Kiss Lajos András

AGÓRA VAGY ARÉNA

2006 április

AGÓRA VAGY ARÉNA

A választások közeledtével minden eszközt megragadok szellemi immunrendszerem erősítésére. Ezekben a napokban például éppen Henri Michaux olvasása jelenti az első számú prevenciót. „Leteszek egy almát az asztalomra. Majd beleteszem magamat az almába. Óh, milyen csodálatos!” A belső tapasztalat francia prófétája többnyire kiváló tanácsadónak bizonyul egy élhető elefántcsonttorony napirendjének kialakításában.  De ezekben a hónapokban valahogy mégsem tudok tartósan berendezkedni a teljesen visszavonult életre. Nem, természetesen nem Michaux kifinomult intellektusával van baj: a külvilág hangos médialármája üt szüntelenül rést a magam köré épített falon. Úgyszólván reggeltől estig hallom a fal túlsó oldaláról felhangzó szirénének első strófáját: „Az ember társadalmi (értsd: politikai) lény. Csakis az agóra – minden demokratikus politikai alapintézmény évezredes metaforája – köré szerveződő élet lehet teljes értékű és igazán emberhez méltó.” Ez amúgy igaz lehet. Igen, a polisz, a politikai közösség a „második anyánk”, mondta már Szókratész is. A politikai közösség melegházához hűtlenné lett, cinikus Diogenész inkább a megmosolyogtató kivétel, mintsem irányt mutató szabályszerűség. A politika világa, főképpen a demokratikus intézményeken alapuló társadalmak esetében, kétségkívül komoly dolog. Periklészről mesélték az athéniak: miután a város élére került, senki sem látta többé mosolyogni. De a nyugtalanító kérdés csak nem ül el bennem. Biztos, hogy manapság az agóra, s nem inkább az aréna ennek a zajos külvilágnak a megfelelő metaforája?   

közvetlen érdekeik ellenére

Egykoron, a római viadorok és a gladiátorjátékok nézői számára a gyilkosok, a keresztények, az oroszlánok és a gladiátorok, ugyanannak a spektákulumnak a részei voltak. A nézők azért tódultak be az antik arénába, hogy szemtanúi legyenek a pillanatnak, amikor a győztes ráteszi lábát a legyőzött mellkasára… Persze a modern arénában a különbség a győztes és a legyőzött között nem a kifolyt vér mennyiségében található, mondja Sloterdijk, korunk első számú guruja. De a dolgok működésének logikája alapvetően ma sem más – teszi hozzá lakonikusan… A politika lényege évezredek óta változatlan. Ez pedig annak a feladatnak a teljesítése, aminek eredményeképpen az emberek millióit rá lehet venni, hogy folyamatosan a közvetlen érdekeik ellenére cselekedjenek. Azaz építsenek öntözőcsatornákat, induljanak keresztes háborúba, fizessék be pontosan az adót… Ezt a feladatot pedig csak az erőszak valóságos vagy szimbolikus eszközeivel lehet teljesíteni. 

Magdalena Abakanowicz: Agora, Martin Griffiths, flickr.com

Ami mégis eltér az antik Róma világától, azt talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy napjaink mediatizált világa olyan totalitárius meta- és megaarénává változott, amelyben a hajdani panem et circenses kiegészült a pánik et circensessel. Még a manapság oly sokat emlegetett political correctness hívei is lelepleződnek, amikor ellentmondást nem tűrő hangnemben állnak ki a legextrémebb jogok védelmében. Önkéntelenül is Mészöly Miklós egyik mondata jut eszembe: „Esküszik a dialektikára, miután kiiktatta belőle az antitézist.” Még Európa szellemi életének legjobbjai között is csak kevesen képesek szakítani a radikalizmussal, panaszolja Alain Finkielkraut, korunk másik ismert diagnosztája. Megint mások a beteges öncenzúrába menekülnek: még csak véletlenül sem azt mondják, amit valójában gondolnak. Persze itt nem egyszerűen a politikai aktorok jellemhibáiról van szó. A tömegmédiumok dramaturgiája eleve úgy épül fel, hogy abban szinte lehetetlenné válik a dialogikus érvelés, hiszen a képeken megjelenő életvilág elsősorban nem tájékoztatni, hanem felizgatni, sokkolni akar. A politikai dramaturgia csúcspontjai manapság sem a feszült dialógusok, hanem az extrém izgalmi állapotok, csakúgy, mint egykoron Platón árnyék- és utánzóművészei, a szofisták esetében (noha természetesen manapság mindez sokkal hatékonyabban történik). A politika démoni forgatókönyvének eme különös „működésével” természetesen nagyjából mindenki tisztában van, akár bevallja magának, akár nem. Így aztán szinte szükségszerűen az lesz az egész következménye, hogy egy kicsit mindenki fél. A porondra lépők gesztusaiban ugyanúgy tetten érhető az általános elbizonytalanodás, mint a politikai nagygyűlések résztvevőinek hol extatikusan rajongó, hol a gyűlölettől eltorzult arcvonásaiban, vagy éppen csak a négyévenként kétszer a választófülkébe betérő „normál” választópolgár bizonytalan botladozásaiban… Bizony, a minden oldalról feldübörgő zsivaj a lassan totálissá váló szorongás biztos jele. Nem tudom, mit hoznak a következő hónapok. Tartok tőle, számomra a jövőben is elsősorban az immunrendszerem erősítése lesz a mindennapok kötelező feladata.

felső kép | Magdalena Abakanowicz: Agora, Sahana Chattopadhyay, flickr.com