ÁRADÓ KÖLTÉSZET

Izzasztó feladat felelős magyar költőnek lenni, amikor a nyár már nem is lehetne nyarabb. És vészterhesebb. Még sincs vész. Turay Géza megérkezett.

kikristályosodó költészet

Gimnáziumi osztálytársának a sógora, vagy még annak is valami retye-rutyája a kultúrház vezetőnője, aki nagyban szervezte a nyári irodalmi fesztivált (hagyományteremtő szándékkal, ami sejteni engedte, hogy ott, eleddig nem történt efféle), és kapva kapott a lehetőségen, hogy megszerezhet egy Turay Gézát! Ő pedig jött, mert a küldetéstudat akkor is működik, ha nem küldik, hanem hívják. Annál is inkább, mivel – szégyen ide vagy oda – még soha életében nem járt B-ben. És jelen állapotában semmi másra nem vágyott inkább, mint a fényes-sárga nyárban, a lassan, de a hőségben szinte hallhatón érő búza- és napraforgótáblák között gurulva megérkezni egy idegen, mégis oly ismerős magyar településre, ahol ezúttal semmi más nem történik majd, mint irodalom: a porból, a remegő levegőből kikristályosodó költészet. Ami mindahányszor elszorítja a torkát. Csak oda kell menni, olyan alázatos lélekkel, amilyen neki van.

Amikor szombat délben, pontban tizenkét órakor megérkezett, és a katolikus templom mellett poros levelekkel némán sötétlő hársfa alatt kiszállt az izzó bádoggá lett autóból a nem kevésbé izzó főutcára, és a feje fölött abban a pillanatban megszólalt a delet verő harangszó, előgyöngyözött memóriájából az örökbecsű sor: Csodálatos, csodálatos falu. Pedig lehet, hogy B. már rég város (közigazgatásilag persze, ami hej, de szépen hangzik!), ám ha az, akkor a legcsodálatosabb benne, hogy mégiscsak falu.

A drótpostán kapott utasítást követve a templommal szembeni kapualjba ügetett. Nagy, eperfás udvar tárult a szeme elé, a fa árnyékában nyelvét a földig lógató, lihegő farkaskutyával. A fa homályában padocska bújt, balra, az utcafrontra merőleges épületszárny mellett kerekes kút állt. Tökéletesen csodálatos falu.

A kultúrház fogadóhelyiségében a hosszú asztal foglalta el a legtöbb helyet Az elején üdítős üvegek sorakoztak, mellettük tálcán a kíméletlen hőségnek kényszerűen engedő, megereszkedett sajtokkal és a kenyérszélről lenyúló felvágottal várakozó szendvicsek. Ennél maradandóbban, bármiféle idők szavával dacolva tornyosodtak az asztal végében a meghívott szerzők válogatott művei. Turay Géza épp csak egy pillantást vetett a testi táplálkozást szolgáló szomorú jelenetre, mielőtt a könyvek elé lépett. Villámként cikázó pillantása azonnal felmérte, hogy a kisebb-nagyobb halmok közül az övé jócskán kiemelkedik, de csak egy picinykét kellett oldalt billentenie a fejét, hogy a gerincekről lássa, az utóbbi két kötete, összegző verseskönyve, és férfikorról szóló, szintén – hiába, erre nincs jobb kifejezés – összegző regénye nincs köztük. Mit is várhatott volna a mai könyvterjesztés mocsarában? Majd pont arról gondoskodnak (akiknek egyébiránt ez a dolguk), hogy B. nagy tiszteletű közönsége, kellő időben és mennyiségben hozzájuthasson a legfrissebb Turay-művekhez. Még szerencse, hogy ha más nem, ő gondol rájuk. Fekete pilótabőröndjét fellendítette az asztal szélére, mindkét oldalon kioldotta a számzárat, és felkattintotta a fedelét, jobb oldalon sorakoztak a verseskönyvek, bal felől a regény példányai. Picit járatta tekintetét a két borítón, mintha erőt gyűjtene, hogy megemelje a súlyos műveket.

– Ó, hát itt van? – hallotta ekkor a háta mögül. – Isten hozta!

Turay megfordult, és kis híján beleütközött a fiatal nőbe. Szemüveget viselt, haját laza kontyba tűzte, sudár testét egyetlen ruhadarabbal tekerte körbe, ami Turay Gézát leginkább kifakult éttermi függönyre emlékeztette.

A költő meghajtotta magát, és azt mondta:

– Csókolom a kis kezét, amivel azokat a szép e-maileket írta nekem. – És mégse csókolt kezet. – Ha megengedi, az oeuvre-öm kiegészítése. – Végre kiemelhette a pilótabőröndből a könyveket.

– Igen, igen, tessék csak! – felelte a lány, és a kontyból elugró hajtincset hosszú ujjúval visszatűzte a füle mögé. – Sajnos, nincsenek jó híreim, mert négyen is lemondták a részvételt az utolsó pillanatban. Ki ezért, ki azért, biztos, hogy jó okkal, de nem így készültünk…

– Én itt vagyok! – jelentette ki Turay Géza, majd kiemelte a másik adag könyvet. – Biztosíthatom, semmiben sem szenvednek majd hiányt!

– Olyan hálásak vagyunk érte.

– Nem, ne hálát mondjon. Csak szeressék ezt a rongyos herceget, a magyar irodalmat, és annak szerény szolgáit!

izgatott-szende laudáció

A programszervező kisasszonyt Angélának hívták. Látható zavarral küzdve kerülgette Turay Gézát, eldadogta, milyen őszinte lelkesedéssel olvasta a helyben fellelhető műveit, meg azt a néhány darabot, amit az internetről töltött le. A költő hagyta, hadd bontakozzon ki ez az izgatott-szende laudáció, jól tudta, nincs annál rosszabb érzés, mint ha belefojtják valakibe az előre kigondolt dicséretet.

Miután mintarendbe állította könyveit, kezét, kicsit paposan, a mellén kulcsolta össze, s fejét balra billentve megengedő, sőt biztató tekintetet vetett Angélára – tapasztalatból tudta, ez a nézése jótékony hatással van olvasóira: ki merik tárni a szívüket.

De a lány szavai elapadtak, s miután bizonytalan kínálására Turay puritán önfegyelemmel visszautasította, hogy az üdítőkből és a szendvicsekből vegyen, Angéla elrebegte, ha nincs akadálya, a költőt átkísérné szálláshelyére. Csakis azért, hogy a templomkertbe délutánra szervezett találkozóra frissen, kipihenten, nemes gondolatainak teljében jelenhessen meg.

Amikor kiléptek az utcára, oldalra dőlő teherautó porzott el mellettük, homokzsákokkal megpakolva.

A ház, amin majdan emléktábla fogja hirdetni, hogy a mai napon itt szállt meg Turay Géza, fehér murvával leszórt zsákutca végében állt. A levegő remegett, az út szélén kókadozó csalánrengeteg levelein finom, fehér por ült, s lépéseik nyomán is porfelhő szállt fel a lábuk alól. Amikor felemelte fejét a poros levelekről, a villanydúc tetején dúsan rakott gólyafészket vett észre, amiből kis, kerek, fehér pihés fiókafejek kandikáltak elő.

Angéla bátortalan hangja riasztotta fel ébrenléti álmodozásából.

– Az édesanyámnál fog lakni.

– Az édesanyja!

– Egyedül él, az apukám…, de az most nem számít. Anyu tanítónő, már nyugdíjas. Egyébként ő tanított meg engem is írni-olvasni.

Turay Géza máris hálát érzett a még ismeretlen asszony iránt, hiszen közvetve neki köszönhető, hogy ma itt lehet, ha ő nem tanítja meg olvasni a kis Angélát, sose fedezheti fel a Turay-versek (és a próza, igenis: a próza!) mélységeit és csúcsait.

a költő nem kiötlő

A kapu rozsdásan és csálén lógott a fél pánton, a járda töredezett keramitlapokból állt. Az egész házat megkerülték, Turay közben egy árnyékban gubbasztó lusta macskán és egy ezeréves, fakó törülközőktől terhes ósdi szárítón kívül semmi egyebet nem látott. De a költő ne legyen válogatós, tartotta mindig is, a költő nem kiötlő, úgy szeresse a világot, ahogyan kapta, s akként adja tovább, ne akarja megváltoztatni, a világ nem az övé.

Előbb a szúnyoghálós kereten, majd a valódi ajtón is belépve cserzett bőrű, hatalmas mennyiségű, feketére festett haját kontyba tornyozó, szemüveges asszonyt talált maga előtt. Rengeteg fényes, egyforma foggal mosolygott. Turay régi tézise volt, hogy mindenki hasonlít valaki másra, de most úgy érezte, ez a mosolygó nő máris képpé lényegült benne, s ha a jövőben találkozik majd olyanokkal, akik emlékeztetni fognak rá, akkor azt gondolhatja: igen, mint az a különös tanítónő B-ben.

Ez a különös tanítónő különös, néma lelkendezéssel nyújtotta a kezét, egész ívet írt a levegőbe, míg elhelyezte Turay Géza tenyerében. Mosolya közben nem szűnt, a csillogó fogak közül azonban csak egyetlen szó érkezett: „Olgi”. Turay megint azt érezte, ez az „Olgi” örökre megragad a fülében.

Angéla a további teendőkre hivatkozva gyorsan elköszönt, miután megegyeztek, hogy a költő (és író) négy órára a templomkertbe megy, ahol avatott pályatársaival közösen elmélkednek az írott szó és az élet mibenlétéről.

– A szobája – szólalt meg Olgi, amikor magukban maradtak, és előrelendítette a karját, majd megindult a homályos folyosón.

Hosszú, virágmintás szőnyegpadlóval borított helyiségen vonultak végig, a végéből nyílt a szoba. Berendezése a hetvenes évekbeli szekrénysor maradékából állt, amit pálmafás pléddel letakart ágy egészített ki. A falon óriási karóra mutatta az időt, az ágy fölött bongyor hajú, lila selyemzakót viselő, vigyorgó férfi képe díszelgett, csak egy csöppet kiszítta már a nap.

– A lányom szobája volt – intett körbe sután Olgi, mintha az utolsó pillanatban megérezte volna, nincs ezen mit mutogatni, hiszen minden látható.

– De ugye, nem túrtam ki a kedves lányát? – érdeklődött Turay Géza, miközben pilótabőröndjét a pálmafás pokrócra fektette.

– Ma este… másutt alszik.

– Értem.

– Ha nincs ellenére, csak ketten leszünk – mondta Olgi, s mintha elszégyellte volna magát, lehajtotta a fejét.

– Kérem szépen – tett egy kicsit lakájosra sikeredett mozdulatot Turay, jóllehet, jávorpalisan akarta jelezni: neki ez így tökéletesen megfelel. Mi több: rendelkezzenek vele, hiszen azért jött, hogy osztogassa kincseit.

Olgi kiment, de a szobaajtót nem csukta be. Turay kisvártatva hallotta, hogy megszólal a rádió, komoly férfihangon: „A Duna folyamatosan árad, a vízgyűjtőterületeken zajló, napok óta tartó esőzések miatt arra kell számítani, hogy a helyzet tovább súlyosbodik. A katasztrófavédelem parancsnokságán harmadfokú készültséget rendeltek el…”

Turay hanyatt feküdt, a tarkója alá kispárnát gyűrt, két kezét összefonta a mellén. Szeretett így aludni, elsősorban délutánonként, ahogy nem ritkán emlegette, halotti pózban, amiből másfél, legfeljebb két óra után biztos a feltámadás.

riasztás-szerűen ébredt

Nem emlékezett, mit álmodott, pedig a délutáni szundikálás külön bejáratú életfilozófiája szerint arra adatott, hogy a nap első és második fertályát az álom csodálatos csirizével ragassza egymáshoz. Nem álmodott, ráadásul túl hirtelen, riasztás-szerűen ébredt. Mintha távoli szirénahangot hallana. A házban mélységes csend uralkodott, amilyennek a boldogságos, isten háta mögöttiséget Turay világ életében elképzelte. Amihez szakasztott ez a hőség dukált, a már-már fuldoklásos meleg, ami mégis olyan jó. És igenis, a por. Amiből minden vétetik.

Órakongást hallott valamelyik távoli szobából. Négyet ütött. Nem emlékezett, mit mondott Angéla, hányra is várják. Felugrott fektéből, most érezte, mennyire megizzadt. Csomagjából friss, fehér inget cibált elő. Mély levegőt vett. Ez most már lassan ő volt, aki az álom másvilágában ugyan megmártózik alkalomadtán, de két erős lába mindig is e földi lét talajának feszül, és sose rest tenni kiszabott dolgát. Becsatolta a nadrágszíját, húzott egy lyuknyit rajta, haját tíz ujjával hátratúrta, és megmarkolta pilótabőröndje fülét.

A folyosón átmasírozva a konyhában a most is mosolyába feledkezett háziasszonyt találta maga előtt.

– Felébredt? – kérdezte, és a kezével megint hullámvonalakat írt a levegőbe.

– Sietnem kell. Várnak.

– Kávét?

– Köszönöm, nem. Kialudtam magam.

– Sütöttem borzaskatát.

– Ilyenkor nem szokásom enni. A vonalaim, tudja – tette hozzá, és szabad kezével a hasára paskolt.

– Ugyan már – mosolyodott el a nő, de nem erőszakoskodott, a nejlonfóliát visszaterítette a tálon gúla alakban feltornyozott süteményre.

Turay az asztalt megkerülve a kijárat felé igyekezett, keze már a lötyögős alumíniumkilincsen volt, amikor Olgi, épp csak felé fordulva, de el nem engedve a szék támláját, megint megszólalt.

– Jön az árvíz, hallotta?

– Árvíz? – kérdezett vissza, mintha e kifejezéssel még életében nem találkozott volna.

– A szerb templomnál már a kertet mossa a folyó. Elrendelték a riadót.

Á, hát ez volt az álombéli szirénaszó! Szinte felvillanyozódott. Az árvízi költő, Turay Géza! És csak annyit mondott:

– Akkor sietek!

És kilépett a harminchét fokos melegben remegő kopár udvarra. Az ég kékje kissé megsápadt a féktelen izzásban, a forró levegő szinte szúrta légúti járatait. A csontja velejében érezte: egy örökre felejthetetlen nap története költözik a sejtjeibe!

Az utcán – a déli forgalomhoz képest – nyüzsgést tapasztalt. Biciklisek tekertek izzadva, a csomagtartón és a vázon keresztben egy-egy homokzsákot cipelve. Traktor zötyögött el mellette, utánfutóján homokkupac magasodott, a tetejében két félmeztelen férfi ült, ásónyelet fogtak a kezükben, és hátrafelé néztek – nem Turay Gézára, hanem amerre haladtak, a folyó felé.

 

A művelődési ház hosszú épülete L-alakban tört meg, s mintha csak megrendelésre, a szürke palatetőből kinyúló kémény tetején itt is gólyafészek boglyosodott, s a gólya se hiányzott belőle.

Angéla lépett ki a ház ajtaján, ezúttal rózsaszín szalmakalapot viselt, és a hatalmas platánfa alatt felállított asztalka felé igyekezett egy fonott kosárnyi pogácsával. Az asztal köré mintegy húsz ülőalkalmatosságot állítottak, akadt ott fonott karszék és műanyag hokedli vegyesen. Lerakta a pogácsát, megfordult, akkor vette észre a fehér ingében virító, pilótabőrönddel felmálházott Turay Gézát.

– Ó, hát itt van? – de mintha nem örült volna. Zavartan kulcsolta össze két kezét.

– Kicsit korán jöttem, tudom – mondta a költő. – Én már csak ilyen vagyok. Reggel még a kakaskukorékolást is megelőzöm.

Angéla eleresztette füle mellett ezt a szellemes, tematikájában kifejezetten B-re szabott megjegyzést.

– Nagyon jön a víz. Percenként emelkedik a folyó szintje. Estére vihart mondanak – hadarta Angéla, és ő is hátrafordult, amerre a víz folyik.

– De azért… – Turay elharapta a mondatot. Úgy érezte, a kezében tartott kisbőrönd hirtelen roppant súlyos lett, le kellett raknia maga mellé, az aszott fűbe.

– Megpróbáljuk tartani a programot. Igaz, önön kívül eddig csak Szabó G. Mihály érkezett meg. Ismerik egymást?

– Szabó G. Mihály? Sose hallottam róla.

– Költő ő is – adta meg a bővebb felvilágosítást Angéla, és bocsánatkérő váll-lejtéssel megindult vissza a házba.

Turay szerette volna még megjegyezni, hogy „Vagy úgy…”, de Angéla már hátat fordítva sietett.

recsegő pöfögéssel

Továbbra is izgatott hangok, autók berregése, puffanások zaja jutott el a kultúrház udvarának csendes szigetére, ahol Turay Géza a leginkább hívogató karosszékben helyezkedett el, úgy, hogy az alig bólogató platánlevelek közül kileskelve pontosan a gólyafészekre lásson. Nem is tudta, mennyi ideig mélázott itt, amikor vad, recsegő pöfögéssel Trabant rontott az idillbe, és a motort le sem állítva egy lófarkas fiatalember ugrott ki a kormány mögül. Vágtatott a házba. Turay ültében kicsit előrehajolt, bár nem remélte, hogy így többet lát majd a házban zajló eseményekből, amik igazából nem is érdekelték. De aztán éles utasítások ütötték meg a fülét.

– Mindenki! Még szép! Aki él és mozog, jöjjön. Az most nem érdekes, hagyd a büdös francba! – heves, izgatott hang volt, nyilván az előbb érkezett fiatalemberé.

– Mint a régi szép időkben, amikor éjjel vagont rakodtam Kelenföldön! Sose bántam! Mindig azt tartottam, aki költő, minden körülmények között költő. Egy árvíz, ha úgy veszem… – ezt lassúbb, mélyebb hang mondta, itt azonban megint félbeszakította az előbbi.

– Háromezer zsákot küldtek át M-ből, azt kell megtölteni homokkal. Na, tépjünk!

Az ajtóban megjelent a lófarkas fiú, mögötte kopasz, bajuszos, zömök alak, fehér ingben, nyakkendősen, aztán Angéla és a sor legvégén egy öreg, töpörödött bácsi, aki egyesével szedte lefelé a három lépcsőfokot. A lófarkas a pöfögő Trabanthoz ugrott, amikor észrevette a platánfa alatt ücsörgő férfit.

– Az meg ott ki a bánat?

Angéla összecsapta a kezét.

– Turay Géza, a költő, tudod, aki… – de a lófarkas megint közbevágott.

– Még egy költő? Hé, majesztró, csak nem ott akarod növeszteni a valagadat, miközben a víz elviszi a fél falut?

– Feri! – kiáltotta haragosan Angéla.

– Jó, bocsi! De most meg lehet mutatni, ki a legnagyobb király! Indulás!

A nyakkendős, zömök alak feléje intett:

– Jöjjön, kolléga, megmutatjuk ezeknek, ki a legény a gáton!

Angéla odaszaladt a karszékből feltápászkodó Turayhoz.

– Látja, mi van itt! Olyan szörnyű ez az egész. De mit lehet tenni? – kérdezte kétségbeesetten.

Turay, aki az előbb kis híján rikoltott valamit a lófarkas nyikhajnak (magában rögtön így minősítette), most megfogta Angéla kezét, és a szájához emelte.

– De hiszen ez is költészet, kedves hölgyem, ne higgye, hogy nem az! Sőt… És most ne filozofáljunk! A víz is olyan, mint az ihlet: ha jön, akkor jön. Nézzük meg, mit tud ez az áradás… Nem szégyen tanulni a nálunk hatalmasabbtól. Ha érti, mire célzok – mondta Turay, és ismét felkapta a műveit tartalmazó pilótabőröndöt.

Amint elhagyták a kultúrház sárgászölden izzó udvarát, hogy ne lehessen részvétlenséggel vádolni, a gólya is felemelkedett fészkéről, és úszni kezdett az égbolt végtelenül áradó kék vizében.

Éjfél múlt néhány perccel, amikor az első kövér cseppek aláhullottak, miután a szél már hosszú ideje hírül adta a vihar közeledtét, A folyó felső szakaszán folyamatosan zúduló esők semmi jóval nem kecsegtettek, az alsó házak lábát már elérte a víz. Mintha ki se került volna az a néhány ezer homokzsák. Turay Gézának épp csak jártányi ereje maradt, hogy eljusson a szállására. Amikor kihajtotta a szúnyoghálós ajtót, akkorát villámlott, majd rögvest dörgött a közelben, hogy összerezzent. A következő pillanatban felgyulladt a konyhai lámpa.

– Hát itt van? – Olgi állt előtte, jóformán ugyanúgy, mint délután, amikor itt hagyta. Turay szeme rögtön megtalálta a kredencen a fóliával letakart borzaskatát. Egy csöpp éhséget sem érzett.

Ahogy az asszony végigmérte, egy lépést tett feléje. De aztán megtorpant.

– Esik? – kérdezte sután.

– Igen, esik. Meg fúj. Meg árad.

– Látja – mondta erre Olgi, mint aki csak nyugtázza az előre kiszámítható dolgok beköszöntét. Most nem mosolygott.

kínzó hiányérzet

Turay egyszerre rádöbbent, a gigászi munkavégzés után mitől van benne mégis kínzó hiányérzet: pilótabőröndje, eddigi oeuvre-ének legfontosabb darabjaival, szőrén-szálán eltűnt a sötétben. Lerakta a…, nem emlékezett, hol rakta le. Valahol biztosan viszi a víz. Áznak a könyvlapok, a sorok, a mondatok, amiket valaha olyan nagy gonddal kopogott le csillogó Adler írógépén.

Olgi keze a keménydobozos Sophianae után nyúlt, aztán meggondolta magát, és óvatosan visszatette az abroszra.

– Készítettem magának törülközőt az ágyra – mondta halkan, mint aki titkot oszt meg.

– Köszönöm – felelte Turay. Érezte, ő maga is suttog.

Ilyen irtózatos erejű dörgéseket tán még sose hallott. A szobácska katlan lett, kintről a vad erejű szél nekiszorította az esőt az ablakredőnynek. Aztán megint villanás és dörgés, szinte a füle mellett.

– Csak egy pillanatra zavarhatom? – hallotta a sötétből Olgi hangját. – Sose tudok aludni, ha vihar van odakint.

– Hogyne… én se alszom még – felelte Turay, és izzadt nyaka alatt megigazította a plüsshuzatú díszpárnát.

– Köszönöm – a nő leült az egyik fotelbe. – Kislánykoromban annyira féltem mindenféle természeti zenebonától. De anyám nagyon kemény volt, soha nem engedte, hogy odabújjak hozzá, kinevetett, amiért félek. Én pedig rettegtem a paplan alatt. Aztán apám egyszer megint későn jött meg. Kint zörgött, dörgött, villámlott. Hallottam, amikor érkezik, és azon imádkoztam, csak nézzen be a szobámba. És bejött. Látta, hogy nyitott szemmel fekszem, és úgy, ahogy volt, az ázott kabátjában, odafeküdt mellém az ágyba. Nem volt boldog élete, nem csinálhatta, amihez kedve és tehetsége volt. Bele is halt, ötvenéves se volt, szegénykém. Engem nagyon szeretett. Akkor este megint bor- és füstszaga volt, amit máskor ki nem állhattam, de akkor mindez maga volt a megváltás. Csak arra emlékszem, hogy öleltem-szorítottam a kabátja vizes posztógallérját, és így is éreztem ziháló melegét, és többé nem értek el a szívemig a villámok. Azóta is félek kicsit a vihartól, látja, most se tudom lehunyni a szememet, de ha mégis lehunyom, felidéződik bennem ez az ölelés, és úgy érzem, semmiféle baj nem érhet, akármekkorát is üvölt rám az ég…

Olgi elhallgatott.

Csönd volt egyszerre. Odakint is.

– Mondja, olvasott valamit tőlem? – kérdezte halkan Turay.

– Nem – jött rögvest az őszinte válasz. – A lányom azt mondja, szépeket ír.

– Hát igen… – felelte a költő. – Sajnos, az összes könyvet, amit magammal hoztam, elvitte a víz. De majd írok magának valamit, ha megengedi… jó?

– Zavarba hoz. Nem tudom… Azt hiszem ideje, hogy menjek. Hosszú volt a mai nap. Sőt, már nem is ma van, hanem holnap…

 

Nyitva volt az ablak. A rádióban épp a vízállásjelentést olvasták, 795 centi, még mindig emelkedik. Olgi lehúzta az ágyneműt, s ahogy rázott egyet a gubancos paplanhuzaton, az éjjeliszekrényül is szolgáló kis asztalkáról összehajtogatott papiros lebbent a magasba, majd hullott a parkettára.

csak úgy áradt be a fény

Felemelte és szétnyitotta. Kusza, mégis erős, férfias kézírással három négysoros versszak állt rajta. Elolvasta egyszer, kétszer, elolvasta háromszor. A tárt ablak felé lesett, amin csak úgy áradt be a fény. Picit megcsóválta a fejét, inkább hitetlenkedve, mint rosszallva bármit is. Lassan összehajtogatta a papírt, és otthonkája zsebébe csúsztatta. De aztán mást gondolt. Átsietett a nagyszobába, Az elhúzható üvegű polcról kiemelte A magyar költészet kincsestára kötetet, és az első oldalra, közvetlenül a belső címlap után szépen odaillesztette a papírlapot. Gondosan rácsukta a borítót, és visszatette a könyvet a helyére.

felső kép | Rippl-Rónai József: A körtvélyesi kastély, Wikipedia