általános bámulat tárgya lőn, mintegy eleven mintája ama mesével határos képzeletnek, melyek Magyarhonrul – mit a lovagias középkor, a regényes arabféle mesék dúsgazdag tündérhonának tartanak máig is – a nem sokat tudó francia főben mindezidáig uralkodnak.” Honderü, 1845/I, 12. sz., 119.
[5] Honderü, 1845/I, 16. sz., 159.
[6] Bartók Béla, Liszt Ferenc. Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémiában = Nyugat, 1936. március, 171.
[7] Bartók Béla, Liszt Ferenc, i.m., 172. [kiemelések tőlem, AE]
[8] Ennek nagy ívű, az esszé műfaján keresztül revelatív erejű elmélkedését lásd: Mészöly Miklós, Tudat és nemzettudat = A negyedik út. Esélyek és kockázatok az ezredvég küszöbén, Életünk Könyvek, Szombathely, 1990. Különösen: 36. oldal.
[9] Tudományos Gyűjtemény, 1823. 7. évf. 8. szám, 122–123.
[10] Hazai ’s Külföldi Tudósítások, 1823. Pünkösd hava 3., 281.
[11] Petrichevich Horváth Lázár, Levéltöredékek = Athenaeum, 1839. december 29, 808. [kiemelések tőlem, AE]
[12] Hirnök, 1838. április 30. [oldalszám nélkül!]
[13] A Petrichevich család naplói, s.a.r. Petrichevich Horváth Emil, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, Pécs, 1941, 46.
[14] A levelek a Liget májusi számában jelennek meg..
[15] Schober, Franz von, Briefe über F. Liszt Aufenthalt in Ungarn, Schlesinger’she Buch und Musikalienhandlung, Berlin, 1843, 16. [ford. Takács Ilona] [kiemelések tőlem, AE]
[16] Pardoe, Julia, The City of the Magyar, or Hungary and her Institutions in 1839-40. Vol. III., London, 1840, 353. [kiemelések az eredetiben]
[17] Budapesti Rajzolatok, 1840. január 7., 8
[18] Schober, Franz von, i.m. 28.
[19] Jelenkor, 1840. január 11., 14.
[20] Budapest Rajzolatok, 1840., január 17, 25.
[21] Honművész, 1840. január 9., 22. [kiemelés tőlem, AE]
[22] Honművész, 1840. január 16., 40. [kiemelés tőlem, AE]
[23] Petrichevich Horváth Lázár, Kaleidoskop vagy Levelek Emiliához. Élet, irodalom, politika és művészet körében, Buda, Gyurián és Bagó, 1842, 68. [kiemelés az eredetiben!]
[24] Budapesti Rajzolatok, 1840. január 10., 18. [kiemelés az eredetiben!]
[25] Jelenkor, 1846. május 10., 221.
[26] Jelenkor, 1846. május 17., 232
[27] Honderü, 1846. tavaszutó 12., 376
[28] Honderü, 1846. télelő 1., 436.
[29] Esterházy Péter, Mi a mi? = Mi a magyar?, szerk.: Romsics Ignác, Szegedy-Maszák Mihály, Habsburg Történeti Intézet-Rubicon Kiadó, 2006, 59.
 felső kép | Vladimir Perfanov: Identitás (fotoblur.com)