Kazinczy Gábor

ADRIA

2008 május

ADRIA

Jól emlékszem temesvári gyerekkoromból azokra az öntöttvas korongokra, amelyeket a járda fölött húsz-harminc centiméterrel építettek be egyik-másik épület sarkán, rajtuk a nekem akkor még mitikus szó: „ADRIA”, ami jelezte, hogy a város azon a ponton 117 méter magasan fekszik a tengerszint fölött. Ezen kívül csak annyit tudtam a távoli vízről, hogy nagyapám porcelán tapintású, barna pettyes kagylójából hallatszik a morajlása. És nagyapám háborús meséiben is feltűnt: hogy Velencénél jó darabon a vonatsínek mintha a tenger színén futnának. És hallottam persze a tenger-közeli híres csataterekről: Isonzo, Doberdo, Piávé – s hogy k.u.k. tüzértizedesként nagyapám szakadékba zuhant lóval-ágyúval együtt, méghozzá úgy, hogy az egyik lába a ló alá szorult. Ez a történet mindjárt megmagyarázta, miért lőcslábú. Aztán eljött az idő, mikor el-eljuthattam a dalmát partokra, később a túlsó oldalra, sőt az Adria lagúnás északi végébe is. És rám zúdult egy új világ élménye. Az első utazás óta eltelt már három és fél évtized, közben szívesen barangoltam volna a többi mediterrán vidéken is, csakhogy az Adria valahogy nem eresztett.

arctalan közönség

Az Alpok kemény gerincéről lecsúszó gleccserek mély barázdákat szántottak a kontinens déli oldalán. Az olvadó jég észak-déli irányban elhelyezkedő tavakat, tengereket hozott létre, az Atlanti-óceán pedig megemelte szintjüket. Az évente idegyűlő turista népség letelepszik itt, és (gondolom) hamarosan kialakul a békét, napot, vizet, csendet, nyugalmat élvező, de közben ide-oda hullámzó, nyüzsgő, arctalan közönség mindennapi életformája; sokuknak bizonyára nincs helyismerete, de szellemi igénye sem a múlt áttekintésére, vagy csak annyi, amennyit a bédekker kínál. Számukra (morfondírozok magamban keserűen) érdektelenek a fennmaradt objektumok, viszont szorgosan építik a majdani múlt objektumait, a terjeszkedő szeméthegyeket – egyszer guberálhatnak ott a leendő szegények, és kutakodhatnak a jövő régészei, amennyiben lesznek ilyenek.

Magyarország utolsó tengeri kijárata az Adriára nyílt. Ebből leginkább az osztrák–magyar haditengerészet „húzott hasznot”. Fiume (ma Rijeka) sem járt rosszul, hisz a monarchia idején óriásit fejlődött, többek közt a vasútépítő Baross Gábornak köszönhetően. Mindennek aktualitását az isztriai Novigradon (Cittanova) egy kiállítás mutatta be, melyen láthatók voltak a monarchia flottájáról készült fotó-dokumentumok. Például a cattarói „hős”, későbbi lovas-tengerész kormányzónk. Hiába, ő is adriai magyar vonatkozás, ahogyan a fiumei születésű Csermanek, ismertebb nevén Kádár János is.

kazinczy2 1027

Dubrovnik, Les Haines, flickr.com

A fontos tengeri kijárat megszerzéséért és megtartásáért, majd hasznosításáért már az Árpád-házi politika számos olyan, ma nyilvánvalóan elítélhető intézkedést hajtott végre a tizenegyedik század végéig, és később is, amely lehetetlenné tette, hogy a térség népei rokonszenvezzenek velünk. A horvátok körében sokan mégis nosztalgiával idézik a monarchiabeli időket, a városfejlesztéseket, különösen a kiáltó ellentét, s az időbeli távolság miatt. Jugoszlávia szétesését követően a szerb szabadcsapatok pusztításai, céltudatos rombolásai és kegyetlenkedései még túl közeliek, kinek-kinek személyes élettörténet, ehhez képest képzeletükben a monarchia az aranykor színeiben játszik.

ótestamentumi képregény

A magyar részvétel az itáliai forradalmi mozgalmakban (Türr István) nemigen enyhítheti az olasz nemzeti emlékezetben (ha van ilyen) a magyarok első világháborús szerepét, ahogyan a honfoglalás kori kalandozások, zsákmányszerző expedíciók sem túl dicsőségesek – jelzi ezt a középkori Ungri falunév is. A hunok is kirabolták Aquileát, de Róma kapujában, X. Leó pápa könyörgésére, Attila – a későbbi V. Károlytól eltérően – eláll az örök város kifosztásától. És fennmaradt egy olyan epizód is, hogy az „Isten ostora” a páduai amfiteátrumban megmentette a költészeti versenyben alulmaradt és ezért kivégzésre ítélt költő életét. Épp azon a helyen, ahol majdnem félezer év múlva, a Scrovegni kápolnában Giotto megfesti ótestamentumi képregényét. (Padovában áll egyébként – a középkori orvosi egyetemmel szemben, ahol néhány száz éve sok magyar töltötte diákéveit – a magyar harcos szép, gótikus síremléke.)

Az első pillanattól otthon éreztem magam a mare nostrum partjain, és ugyanúgy mare nostrumnak éreztem, ahogy az ókorban a rómaiak a Földközi-tengert, majd példájukra a régi horvátok az Adriát.

A kultúrák folyamatos közeledését mutatja az a stílusegyveleg, amely az időt és a politikai változásokat követi mindkét parton. Velence és Bizánc kötélhúzása (hol az egyik, hol a másik politikai és vallási fennhatósága érvényesült) nem tette lehetetlenné, hogy a stratégiai vagy gazdasági fontosságú városokban a mai napig fennmaradt értékek keletkezzenek. Itáliában Ravenna, és benne a csodálatos San Vitale, Velencében a kincsekben gazdag San Marco, melynek homlokzatát és oldalát ellepik az élelmes világutazó kereskedők adományai, a bronzlovak, a szimmetrikus erezetű márványlapok, a faragott frízek, metopék, domborművek, köztük az ölelkező négy keresztes vitéz sarokkő-reliefje. E gyöngyszemek visszhangja az innenső parton többek között az isztriai Porecsben (Parenzo, Parentium) a Szent Eufraziusz bazilika. Van mit nézni, megérteni, átélni, összekapcsolni – lenne. Lehetne.

Ismerem a bizánci műveltség gazdag kincstárát, tudom, milyen bámulatos a különbség a helyi színekben, népi vonásokban bővelkedő romániai ortodox kolostorok, templomok meg a keleti és nyugati Római Birodalom, a művelt világ grandiózus aranymozaikos alkotásai között. Ugyanakkor: amilyen nagy mesterei voltak a bizánciak a mozaiknak, olyan kiválóak színérzék és fantázia dolgában a moldvai kolostorok freskófestő szerzetesei. S az egyedi, konkrét műalkotások között mindig megérinti az embert az egyetemes és a kiszámíthatatlan is. San Marco téri zenei élményem egy vékony, de jól hallható hegedűhang, egy dallam, amely fájdalmasan szállt a tömeg zsivaja fölé a néhány lépcsőfoknyira kimagasló teraszról. A hegedűs, átérezve a Titanicos analógiát, és ismerve az árkádokkal övezett tér akusztikáját, egyedül játszott, miközben a víz fokozatosan emelkedett – így sugallta, hogy a lagúnák városa is veszélyben van.

kazinczy3 1027

Pula, Alessio Milan, flickr.com

Az ókor lenyűgözően és szikrázóan fehérlő, faragott kövei, építményei többnyire lejjebb, az Isztria déli csücskén kiemelkedő Pula, valamint Dalmácia közepe táján, leginkább Splitben (Spalato) és mellette, Solinban (Salona) meghatározó elemei a környezetnek. A legépebb közülük, de valamennyi létező amfiteátrum közül is, a pulai, a római építészet ragyogó alkotása. Diocletianus egykori, spalatói palotája egyedülálló építmény. Tenger felőli homlokzata valóságos idő-zárvány. A tenger egykor közvetlenül e falakat koptatta, most azonban csak a lídón, a pálmák alatt sétálók koptatják a kövezetet – úgy nézem, lépésenként évszázadokat haladnak.

A ma dómként működő császári mauzóleum bejárata fölött szarkofágban nyugszanak a tatárjárás elől családostól menekülő IV. Béla lányai. Valamivel északabbra, Trogir is érintett ebben az ügyben, hisz a vele szemben lévő Királysziget onnan kapta nevét, hogy Béla király végső menedékként választotta. Délebbre, az egykori velencei fennhatóságot élvező Raguzának, a mai Dubrovniknak ugyancsak vannak magyar vonatkozású emlékei: honfoglalás kori népcsoport, az onogurjainkkal rokon kutrigurok egy csoportját telepítettek ide, később, a ferencesek kolostorának kincstárában ereklyeként helyezték el Szent István koponyájának néhány töredékét.

angyalokkal és puttókkal

A térség markáns egyházi művészete szenzációszámba megy. A hazai, általában barokkosított templomok rózsaszín felhőkkel, angyalokkal és puttókkal benépesített mennyezeteinek látványán nevelkedett nézőt megdöbbenti. Ezekhez képest az Adria térségének művészete esztétikai egzotikum. (Még szerencse, gondolom elrévedve, hogy a bevezetést a mediterrán világba itthon is megkaphatjuk – több forrásból is. Például Pécsett az ókeresztény sírok, a város függőlegesen felszínre hozott rétege betekintést nyújt a negyedik század római kultúrájába.)

Megszokott látvány itt a rozsdavörös föld, a fehér kövek, a szürke szamár vagy a barna kecske, az ezüstlevelű olajfa együttese, s hogy a szimbólum-értékű kép még telítettebb legyen, a háttérben egy kazsun: a gazda kötőanyag nélkül épített, kör alaprajzú kő-menedékhelye, rossz idő esetére. Mi kell még a képhez? Talán az ígéret földjének is legrégibb és legelterjedtebb gyümölcsei: a füge és a szőlő. S máris jöhet a történet! Midőn Pallasz Athéné és Poszeidón vetélkedett Athén város birtoklásáért, Poszeidón bővizű forrást fakasztott, Athéné pedig elültette az első olajfát az Akropoliszon. Utóbbit többre becsülték az istenek, így Athén patrónusa Pallasz Athéné lett. A mitikus és misztikus erejű fa ágával koszorúzták meg az olimpiai játékok győzteseit, az olajág a béke jelképe, a hős harcosokat fürdés után olajjal kenték be. Megjegyzem: ezt a módszert a Földközi-tenger partjain manapság is alkalmazzák.

kazinczy4 1027 1

Dubrovnik, Maarten Elings, flickr.com

Nálunk a diófacsemetét az unokáknak szokás ültetni, az olajfa is csak tizenöt év elteltével hozza első gyümölcseit, de akár kétezer évet is megér. A korosodó olajfa törzse és gyökerei erőtől duzzadóak, még elevenebbek, változatosabb formájúak, mint a fiatalabbak. Diófa, olajfa, Adria – biztos támpontnak vélhető.

felső kép | Rovinj, Paolo, flickr.com