Arthur Koestler

BÁBEL TÉGLÁI

1998 november

BÁBEL TÉGLÁI

HIROSIMA UTÁN

Ha meg kellene neveznem az emberi faj történelmének legfontosabb napját, habozás nélkül 1945. augusztus 6-át választanám. Az ok egyszerű. A tudat megszületésétől 1945. augusztus 6-áig az ember a halál eljövetelével mint egyén nézett szembe, de mióta az első atombomba túlragyogta Hirosima felett a napot, az emberiség egészének mint fajnak kell együtt élnie a kihalás lehetőségével.

Megtanultuk, hogy elfogadjuk a személyes létezés múlandóságát, de bizonyosak voltunk benne, hogy az emberi faj halhatatlan. Többé már nem hihetjük. Újra kell értékelnünk axiómáinkat. Nincs könnyű dolgunk. Egy-egy új elmélet a lappangási időszakokban érlelődik meg, mielőtt elfoglalja helyét az agyban; a kopernikuszi doktrínának, amely radikálisan leértékelte az ember státuszát a világegyetemben, majdnem egy évszázadra volt szüksége, hogy beivódjon az európai tudatba. Még ennél is nehezebben fogadjuk el fajunk újabb leértékelését a halandóság szintjére.
történelmi klisé
Úgy tűnik, a perspektíva újdonsága megfakult, mielőtt elég mélyen beszívódott volna. Hirosima neve már történelmi klisévé vált, akárcsak a bostoni teadélután. Visszatértünk a pszeudo-normalitás állapotába. Csak kevesekben tudatosult a tény, hogy amióta kinyitottuk Pandora nukleáris szelencéjét, fajunk napjai meg vannak számlálva.

Minden korban születnek Kasszandrák, de az emberiség ez ideig túlélte jóslataikat. Ez a megnyugtató gondolat azonban most mégsem elegendő, hiszen korábban egy törzs vagy nemzet sem rendelkezett olyan eszközzel, amely az egész bolygót lakhatatlanná tehette volna. Ellenségeiknek csak korlátozott nagyságú károkat okozhattak — ezt persze meg is tették, amikor csak alkalom nyílott rá. Most azonban az egész bioszférát elpusztíthatják.

koest1

Az a baj, hogy amit egyszer felfedeztek, azt nem lehet nem felfedezetté tenni. A nukleáris fegyverrel most már együtt kell élnünk, az emberiség helyzetének részévé vált: nemcsak a következő konfrontációs válságig vagy az utána jövőig, nemcsak a következő évtizedig vagy évszázadig, hanem örökre — azaz addig, amíg az emberiség túléli. És most úgy tűnik, hogy ez nem fog túl sokáig tartani.

GONDOLATOK AZ AKASZTÁSRÓL

Az „Akasztási Napok” a 18. században és a 19. század feléig a munkaszüneti napokkal egyenrangúak voltak, csak ezeket sokkal gyakrabban tartották meg. Azt olvashatjuk például, hogy III. György uralkodása alatt a szegények munkaideje „rendkívül hosszú volt és nagyon kevés szünidőt kaptak, csak húsvét, pünkösd, karácsony és a nyolc tyburni ’Akasztási Nap’ alkalmával”. Ugyanakkor ez volt a romantikus érzékenység kora, amikor a nők a leghalványabb provokációra is elájultak és szakállas férfiak boldog könnyeket hullattak egymás karjaiban.
a foglyok és a hóhér
Az áldozatokat egyenként vagy csoportosan akasztották, volt, hogy egyszerre húszat. Gyakran előfordult, hogy a foglyok és a hóhér is részegek voltak: „Azon a napon Will Summers-t és Tippinget akasztották betörésért. Az akasztófánál a hóhér olyan részeg volt, hogy azt hitte, három embert kell kivégeznie, és a szekéren álló pap nyaka köré is kötelet akart tekerni; a börtönőr csak nagy nehézségek árán tudta ebben megakadályozni.”

Akár részeg volt, akár nem, a köznép hisztériája miatt a hóhér gyakran ideges lett, és elszúrta a munkát. A Newgate-i Kalendárium kötetében találhatunk példákat kétszer vagy háromszor felakasztott emberekről is. A szörnyűségek a 19. században is folytatódtak. Az egész folyamatot olyan bizonytalan, kapkodó és barbár módon végezték, hogy az áldozatok nemegyszer tizenöt percig vagy még tovább is éltek az akasztás után, és az is előfordult, hogy a boncolóteremben éledtek fel.

koest2

Lehetetlen elkerülnünk, hogy a halálos ítélet tárgyalásakor rávilágítsunk ezekre a borzalmas módszerekre, és így ráébresszük az embereket, miről is beszélünk. Hiszen nem csak régmúltbeli eseményekről van szó. A hivatalos képmutatás kihasználja, hogy a kivégzések már nem nyilvánosak, úgy tesz, mintha a korszerű akasztás szép, sima ügy volna, amely mindig „gyorsan és hiba nélkül” folyik, legalábbis a börtönigazgatók felsőbb utasításra ezt állítják. De a nürnbergi háborús bűnösök akasztását 1946-ban rettenetesen elszúrták, és Thompson asszony 1923-as kivégzése példátlan mészárlás volt a Newgate-i Kalendárium beszámolója szerint. Hóhéra röviddel azután öngyilkosságot kísérelt meg, a börtönkáplán pedig „alig tudta megállni, hogy berohanjon és erőnek erejével megmentse” a szerencsétlen asszonyt. De a kormány szóvivője szerint a kivégzések simán, rendben folynak, és a kormányszóvivők tiszteletreméltó férfiúk.
amennyire ő tudja
Az áldozatok kora és neme kevés megkülönböztetésre adott okot. A gyerekeket hétéves kor alatt nem lehetett halálra ítélni, tizennégy éves kor fölött azonban teljes joggal. Hét és tizennégy éves kor között fel lehetett őket akasztani (ezt meg is tették), ha „alapos bizonyíték volt a bűntettre”. Néhány jellemző eset: 1801-ben a 13 éves Andrew Brenninget nyilvánosan felakasztották, mert betört egy házba és ellopott egy kanalat. 1808-ban egy hétéves lányt kötöttek fel Lynnben. 1831-ben egy kilencéves fiút akasztottak fel nyilvánosan Chelmsfordban, mert felgyújtott egy házat, egy másik tizenhárom évest Maidstone-ban.[1] Három évvel később a főkancellár, Lord Eldon a törvény enyhítése ellen tiltakozva azt merte állítani, hogy „huszonöt éve őfelsége tanácsadója, és amennyire ő tudja, a kegyelmet egyetlen esetben sem utasították el, ahol nem voltak kénytelenek megvonni.” Hasonló állítások hangzottak el a kegyelemről, amelyet „soha nem utasítottak vissza, ha a legcsekélyebb kétely is felmerült” 1948-ban a halálbüntetésről folytatott vitában Bentley, Evans, Rowland és mások kivégzése után. Hadd ismételjem meg: nem a sötét középkorról van szó, hanem a felvilágosodás koráról, amikor egész Európa büntetőtörvénykezését egyre humánusabbá tették. Beccaria, Montesquieu és Voltaire tanításainak hatására először II. József törölte el a halálbüntetést már 1781-ben. Testvére, Toszkána nagyhercege 1786-ban követte példáját és bevezetett egy büntetőtörvénykönyvet, amely minden büntetés fő céljának azt jelölte meg, hogy az elkövető ismét beilleszkedjen a normális életbe. Nagy Katalin, Oroszország cárnője 1767-ben adta ki híres „Instrukció”-ját, amelyben eltörölte a halálbüntetést és kijelentette: „Az embereket a mértéktartás szabályozza, és nem a túlzásba vitt szigorúság.”

KOZMIKUS LÁTÓHATÁROK

Amikor a biológusok a „mentális evolúciót” a biológiai evolúció fölé helyezik mint ami csak az emberre jellemző és az állatokból teljesen hiányzik, éppen a probléma gyökerét nem látják. Az állatok tanulási képessége szükségszerűen korlátozott, mert az emberrel ellentétben szinte teljesen felhasználják a szervek, többek között az agyuk kapacitását. Egy hüllő vagy alacsonyabb rendű emlős agyában az ott dolgozó számítógép tökéletesen kihasznált, ezért nincs módja a halmozott tanulásra vagy a „mentális evolúcióra”. A homo sapiens azonban csak most kezdi hasznosítani az agy kihasználatlan, feltáratlan kapacitásának egy részét, a becslések szerint tízezer millió neuron és a gyakorlatilag kimeríthetetlen kapcsolódások lehetőségét. A tudomány, filozófia és a művészet története ebből a szemszögből nézve lassú tanulási folyamat, amelynek során az agy tapasztalati úton aktualizálja a lehetőségeit. A meghódításra váró új határok az agykéreg tekervényeiben találhatók.

koest3

És hogy miért volt ez a folyamat lassú, szórványos, miért esett vissza olyan sokszor, és egyáltalán: miért tartott olyan sokáig, hogy megtanuljuk használni az agyunkat? Egyszerűen összefoglalható: régi agyunk fékként működött és akadályozta új agyunk előrejutását. Az európai történelem egyedüli szakaszai, amikor a tudomány valóban jelentősen fejlődött, Görögország három nagy évszázada a makedón hódítás előtt és a négy évszázad a reneszánsztól napjainkig. A tudást előállító szerv ott volt az emberek koponyájában a kétezer év sötét korszakaiban is, de nem állíthatta elő a tudást. Az emberi történelem írásos szakaszának nagy részében és az azelőtti korszak még nagyobb felében a csodálatos lehetőségek csak az archaikus, érzelmeken alapuló hiedelmekben mutatkozhattak meg, tabukkal átitatva; a dordogne-i barlangok mágikus motiváltságú festményeiben, az archetipikus képzeletvilág mitológiába ültetésében, Ázsia és a keresztény középkor vallásos művészetében. Az értelem feladata az volt, hogy mint ancilla fidei, a hit szolgálója működjön — lehetett az a boszorkánymesterek, kuruzslók, teológusok, skolasztikusok, dialektikus materialisták, Mao elnök vagy Mbo-Mba király híveinek hite. A hiba nem a csillagzatunkban volt, hanem a koponyánkban élő lóban és krokodilban.

Részletek az 1980-ban megjelent, válogatásokat tartalmazó kötetből.
[1] Körülbelül 220-230 féle bűn elkövetőjét sújtották halállal. Felakasztották, aki cigányokkal barátkozott, halastóban kárt tett, fenyegető levelet írt, fegyveresen vagy álruhában tartózkodott erdőben vagy parkban, fát vágott ki, vagy hamisított, és persze az orvvadászokat, a zsebeseket és a bolti tolvajokat is.
kép | Christopher Scott Richey