Kállay Géza

ARANY JÁNOS VERSÉRŐL

2011 február

ARANY JÁNOS VERSÉRŐL

Búcsú a fürdőtől

Isten veled Karlsbad szép tája! –
Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája; –
Igy végződik a földi pálya.
Alás’szolgája!

Nehéz volna Arany két olyan költői művét megnevezni, ahol az egyik ismételné a másikat, ahol ne kezdődne újra, más művekről „mit sem tudva”, a költői teremtés az alapok mélyrétegeitől. Úgy tűnik, a költő egyszerűen képtelen alkotni, ha egy-egy, természetesen különböző témához nem találja meg a neki megfelelő, s ezért a már használt formáktól merőben elütő szerkezeti felépítést, szóhasználatot, ritmust, rímelést, hangvételt, világképet. Arany aggályos pontossága olyan mértéket ölt, hogy ha nem érzi tartalom és forma egységét, abbahagyja a művet: talán ezért maradt utána olyan sok töredék, „félbe-szerbe” hagyott munka. A torzók azonban semmiképpen nem tévesztendők össze azokkal a rövid „mondacsokkal” „papírszeletekkel”, alkalmi, rövid rögtönzésekkel, amelyeket nem szánt megjelenésre, de a maguk műfajában éppolyan tökélyre törően komponáltak, mint akár a Toldi.

a kúra kárát öklendezi vissza

Ilyen kurta, de a rossz közérzetet, sok nyavalyát, terhet, őrlődést, hiányt megjelenítő – s ezért elemi erejű – vers a Búcsú a fürdőtől. Arany 1869 és 1876 között a nyarak egy részét Karlsbadban töltötte; a mai Karlovy Vary-ban az emlékét őrző tábla hirdeti, hogy a költő a város „nagy csodálója volt”. A Toldi szerelmében (9. ének, 96. vszk.) valóban felbukkan „egy beteg ősz poéta”, aki a fürdővárosban „Megáldotta vizét nagy jótéteményért, / Ha nem új életért, új élet-reményért, / S ha valaha célhoz bir jutni az ének: / Köszöni e forrás csuda hévizének”. Az első karlsbadi nyaralás utáni Búcsú nem ilyen lelkes: inkább a kúra kárát öklendezi vissza, önironikusan, szarkasztikusan, amit a távolságtartó harmadik személy, általános alany („az ember”) csak fokoz; ez „az ember” nem úgy hangzik, mint aki ide vissza akar jönni. Az első sor még vendégkönyvi bejegyzés is lehetne, de a második az istenhozzád mozzanatát valami nyűglődve viselt örökkévalósággal állítja szembe: mintha Hans Castorp beszélne A varázshegy időérzéket felborító, émelyítő „örökleves”-éről. A tiltakozó hang végérvényesen a városon kívülre „állít”-ja a beszélőt, hogy kimondja, úgy, ahogy van, a vers legerősebb szavát: „rothad”. A táj lehet „szép”; ami számít, ami igazság: belül van. Hogy tüdő és máj mennyire „az egész” belsőt jelenti, a kötőjel mutatja, és ugyanilyen fontos, hogy a második és harmadik, legkeserűbb sor a vers belsejében, belül van, mintegy közbevetésként, két, Aranyra annyira jellemző, sokat sejtető gondolatjel között. A negyedik sor ironikus, sommás konklúzió, mely a halált úgy hozza szóba, hogy a bevégződő földi „pálya” rímeljen az előző sorokkal, de csak a fül számára; a szem a j–ly változás miatt épp aszimmetriát észlel. Itt már biztosak lehetünk: minden sor fel-ja-jdulással végződik. Az utolsó, csupán öt szótagú, csonka sor gunyoros végbúcsú; ha tetszik a várostól, ha tetszik, a világtól. Mintha az ivókúra áldozata az utolsó pohár tartalmát már a város porába öntené. Mintha Arany a karlsbadi víz – és az egész, belül rothadt élet – ízét írta volna meg, de a forma tökélye révén mégis gusztussal.

A Vigyél át, révészem című antológiából

kép | Karlsbad, delcampe.net