Kárai Csaba

A VILÁG VÉGÉN

[SZAVADAT NE FELEDD]

A VILÁG VÉGÉN

Eldöntöttem, hogy ma megnézem a világ végét. Muszáj nyiratkoznom. Nem kell messzire mennem, akárhol vagyok. Ma például két trolimegállóra van tőlem, a Gépmadár utcában.

         Az utca elején fodrászat áll. A fodrászattal szemközt gyümölcsösbódé, agyonpermetezett olasz szőlőfürtökkel. Hatalmasra duzzadt szemek fekszenek a ládákban. Előttük is hever valaki, krétaszín, mint a szőlőszemek.

         Nem várnak. Megeshet, nem is fogadnak.

         – Ne üljön le! – hallatszik a fodrászat ajtajából.

Testes, szőke nő, fehér munkaruhában, lábán kórházi klumpa, amilyet a műtőssegédek viselnek. Reszeli a körmét.

         – A kuncsaftom, mindjárt jön, csak felad egy levelet. Várja meg!

Az utcában van presszó, szociális ellátó, kulcsmásoló, gyorsbüfé és turkáló, sarokkal arrébb bankjegykiadó automata. Posta nincs, még egy árva postaláda sem.

         ­– Akkor hová ment? Messze?

         – Ott ül a kocsmában.

         – Ott adja fel a levelet?

         – Ugyan már, nincs is nála levél.

Meglátszik, ha valaki bizonytalan vagy félszeg. A félszeg ilyenkor azt mondja: „persze, várok, öt perc igazán belefér”.  

         ­­– Legyen inkább tizenöt! Ha meg sürget, nem vállalom. Jobb is, ha azonnal elmegy – veti oda a szőke.

         Járhatnék így. De eldöntöttem, velem ma más történik. Nyiratkozni fogok. A fodrászat ajtajában állok, nem kérdezek. A szőke a székre mutat, zsebébe ejti körömreszelőjét: 

         ­­– Na, üljön bele, de előre szólok, ez bolond. Mindig azt hiszi, hogy ő van soron. Ha már jött valaki, arra meg ordít.

Parilov, shutterstock.com

Az olló kerepelését a fejem fölött hallom, és mikor a fejtetőm nyírja, markába fogja az állam és egy rántással hajtja hátra a fejemet, egészen két tésztás melle közé.

Már tudom, hogy jó helyen járok. Ide készültem, és meg is érkeztem.

Hintőpor szagát érzem. A szőke a fülemhez hajol:

         – Csalta a feleségét, mikor meg egy gyorslefolyásúban meghalt az asszony, belebetegedett. Vegyészmérnök volt, nagy koponya, most meg iszik. Egy roncs.

Fújtat egyet.

         – Ez így igaz.

Kinyúlt pulóveres, borostás, öregségében kortalan férfi áll mögöttünk. Észrevétlenül érkezett. Tekintetét a tükörből látom, egyenletesen szomorú. Tesz néhány lépést. A szőke szólal meg először:

         – A fiad nálad aludt?

         – A fiam nálam aludt.

         – Tanít? Dolgozik?

         – Tanít. Dolgozik.

         – A kínaiból jössz?

         – A kínaiból jövök.

         – Ne is mondd, mit ettél. Rizst.

         – Rizst.

A szőke rá se néz:

         – Utána meg sört ittál. Láttalak.

         – Láttál.

Középkorú férfi lép be, negyvenes nővel.

         – Kicsi az utca – mondja a férfi, és leül a másik fodrászszékbe.

         – Mér’, mivel jöttél, dzsippel? – kérdezi a szőke. Öblös hangon, gurgulázva nevet.

         – Furgonnal.

         – Csókolom! – szól a fogasok alól a pulóveres.

A szőke folytatja:

         – A Józsi megint levett. Azt mondta, fizessek neki egy vodkát, mer’ karácsony van. Mondtam neki, hol élsz te márciusban, szerencsétlen.

alexkich, shutterstock.com

Aztán felém fordul. A tükörből néz. Ollóját a zsebébe teszi.

         – Az is fodrász volt, mint mi – mutat a mellette ülő férfira.

A férfi nem figyel rá, újságot lapozgat.

         – A belvárosban, jó helyen, az Andrássyn. De elitta vagy elpókerezte, mit tudom én. Egyszer csak itt találtuk, a zöldséges ládái alatt feküdt. Volt egy szimatszatyra, meg rendes készlete: olló, bajuszvágó, fésű, ilyenek. Aztán hagyta, hogy ellopják. Mondta is, amióta utcára került, mindig fodrászattal szemben alszik.

Tenyerébe fogja a fejem és erős mozdulattal balra fordítja, az üvegportál felé.

         – Az ott, most is ott fekszik.

A zúzmarás szőlőktől roskatag ládák alatt paplanokba és újságpapírba csavarva egy test hever mozdulatlanul, csak fehér arca látszik ki. Dermedt tekintete az égre mered.

         – Nem fagy meg? – kérdezi a nő, aki a férfival érkezett, és az üvegen át a márványos szempárt nézi. Színtelen a hangja. Aztán ismét a szőke:

         – Ez? Soha. Mindig ilyen, egész télen. Tavaly úgy volt, hogy felgyújtották és meghalt. Sokáig senki sem látta. Átmentünk az éjjel-nappaliba, sajnáltuk, vettünk vodkát, mert azt szerette, és megittuk itt, az üzletben. Emlékeztünk neki. Erre februárban jön. Fütyül, kopog az üvegemen és lehúz egy vodkára. Azt hittem, megütöm.

Elhallgat. Előveszi az ollóját:

         – Azt mondja, nincs pénze. Mondtam neki, mikor volt? Ha meg nincs? Az még nem a világ vége, te barom!

A háttérből szófoszlányok hallatszanak.

         – Mit beszélsz, bolond vagy megint – mondja a szőke, csak úgy a pulóveres felé. Közben a másik férfira néz:

         – Minek jöttél furgonnal?

         – Futár vagyok, amióta elmentem innen.

         – És ki küldött?

         – Senki. Elkértem a cégtől a kocsit. Árleszállítás van az Ikeában.

         – Mondta a férjem is, megyünk, megnézzük. Új asztal kell a gyereknek. Kihízta vagy megnőtt, nem fér be a lába.

         – Emlékeztünk neki – mondja a pulóveres.

         – Itt se voltál – vágja rá a szőke, aztán újra a férfinak:

         – Szombaton csináltam rakott krumplit a gyereknek. Először kikentem a tepsit zsírral. Kockára vágtam a szalonnát, a kolbászt.

JGA, shutterstock.com

A háttérből a pulóveres:

         – Akkor én úgy meghalni…, hogy a testemet…,

Szaggatottan, szünetekkel formálja a szavakat.

         – Egy hajnalon, a kutyák tépjék szét.

A szőke a kisujjával a fülébe túr, csuklóján karkötők zörögnek. Közben beszél:

         – Hét kiló krumplit főztem neki. Erre azt mondja, kevés.

         – Marják szét!

Kihúzza az ujját a füléből, hosszan nézi a körme végét.

         – Mit marjanak? Hülye! Ennek roló, most mondom.

Kicsit vár, fújtat, mielőtt folytatja:

         – Lassú tűzön, fél órát, de inkább negyven percet…

A pulóveres a fogas alól:

         – A vasúti töltés oldalában. A testemet. Szét.

         – Mire jó az? – fordul a szőke a pulóvereshez, utána rögtön:

         – Odapirítom a krumplit, kapja meg kicsit, akkor rakom rá a hagymát.

Aztán rám néz:

          – Hátul mehet géppel?

A középkorú férfi némán hallgatja a szőkét a fodrászszékben, keresztrejtvényt fejt közben.

A szőke mellém lép, fejével a pulóveres felé int, tincsei meglódulnak. Leheletét a karomon érzem:

         – Ez besikkant. Menjél, aztán te is feküdj a Józsi mellé. Jól ellennétek, két hülye.

         A fésűt a combjához veri, hajfoszlányok hullanak a kövezetre. A pulóveres hátat fordít, szájával párakarikákat fúj az üvegajtóra. Előre-hátra jár a lába. Lassan mondja:

         – Mert jobb, mint a rák.

         A szőke bekapcsolja a nyírógépet, a tarkóm fölé nyomja, a fülcimpám remeg. A végén hintőport szór egy ecsetre. A fülemre és a tarkómra hinti, a maradékot a melle között a ruhájára keni. 

– Ilyenre akarta? – kérdezi aztán.

A hátam mögül hallom a hangját.

Valamit felelek neki.

kép | successo images, shutterstock.com