AKI A HÍREKET HALLOTTA

Alighanem a fiam volt az utolsó ember, aki itt a Földön látta a Teknyőkaparót. Persze, sokan emlegették később is, de csupán régi jóslatokat ismételgettek a nappali rablókról, a fekete seregről, a lőcstelen szekerekről meg a világvégéről, hogy akkor jön el, mikor nem lehet majd megkülönböztetni a nyarat a téltől, férfit a nőtől, mikor a nyílt utcán üzekednek, és amikor sé nem születik, sé nem hal. Ezek nem személyes értesülések voltak, hozzá is tették mindig, hogy a nagyanyámtul hallottam, vagy hogy öregapámnak mondta a Teknyőkaparó, de az én fiam a saját szemével és fülével látta-hallotta, egy karnyújtásnyira állt tőle, ahogyan én is kislány koromban, meg az apám és az összes apai ági ősünk, mióta az ispotály megépült az ezernyolcszázas évek küszöbén, és a Teknyőkaparó megjelent a vidékünkön.

agyszülemény az egész

Tóni bátyám – nagyanyám és Édesvica testvéröccse – ugyan azt állította vénségére, hogy ez az egész história csak mese, a Teknyőkaparó nem létezött, agyszülemény az egész, az öcsénk nem is vót otthon, mikor szögény Etelka möghalt, Csabán laktak akkor, ugyan hogy is tanálkozhatott vóna vele, magyarázta a hiedelmeket gyűjtő múzeumi embernek, meghazudtolva apámat és sógornőjét, Csáki Zsuzsikát, a bátyám feleséginek egy igaz szava sé vót egész életibe, az öcsém mög mindég szerette eltúlozni a dógokat.

Mindezt kilencvenévesen nyilatkozta, jóval apám és Zsuzsika néni halála után. Már nem ismert meg se engem, se az öcsémet, és folyton attól rettegett, hogy meglopják. Ezért aztán idegeneknél helyezte el a pénzét, a második feleségétől maradt ékszereket és a régi iratokat is, nehogy a család – én és az öcsém, meg két távolabbi rokon a fővárosban – kifossza. Szép kis vagyon lehetett, amit így elkótyavetyélt, a második asszony hozta a házhoz, egy gazdag fakereskedő özvegye, se nem szép, se nem fiatal, se nem kedves, mint az első, aki néhány heti házasság után otthagyta, és megszökött egy lenyalt hajú vigéccel. Tóni az elsőt szerette, Macát a pénziért vötte el, szólta el magát egyszer Édesvica, de az igaz, hogy aztán kitartott mellette.

Szóval Tóni bátyám elméje alaposan elborult, amit az is bizonyít, hogy a nagy családi sírkőről lecsiszoltatta dédapám és dédanyám, valamint a tüdővészben elhalt Etelka nővére nevét az évszámokkal együtt, helyettük a magáét és feleségéét vésette rá, és makacsul kitartott amellett, hogy a Teknyőkaparó soha nem járt a Kálvin utcai házban, pedig őt magát is az öreg garabonciás röpítette haza a Balkánról tizennyolcban, miután majdnem ott maradt betemetve egy gránáttölcsérben. Dédanyám sírva könyörgött a vénembernek, hogy élve vagy halva, de hozza haza a legkisebb fiát. A két nagyobb már otthon volt, nem is állhattak meg az anyjuk előtt, mert nem vigyáztak Tónira, és hiába próbálták elmagyarázni, hogy katonáéknál nem úgy van az, nem járhattak folyton az öccsük után, meg hogy hárman háromfelé harcoltak. Dédanyám fogta magát, és egy este hátrament az istállóhoz, mert amellett volt a Teknyőkaparó kamrája, ahol meg szokta húzni magát, mikor a városban járt. Mit ígért neki, mit nem, ki tudja, de sikerült rábeszélni, hogy elővegye a nagy fekete könyvét és lapozgatni kezdjen benne. Hát ahogy ott lapozgatott, egyszörre nagy vihar támadt, de nem tartott soká, amilyen gyorsan gyütt, olyan gyorsan el is mönt, és mire anyánk a fájós lábával visszasántikált a konyhába, Tóni ott ült az asztalnál, és aludttejet kanalazott a rózsás csuporból mint régön, kisgyerök korában, mesélte el Édesvica a maga verzióját, és én inkább neki hittem. Szerinte Tóni maga sem tudta, hogy került haza, mert légnyomást kapott – akkor sebesítette meg a két ujját is egy repeszdarab, hogy nem tudta behajlítani – de hamar kiheverte, csak ha időváltozás jött, akkor lett zavaros a feje. Ez hatalmasodott el aztán öregségére annyira, hogy összekevert mindent és elfelejtette a régi dolgokat.

tulajdonképpen nekünk szánta

A letétbe helyezett értékek senkire se hoztak szerencsét, pedig a megbízottak Tóni bácsi halála után úgy tekintettek rájuk, mint az elhunyt nagylelkű ajándékára, tulajdonképpen nekünk szánta, mondták, de egyikük sem élvezte sokáig a javakat. Ki balesetben, ki gyógyíthatatlan betegségben vesztette életét, és csak egy öreg tanítónő keresett fel, mint legközelebbi hozzátartozót, hogy mit csináljon a nála lévő kis csomaggal. Azt tanácsoltam, tartsa meg a pénzt és az ékszereket, használja föl belátása szerint. Tóni bácsi hat testvére közül már nem él egy se, én és az öcsém nem kérünk az örökségből, a pestiek is megvannak nélküle, hanem az iratokat szeretném, azokra szükségem lenne. Az asszony kapva-kapott ajánlatomon, és elhozta az elsárgult újságba csomagolt kis paksamétát, de az igazságérzete így is jogtalannak érezte a szerzeményt, és belebetegedett a lelkiismeret-furdalásba, sorvadozni kezdett, majd rövidesen elvitte az agyvérzés.

Az iratok zömmel a kiegyezés táján íródtak, és a református eklézsia, valamint a részegessége miatt elcsapott tanító levélváltásának egy részét tartalmazták, hogy a rektor úr nem hajlandó kiköltözni a régi ispotályból, de az árendát sem akarja fizetni. A felszólítások és a válaszok mellett találtam néhány képeslapot a századelőről, tábori levelezőlapot a frontról. és egy jóval régebbi befejezetlen levelet, amelyet nagy valószínűséggel a Prédikátor írt a Földmérőnek, Délvidékre vándorolt barátjának. Volt néhány kitépett lap a Prédikátor elveszettnek hitt naplójából is, és egy csomó kutyanyelv, ezeken nyomdásznagyapám írását véltem fölfedezni. Utóbbiakon sok szó esik a Teknyőkaparóról, talán egy novellához gyűjtögette az adatokat. Nagyapám ugyanis népies beszélyeket írt a korabeli helyi napilapokba, de a tervezett mű valószínűleg nem készült el, mert hiába kerestem, nem jutottam a nyomára.

1942. június

A kislány bejött a kertből, ahol idáig játszott. Szomjas volt és azt remélte, hogy málnaszörpöt kap, mint mindig. A sűrű, bíborszínű lé kétdecis üvegekben állt Csáki Zsuzsika néni kamrájában a stelázsi legfelső polcán, a szódavíz pedig – egy egész rekesz – a legalsón. Zsuzsika néni magas, fölfelé szélesedő söröspohárba spriccelte a szikvizet – mindig így mondta, véletlenül se nevezve közönséges nevén a bugyborékoló folyadékot –, azután a vastag fenekű pálinkás pohárral belemért egy kupicányit a szörpből. A kredencfiókból hosszú nyelű kiskanalat vett elő, pont olyat, mint a vendéglőben, és felkavarta a pohár aljára lesüllyedő szirupot. Az átlátszó, sötét rózsaszínű italban parányi buborékok gyöngyöztek felfelé, és elérve a felszínt, szétpattantak a levegőbe, ott pezsegtek tovább, jóleső hűvösséggel birizgálva az orrot, megelőlegezve az édességes ízt és a málna illatát.

A kislány idáig pipacshercegnők selyemszoknyáját bontogatta a minden oldalról fallal körülvett kertben, nyakláncot fűzött a lilaakác kis kelyheiből, nyitogatta az oroszlánszájakat, és figyelte a kert lakóit: táncoló pillangókat, csapongó szitakötőket, lapuló levelibékát, szorgos méheket, lomha csigákat, és a tegnapi záporból ottmaradt tócsa szélén billegő rozsdafarkút, de mostanra rájuk unt, és meg is szomjazott. Elindult hát a konyha felé, ahol Csáki Zsuzsika néni az ebédet főzte. Edénycsörömpölés, kés kopogása a deszkán és a szagok – zsírban piruló hagymáé, levesben fövő zelleré – jelezték, miben mesterkedik. Eszébe jutott, hogy amikor utoljára itt járt, rotyogó csirkepaprikás piros levébe mártott kenyeret kapott uzsonnára, és meggyorsította lépteit. Belépett a nyitott folyosóra – alacsony deszkapalánk választotta el a kerttől –, ott azonban váratlanul a konyhával ellentétes irányba kezdte vinni a lába. A gang, ahogy Csáki Zsuzsika néni nevezte, az L-alakú ház öregebbik szárnya mellett húzódott, ereszvonalon túlnyúló zsúptetejét vaskos, fehérre meszelt oszlopok tartották, és hosszú falán számos ajtó sorakozott. Tavasztól őszig Csáki Zsuzsika néni minden reggel kinyitotta mindet, hogy kiszellőztesse a nyirkos dohszagot, este pedig sorra zárta valamennyit, nehogy valami kóbor állat, macska vagy denevér tanyát üssön bennük. Egyszer elfelejtette becsukni az ajtókat, és másnap óriási baglyot vert fel a szerszámos kamrában. Annyira megijedt a sötétből előtörő, rémülten csapdosó madártól, hogy hanyatt-homlok berohant a lakásba, magára zárta az ajtót, és csak sokára mert előjönni. Azóta nagyon vigyázott, nehogy megint így járjon, de azért megesett, hogy éjféltájban arra riadt: zaj hallatszik hátulról, és ilyenkor felköltötte Pénztárca Urat. Bottal és viharlámpával – dédapám hátra nem vezettette be a villanyt –, végigjárták a gangot, nem maradt-e bezáratlanul valami. És valóban előfordult, hogy nyitott ajtót csapdosott a szél, pedig úgy emlékezett, azt is becsukta a többivel.

egy cafat nem sok

Közvetlenül a konyha után két földes padlójú szoba következett. Ezeket egy varrónő bérelte, Csáki Zsuzsika néni lánykori ismerőse, de most elutazott a nővéréhez, csak a kulcsot hagyta itt a szellőztetés végett. Száz évvel azelőtt a részeges tanító lakta a helyiségeket, és az eklézsia sokáig pereskedett vele, mert nem fizette a lakbért. A periratok egy része Pénztárca Úr íróasztalfiókjából került elő, más feljegyzésekkel együtt, melyekből az derült ki, hogy a Prédikátor – a szemközti ótemplom nagyhírű papja, a város reformkori krónikaírója – a szabadságharc után itt rejtegette a fiatalabbik fiát egy hevenyészve elfalazott kamrában. A századfordulóig kocsma is működött itt, utána meg a nyári színház színésznéi bérelték, majd a Mandl kisasszonyok költöztek ide, a gazdag Mandl Izsák hagymakereskedő szegény rokonai, a nagy háború után pedig Csáki Zsuzsika néni sógornője telepedett ide az urával, a nyomdásszal, meg az egyetlen fiacskájával. Ez a sógornő nem fizetett lakbért, tulajdonképpen hazajött, mert az apjáé volt a ház, ám hely nem sok jutott benne, hiszen nemcsak szülei, hanem hajadon húgai és a balkáni frontról szerencsésen hazavergődött három öccse is itt lakott. Valóban szerencsések voltak, nem mindenki vészelte át szinte karcolás nélkül a háborút. Unokatestvéreik három egymást követő évben Doberdónál estek el, egy cafat nem sok, annyi sem maradt belőlük. Pompás gránitobeliszk őrizte nevüket a temetőben, de alatta üres volt a sír. Egyikük már családos emberként lett hősi halott. Fia felnővén elutazott a régi csaták helyszínére, és hozott három marék kőtörmeléket, amit itthon eltemetett, ne a semmi fölé hordja anyám a virágot.

Csáki Zsuzsika néni a háború után költözött át a szomszéd városból, a legidősebb fiú vette feleségül. A családtagok akkorra elkerültek a házból, a lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, a nyomdászék házat vettek a Vizes utcán, az öregek meg, amikor eljött az idejük, kiköltöztek a temetőbe.

A kislány, aki a folyosón bóklászott, mit sem tudott minderről, és arról sem, hogy miért feledkezett meg a hevesen kívánt málnaszörpről, miért indult inkább felfedező útra az öreg ház labirintusába, pincébe, padlásra, tucatnyi különféle kamrába, kocsiszínbe, régen nem használt istállókba – mert dédapjának, aki a házat az óidőkben megszerezte, külön tehén- és lóistállója volt a ház végéhez ragasztva a nagy szárazkapu-bejárat után –, holott Csáki Zsuzsika néni szigorúan megtiltotta a belépést ezekbe a helyiségekbe, ahol százféle ósdi eszköz aludta csipkerózsaálmát, öreg sifonérokban percegett a szú, és egér motoszkált az átlyuggatott falak üregeiben. Aggódott a kislányért, hogy baj éri, kilazul egy szög a falból és rázuhan valami súlyos tárgy, egy vendégoldal, egy hagymarosta, vagy előjön egy kígyó és megmarja. A pincébe maga sem mert egyedül lemenni, az erős téglaboltozatok alatt átfolyt rajta az Ér fekete vize, és partján gyakran tekergőztek siklók, de nemcsak a baglyoktól és csúszómászóktól félt, vagy hogy denevér ragad a hajába, hanem a fel-feltámadó hangok is megijesztették. Főleg a lovak dobogását tartotta ijesztőnek, mert apósa csak a szobák modernizálására sajnálta a pénzt, az istállót bezzeg kipadoltatta, és a gerendákra szögelt deszkapadló fölerősítette az onnan jövő zajokat. Néha a feszülő tőgyű tehenek panaszos bőgését is hallani vélte, és a disznók éhes röfögését; ugye hallod? kérdezte olykor az urát, nyugtalan a jószág, valaki járkál a hátsó fertályon, a szomszédok láttak a nagykapun kijönni egy öregembert, de Pénztárca úr – ahogyan a kislány nevezte, mert pénztárnok volt a városnál – nem hallott semmit. Képzelődsz, mondta a feleségének, élénk a fantáziád, és azt már csak hozzágondolta, ha lönne egy gyerökünk, nem hallanád azokat a lovakat.

egy kopott bölcső

A kislány erről sem tudott, de valamit érezhetett, mert torka elszorult, és csak lábujjhegyen mert lépkedni. Meg-megállt a nyitott ajtókban, megvárta, hogy a kinti napsütéstől elvakult szeme hozzászokjon a sötéthez, azután beljebb óvakodott. Megnézte-szagolta, érintette a tárgyakat, a falra akasztott cifra, rézzel kivert lószerszámokat, a sarokba támasztott nyergeket, egy másik kamrában rozsdafoltos ekéket, boronát, parasztszekeret, elnyagdult talicskákat, bálákban álló üres zsákokat, fatörzsből kivájt gömbölyű fenekű teknőket, kaskákat, kasokat, elrongyolódott szakajtókat, megdrótozott cseréptálakat-kantákat, csirkeitatókat, fa sütőlapátot, egy kopott bölcsőt, az apádé volt, itt születött ebben a házban, mutatta meg egyszer Pénztárca úr, és mesélni kezdett a kislány apjának gyerekkoráról, a boldog békeidőkről. Szakasztott az apád vagy, mondta végül, pont úgy nézöl ki, mint ő ennyi idős korában, neki is vót grüberlije, csipkedte meg a kislány gödröcskés arcát, és előkerestetett Csáki Zsuzsika nénivel egy megbarnult kis fényképet, amelyen csíkos trikót viselő kisfiú szorongatott egy lepkehálót.

A kislány lassan belefáradt a nézelődésbe, szomjúsága is visszatért, de még nem ért el a folyosó végére. Amikor belépett egy ajtón, mindig azt hitte, ez az utolsó, de azután meglátta a következőt. Szeretett volna már visszafordulni, ám akkor újra végig kellett volna mennie a nyitott ajtók sora előtt, és bár teremtett lélekkel sem találkozott, úgy érezte, mindenhonnan szemek szegeződnek rá, követik minden mozdulatát. Tovább lépkedett hát, és azt tervezte, hogy a folyosó végén kimegy a kertbe – emlékezett rá, hogy ott véget ér az oszlopok közötti alacsony deszkapalánk – és kívül, a sárgaviolákkal szegélyezett, biztonságos úton tér vissza a folyosó elejére, a konyhához.

A helyiségek igencsak egyformák voltak, ablaktalanok és sötétek, alul földes padló, fölül pókhálós gerendák, és mind telezsúfolva a rég felhagyott parasztgazdaság kellékeivel, kivéve a legutolsót, egy lakottnak látszó szobát. A kislány biztos volt benne, hogy ez után már nincs több kamra, szín, ól, mert ajtajával szemközt tárva-nyitva állt a lécekből összeütött kiskapu, és mellette hívogatóan tekergett a kerti út. Akár indulhatok is vissza, gondolta, de rövid tétovázás után a kíváncsiság győzött, és odaóvakodott az ajtóhoz.

Ez a helyiség más volt, mint a többi. Szemben kékre festett sublót állt, porcelángombos fogantyúkkal. Tetején vaskos, fekete könyv, nagyobb, mint Csáki Zsuzsika néni bibliája. Mellette üvegpohár egy szakállas ember arcával. Írás is volt rajta, de a kislány még nem tudott olvasni. A sublót fölött vedlő foncsorú, vakfoltos, zöld üvegű tükör függött. Alját rozsdás kampó fogta a falhoz, teteje előre billent – vásott madzag tartotta –, és talpig meglátta magát benne: barnára sült, cingár kis teremtés agyonmosott, fakó flokonruhában, mezítláb, napszítta haja a füle mellett farkincába kötve. Először megijedt, olyan idegennek látszott az ajtó napfényes négyszögében álló alak, de azután ráismert magára, és ettől megnyugodott. A tükör mellett óra ketyegett a falon, tetején faragott madár ült, fenyőtoboz alakú súlyok csüngtek le vékony láncon róla. Kakukkos óra, örvendezett. Nekik is volt otthon, az anyja húzta föl székre állva minden vasárnap reggel. Vajon itt ki indítja el, ha megáll?

lebéklyózva bámulta

Bent sötét volt, csak a szemben lévő sublótra, a tükörre és az órára esett némi fény, a berendezés többi része alig látszott. Ahogy hozzászokott a szeme a homályhoz, felfedezett egy alacsony ágyat, ágynemű helyett nagy, loncsos subát terítettek a szalmazsákra, és a sarkot roggyant kemence támasztotta, a pergő mész alól kilátszott az agyagos tapasztás. A kislány pillantása megállapodott a kecskelábú asztalnál. Lapjára könyökölve, homlokát tenyerébe támasztva öregember ült mellette. Elszürkült, mocskos vászoning volt rajta, meg fekete lajbi, mint a piacon hagymát áruló parasztembereken. Úgy nézett ki, mintha hallgatózna: másik kezét a füléhez tartotta. Mozdulatlan volt, és szemlátomást észre se vette a kislányt. Amikor váratlanul megszólalt, mintha magának beszélne. Hangja csikorogva tört elő csajla bajusza alól, nyelve nehezen, akadozva forgott – rozsdás kulcs a rég nem használt zárban –, és a kislány alig értette, mit mond. Nem az ö-zés miatt – az apja egész rokonsága így beszélt –, a szavak jelentését találta felfoghatatlannak. Hallom a híröket, szólalt meg az öreg, és erekkel behálózott kézfejét elkapta az arca elől, hogy meggörbült mutatóujját intően fölemelhesse, rossz hírök járják. A kislány rémülten hőkölt hátra. Elfutott volna, de mozdulni se bírt, lebéklyózva bámulta a ráncos, sötét arcot, a bozontos szemöldök alól előremeredő véreres szemeket. Hallom a híröket, ismételte meg a reszelős hang, itt a fülembe szólnak. Azt mondják, közel a világ vége! Olyanok mán a népek, mint az állatok. Bebújnak a fődbe, akár a bogarak, Ló nélkül vágtatnak a lőcstelen szekerek, a fakó ló a szügyivel taszítja a vért a vérmezőn. Itt van e! Mán nem puskával háborúznak, skatulyábul szórják lé az átkot a fődre. Elpusztulunk mind, ha gyün keletrül a fekete sereg. Csak annyi marad, aki elfér a diófa alatt.

A kislány közben magához tért, óvatosan kihátrált a napsütötte kertbe és sebesen futni kezdett a rózsák és a violák között Csáki Zsuzsika néni menedéket adó konyhája felé. Az öreg rémisztő hangja elmaradt mögötte, de hirtelen zúgás támadt odafönt, fülsiketítő robajlás. Apró fekete madarak jelentek meg a ragyogó nyári égen: vadászrepülők húztak el a kert fölött. Háború van, jutott eszébe, mit szoktak mondani a felnőttek, ha meghallják a gépeket, és szívébe újabb szorongás költözött. Ez a szorongás elkísérte a konyháig, sőt, azon túl is, és nem hagyta el akkor sem, amikor évek múlva véget ért a háború. Vele tartott egész életében, és most is megesik néha, pedig már öreg asszony, hogy ijedten összerezzen az ezüstcsíkot húzó utasszállítók hangrobbanásától.

1821. Szent Jakab hava

Dédapám háza, hogy hogy nem – bár ugyanúgy sárból épült, mint az összes többi a városban, csupán az alatta lévő pincét boltozták téglával – kibírta a Nagy Árvizet is. Abban az időben még nem a mi családunk birtokolta, az eklézsia ispotálya volt, és ha hinni lehet a szóbeszédnek, különös dolgok történtek falai között. A furcsaságokról ritkán esett szó; öregebb rokonaim féltek beleártani magukat ilyesmikbe, vagy épp ellenkezőleg: nem tulajdonítottak jelentőséget nekik, legfeljebb a disznótoros ebédeken eredt meg a nyelvük, és ejtettek el egy-két szót a Prédikátor befalazott fiáról, dédapám beszélő lovairól, a spanyolnáthában egyazon pillanatban megholt dédanyámról és Mandl kisasszonyokról, a részeges tanítóról, akiben meggyulladt a pálinka – orrán száján lángok csaptak ki, mint a tűzokádó sárkányéból –, a szegény tüdővészes Etelkáról, akinek áttetsző alakján átsütött a nap, teste egy csepp árnyékot sem vetett, vagy a harminc-negyven évenként megjelenő rejtélyes Teknyőkaparóról. A teljes igazságot már soha nem ismerhetem meg, mert valamennyien kiköltöztek az ótemetőbe. Egész kis kolóniát alkotnak a sírkert ibolyával benőtt sarkában az első világháborúban elesett unokatestvéreikkel, akár éltükben az öreg református templom körül, a házat pedig, az időkaput, amely átjárást biztosított az ántivilág, a jelen és a jövendő között, negyven esztendeje lerombolták a Városépítők, akik kérlelhetetlen dühvel tarolták le országszerte a régi főtereket és kisvárosi utcákat, betonfalansztereket emelve helyettük, ahol rideg fénnyel világító szerkezetek ontják a híreket, és nincs már helye az ősök szellemének, de még egy rongyos kísértetnek se.

Dédapám, a ház megszerzője, a világon se volt abban az időben, amikor a víz utolszor elborította a várost, apja pedig – az én üköm – suttyó kölökként kerülte az oskolát, és inkább otthon segített, minthogy latin szavakat magoljon, mert a gazdaságban volt munka elég. Legszívesebben a lovaknál lábatlankodott, és ha az istálló almozásával elkészült, rá várt az etetés is, s ha azzal végzett, az anyja szalajtotta hátra a kúthoz két veder vízért vagy egy kaska csutkaszárért, meg hogy szedje ki a tojást a tyúkok alól.

mér nem mönt grófnak?

Aznap, amikor a víz megfutotta a várost, már túl volt délelőtti teendőin, és éppen ebédet vitt sógorának, a bakternak, föl az ótemplom tornyába. No, azt az ebédet nem felejtette el, míg élt, pedig senki se evett belőle egy falatot se. Ükapám késő öregkorában is emlegette, hogy keménytarhonya vót, de anyám beléfujtott két jércét, aztán hogy levötte a tűzről, azon forrón abroszba kötötte, néhogy ki tanáljon hűlni. Fűtött is a szilke, mint a katlan, a nővéröm mög utánam kiabált, hogy siess, te gyerök, mert a sógor mérges lösz, ha elhűl, nem bírja a gyomra a hideg ételt, ő meg visszafeleselt, hogy akkor mér nem mönt grófnak? de utána mindjárt nekilódult, a nővérinek könnyen eljárt a keze.

A siheder futott, kapkodta a csóré lábát, mert sütötte az út, és már a bikaakolnál hallotta, hogy a sógor odafönn veszettül fújja a tülköt, és kiabál is, nagyon kiabál, de hogy mit, azt nem értette a saját lihegésétől, meg a dudálástól megvadult kutyák ugatásától. Ezalatt odaért a templomhoz, és bent – kettesével véve a fokokat – elindult fölfelé a toronyba. Félúton járhatott, amikor megszólalt a nagyharang, de nem ám úgy, mint beharangozáskor, vagy ha halottnak húzzák: mielőtt a harangnyelv elérte volna a bronzpalást túloldalát, a harangozó visszarántotta a kötelet, és a kimaradt ütések miatt különös, kísérteties kongás keletkezett, hírül adva, hogy valami nagy veszedelem közeledik. Misa bácsi félreveri a harangot, jött rá a gyerek, és gyorsabban iszánkodott fölfelé, mert a harangszó olyan erővel zúdult rá, mint az orkán. Porcikái megszűntek külön-külön létezni, egyetlen nagy, sajgó füllé vált mindene, és mire fölért a toronykörüljáróra, megsüketült. A világ elnémult és a torony hűvös sötétjéből kiérve egy másik érzékszerve is fölmondta a szolgálatot, vakon tántorgott a júliusi napsütés ragyogásában. Nem látott és nem hallott, csupán a hőséget érezte a bőrén, a sugarak – áthatolva inge durva vásznán – lángcsóvaként csaptak le rá, és pucér talpát kegyetlenül égette a kőpadló. Odatámolygott a széles mellvédhez, ahová a toronysisak egy kis árnyékot vetett, és ahogy lassan visszanyerte látását, hihetetlen kép tárult a szeme elé.

Jobbról széles ezüst pántlika, a folyó tekeredett a város köré, mint mindig, balról azonban, ahol csupán a Margitai-ér vékony, fekete fonalát kellett volna látnia, tengerré szélesedő víztükör borított el mindent. És az ár mozgott, szemlátomást közeledett a város felé, hatalmas szájként nyelve el az aranysárga búzaföldeket, zölden elterülő szőlőket, azután benyomult a házak közé és ágakra szakadva folyt tovább az utcákon, itt-ott zúgókat képezve. Elöntötte a kerteket, betódult a házakba, vergődő aprójószágot, teknőt, lócát, kosarat, talicskát, tűzifát, kapálódzó macskát sodorva magával, a főtéren egy bölcső bukdácsolt a hullámokon, és hol térdig, hol kötésig a vízben gázolva menekültek az emberek a partosabb részekre, a katolikus fertály, a Kálvária-domb, az Aradi utca felé, és mire érzékelni kezdte a várost betöltő jajveszékelést, a csecsemő éles sírását, a megrettent állatok bőgését, már a torony alját nyaldosta az ár.

mintha dirigálna

Ükapám reszketve állt a magasban, melléhez szorítva a még mindig forró szilkét a tarhonyával, és akkor vette észre, hogy szemben, az utca túloldalán az ispotályt elkerülte az ár. A víz kettévált előtte, mint Mózes népe körül a tenger, körülfolyta, és egy csepp víz nem sok, annyi se fröccsent reá. Háborítatlanul és szárazon terpeszkedett az ár közepén, akár egy kerek völgyben, és meredek vízfalak ölelték körül. Sarkánál ismeretlen ember állt, egyik kezében nagy, fekete könyvvel, a másikkal meg mintha dirigálna, akár a kántor úr, ha szólt a bűrharang, a kisfiúk kórusa nagypénteken, amikor a pápista harangok Rómába mentek. A gyerekek zsoltárt énekeltek a toronyban, mert ezen a napon a város gazdája, a püspök iránti lojalitásból náluk sem harangoztak. Kisebb korában ükapám is közöttük volt, szebben fújta, mint a leányok, de tavaly már nem vették be, mert hirtelen nőni kezdett, és a hangja kukorékolóssá vált.

Ezt a nagypénteki szokást a Prédikátor is leírta krónikájában, de amit az üköm látott akkor onnan fentről, s mesélt el később, azt csak a naplójába jegyezte föl, mint különös babonaságot. Ő maga nem volt tanúja a rendkívüli eseménynek, bár az ispotály alig kőhajításnyira volt a nagy parókiától, de közbül az ótemplom eltakarta a kilátást.

Az ember ott a sarkon nem úrféle volt, hanem paraszt, válla közé húzott nyakú, görnyedt hátú, tagbaszakadt öreg, de ezt csak a tartásából lehetett megállapítani, mert arcára sötét árnyékot vetett kalapjának széles karimája, és föntről az sem látszott, hogy varkocsba font haja, amilyet akkortájt már csak a pusztai emberek viseltek, ősz-e vagy csak kese. Máskülönben semmi feltűnőt nem talált rajta, inge, gatyája elszürkült, megzsírosodott a hosszú használatban, az effajtára mondják, hogy megállna a sarokban, ha a gazdája egyszer levetné magáról.

Mire az ár, átnyargalva a városon, elérte Szentlőrincet és a Lúdvári erdőt, az ember visszabicegett az ispotály kapujához, de nem lépte át a küszöböt, hanem eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Ükapám sejtette, hogy a Teknyőkaparót látta. Nem volt nehéz kitalálni, hetek óta híre járt a városban. Azt beszélték, akkora forgószelet támasztott Bogárzóban, hogy elvitte a Kúsz-tanya tetejét, meg hogy mézesbábot hozott a budai vásárból egy torokgyíkban fekvő Szúnyog utcai kisgyereknek, de olyan gyorsan megjárta, hogy a hagymások szekerei csak Kecskemét határát érték, ő meg már itt borozgatott a Szögedi utcán a Rontóné kocsmájában. A vizet is megmondta előre, hogy minden házat elmos a városban, csak a kűházak állják a sarat, és nyilván akkor hangzott el először a Száraz utcán Barna halász harcsát halász jóslat is, ami az elérhetetlen dolgok szinonimájaként lett használatos szólás később a városban, és körülbelül azt jelentette: majd ha fagy, pedig hát valóságosan is megtörtént: a Barna nevű halász kézzel fogta meg a halat a saját kertjében, az meg kiharapott egy darabot a karjából.

Szóval az üköm azonnal rájött, kiféle az az ember, és jól megnézte magának. Látta az összefont haját, s azt is, hogy az egyik csupasz lába – mert ilyenkor nyáron csak az urak húznak csizmát – patában végződik.

Ez az apám családjában szájról szájra öröklődő história volt az egyik első történet a Teknyőkaparóról, amit megismertem, nem számítva azt a gyerekkori emléket Csáki Zsuzsika néniék gangján, amelyről ma már azt sem tudom, hogy álom volt-e vagy valóság. A következőt a Prédikátor naplójának kitépett lapjain olvastam. Nehéz volt kisilabizálni, mert tükörírással írta. Senki sem tudja, hogy a titkolódzás vagy a balkezesség miatt, mindenesetre sok olyan mendemondát, eseményt feljegyzett, mellyekre nézvést nints ésszel fogható magyarázat. Ezeket a hihetetlen dolgokat meg sem említette a városról és az eklézsiáról írt históriájában, de naplójában részletesen lejegyezte, mert nem akarta, hogy ezen különösségek elmerüljenek a feledés tengerében. Sok töprengés után ugyanis arra jutott, hogy mindaz, ami a világban történik, okkal történik, s ha az Úr engedi, az emberi elme elébb-utóbb kibogozza majd összefüggéseit. A napfogyatkozásról is azt hivék eleink, hogy az Úr büntetése, holott csak a planéták mozgásából következik: Luna árnyékából nem látjuk a Napot. Ebből is kitűnik, hogy a Prédikátort Göttingában alaposan meglegyintette a felvilágosodás szele, bár csak egy kurta esztendőt töltött a híres egyetemen, a honvágy, vagy a szerelem – okoskodó Tóni bátyám szerint a pénzhiány – hazakergette az év lejárta előtt.

mint egy tilalomfa

A Prédikátor följegyzéseiből tudtam meg azt is, hogy korábban a Nagy Tűzvész is megkímélte az ispotályt, pedig minden házat porig égetett körülötte, az ótemplom fatornyának sem kegyelmezett, s a szemtanúk, akiket negyven évvel az eset után megkeresett, egy hasonlóan koros, kezében könyvet szorongató pusztai emberre emlékeztek. Útját állta a tűznek, mint egy tilalomfa, mondták; a lángok körbenyaldosták, de nem tettek kárt benne, lekushadtak előtte, mint a megvert kutya. Az akkori öregek azt mondták, a Teknyőkaparó volt, nem akarta, hogy a tűz eméssze el az ispotályt, talán valakijét istápolták benne, vagy hogy maga is ott lakott, jegyezte föl a Prédikátor, és mindjárt kommentálta is, legfurtsább ezen históriában, hogy a két tsapás között eltelt évek mit sem változtattak a Teknyőkaparón, s amikor én először találkozám vele az Árvíz után, ugyan-úgy hetven-nyólcvan esztendősnek gondolám, mint elbeszélőim negyven évekkel előtte. Amikor azonban én magam a korát tudakoltam, tsak megrázta fejét, s nem kaptam választ kérdezősködésemre.

A Prédikátort erősen foglalkoztatta a Teknyőkaparó személye, mindenkit kikérdezett róla, aki csak találkozott vele, és részletesen leírta jövendöléseit, mert ez a vénember nemcsak a tűznek, víznek, viharnak parancsolt, hanem úgy tűnt, belelát a jövőbe, sőt, híreket is hall onnan, és megjósolta, hogy elgyün az az idő, amikor minden házon kűkémény lesz és mindnek kűkút áll majd az udvarában, lőcs nélküli szekerek száguldoznak az utakon, és a szürke ló szügyig vérben gázol, mert nagy háború lösz, testvér a testvér ellen támad, ott állnak majd egymással szemben, s nem nézik, ki kinek az attyafia. Akkor majd bitófák termik a gyümölcsöt, de abbúl csak a hollók lakmároznak.

A Prédikátor gyakran elnézte a Nagyparókia udvarán játszódó gyermekeit, kivált két fiát, és nem tudta elképzelni, hogy valaha egymás ellen fordulhatnának, ahogy az a vénember mondta. De hát ez babonaság, az ördögtől való istenkísértő gondolat, hogy emberfia a jövőbe láthat, ám hiába próbálta elhessegetni, egyre a fülében hangzott a Teknyőkaparó jóslata.

1851. Mindszent hava

Abban az évben korán beköszöntött az ősz, apró szemű eső áztatta föl az utakat, a lovak térdig, a szekerek lőcsig sárban jártak, a golyótépte zászlók és Kossuth-bankók vízhatlan ponyvába pólyálva pihentek a krumplisvermek mélyén. A közelmúlt dicső és tragikus eseményeiről senki sem beszélt, de ha a rác tábornok özvegye talpig feketében, egyenes derékkal végigment a városon, mindenki fejet hajtott előtte Ullmann rabbitól a császár által kinevezett kormánybiztosig, a gyászos évforduló éjszakáján pedig ismeretlen személyek tizenhárom nyárfasuhángot ültettek a sóház elé, és tizenhárom lobogó mécsest helyeztek a megyeháza oromzatának párkányára. Ácsokat kellett hívni, hogy kötéllel kibiztosítva leereszkedjenek a tetőről, és eltávolítsák a corpus delictit.

Mindhárom csendbiztos a szakállát tépte mérgében, de semmire se mentek a besúgóikkal, üldöző embereikkel, sem a városba rendelt századnyi osztrák katonával, és a Prédikátor idősebbik fia, a főszolgabíró hiába tűzött ki vérdíjat, a tettesek nem kerültek elő. Bujdosók és betyárok rejtőztek minden zugban és minden szögletben: a lelei rétben, a végtelen nádasokban, az egész hatalmas tanyavilágban. A bujdosók ilyen és ehhez hasonló hőstetteket hajtottak végre, a zsiványok pedig szemérmetlenül fosztogattak: kirabolták a postakocsikat, a vásárokról hazatartó kalmárokat, és arcátlanul beüzentek a hatóságoknak lőkupakokért a puskáikba.

hasogatja a csúz

A Prédikátor ezekben az években hirtelen megöregedett. Eddig nem látszott rajta a kora, de mostanában erősen őszülni kezdett. Homlokán, orcáján, a szája mellett két oldalt mély ráncok keletkeztek, és gyakran ébredt arra, hogy derekát és lábát hasogatja a csúz. Ilyenkor kikászálódott a dunyha alól, hogy bekenje a fájó helyeket feketenadálytő balzsammal. Tót olejkároktól vette a felesége a judikai vásárban, és az ír többnyire használt. A kín csillapult, ám az álom elröppent, és a testi fájdalmat lelki gyötrelem váltotta föl, mert elvesztett fiaira gondolt, akiken beteljesedett a jóslat: testvér a testvér ellen támad, ahogy a Teknyőkaparó mondta.

Ha film lett volna az a Prédikátor agya által számtalanszor felidézett képsor, ennyi lejátszástól rég elkopik, s neki nem kellene látni az eltorzult arcokat, ahogy fiai egymásnak esnek a nagyparókia udvarán. De a Lumiére-fivérek meg sem születtek, és a celluloid feltalálásáig is várni kellett néhány esztendőt, nem is beszélve a hangos filmről, amely ördöngös találmány mélyen a jövő század fertelmes méhében lapult ugrásra kész társaival együtt, amelyeket a Teknyőkaparó jövendölései akkurátusan lefestettek! Az a filmszalag fiai tettlegességig fajuló szóváltásával csupán a Prédikátor elméjében létezett kitörölhetetlenül, ott váltakoztak az egymásra támadó testvéreket mutató totál plánok az indulatos arcokat felvillantó premier plánokkal, aláfestve az engesztelhetetlen szavakkal: Ne hallgass rá, ez egy fantaszta, egy eszelős, így a nagyobbik, a szabadság megszállottja, de nem látod, hogy csak bajt hoz mindnyájunkra? Oly szakadékba taszítja nemzetünket, ahonnan nem lesz kilábalás! S a kisebbik dacos tiltakozása, hogy merészeled ezt mondani? A bokájáig sem érsz fel a nemes férfiúnak, kinek követése és szabadságunk kivívása mindnyájunk szent kötelessége.

A Prédikátor – noha fiatalabb fiának hevületével azonosult és a kilencmázsás nagyharangot is fölajánlotta ágyúöntésre – igyekezett megőrizni pártatlanságát, és a józan belátásra apellálva próbálta lecsillapítani fiait, ám mindhiába, mert néhány perc után, akár siheder korukban, összegabalyodva kezdtek hemperegni a füvön, és ádáz dühvel csépelték egymást, bolondnak, illetve árulónak nevezve a másikat. Apjuk hasztalan próbált közbeavatkozni, csak anyjuk sírása térítette őket magukhoz, és kelletlenül, tessék-lássék engedelmeskedtek a régi felszólításnak, ne menjen le a nap a te haragoddal! Fogjatok kezet! Szent a béke?, és a fiúk – valójában meglett férfiak, huszonkettő az egyik, huszonöt a másik, felnőtt, feleséges ember – fogcsikorgatva paroláztak, de azért egy jottányit sem engedtek a maguk igazából.

S most itt állok, mint a megszedett fa, panaszolta levelében a Prédikátor a Földmérőnek, egyetlen hív barátjának, két szép fiam vólt s most egy se nincsen. Elsőszülöttem hátat fordított a szülői háznak, tsak a rác menyemre hallgat és a Császárt szolgálja, a kisebbik meg, a’ hogy hallom a híreket, a lelei rétben és zsombékban bújdosik két esztendeje, s egyre tsak attól rettegek, hogy nádi farkasok tépik széjjel vagy szükségében betyárokkal adja öszve magát. S a’mitől a legjobban félek, a’mit elmém nap mint nap elébem fest, hogy egy napon fiaim találkoznak, s bármellyük győzzön is, diadala szerencsétlen anyjuknak s nékem holtig tartó gyász leend.

A Prédikátor újra fölkelt, nehézkesen megpiszkálta a hasas cserépkályha elhamvadóban lévő tüzét, és a kosárból néhány fadarabot helyezett a felszikrázó parázsra, azután felöltötte farkasprémmel bélelt házi köntösét, mécsest gyújtott, és annak imbolygó fényénél írni kezdte naplójába a pár napja hallott történetet, mely a nádon bujdosó betyárokról s a vélük cimboráló szökött honvédekről szólt, kik egy éjszaka kiráncigálták a lelei csendbiztost az ágyából, és kényszerítették, hogy velük mulasson a vetyeháti csárdában. A citerásokat is így szedték össze, s csak a reggelre odaérkező csendőrök szabadították ki őket szorongatott helyzetükből.

gonosztévők törnek rám

A száraz tölgyfahasábok hangosan ropogtak a kályhában, az eső dobolva verte a tetőt, de ehhez a két hanghoz hirtelen harmadik is társult: valaki megzörgette a zsalugátert. Tsak nem ama gonosztévők törnek rám is, kik a pátfalvai plebánosra, gondolta a Prédikátor borzongva, és a strózsákból előhúzta csappantyús pisztolyát, amelyet Göttingából hozott magával az utakon gyakorta fosztogató martalócok ellen.

Óvatosan kinyitotta az ablakot, majd a külső fatáblákat, de hátrahőkölt, mert a szobába bezúduló hideg és az északról vágó eső valósággal arcul csapta. Időbe tellett, mire felismerte az alant álldogáló alakot, pedig az felemelt viharlámpájával a saját arcába világított, én vagyok az, apám, nem ismer meg? kérdezte egy ismerős hang, és a Prédikátor tudta, hogy valami nagy dolognak kellett történnie, mert nem látta az öregebbik fiát az osztrákok bevonulása óta, igaz, nem volt kíváncsi rá, bármit akar, az tsak rossz lehet, jegyezte föl első gondolatát később, amikor elült lelkében a látogatás okozta vihar, s azt is, hogy lám, az én fölvilágosultnak hitt elmémben is akad balvélemény, előítélet.

Nints itt semmi keresnivalója az úrnak, mondta a Prédikátor és be akarta húzni az ablakot.

Ne, apám ne!, hangzott lentről a tiltakozás, ne ítéljen elhamarkodottan! Ajándékot hoztam kegyelmednek. Nem akarja megnézni? Volt valami a hangjában, ami lefékezte a Prédikátor mozdulatát, és rövidlátó szemét erőltetve megpróbálta kivenni, hogy ki áll a fia mögött a tintafekete éjszakában. Itt van e, tegnap fogták meg a csendbiztos üldöző legényei tizenkettedmagával a lelei rétben, szólalt meg újra, és oldalt emelte lámpáját, hogy megvilágítsa kísérőjét, de aztán jól eldugja apám, mert mindnyájan a fejünkkel játszunk, no meg sok pénzembe is került, hogy kiszabadítsam.

A lámpa pislákoló fénye csupán egyetlen pillanatra pihent meg az árnyalak arcán, de a Prédikátor szíve nagyot dobbant: ez a kis idő is elegendő volt a felismeréshez. Lent a két árnyék egybeolvadt, majd szétvált, azután az öregebbik fiú alakja beleveszett sötétségbe. Csupán a lámpás egyre halványuló fénye jelezte, hogy mozog valaki az éjszakában.

1914. július

Dédapám házában teljes volt a fölfordulás. A lovak nyugtalanul toporzékoltak, majd kirúgták az istálló oldalát, és nyihogtak is valami olyan veszekedett hangon, amilyet nem hallott emberfia – legalábbis így mondotta apám fél évszázaddal később – a tehenek keservesen bőgtek, és az éhes kocák visítottak, mint disznóöléskor a hízó, ha nyakon szúrják a nagy késsel. Ríttak a malacok az ólban, éhesen kodácsoltak a tyúkok – aznap mind véres tojást tojt –, és dédanyám tucatnyi gyöngyöse szárnyra kapva elröpült, pedig megnőtt evezőtollaikat nem sokkal előtte metszették rövidre. A kis vörös jérce pedig – és ezt apám esküvel tanúsította – peckesen felsétált a szemétdomb tetejére, és akkorát kukorékolt, hogy Szugolyban is hallották, dédapám később baltával csapta le a fejét.

Aznap nem almozták ki az istállót, nem fejték meg a teheneket és nem adtak enni a jószágnak, a kemencét se fűtötte be senki, az éjjel dagasztott rengeteg kenyér már akkorára nőtt, hogy kifolyt a szakajtókból, le a földre, ott kelt, puffadozott tovább, és a Mandl kisasszonyok sóletes cserépfazeka – tele válogatott nagy szemű babbal és egy jókora töltött libanyakkal – hiába várt a kemence sötéten és hidegen tátongó szája előtt.

Azon a napon dédapám egész famíliája az egyik nagylány ágyát állta körül. Szegény Etelka viaszfehér, beesett arccal feküdt a dagadt párnák közé süppedve, és torkából bugyborékoló, hörgő hangok kíséretében vastag sugárban tört föl a vér. A többiek tehetetlenül, bénán figyelték, hogyan folyik el az élete csontig soványodott testéből. Nyolcesztendős apám is ott volt, és iszonyodva nézte, hogy a föld milyen szomjasan issza be az ágy lábánál összegyűlt vöröslő tócsát, s a korcs kuvasz, az előbb még odakint vonyító, lefetyelve nyalja föl a maradékot.

A kisfiú a gangon tért magához az apja pofozgatására, éppen jókor, hogy meglássa az érkező doktort, jeget, hozassanak jeget, hallotta dörmögő hangját, és látta Tónit, a legfiatalabb nagybátyját elfutni egy kosárral. Menj játszani fiacskám, menj hátra a galambokhoz, küldte az apja, nem gyeröknek való ez, és a kisfiú végigfutott a hosszú folyosón, mert Tóni galambjai a ház végében voltak, az istálló padlásán.

nem éri meg az őszt

Apámék előző nap érkeztek meg Édesvica esküvőjére, pár nappal a kitűzött dátum előtt, hogy anyja segédkezni tudjon az előkészületekben, mert ha nem is terveztek világraszóló lakodalmat, úgy számolták, legalább ötvenen jönnek össze. Ha nem lesz eső, szemben, a Nagy Oskola udvarán terítenek a két százesztendős tölgyfa árnyékában, a Nagytiszteletű úr – a Prédikátor unokája – már megadta az engedélyt hozzá, bár erősen csodálkozott, mert aratáskor nem volt szokás menyegzőt tartani. A mellbeteg nagylány azonban táncolni akart a húga lakodalmán, és mindenki tudta, hogy nem éri meg az őszt.

Ez az ősz különben is bizonytalannak ígérkezett. Már több mint egy esztendeje mindenféle szóbeszéd járta. Itt volt ugye tavaly az az üstökös. Hónapokig fénylett az égen a baljós, kardformájú jel. Nagy háború lösz, mondták az öregek, és a jövendőmondók a csillagok állásából azt jósolták, hogy közel a világ vége. Édesvicának a planétás ember papagája olyan cédulát húzott a judikai vásárban, hogy minél hamarább férjhez megy, annál jobb, mert ha késlekedik, könnyen vénlány lehet belőle.

Pár hete meg a Teknyőkaparót emlegeti mindenki. Régóta nem járt erre, a legöregebbek is csak gyerekkorukból emlékeztek rá, negyvennyolcból, amikor megjósolta a vereséget, meg a gyászos gyümölcsöt termő tizenhárom bitófát. Akkor mondta azt is, hogy lőcstelen szekerek száguldanak majd az utakon és postakocsi helyett vasszekérre ülnek az utazók, meg hogy a füstlyukak helyett kőkémények lesznek a házakon, és ez mind be is következett.

Most, hogy újra előjött, a várost északról és keletről övező hatalmas tanyavilágban jelent meg először, és hol Hatrongyoson bukkant föl, hol Sűrűtanyán, egyesek Kákáson találkoztak vele, mások Bogárzóban, de Sámson felé is látták. Hol itt, hol ott zörgetett be egy tanyába, s ha nem adtak neki szállást, olyan vihart támasztott, hogy elvitte a zsúptetőt, meg akkora jégesőt csinált, hogy tyúktojásnyi jégdarabok estek, s letaroltak minden gyümölcsöt, veteményt, de aztán bejött a városba, és itt járkált Szentlőrinc tájékán meg dédapám háza, a régi ispotály körül.

Apám – bár sose látta – azonnal ráismert. Egyszerűen tudta, hogy nem lehet más. Mintha nagy, lángbetűkkel a mellére lett volna írva: Tek-nyő-ka-pa-ró. Ott ült a kotárka sarkánál a farönkön, ahol a nagyapja szokott pipázni, és tenyerét a füléhez emelve hallgatózott. Bornyúszájú ing és bőgatya volt rajta, mint a pusztai embereken, lábán koszlott bársonypapucs, fején széles karimájú pásztorkalap, őszes haja varkocsba fonva, lajbiján megfeketedett ezüst pitykegombok. Vállán daróc átalvető, és apám tudta, hogy abban van az a nagy fekete könyv, amibe bele van írva a világ sorsa, meg ott a butellája a százesztendős eperpálinkával, amiből három csöpp elég, hogy föléledjen a halott. Mér nem híttad be Etelkához?, esett neki Tóni, aki késve érkezett meg az abroszba csavart csöpögő jéggel, és apámnak erős lelkifurdalása támadt, mert elmulasztotta ezt a lehetőséget, de az igazság az volt, hogy amikor meglátta a tuskón üldögélő öreget, minden mást elfelejtett, és abban sem volt biztos, meg merte volna-e szólítani, s ha meg is, vajon az öreg megteszi-e, amit kér?

Apám földbe gyökerezett lábbal állt; szíve nagyokat dobbant, nem annyira az ijedelemtől, mint inkább az izgalomtól, és agya, mint a fotografáló masina, amit a számvevőségen dolgozó nagybátyja az esküvőjére félrerakott pénzéből vásárolt, apróra lefényképezte az öreget, sötétre cserzett bőrével és üres nézésű szemével bozontos szemöldöke alatt. Apám úgy elmerült a bámészkodásba, hogy csak sokára hallotta meg a hangját. Halk, monoton hang volt, mintha nagyon messziről jönne, és tagolatlanul folyt fogatlan szájából, hallom a híröket rossz híröket hallok királyi vér folyik a porba a halálnak lösz bő aratása oda lösznek az embörök mind oda lösznek alig marad maj valaki az asszonyok fölvöszik a forgácsot a fődrül oszt mögcsókolják azt is férfiembör csinyáta az öreg király aszongya hazagyünnek a katonák mire a levelek leesnek itthon lösznek a fijajink térdig vérbe szügyig könnybe a fehér ló…

egy csomó véres toll

Mire Tóni megjött a jegestől, már mindennek vége volt. A doktor elment, a nők jajveszékelve mosdatták Etelkát, dédapám elővette a pálinkás butykost, de nem ivott belőle. Fiaival meg a nagyapámmal együtt tátott szájjal nézte a kotárka sarkánál támadt hatalmas forgószelet. A gyerök! Jutott eszébe nagyapának, és futni kezdett hátra, de apámnak az ijedtségen kívül nem esett baja. Hanem a galambok odalettek a kotárka tetejével együtt, csak egy csomó véres toll maradt belőlük, meg a zsupszalmát lelték meg szétszórva Baranyásnál. A Teknyőkaparónak nyoma sem volt, s amit apám beszélt, azt hitték is nem is.

A lakodalom elmaradt, helyette torra gyűlt össze a rokonság, de néhány nap múlva Édesvica esküvőjét is megtartották, mert híre jött, hogy a trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolta egy Gavrilo Princip nevű ember. Akkor meg már mindenki tudta, hogy csak idő kérdése, és hadat üzenünk annak a kutya Szerbiának.

1967. március

Nem sokkal azelőtt, hogy dédapám házának nekimentek a bontóbrigádok és a buldózerek, Csáki Zsuzsika néni üzent értem. Másnap elmentem hozzá, és a fiamat is vittem, hadd lássa a házat, ahol az egyik nagyapja gyerekeskedett. Március végén jártunk, de éjjelente még fagyott, és nappal zabolátlan, böjti szelek fújtak. A kert kopár volt; a rózsákat már elvitték az új lakás kertjébe, az évelők nem bújtak ki a földből, az egynyáriakat pedig el sem vetették, magvaik kis vászonzsákocskákba csomagolva rejtőztek a láda fiában. Mindenütt látszott, hogy Csáki Zsuzsika néni költözni készül; teli zsákok, megpakolt ládák, összetolt bútorok, felgöngyölt szőnyegek között fogadott, a lecsupasztott ház olyan volt, mint a ravatalon fekvő halott: nem is hasonlított egykori önmagához.

Csáki Zsuzsika néni azért hívott, mert a tágas előszobában álló öreg kanapét és a két hozzávaló fotelt nekem szánta. Jó lönne, ha a hétön elvinnétök, szombatig át köll adni a házat, kezdeni akarják a bontást. Egy kis köteg papírost is ideadott, régi újságok voltak benne, a helyi lap húszas, harmincas, és negyvenes évekbeli számai, amelyekben családi vonatkozású tudósítások jelentek meg; hírül adták esküvőjüket, férjének városi pénztárnoki kinevezését, előlépéseit, nyugdíjazását majd váratlan halálát és temetését. Tulajdonképpen nem Csáki Zsuzsika néni volt vérszerinti rokonom, hanem a hírekben szereplő ura, nagyanyám öccse, Pénztárca Úr. Ahogy tallóztam az aktualitásukat rég elvesztett hírek között, hirtelen megjelent előttem a kert képe a kis szökőkúttal, rózsákkal, violákkal, bazsarózsákkal és köztük a metszőollóját csattogtató köpcös, nagy bajszos emberkével, akit, ha kilépett a kapun, kalaplevéve köszöntöttek az utcán a járókelők, jó napot, pénztárnok úr, alászolgája, pénztárnok úr, tiszteletem, pénztárnok úr, de az emlékeimnek semmi köze nem volt a szűkszavú újsághírekbe gyömöszölt sorshoz.

Nálad biztosan megmaradnak, én meg nem tudnám hova tenni abban a kis lakásban, mondta Csáki Zsuzsika néni. Megköszöntem, hogy rám gondolt, és megkérdeztem, mit csinált dédapám hagyatékával, a kamrákba zsúfolt rengeteg régi holmival. Azt mondta, járt itt valaki a múzeumból és kiválogatta a javát, a többit meg elvitte az ószeres, de szemlátomást nem szívesen beszélt erről az egész hercehurcáról. Bár csak jövevény volt dédapám házában, az itt töltött negyven év alatt összenőtt vele, mint csiga a páncéljával, és nem örült, hogy öregségére el kell hagynia, mert a Városrendezők éppen itt a város szívében, az ótemplom és a városháza közötti régi utca helyére terveztek modern lakótelepet. Már évekkel korábban építési tilalmat rendeltek el a területre, leállították az ingatlanforgalmat, végül kisajátították díszes, magasföldszintes, száraz kapus gazda- és kereskedőházak sorát, és a mögöttük rejtőző öreg kerteket a testes ezüstfenyőkkel, császárfákkal, rózsa-és szőlőlugasokkal, az északi oldalon mohos, a délin meg porcsinnal benőtt téglajárdákkal. Ez és az Úri utca volt a város édenkertje; itt, ezekben az utcában kristályosodott ki mindaz, ami a várost várossá tette. Tudták jól, akik el akarták pusztítani, hogy itt él a város lelke, az ellenállás szelleme, ami nem akar engedni a kiagyalt változásoknak. Persze igyekeztek elkendőzni a dolgot. Lakossági fórumokat hívtak össze a tervek megvitatására, holott a zárt ajtók mögött rég megszületett a döntés, és a városháza folyosóján kifüggesztették a rajzokat: négyszintes betonkockák sorából áll majd az Álomváros, ahogyan egy újságcikk nevezte a lakótelepet, és emberhez méltó életet ígért a beköltöző családoknak ötven négyzetméteren.

végtelen hosszú

Amíg mi odabent beszélgettünk, a fiam a kertben játszott, és csak akkor mentem ki érte, amikor Csáki Zsuzsika néni elővarázsolt egy tál friss süteményt, hívd be a kisfiút bogárkám. Kiléptem a szárnyasajtón, és egyszerre ugyanolyan végtelen hosszúnak láttam a hatszögletű téglákkal kipadolt gangot, mint negyedszázaddal ezelőtt, amikor az öcsém születésekor egy egész hónapra Csáki Zsuzsika nénire és Pénztárca Úrra bíztak.

A folyosó üres volt.

Az udvar is. A fiam nem volt sehol. Kiáltani akartam érte, de aztán meggondoltam magam, nem jó felébreszteni az alvó szellemeket. Eszembe jutottak a régi szorongások és a családi összejöveteleken előkerült kísértethistóriák. Tudtam, hogy a Prédikátor bujdosó fia, a részeges tanító, a tüdővészes Etelka, a Mandl kisasszonyok és a Teknyőkaparó mind itt vannak valahol, és már hallottam is, hogy dédapám nóniuszai dobogni kezdenek az istálló drága deszkapallatán, Tóni galambjai hangos burukkolással válaszolnak a padlásról, a gangdeszkán szunyókáló kövér kandúr szeme felpattan, huss! röpülnek át a kerten csonka szárnyukkal verdesve dédanyám gyöngyösei, és én lúdbörző háttal fiam keresésére indulok. Itt bóklászik valahol, nem mehetett ki az utcára,a kapuk mind zárva, mégis valami irracionális félelem kerített a hatalmába, mi lesz, ha nem találom meg? Mi lesz, ha valahol kinyitott egy ajtót, ami mögött nem egy másik helyiség van, hanem egy másik világ labirintusa?

Kiürített kamrák sorát hagytam magam mögött, az ajtók csakúgy nem akartak elfogyni, mint régen, és amikor végre ziháló tüdővel megálltam az utolsónál, káprázó szemmel láttam meg odabent a porcelángombos sublótot és fölötte a zöldes színű tükröt, de nem az a kislány nézett rám a vedlő foncsorozás vakfoltjai mögül, aki voltam, hanem a fiam ijedt arca. Szemében riadalom ült és sírásra görbült a szája, de férfiasan tartotta magát, és én megkönnyebbülten szorítottam magamhoz, csak azután néztem szét a helyiségben. Pontosan olyan volt, mint negyedszázada, nem változott.

A szalmafonatos dikón ott volt a molyrágta suba, a homályos sarokban a csizmahúzó fakutya, és a falon hangosan ketyegett a kakukkos óra. Kis cseréptálban gyertyacsonk lángja verdesett az asztalon, de hirtelen szélroham söpört át a szobán, mintha kinyitottak volna valahol egy ablakot, és elfújta a pislákoló lángot.

Elment, hüppögte a fiam, karjával átölelve a derekamat, elment. Rossz hírek, rossz híreket hallott. Kiabált is. Összedűl a ház! Fuss innen te gyerök! Azt mondta, elmék a Holdba, vár a Dávid király. Ki az a Dávid király? Anyu, hogy tud repülni a bácsi? Anyu, van tenger a holdban?

tudtam a választ

Ki ment el?, kérdeztem meg a rend kedvéért, bár előre tudtam a választ, de az ő szájából is akartam hallani. A bácsi, válaszolt az én fiam, akinek be volt fonva a haja. Hallgatta a híreket, mint nagyapa szokta, de nem volt neki rádiója. Anyu, mi az a világ vége?

Hideg kezét a markomba szorítva elindultam vele vissza Csáki Zsuzsika nénihez, és arra gondoltam, hogy holnap vagy holnapután jönnek a buldózerek lerombolni a dédapám házát, a régi ispotályt, és vele az emlékeket, amelyek úgy átitatták az öreg falakat, mint Etelka vére a padlót. Valóban vége lesz egy világnak: a Teknyőkaparónak már nem lesz helye idelenn, és a fiam fia soha nem megy majd végig ezen a folyosón, hogy szembesüljön a múlttal.

A konyhában ezalatt Csáki Zsuzsika néni elővette a hitelesített söröspoharat, szódát spriccelt bele, és kiöntötte a vastagtalpú stampedlibe a málnaszörpös üveg maradékát. A bíborszínű folyadék nem érte el egészen a pohárka falába maratott jelet, de nem volt több befőtt a spájzban. Előkerült a hosszú nyelű kanál is, és a fiam – megfeledkezve a világ végéről meg a holdba repült öregről – tágra nyílt szemmel bámulta a fölfelé szálló gyöngyöket.

felső kép | Kádár Béla: Áttűnéses házak, hung-art.hu