Mesterházi Márton

ÁLOM ÉS RÁCIÓ

Ovidius és egy kis Shakespeare [2005 június]

ÁLOM ÉS RÁCIÓ
„…pocal deklamovat latinske verse..”

 

A pocsolya-részeg Otto Katz tábori lelkész a konflisban – mindenféle nótázás, ordítozás, kukorékolás és búskomorsági roham, leszerelt történetmondói, kiszállási és nadrágletolási kísérletek után – egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: – „Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo…”1

Ovidius nagy művének, az Átváltozásoknak Első Könyvéből származik az idézet. Örök memoriternek számított valaha – nagy kár, hogy alig van diák, aki ma tanulná: „S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstől / S törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben…”2

Színtiszta ökológiai álom. Aranykor.

Nem vágtak ki fenyőt, hogy hajót ácsoljanak belőle. Nem kényszerítették termésre a földet. „Vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdőn, / és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, / s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot.” A „szűzi mező” magától „sárgult sok súlyos búza-kalásszal”; és „zöld viruló tölgyből csöpögött az aranyszínű színméz”.

Aranykori volt az ember is: „katonák hada nélkül / élt biztonságban minden nép … mind megelégedvén a magától lett eledellel”.

a gyermekded álmok szemétdombja

A csodás történetek enciklopédiája kétféle ökológiai szemléletet választhatna ezután. Átlökhetné az aranykort a gyermekded álmok szemétdombjára, mondván, hogy a világot immár másképpen kell nézni, hisz azóta megváltozott. (Ezt mondja is: az ezüst-, majd a rézkor után elénk tárja a vas – a háború, a rablás, a rettegés – világát.)

Vagy ragaszkodna a gyermek-emberiség álmához.

Ovidius az utóbbit választja; és a választást kétféle módszerrel teszi hitelessé. Ízig-vérig urbánus létére visszaálmodja magát az emberiség gyermekkorába, abba a létállapotba, amelyben a történetek születtek. A ráció híveként viszont a mű fontos helyein jelzi, majd a dramaturgiai csúcsponton megindokolja, miért érdemes a vasvilág lakosaként is visszatérnünk az ökológiai álom legfontosabb elveihez.

mesterhazi2 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás, Wikimedia Commons

Fűben-fában istenség

Az átváltozás-mesék jelentéstől-tartalomtól megfosztott sémája: valaki ember valamit tesz (valami történik vele), s ennek következtében valamelyik isten valami mássá (nem-emberré, természeti dologgá) változtatja. Amivé az ember változik, az nagyritkán kő, gyakrabban víz (folyó, forrás), igen gyakran növény, leggyakrabban állat.

Az átváltozás végpontjának szinte csak kivételesen van köze az ember tettéhez: az Orpheust meggyilkoló trák nők ugyanúgy fává változnak gaztettük büntetéséül, mint példás jótettéért Philemon és Baucis; a szörnyűséget elkövető Tereus, s azt szörnyűséggel bosszuló Progne és Philomela ugyanúgy madárrá változik, mint a hitvesi szerelem isteneket is megható példája, Alcyone és Ceyx.3

gőgös vagy hiú istenek

Az átváltozást kérheti maga az ember, aki megalázó erőszak (Daphne, Syrinx, Arethusa) vagy gyötrelmes gyász elől (a Heliasok, Cyparissus, Aesacos) keres menekvést; s elnyerheti az istenektől, ha csatában esett el (Cygnus, Caeneus, Memnon), ha véletlen balesetben lelte halálát (Hyacinthus, Adonis), ha gonoszul megölték (Leucothoé, Perdix), ha igaz érzésből követett el öngyilkosságot (Pyramus, Thisbe, Aiax), ritkábban bűne megváltásául (Myrrha, Byblis). És megkaphatja az átváltozást az ember a féltékeny, gőgös vagy hiú istenek büntetéseként, ha szebbnek, kívánatosabbnak mert bizonyulni (Callisto, Ió, Acis), ha versenyre mert kelni az égiekkel (Pieros kilenc lánya, Arachné, Niobé), ha nem tisztelte parancsukat vagy tilalmukat (Actaeon, Hippomenes, Atalanta).

Az ökológiai végeredmény mindenképpen ugyanaz: lelkes emberi-isteni lény lakhat mentában, lótuszban, nádban, nárciszban, violában, jácintban, anemónában; babér-, nyár-, olajfában, fekete szederben, tömjénben, ciprusban, mirhában, tölgyben; pókban, gyíkban, kígyóban, denevérben, szarkában, harkályban, daruban, gólyában, hattyúban, fogolyban, galambban, kócsagban, csókában, bagolyban, sasban, ölyvben; tehénben, bikában, disznóban, szarvasban, kutyában, majomban, medvében, oroszlánban – és folytathatnánk, hisz a műben szétszórt több tucatnyi két-három sorok utalnak újabb és újabb átváltozásokra. De ne feledkezzünk meg a többi szereplőről: a szerelmi bonyodalomba keveredett nimfák apja rendre valamely folyó, közülük egy, „Calydon vize” Acheolus, két történetet is elmesél Theseusnak és társainak. (Kettős természetűek ezek a vizek: Acheolus „záportól dagadó” folyó-alakban állja el a bajnokok útját – majd ember-alakban osztja meg velük a mesét és a lakomát.)

mesterhazi3 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: Szarvas, Wikimedia Commons

Ez eddig a gyermek-emberiség álma; melyből Ovidius szinte észrevétlen léptekkel visz át bennünket az éber racionalitásba. Két mesés, de érv-erejű történettel is alátámasztja a természet lényeinek lelkes mivoltát: az alvilágból bánat-sújtottan visszatérő Orpheus egy pázsit-borította, árnyéktalan dombon pendíti húrját,4 mire odagyűlnek mind a fák:

„s lett árnyék: mert Chaoniának nem maradott el
fája,5 s a Heliasok cserjéje 6 s a nagytetejű tölgy,
és nem a lágy hársfák, nem a bükk, nem a szűzi babérfa,
és a törős mogyoró, s kőris, gerelyekre kiváló,
görcstelen ágú fenyő, dús makktól görnyedező tölgy,
és a platánfa, a kellemetes, meg a többszínű jávor,
és nem a vízszerető fűzek, nem a szép vízi lótusz,
és az örökké-zöld puszpáng, s alacsony tamariszkusz,
kétszínű mirtusfák, kékmagvú bérci borostyán.
Hajladozó-lábú repkény, te is arra siettél,
és szőlővesszők, s szőlőhöz társul adott szil,
gyertyánok, topolyák, piruló terméssel adózó
arbutusz, és győzők hajlós szép díszei, pálmák,
és borzastetejű, felgyűrt hajfürtű fenyőfa…
Köztük a ciprus, akár céloszlop; most fa, de egykor
gyermek volt…
Ily ligetet vonzott a dalos dala arra a térre.”

A fák végighallgatják Hyacinthus, Pygmalion és Myrrha történetét, majd tanúi lesznek a dalnok megöletésének.7 És akkor a természet más lényeivel együtt elsiratják:

„Téged a bús madarak, téged szilaj állatok, Orpheus,
téged a durva kövek, téged jajgattak a berkek,
kik dalodért gyakran kísértek el; üstöke-nyírtan
meggyászolt a fa mind, lombját lehajítva; dagadtak
önnön könnyüktől a folyók is…”

Mármost aki (és nem amely!) lelkes természeti lény az ember művészetét élvezni, halálát meggyászolni képes, azzal szemben a lélektelen bánásmód bűn, s nem is akármilyen.

Ennek bizonyítására mondja el – választja ki a lehetségesek közül, igen tudatosan – Ovidius Erysichthon és a Ceres-liget történetét.8

„Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében,
egymaga erdőség; …
Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta,
gyakran megmérték, karjukkal láncbafonódva
fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi
vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erdő
oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fűszál.”

A zsarnok puszta szeszélyből parancsot ad szolgáinak, vágják ki a fát; mikor azok haboznak, maga emeli rá a fejszét.

„Megremegett, felsóhajtott Deo9 terebélye,
lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,
hosszú nagy ágait is haloványság lepte be végig,
és amikor törzsébe sebet hasított a gonosz kéz,
sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
mint oltárok előtt, ha a roppant nagy bika eldől,
árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövéből…”

A szolgák megrémülnek, egyikük meg akarja gátolni a vétket; a zsarnok lenyakazza, majd újra a fának esik.

„Hang hallatszik a tölgy-törzsből, kellős-közepéből:
‘Én, a Ceres szeretett nimfája halódom a fában;
halld a jövőt: iszonyú tettednek lesz lakolása,
elmúlásomnak vigaszául jóslom a veszted’.”

A zsarnok véghezviszi a gaztettet, kivágja a fát. Az istennő pedig példás büntetést szab ki rá: kiküldi hozzá az Éhséget, mely „két karral ölelve, és testébe taszítva magát” telefújja a szerencsétlent pusztító étvággyal. Erysichthon azután fölemészti minden jószágát, vagyonát, végül saját tagjait bezabálva pusztul el.

A fa megremeg, sóhajt, elsápad, akár gyilkosa előtt a védtelen ember. A fában istenség szenvedi a haláltusát, akár az emberben a lélek. A gyilkos sebektől a fa vérzik, akár az áldozati állat – a dramaturgiai csúcsponton kiderül majd: emberre vonatkozik ez a (korában nem éppen comme il faut) hasonlat is.

A fa: ember. Aki fát gyilkol, embert gyilkol. Ennél határozottabban ökológiai szemléletet – ahogy mondani szokás volt, „a gyakorlat síkján” – bajos volna megfogalmazni.

mesterhazi4 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: Pillangók, Wikimedia Commons

Az elmélet síkján – Pythagoras

Az ilyen nagyhírű munkának mindig különösen fontos az utolsó része (éneke, könyve), hiszen finis coronat opus. Az Átváltozások Tizenötödik könyvében van a terjedelmileg is legsúlyosabb Pythagoras-fejezet,10 méghozzá a fontos könyvnek is dramaturgiailag kitüntetett helyén: messze a kínos záró-protokolltól („Caesar istenné válik”), de nem is legelöl, hanem az önálló, kissé vérszegény római mitológia két regécskéje között.

Pythagoras szónoki beszédét, nyilvános filozófiai értekezését, pedagógiai célzatú előadását a költő csak röviden bevezeti (akárha mai előadót vezetne föl) jóindulatunk megnyerése11 végett: „bölcs férfi… Samoson született, (de) önként / elmenekült onnan, gyűlölve a zsarnokuralmat; / …amiket nem adott meg a szemnek / eddig a természet, meglátta szíve szemével; / s hogy kutató elméje előtt minden kiviláglott, / köztudomásra hozott mindent… bölcs szóval, de kevés hívőre találva.”

Maga az előadás, ha gúnyolódni akarnánk, puszta „vega kiáltvány”: már a fölvezetés említi a bölcs érdemei között, hogy „tiltott húst”, „vér vért táplálva ne tartson” s az előadás terjedelmes első, majd két rövidebb összefoglaló része egyaránt a „szelídebb eledelre” beszél rá.

Csakhogy a ma trendi rémisztgetés bio-táplálkozástani érvei (magas vérnyomás, csúz, rák stb.) meg sem fordulnak Ovidius-Pythagoras fejében. Ő a jóval indít:

„gazdagon oszt szelíd étket a föld, már szinte pazarlón;
vér és öldöklés nélkül nyújt jó lakomákat. …
Tudd meg, az elmúlt kor, melynek mi arany nevet adtunk,
fák termésével volt boldog, földi füvekkel…”

Ha pedig riasztani akar, erkölcsi és esztétikai az érvrendszere:

„Jaj, be gonosz bűn is bensőbe borítani bensőt,
és a mohó testet testtel táplálni kövérré! …
más nem öröm, mint vad foggal hasogatni a húsba,
rettenetes sebeket? Cyclopsok12 párjai vagytok? …
Emberi jobb érzést le ne győzzön vágya a hasnak …
…a Thyestes13 étkével sose töltsük a gyomrunk!”

De elsősorban nem rábeszélni akar (pozitíve, a vegetáriánus étrendre), hanem lebeszélni (negative, a szelíd állatok öldöséséről), tehát műfaja a legkevésbé sem kiáltvány, sokkal inkább könyörgés.

„Ám a juhok mit vétettek, szelídek, kik az ember
hasznát szolgálják, tőgyükben duzzad a nektár,
és puha öltözetünk adják gyapjúkkal, az embert
éltükkel jobban segítik, mint hogyha kimúlnak?
Vagy mi a vétke az ökröknek, mik a cselt sosem értik,
Egyszerű, ártatlan lények, jól tűrik a munkát?”

Logikusan következik itt a korábbi, cenzori szemöldök-vonást kockáztató motívum („oltárok előtt… a roppant nagy bika eldől, / árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövéből…”) merészebb kifejtése:

…..a bűnhöz
társul eget hívunk; s el akarjuk hinni: az isten
annak örül, ha a munkás tulkot néki leöljük.
Áldozatot…
…visznek aranyszarvval, visznek szalagokkal
oltárhoz; s az imát, mit nincs esze érteni, hallja;
s homloka szarva közé, láthatja: amit maga mívelt,
búza kerül; s ama kést, mit még tán lát is a víznek
tükrében, kifolyó vérével szennyezi végül;
ráng még melle, mikor bensőjét mind kiszakítják,
vizsgálják, kémlelve belőle: az ég mit akarhat.”

mesterhazi5 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: A gém, Wikimedia Commons

Nehogy átsiklassa szemünket-szívünket a hexameter a mesteri kamera-váltáson: az előadó hirtelen a fölékesített áldozati állat szemével nézi végig feláldoztatásának iszonyát, míg az elviselhetetlent szemlélő szem föl nem akad végül.

Ezt a döbbenetes beleérzést, mely bármiféle ökológiai szemléletnek sine qua nonja, melynek híján bármiféle ökológiai szöveg puszta szövegelés, ezt az empátiát nem valami váteszi (netán sámáni) révület-bódulat szüli, hanem az észérvekkel alátámasztott tiszta filozófia. A világ alaptörvénye a változás:

„…mit hívsz születésnek, az annyi,
hogy mássá válsz, mint voltál; s meghalni csak annyi,
hogy megszűnsz ennek vagy amannak lenni…”

Változnak az évszakok, az emberélet szakaszai, a tájak, a folyók, a vulkánok, az élőlények (ebihalból béka lesz, hernyóból lepke, tojásból madár), változik a népek sorsa.

Ám ez örök változásban ott az állandóság:

„Semmi a nagy mindenségben, tudd, el nem enyészhet,
csak más képeket ölt… …mi ott volt,
erre kerül, s oda az: de az összeg megmarad így is.”

Ennek az állandóság-változás rendszernek eleme a lélek:

„Él, sose hal meg a lélek; mert odahagyva korábbi
házát, újba kel át, ott él: új háza lakója.
… lelkünk új s új alakokban
vándorol: állatból átköltözik emberi testbe,
emberi testünkből állatba: de el nem enyészik.”

Mindebből logikus a következtetés:

„És ama testeket így, mikben lehet épp a szülőink
lelke, fivérünk- s nővérünké, más rokonunké,
vagy hát embereké, mindig tisztelve kíméljük,
és a Thyestes étkével sose töltsük a gyomrunk!”

De véssük eszünkbe: ez a gyönyörűen kifejtett pedagógiai célzat végső soron másodrendű. Ovidius, hál’ istennek, inkább gyönyörködtetni akar.14

Az viszont, hogy visszaálmodja magát az emberiség gyermekkorába, abba a létállapotba, amelyben a történetek születtek, nem célja – hiszen nem tűzte ki magának. Ez a természetet – növényt, állatot – tisztelő (ökológiai) szemlélet Ovidiusnál nem cél, hanem lelki alapállapot. A szeretet lelkiállapota.

Egy kis Shakespeare

Az aranykort (the golden age), illetve Babits Mihály fordításában az arany kor álmát Gonzalo idézi meg A vihar II. felvonásának 1. színében. Bár a jegyzet15 Montaigne-t említi forrásul, nehéz nem ráismernünk Ovidiusra.

Itt az állami erőszak („fenyítés, törvény”) boldog hiánya:

„Nem lenne hivatalnak híre sem; /… szolgaság, / kincs és nyomor, kontraktus és örökség, / sövény, határ… / se felsőség…”

A mohó (hajót ácsoló) emberi iparkodásé:

„Megtiltanék minden kereskedést, … / nem lenne pénz… / semmi gép…”

A háborúé:

…..árulás, csalás / kard, lándzsa, kés, se puska … / nem kell nekem…”

S a föld kényszerítésének hiánya: „… se szántás, sem szűrés, / … se liszt, olaj se, bor se. / És munka sem…”

A boldog emberek, a tiszta16 nép táplálására

„Mindent magától hozzon ott a föld, / izzadság nélkül. … / (nem kell) … csak amit ád a föld / magától: földi termés, bő gyümölcs…”

mesterhazi6 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: Titokzatos sziget, Wikimedia Commons

A hangsúlyok kissé eltolódtak: az állami erőszak, a mohó emberi iparkodás kritikája részletesebb, a „magától-lett eledel” dicsérete (nyilván élmény és ismeret híján) kurtább, de az ökológiai szemlélet makula nélküli.

Mármost ki ez a Gonzalo? Mi a dolga ebben a testes jelenetben s a darab egészében?

A jelenet az együtt maradt főrangú hajótörötteké.17 Központja a fiát gyászoló nápolyi király, Alonso; akit Gonzalónk próbál bölcselkedéssel, kedvező mozzanatok sorolásával, végül az aranykor álmával vigasztalni – hiába. Annál is inkább hiába, mert Sebastian, a király öccse és Antonio, Milánó bitorló hercege – akik magasabb rangúak nála, s a kor java komikai dialógus-technikáját alkalmazzák, ketten egy ellen – végig gúnyolódik jámbor igyekezetén.

Alonso fásult, vigasztalhatatlan, s alig szól („Hagyd abba, kérlek.” „Kérlek, ne fáradj.” Vagy kissé hosszabban az aranykorra: „Kérlek szépen, elég volt: sok semmit összedarálsz itt nekem.”) A két úr a szó-asszóban fölényesen összevissza vagdalja Gonzalót, az csak nagynéha tud visszaszúrni.

S ez így megy, míg Ariel parancsára el nem alszik a társaság.

Gonzalóról addigra már tudunk, méghozzá az abszolút hitelű Prosperótól:

„Volt ételünk, kevéske, s friss vizünk,
mit Gonzalo, egy nápolyi nemes,
könyörületből (őt tették a terv
fő mesterévé) adott; …
… így jó szíve,
megtudva, hogy a könyvekért rajongok,
könyvtáramból ellátott pár kötettel,
amely hercegségemnél többet ér.”

Ez a Gonzalo tehát – akit hagyományosan a társulat legszürkébb, legjellegtelenebb idős színészére oszt a direktor – korántsem oly érdektelen karakter. A hatalom bizalmát élvező vezető („őt tették a terv fő mesterévé”), aki egy szó ellenvetés nélkül elfogadja, de titkon mélyen elítéli, amivel megbízták; és van annyi vér a pucájában, hogy nem pusztán tessék-lássék teljesíti, hanem hatékonyan elszabotálja a mocskos munkát.

A drámaköltő (ha már a direktor nem) igazságot is szolgáltat neki: mikor a két királyi-hercegi gazember kiterveli Alonso halálát – s az övét: „Te is szemet hunyathatsz végleg e vén / szatyorral, Okos Jancsival, nehogy / utunkba álljon: mert a többi kap / rajtunk, mint macska a tejen” – az ő fülébe fú ébresztőt Ariel, és ő, Gonzalo akadályozza meg a gyilkosságot:

„…Ó, ti jó
angyalok, őrizzétek a királyt!
Hej, talpra, hej! Mi az? Mért e kivont kard?
Mért néztek olyan zordonul?”

Ezután nincs fontos szerepe – a főrangú hajótöröttek cselekményszála a továbbiakban eléggé halovány.

Hát mi?

mesterhazi7 0110

Csontváry Kosztka Tivadar: Ragadozó madár, Wikimedia Commons

Prospero eltörte pálcáját, s több ölre ásta föld alá; Miranda sokgyermekes, boldog családanyaként gusztusosan meghízott; Caliban megemberelte magát, Arielnek különben is gondja van rá, bármekkorát kortyoljon is az édes szabadságból.

A szigetnek csak mi vagyunk lakói, kik szerencsésen túléltük a hajótörést. Van köztünk szerelmes királyfi, van otromba részeges, van hatalomvágyó gyilkos gazember.

a sors dramaturgiája

Miránk, a természetet – növényt, állatot – tisztelő, az ökológia dolgain szeretettel szemlélődő értelmiségiekre Gonzalo szerepét osztotta a sors dramaturgiája. Rangunk alacsony, hatalmunk csekély; vannak megalkuvásaink és vannak jótetteink. Szerencsés esetben jókor meghalljuk a sugallatot, és ijedtünkben nagyot kiáltva elejét vesszük a gyilkosságnak.

Hogy a megalkuvásaink csekélyek legyenek, a jótetteink viszont hatékonyak, az rajtunk múlik. Valamint hogy ne mi legyünk a legszürkébbek, a legjellegtelenebbek a társulatban.

 

1 Svejk – egy derék katona kalandjai a világháborúban; 10. fejezet 2. Réz Ádám fordítása, Európa, 1957.
2 Devecseri Gábor fordítása. Publius Ovidius Naso: Átváltozások, Magyar Helikon, 1964.
3 Bankává, fecskévé, fülemülévé, illetve jégmadárrá.
4 Tizedik könyv.
5 Egyfajta tölgy.
6 Fekete nyár.
7 Tizenegyedik könyv.
8 Nyolcadik könyv.
9 Ceres.
10 Míg a többi 59, 73, 70, 123, 135 sornyi, Pythagorasé 419.
11 Captatio benevolentiae.
12 L. az Odüsszeiát.
13 Saját gyermekeiből evett lakomát, akiket fivére, Atreus öletett meg és tálaltatott fel neki.
14 De az állatok iránti kímélet erkölcsileg és esztétikailag igazán magasrendű pedagógiai szándékánál is sokkal erősebb – mert az egész művet átfogja – az a költői cél, hogy a görög hagyományt Róma értse, befogadja. A Pythagorasét hamar követő Aesculapius-fejezet ezt világosan jelzi.
15 Shakespeare összes drámái, Új Magyar Könyvkiadó, 1955. A vihar jegyzeteit Országh László írta.
16 lgazából „innocent”, azaz ártatlan. Komoly összevetéshez nemcsak folyékonyan kéne olvasni latinul, de azt is tudni kéne, milyen Ovidiust olvasott – persze angolul – Shakespeare.
17 Külön cselekményt kap – Miranda és Prospero révén – Ferdinánd, valamint Caliban révén a két bohóc.
felső kép | Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus, wikipedia.org