Levendel Júlia

ÁPRILIS BOLONDJA

2002 április

ÁPRILIS BOLONDJA

Rosszkedvű? – inkább kétségbeesett voltam, mint mostanában szinte mindig, rémült és szorongó, hogy nem tudok uralkodni magamon; és megszégyenült is, mert a kínjaim kísértetiesen hasonlítottak a legközönségesebb öregedési tünetekhez – de azért nekivágtunk az Álom utcának. Kéz a kézben sétáltunk a Kis-Sváb-hegyen, a keskeny ösvényeken is összekapaszkodva, mintha a negyvenévnyi összekapaszkodás is fuldokoltatna: kevés volt, ez még kevés. Szóval a szokott, csúcsra járatott, boldog megzuhantságban andalogtunk a hajléktalanok papundekliből és műanyagcafatokból eszkábált zugai, tábortűz-maradványok és kutyaszar között, s nem gondolhattam, hogy egyszer csak találkozom azzal a fiatal lánnyal – az enyém talán nem is tizenhét-tizennyolc éves, inkább tizenöt-tizenhat –; meglepetésszerűen, olyan váratlanul nem találkozhatunk, ugyanis mindig velem van. Soha, semmit nem kér számon rajtam, de felesleges is, hogy emlékeztessen nagyra törő életterveimre – jobbára teljesítettem neki, jobbára úgy élek, ahogy elképzelte, s ami talán ennél is több: jobbára ma is arra vágyom, arról ábrándozom, azt szeretném beváltani, amit ő, annak idején.
rosszul érzi magát a bőrében
Kétségtelenül tartózkodó és gőgös, a szeme nagyobb és világosabb – a szája azonban nem keskenyebb, sőt: duzzadt, vastag, s olyannyira feszes, hogy újra meg újra, és pillanatok alatt láthatatlan lesz a kiálló, bal fölső szemfog harapásnyoma. Pedig szorongva harapdálja az alsó ajkát. Talán a szája tetszik nekem legjobban. A szája, törékeny arcéle, kicsi állán a gödör. Sajnálom, hogy olyan rosszul érzi magát a bőrében – és tudom: mindenekelőtt azért érzi rosszul magát, mert sejtelme sincs arról, hogy egyáltalán nem rossz bőr.

Különben vigasztalhatatlan. Nem is próbálnám vigasztalni, hát még biztatni! Ígérgetni! A közhelyes leltározás elborzasztaná – ő sem hozakodna elő nekem ilyesmivel. Mert meghitt, s az idők során egyre meghittebb lett a kapcsolatunk – ő egészen jól tűri anyai, nagyanyai gyöngédségeimet – hiába, ilyesféle –, hogy sétálunk a Kis-Sváb-hegyen, odatartom csupa-ránc arcomat a tavaszi szélnek-napnak, attól csak még ráncosabb, szikkadtabb; reménytelen – és ugyanakkor látom, amint battyog a Múzeum-kerten át, felvetett fejjel éppen a Széchényi Könyvtárba megy, hogy céduláit szaporítsa a novelláról írandó monográfiájához, és azt is látom, hogy míg a villamostól a Kertig, a Múzeumig ér, azon a tavaszi délutánon, a pár lépésnyi út közben mennyi szeplőcske száll az orrára, jól áll neki, bár tagadhatatlan: ezektől a világosbarna pöttyöktől még fiatalabbnak tűnik, még gimnazistának sem gondolná senki, ő pedig szenved a fiatalságától, hogy még nem teljes jogú felnőtt, még el sem igen kezdte azt az életet, amiről nagyon pontos elképzelése van, s amire tökéletesen felkészültnek érzi magát; akkor meg miért nem lehet?!; hogy vánszorog az idő! Látom pipaszárlábát, hogy nem is lófarokba – asszonyos kontyba tűzi a haját, a napsütésben vörösen szikrázik. Nekem az is tetszik. S noha nem bánom, hogy elégedetten, talán megkésett elégtételfélével nézhetem innen, arra is gyanakszom, hogy ez mégiscsak öndédelgetés.

Mattis Teutsch János: Tavasz, wikiart.org

Mattis Teutsch János: Tavasz, wikiart.org

És végül elbizonytalanodom: csakugyan olyan meghitt a kapcsolatunk? Valóban jól tűri anyáskodásomat? Bízik bennem, ezt tudom, hisz tudnia kell, hogy sohasem fogom becsapni. És a szavakat, hogy „becsapni” vagy „elárulni”, még az efféléket is pontosan úgy használom, mint ő. Sohasem fogom megmosolyogni.

De mintha nem nézne rám. Érzi egyáltalán, hogy figyelem? Hogy velem van?
mennyi feladat
Pedig milyen messzire ellát, s azt a hatalmas teret milyen rengeteg emberrel, mennyi feladattal képes belakni. Milyen végtelenül szabadon rendezkedik – s engem itt nem is lát?

Mindegy, mormoltam értelmetlenül, ha mormoltam bármit is. Mindegy. Április bolondja vagy. Kicsoda?

Napokig mormoltam, aztán leírtam a címet: Április bolondja…

felső kép | Mattis Teutsch János: Kora tavasz, wikiart.org