Lackfi János

A VÉLETLEN MINTÁZATAI

SORS, TUDOMÁNY, MŰVÉSZET [2011 december]

A VÉLETLEN MINTÁZATAI

Mint ismeretes, a történettudományban tilalom alá esik a „ha”-val kezdődő mondatok használata, miközben persze családi magántörténelmünk [főként itt, Közép-Európában] mondhatni csupa „ha” meg „ha”.

Nagyapám a második világháborúban vallásos meggyőződésből, a „Ne ölj!” parancsát halálosan komolyan véve még roham esetén is az égre lőtt, nem fogta emberre gépfegyverét, mégis sértetlenül vészelte át a világégést. Hazatérve azt látta, hogy felesége, apósa, anyósa, mi több, még a családtagnak számító felvidéki cselédlány is sárga csillaggal a hajtókáján járkál, azon naiv megfontolásból, hogy „ha már elvisznek valakit, maradjanak együtt mindannyian”. Ki tudja, ki éli túl egyáltalán a szolidáris kis társaságból, ha hazatért nagyapám le nem veteti a gyilkos jelzést, be nem parancsol mindenkit a házba, és nyakába nem veszi a várost élelem és egyebek után a maga biztonságosnak számító, kunosan vágott szemű fizimiskájával.

nem írom ezeket

Ha 1956-ban tizennégy éves apámat nem rántja be egy kapualjba merő véletlenségből arra járó matematikatanára, akkor én most nem írom ezeket. Vízért küldték a kútra, ám éppen akkor értek oda a Budapest ellen vonuló szovjet tankok, úgyhogy a kezéből kiesett vödör géppuskasorozattól lyuggatva táncolt a földön. Ha később a tatami helyett nem választja az egyetemet, vagy ha akkori edzői nem látnak kiáltó ellentétet értelmiségi pálya és sportkarrier között, könnyen lehet, hogy abban az évben is megnyeri súlycsoportjában az országos bajnokságot, és ott ült volna 1966-ban a magyar cselgáncs-válogatottat Prágába repítő gépen, amely lezuhant, a fedélzeten tartózkodó nyolcvankét ember pedig kivétel nélkül szörnyethalt. Mindez öt évvel születésem előtt esett meg. Ha feleségem nagyapjának a lábfejére egy hadgyakorlat alkalmával rá nem tolják az ágyú kerekét, mehetett volna a Don-kanyarba századával együtt, amelyből hírmondó sem tért vissza. Így ellenben csonttöréssel tábori kórházban fekve vészelte át a kritikus időszakot, én pedig találkozhattam hetven unokája egyikével, aki aztán öt gyermeket szült nekem: mind ama bizonyos ágyúkeréknek köszönhetik létüket.
Személyes életutamat illetően is hasonló a helyzet, mondhatni egyfajta permanens hosszabbításban élek. Mikor nemrégiben elköltöztünk kis házunkból, abban a reményben, hogy újat építhetünk magunknak, a régi helyünkre beköltöző szimpatikus fiatal pár elbontotta az egyik általunk felrakatott közfalat. Másnap telefonált a friss tulaj, és közölte, egészen kézzelfogható bizonyítékot szeretne átadni, hogy a Teremtőnek még alighanem tervei vannak velem. Egy elektromos kábeldarabot nyújtott át: a műanyag burkolat kellős közepében egy tipli állt keresztben: bizony, én fúrtam azt be oda korábban. Furcsa módon egészen tisztán emlékszem az estére, amikor a magam barkácsolta szekrényt a falhoz rögzítettem, és ezek szerint nem vettem észre a túloldalon a kapcsolóig lefutó vezetéket. Az az este lett volna az utolsó az életemben. Realista magyarázat igazából nincs, hiszen a fúrógépen keresztül ott helyben halálos áramütést kellett volna kapnom. A vezeték ominózus, tízcentis darabját a keresztben álló tiplivel egyetemben bekereteztem, és eltettem a lassan három évnyi haladék dokumentációjaként.

Ehhez a néhány történethez hasonlókat, azt hiszem, mindannyian mesélhetnénk a sorsszerű véletlenről. A magam részéről túléltem két „szakmai szempontból” neuralgikus életkort, nem estem el huszonhat évesen Segesvárnál, sem a vonat alá harminckét évesen, várhatnám hát költői nyugdíjaztatásomat, már ha létezne ilyen.

fulladt a megvadult habokba

A nyáron egy huszonkét éves erdélyi költőnőt sodort el valami vadevezős a zebrán, a város kellős közepén: az egyetemista lány biciklijét tolva fürdeni igyekezett éppen. Ugyancsak a közelmúltban fulladt a megvadult habokba egy remekül úszó, harmincöt éves, elsőkötetes magyar költő Ecuador partjainál. Bármelyikük lehettem volna annyi erővel, ahogy éppen nem voltam.

Gimnáziumi osztálytársam egyszer, még gyerekkorában gondolt egyet, és felmászott iskolájuk tornatermében a karzaton feltornyozott székek tetejébe. Amint helyet foglalt odafenn, megindult alatta a székhalmaz, és hatalmas ívben arccal az öt-hat méter mélyen lévő padlóra hajította őt. Megúszta agyrázkódás nélkül, egyetlen nagy ijedtséggel, sértetlenül. Kamaszkorában aztán abból űzött sportot, hogy a kanyargós hegyi úton teljes sebességgel, fékezés [és ész] nélkül száguldott le biciklijével a Normafától a fogaskerekű felső végállomásáig. Egyszer a véletlen kegyéből sikerült úgy időzítenie artistamutatványát, hogy pontosan akkor suhant el az ABC előtt, amikor édesanyja teli szatyrokkal a kezében kilépett a bolt ajtaján. Ráadásul a sínek olajozásán barátom drótszamara megcsúszott, pördült egyet, és anyuka a rémülettől kővé válva csodálhatta fiacskája és a gellert kapott bicikli együttes röptét a levegőben. A legnagyobb kár a nagy ijedségben földre pottyant szatyrokban kidurrant tejeszacskóban keletkezett – vakmerő haverom megúszta néhány horzsolással.

Nagybátyám külföldről jött haza autóval egy téli reggelen. Háta mögött félezer kilométerrel már előre ízlelgette az otthoni ágynyugalom érzetét, nyilván meleg fürdőn és bőséges reggeli tejeskávén járt az esze, amikor egyszeriben filmszakadás következett be. A következő kép valami földöntúli nyugalommal hatott rá, egy pillanatig azt sem érzékelte, innen vagy túl van-e életen-halálon: fehérlő mező közepén állt, a hó látványos pamacsokban hullongott a szélvédőre. Körülnézve megállapíthatta, hogy a budapesti Szilágyi Erzsébet fasor gyepének kellős közepén parkol éppen: mikor elaludt a volánnál, a kocsi szelíden felugrott a járdára, gondosan becélozta a fasor két hatalmas gesztenyéjének közét, kikerülte a törzseket, finoman bedöccent a hólepte pázsitra, ahol aztán le is fulladt a motor.

Ugyanennyi erővel olyasmi is érhette volna nagybátyámat, ami negyven körüli zsámbéki vendéglős ismerősünkkel történt meg. Kisterepjárójával, benne tízéves fiával az autópályán közlekedett, amikor a raktérben pihenő söröshordó önállósította magát, és böhöm súlyánál fogva csóválni kezdte az egész kocsit. Zsolt elveszítette az uralmat a volán fölött, a korlátot átszakítva mintegy tízméteres mélységbe zuhant, és gyermekével együtt odaveszett. Ha pár kilométerrel odébb következik be az eset, ott már nincs különösebb szintkülönbség, és a kerekeket puhán fogja meg a szántóföld porhanyós talaja.

paradicsomi állapotok

Hány és hány ilyen mellékkörülmény játszik közre nap nap után, csakhogy sértetlenül úszhassuk meg a túlélésért folytatott öldöklő küzdelmet. Földrengésről beszélnek a hírek, de nem minket temetnek maguk alá a romok. Kigyullad egy raktárépület, de nem a mi szénné égett csontjainkra bukkannak odabenn. Féltékenységből csavarhúzóval szúrja agyon kedvesét az elkövető, de nem mi voltunk az áldozat. Egy gépkocsi behajt a buszmegállóban várakozó utasok tömegébe, de nem minket gázol halálra. Két másik autó frontálisan ütközik, de egyikben sem mi ülünk. Senki nem minket taszít véletlenül a metró kerekei alá, nem csúszunk meg a mozgólépcsőn, nem bukfencezünk tíz métert az éles fokokon. Hazaérünk épen és sértetlenül, és ez nem kisebb haditett, mint ha nyertünk volna a SimilEarth nevű, 1990-es években elterjedt szimulációs játékban, melynek lényege, hogy különféle paraméterek beállításával megpróbáljuk befolyásolni egy modellbolygó klímáját, légkörét, élővilágát. Ha valaki sikeresen „ökogazdálkodott” a rábízott planétával, paradicsomi állapotokat idézhetett elő, ellenkező esetben akár ki is pusztulhatott az élet. [Most mondja valaki, hogy globális méretekben nem ugyanezt a játékot játsszuk!]

Az egyik népszerű videó-megosztó portálon számos változatban megtekinthetünk egy-egy szériára valót ipari vagy amatőr kamerával rögzített, döbbenetes jelenetekből. Valaki az utolsó pillanatban lohol át a zebrán, ám hirtelen felbukkan egy elszabadult autóbusz, és a pirosban várakozó kocsik egyikét maga előtt tolva végigcsörtet a gyalogátkelőn, épp hogy le nem ütve a végeredményben szerencsés járókelő sarkát. Egy gördeszkás fiú lendületből gurul le a lejtőn, majd a kereszteződésbe érve képtelen fékezni, és pontosan egy érkező dzsip kerekei között landol, ahonnan csodák csodájára épen kászálódik ki. Egy raliverseny nézője konténernek támaszkodik, és egy kanyarban kisodródó autó el is viszi a tároló felét, majd pörögve tovaröppen megrettent barátunk mellett, akinek egy haja szála sem görbül. Egy autó teljes sebességgel, merőlegesen belerohan a négysávos út zsúfolt forgalmába, és épp úgy jön ki az ütem, hogy mint a varázsütésre megnyíló Vörös-tengeren, átsuhan a pléhkasznik áramában. Rettentő bonyolult lett volna ezt a látványos jelenetet megtervezni. Egy vihar csavargatta, dülöngélő fa épp egy lassan haladó kocsi mögé zuhan. A bankrablók kirontanak a bankból, zsákmányostul bevágódnak ott parkoló járművükbe; a rendőrök, akár egy filmben, vijjogva jönnek, csikorogva fékeznek és pörögnek a kocsikkal, majd leparkolnak, és pisztollyal hadonászva, roppant harciasan berontanak a banképületbe. A rosszfiúknak több sem kell, gázt adnak, és elhajtanak a kihalt utcán.

Ugyanilyen, csak éppen szerencsétlen véletlenekből összeollózott klipek is bőséggel akadnak a nagy világhálón. Tetőbe beszakadó, szaltózó városi szamuráj. Pörgő, láncos nuncsakujával saját magát lágyékon találó, vonyítva zuhanó karatés. Az elhajított esküvői csokrot látványos vetődéssel elkapó, ám egyensúlyát elvesztve a templomajtó üvegtáblájába zuhanó selyem nagyestélyis hölgy. Megbotló favágót maga alá temető óriási fenyő. Horgász, akit hátulról a vízbe öklel egy megvadult bakkecske. Nagy rössel és legalább akkora szakértelemmel parkett-táncoló párocska, melynek hölgytagja egy akrobatikusabb elemnél arccal zuhan a talajra. Egy sebességmániás motoros maga rögzítette kameráját a kormányra, ám ez vagány cikázása és derekas száguldása után hősi halálát is megörökíti.

A modern irányzatok huszadik század eleji felfutásától kezdve a művészet is következetesen próbálja kiaknázni a véletlent, elsősorban annak spontaneitása és meghökkentő ereje miatt. Nem is annyira a sors talányos hatalma, inkább bizonyos mintázatok véletlenszerű ismétlődése érdekli az izmusok alkotóit. André Breton ír le egy különös esetet: „Apollinaire Az Idő színe című művének bemutatóján, a Renée Maubel Konzervatóriumban, mikor a szünetben Picassóval beszélgettem az erkélyen, egy fiatalember lépett hozzám, s valamit dadogott, végül értésemre adta, hogy összetévesztett egy barátjával, akiről úgy tudja, odaveszett a fronton. Természetesen ennyiben maradtunk. Nem sokkal később, Jean Paulhan közvetítésével levelezni kezdtem Paul Éluard-ral, még mielőtt a leghalványabb elképzelésünk lett volna egymás kinézetéről. Egyszer, szabadságon lévén, meglátogatott: az a férfi volt, aki Az Idő színe előadásán megszólított.” Mi az üzenete a később szándékosságba forduló tévedésnek? Lehetséges, hogy Éluard még meg nem élt tapasztalata alapján ismert rá Breton arcára? Természetesen aligha állíthatjuk bizonyossággal. Velem egyszer megesett, hogy egy pesti utcába lépve megfoghatatlan ismerősség-érzetem lett, pedig tudtam, hogy azelőtt sohasem jártam ott. A különös érzést betemette aztán a napok sokasága, mégis újra feltámadt évekkel később, mikor éppen ugyanott sikerült lakást vennünk. Rájöttem, hogy a környék nem a múltból volt ismerős, hanem a jövőből…

mit sem tudva

Egy francia katona az első világháborúban kórházba kerül súlyos sérüléssel. Mikor magához tér, éppen a nagyvizitet tartó orvosok csoportja érkezik. Nevének említését hallva felkapja a fejét, és jelzi, hogy róla van szó, a fehér köpenyesek azonban háttal neki, a szomszédos ágy mellett állnak. Ő hiába bizonygatja, hogy biztosan róla van szó, kiderül, hogy azt a beteget is ugyanúgy hívják, mi több, mindketten ugyanazon a napon születtek, mindössze húsz-harminc kilométernyire egymástól, mit sem tudva a másikról. Két különböző fronton kellett megsebesülniük, hogy találkozzanak.

Egy amerikai család élelmiszerboltot működtetett, melynek kirakatában évtizedekig lógott a Szerdán zárva feliratú, keretbe foglalt tábla. Nem sokkal azután, hogy az egyik fiú megnősült, a bolt felújításakor ezt a megkopott mondatot is ki akarták cserélni, kiemelték hát a rámából, és látták, hogy a cirkalmas betűket voltaképpen egy régi fénykép hátoldalára rótták. Azon a fotón, általános megdöbbenésre, az ifjú feleség volt látható édesapja karjában, még gyerekként. Az eset annál megfejthetetlenebb, mivel a két család nem ismerte egymást…

A legnagyobb magyar véletlengyűjtő alighanem Beke László művészettörténész, akinek érdeklődését saját életének egyik ártalmatlan mozzanata keltette fel: „Egy nyári vasárnap barátommal autóútra indultunk a Budapesttől mintegy százharminc kilométerre lévő Balatonboglárra. Barátom fia már reggel öt órakor elindult kerékpárral – mi, hosszas késlekedés után, csak tíz óra tájban. Mintegy kilencven kilométerre Budapesttől, ahol az autósztráda keresztezi a párhuzamos mellékutat, az autóból megpillantottuk barátom fiát, éppen előttünk haladt át az autóutat keresztező viadukton.” Ő tette közzé a következő, ódon újságcikket is: „Elítélték a fantomkocsi hajtóját – Frigur József kivilágítatlan lovas kocsijával összeütközött a motorkerékpáron haladó Csonka Sándorral. Súlyosan megsérült. Miután felépült, pontosan egy év múlva az eset kísértetiesen megismétlődött. Frigur megint kivilágítatlanul hajtott. Csonka ezúttal meghalt.” Réz Pál írja meg monográfiájában a Guillaume Apollinaire-rel történteket: „1916. március 17-én délután négy órakor Berry-au-Bac közelében, egy erdőben, a Bois des Battes-ban ásott lövészárokban ül, a Mercure de France legújabb számát olvassa, amikor egy gránátszilánk átfúrja a koponyáját. [Évekkel előbb Chirico lefestette őt, Ember-céltábla címmel, a képet neki is adta; a szem fölött megjelölt egy pontot – éppen ott találja el Apollinaire-t a lövedék]”.

Emberi találkozásaink véletlenszerűségei, avagy éppen ismétlődő ritmusai megkapóan mutatkoznak meg olykor a legmeghökkentőbb fordulatokat produkáló szerelmi kapcsolataink terén. Egyik ismerősünk vidéki fiatalként, holmi ügyes-bajos dolgát intézendő, hosszú utat tett meg Budapestig, és először járt a fővárosban. Nem csoda, hogy eltévedt, és hiába kereste a hivatalt, ahová igyekezett. Tanácstalanságában egy épp arra siető fiatal hölgyhöz fordult, aki az ország másik feléből érkezett, ugyancsak aznap reggel, ugyancsak először járva Pesten, és valami sajátságos véletlen folytán ugyanabban az intézményben akadt elintéznivalója, mint barátunknak. Együtt keresték meg tehát az épületet, és az ügyintézés lezárultával ismerősünk rögtön meg is kérte a lány kezét, másnap összeházasodtak, és vagy negyven éve élnek boldogan, mint a mesében.
Julio Cortázar argentin író egyik novellahőse a labirintus-szerűen ágas-bogas párizsi metróban kívánja megtalálni élete leendő párját, mégpedig meglehetősen bonyolult algoritmus szerint. Az illető hölgynek a szomszéd kocsiban kell utaznia meghatározott mennyiségű megállón keresztül, egyszer a férfi szemébe kell néznie, egy konkrét ajtón kiszállni, további útja során pedig előre meghatározott számú jobbra, illetve balra fordulás kényszerét betartania. Elbeszélőnk csakis az ezen követelményeknek a legvégsőkig megfelelő lányt szólíthatja meg ismerkedés céljából. [Valljuk be, hogy a leendő társunk iránt támasztott messzemenő igényeink gyakran jellegükben talán igen, de mohóságukban cseppet sem különböznek ezektől a feltételektől.] A kívánt személy persze sehogy sem akad horogra, minden nő előbb vagy később száll le a kelleténél, nem a megfelelő ajtót használja, esetleg elvész a kanyarok labirintusában. Egy ízben azonban előkerül a „majdnem” nagy Ő, aki a legeslegutolsó pillanatban „rontja el” a matematikai képletet. Hősünk megszólítja, kávéznak egyet, szimpatikusnak találják egymást, de nem cserélnek telefonszámot, a döntés joga visszakerül a véletlen kezébe: mivel a játék nem volt egészen tiszta, csak akkor vannak ők valóban egymásnak rendelve, ha még egyszer sikerül összetalálkozniuk a metró dzsungelében…

epekedések búgnak

Vajon ki gondolta, hogy a BKV-társkeresés napjainkra valóságos honi trenddé terebélyesedik? Márpedig mozgalmas internetes honlap épül arra, hogy a tömegközlekedésben egymás tovalebbenő arcát megpillantó [zömmel] fiatalok megpróbálják felkutatni a vonzó utastársat. Roppant praktikus táblázatok kíséretében [melyik járaton? mikor? hány éves? szem színe? haj színe? öltözék?] ilyen és ehhez hasonló epekedések búgnak az oldalon:

„Keresem azt a 16-18 éves barna hajú, aranyos fiút, akit ma délután láttam a 194-esen.”

 „Keresem azt a lányt, aki ma a 3-as metrón utazott az apjával, kb. 13-16 év körüli! Kék farmerben, kék kabátban, rózsaszín felsőben, barna csizmában voltál, az l.ső kocsiban! Én néztelek állandóan! Ha magadra ismersz, írj!”

„Piros mackónadrágban utaztál, gyönyörű szemekkel és elképesztő helyes pofival. Egészen rövidre vágott haj, kapucnis pulcsi, ujjatlan kabát, sporttáska volt az öltözeted. Nem akartam feltűnőbben fixírozni… Az ajtónál egy nő megállás nélkül karattyolt hangosan, ezen röhögtetek az útitársaddal, meg én is magamban. Bárcsak olvasnád!”

Egy bizonyos Emma nevű hölgy arról híresült el ezen a portálon, hogy maga készítette ismerkedő-cédulákkal bolyong a legkülönfélébb járatokon, és a csinosabb urakat kiszemelve magának, ad nekik egy-egy ilyen keringőre felhívó kártyácskát. Természetesen váltig reménykedik, hogy ezzel a bombabiztos módszerrel sikerül rálelnie az igaz szerelemre.

Egy illúziótlan feltételezés szerint műbalhé az egész oldal, afféle vírusmarketing, amelyet a BKV gerjeszt, hiszen nem sokba kerül, és alighanem izgalmasabb színben tünteti fel a tömegközlekedést, mint bármely szellemesen megalkotott reklámfilm. Mulatságos elgondolni, hogy amennyiben ez igaz, a vágytól zsongó kis üzeneteket ellenőrök küldözgetik egymásnak verejtékes elszántsággal, egyenruhásan, munkaköri kötelességképpen.

Ha így, ha úgy, olykor kételyei támadnak az embernek, vajon az igaz szív vonzalmán, rokon érdeklődési körön, hasonló társadalmi helyzeten és még számos efféle egybeesésen épülő, megfontolt kapcsolatok nem ugyanilyen lutriszerűen hozzák vagy nem hozzák meg a főnyereményt a vállalkozó kedvű pároknak az idők folyamán…

Az életünk irányát vezérlő számos esetlegességet aztán megpróbálhatjuk „munkára fogni”. Öntudatos gyári munkás nagyapám például évtizedekig lottózott saját „szisztéma” szerint, nem csak úgy a vakvilágba, mint a proletáröntudatra nem ébredt „buta parasztjai”. Voltaképpen nem is volt sikertelen, kihozta a projektből az optimumot, ugyanis összességében körülbelül annyi nyeremény állt a házhoz, amennyit a szelvényekbe befektetett. És akkor még nem is beszéltünk az állandóan szeme előtt lebegő, képzeletben számtalanszor elköltött főnyeremény délibábjának lélektani hozadékáról, amely akár évekkel is megtoldhatta életkorát.

A tudomány is próbálja vitorlájába fogni a véletlen szelét. „A véletlen kiválasztás esetében az alapsokaság minden egységéről megmondható, hogy milyen valószínűséggel kerülhet be a mintába. A társadalomkutatás módszertana, azaz a matematikai statisztika a véletlen mintavételre támaszkodik.” Vagyis a véletlenszerűség bizonyos mennyiségű kritériumának megléte garantálhatja, hogy egy-egy adott kérdésre [választási eredmények, demográfia, gazdasági körülmények, művelődési szokások, és így tovább] vonatkozóan valóban az adott társadalmi formáció, település, megye vagy ország egészére jellemző adatokat kaphassunk.

Hátborzongató eredményre vezet a geometriában az úgynevezett „Penrose-féle csempézés”, amelynek során találomra egymáshoz illeszthető alakzatokkal, sokszögekkel fednek le valamely felületet. Meghatározható ugyanis az a bizonyos periódus, amelyen belül az adott, teljesen esetleges mintázat ismétli önmagát, vagyis a vakvéletlen „párhuzamos” világokat teremt a végtelenben.

a dobókockán múlik

Mérő László idézi: „Gödel tétele azt mondja ki, hogy minden matematikai rendszerben lehet találni olyan állítást, amely igaz, de nem bizonyítható abban a rendszerben.” Erre ajánl megoldást Neumann János „játékelmélete”, mely szerint ha a különböző rendszerekben érvényes módszereket mintegy a „dobókocka-elvet”, vagyis megint csak a véletlen irányítását követve váltogatjuk, a megszakadt láncolatot előbb-utóbb sikerül kiegészítenünk. Mérő a kő-papír-olló játék segítségével szemléltet: „Ez jó pszichológiai játék: te azt hiszed, hogy én megint papírt fogok mutatni, hát dehogy mutatok, juszt sem, de te erre rájössz, úgyhogy mégiscsak papírt mutatok. Ha célom pusztán a túlélés, akkor elég, ha minden egyes játék előtt feldobom a dobókockát. Ha egyest vagy kettest dobtam, követ mutatok, ha hármast vagy négyest, papírt, ha ötöst vagy hatost, akkor ollót. Nincs az a zseniális pszichológus, aki ki tudná találni, hogy mit fogok legközelebb mutatni. Ugyanis csak a dobókockán múlik. Ebben az esetben hosszú távon nullszaldós leszek, mert akármit mutat az ellenfél, egyharmad valószínűséggel nyernek ellene, egyharmad valószínűséggel vesztenek, egyharmad valószínűséggel meg döntetlent érek el, mert pl. mind a ketten követ mutatunk. Ez egyensúlyra vezet, például ha csak ezen a játékon múlik a túlélésem [ami ugyan nagyon absztrakt modell, de jól használható], akkor így ott leszek a következő generációban is, pusztán attól, hogy dobáltam a kockát,” Vagyis a biztonságos és szisztematikus befektetés a véletlenbe gyümölcsözőnek bizonyul, akárcsak nagyapám „önfenntartó” szerencsejátékosi tevékenysége során.

Éppilyen elképesztő a magamfajta filosz számára, hogy a kémiában bizonyos oxidációs vagy enzimreakciók is ki vannak téve egyfajta „káosznak”, vagyis jósolható bekövetkezésük különleges, rendszertelen faktorok közreműködésétől függ. A genetikában éppilyen véletlenszerű bizonytalanságot és sokszínűséget szül az öröklődés kreatív véletlenjeinek kiszámíthatatlansága. Vagy ott van a fraktál-elmélet önmaga végtelen számú mását tartalmazó tükörtermének látványos és már szinte művészi paradoxona… Olyan óvakodva lépdelek ezeken a gondosan elhelyezett lépőköveken, ahogyan csak egy csekély természettudományos műveltségű humán értelmiségitől telik, ám így is elkápráztat a rossz iskolai tapasztalataim alapján objektívnek és sematikusnak képzelt diszciplínák meghökkentő alakzatainak, burjánzó ábráinak, görbéinek, spirálisainak sokfélesége.

A művészetben a véletlennel nem csak a nyelvi jelek grammatikai viszonyainak minimumára törekvő, kalapból szavakat kihúzgáló dadaizmus, a váratlan társításokra utazó vagy automatikus írást generáló szürrealizmus kacérkodik. A racionálisabb rendszerben felépülő, cselekményt, konfliktust, csúcspontot, lezárást igénylő művek [már csak az életszerűség látszatának fenntartása végett is], egészen az ősidőktől gyakran ábrázoltak esetlegesnek tűnő egybeeséseket, rajtaütéseket, tettenéréseket, fatális találkozásokat. A legolcsóbb kabaréjelenet vagy a legsematikusabb hollywoodi film is bátran szórja elénk a pont rosszkor betoppanó anyós, férj, szerető, a varázsütésre megjelenő rosszfiúk, az égből pottyanó hősszerelmesek, a hirtelen balesetek és egyéb fensőbb beavatkozások sokaságát. Érdemes persze csínján bánni az ilyesmivel, hiszen ha nem vigyázunk, a féktelen fantáziaműködés alááshatja a narráció hitelét, ám megfelelő szakértelem mellett jól is elsülhet a dolog: a befogadó [olvasó vagy néző] veszi a lapot, és pontosan tudja, hogy hát hiszen mindez csak játék, még ha vérre megy is, fikció és kitalálás, akárcsak minden valamirevaló elbeszélés a Hamlettől a Faustig és tovább.

abszurd látvány

Ott van aztán az a sajátos jelenség, amikor nem az élet ír bele az irodalomba, hanem mintha maga az irodalom pancsolna bele az élet menetébe. Nem is annyira Verne vagy Wells „jövőbelátásra” törekvő műveire gondolok, inkább egy-egy meghökkentő közelmúltbeli példára. Gabriel Garcia Márquez a nevezetes Száz év magány lapjain megemlít egy spanyol gályát, amely a hajdani öböl vizében rekedve, a tenger visszahúzódása után a dzsungel kellős közepén magasodik abszurd látványként, növényekkel benőtten. A jelenet pusztán a fantázia szüleménye, ám a regény megjelenése után három-négy évvel újsághír adta tudtul, hogy valóban felfedeztek egy hajdani spanyol gályát a vadon kellős közepén, a talajba ágyazódva.

Danilo Kis szerb író A holtak enciklopédiája című novellájában olyan könyvtárat ír le, ahol a polcon minden könyv egy adott emberi sors könyve, titkosszolgálati részletességgel kitárgyalva a bölcsőtől a koporsóig. Az elbeszélő nemrégiben elhunyt édesapja élet-kötetét keresi ki, és abból merít erőt az előtte álló gyászmunkához. A szerző évekkel később olvasta csak Párizsban, hogy a mormon egyház az Utolsó ítélet adminisztratív teendőire készülődve, a világ összes telefonkönyvét összesítve hatalmas archívumot hozott létre, amelyben Földünk lehető legtöbb lakója megtalálható.

Most akkor hányadán is állunk a véletlen esetekkel? Túlvilági jelek, istenérvek, vagy egyszerűen az anyag visszatérő mintázatai lennének? Egyik se és mindegyik? Ha így, ha úgy, ha hiszünk benne, ha nem, sorsunkba minduntalan belekotyog a véletlen, ráadásul tudományos és művészeti világunk egyik alapvető jelenségét tisztelhetjük benne.

kép | Daniel Friedman rajzai, flickr.com