May Szilvia

A VÁROS ARCA A TENGER FELŐL

1992 tél

A VÁROS ARCA A TENGER FELŐL

Egy város, a neve lényegtelen. Az emlékezet majd együtt őrzi meg a többivel, a hasonlókkal, amelyek fittyet hányva az eltérő földrajzi szélességre, a határokra és a határ nélküli természetre egyaránt, tüntetnek egyformaságukkal, s amelyek zavarba ejtenek azzal, hogy úgy érezzük, bennük térkép nélkül is eltalálnánk bárhová — ha az utcatáblák cirill betűi alkalmanként ki nem józanítanának. Ismerősek, mert a rend, a logika ismerős, mely várossá szervezte az amúgy részekre hulló építményeket. Gyárak és lakótelepek, toronyházak és barakkok alkalmi együttesei állták körül a tengerparti öblöt, a tudatlanok öntudatosságával, mely lám, komoly erő, így képes ellenállni még a hatalmas víztömeg vonzásának is. Pedig ezeknek a szürkülő, málló, zörgő és ziháló alakzatoknak nem sok okuk volt tetszelegni a víztükörben. Mégsem a szegénység bántott. A lepusztultság, a szegénység éppúgy alkotórésze volt a házaknak és az utaknak, akárcsak a beton és a malter: nem volt külön neve. És körül kellett csak nézni, a kedvező adottságokat számbavenni, hogy tudjuk, nem kell féltenünk, előbb-utóbb idetalálnak majd a „hivatásos mosolycsinálók”, akiknek dolga, hogy kívánatosra igazítsák a városok arcát, eltüntessék a zavaró ráncokat és pörsenéseket. Új rendet írnak elő, mely kijelöli a házak helyét és alakját, előzékeny lesz és figyelmes, de mindenekelőtt számító, tisztában lesz a környezet értékeivel, hogy saját hasznára alakíthassa azt. De nem segít a pénz, a megfizetett útvonalak biztonsága. Mert valahogy ismerős ez is, és kiábrándító, ha a szép, e legtitokzatosabb dolog csak annyiban elérhetetlen, amennyiben nem megvehető. Valami más hiányzott. Talán éppen az ismeretlen, amely megengedi, hogy eltévedjünk végre a házak és az emberek, az ég és a föld között. Valami olyasmi, amit már csak a romok közt ért meg az ember. Elmúlt idők tárgyi bizonyítékai, s noha nincs bennük semmi több és tökéletesebb, általuk mégis megérinthet végre az ismeretlen, egy tágasabb világ tudomásulvétele, ahová beilleszkedtek, beépülni engedve tárgyakba, házakba és életekbe valamit egy nyitottabb föld és ég jelenvalóságából. A múltból ránk maradt dicső és fenséges romokban, melyeket gondosan ápolunk, sokszor nehezebben ismerjük fel, mint a temetők és sziklakolostorok csöndjében, hegyek közé zárt falvakban, melyeket az élet és a halál, távolság és magasság éppúgy alakított, akár a művészi kéz. Ezek ugyan nem törekedtek (és sokszor nem is tudtak) fennmaradni, mégis több volt bennük a maradandó, az örök. Mert ami ismertségre vágyott és vágyik, az éppen a múlandó rész mindig: egy megfejtettnek vélt titok, egy megvalósíthatónak vélt álom igézetében másokat is megigézni akar. Dómok és katedrálisok, várak és kastélyok nem élték túl beteljesüléseiket. Elenyészett belőlük az, amit egy kor álma épített fel, hódításokon, hatalmon, felfedezéseken és szertartásokon át igyekezve testet ölteni. Sebezhetővé váltak, egy következő kor elbontotta — ha nem is mindig tettleg —, s utánuk csak a túlélt álmok fájó szépsége maradt. Meghalt, amit elértek (ezt csodáljuk bennük), és túlélte őket, amiről nem is tudtak (ezt hiányoljuk), amit csak megtörténni hagytak, mintegy mellékesen, ahogy a középkori falak megtűrték maguk között Paolot és Francescát, nem vetették ki Bruegel parasztjait, és nem tették nevetségessé az isenheimi oltár szentjeit. Nem érdemük volt, ami nekünk büntetésünk, mert megláthatjuk végső elmúlásukat. Hiszen mit hagynak élni e falak körülöttünk? Még e kérdést is alig.
az emberek védekeznek
Mint minden, ami tolakodóan közeli és elérhető, arctalan marad, belátható, de nem kiismerhető, és nagy távolságokra kényszerít, ha vonásai közt mégis eligazodni akarunk. A város nem adta meg egykönnyen önmagát. Egészen a tengerig hátráltatott — de a távolság itt végre összetörte a büszke formákat, s a víztükör a maga nyugvó valóságába illeszthette a halandó tárgyakat. A városokat mindig a tenger felől kell nézni. És akkor megnyílnak, mint ahogy megnyílt ez a város is, kényszerűen, egy fölötte álló erő parancsának engedve. Rögtön szembetűnt, hogy az emberek védekeznek. Ahogy a félelem a természet vad erőitől gátakat emelt, a félelem egy másfajta erőtől, az idegen és megfejthetetlen szépségtől, saját, önigazoló alkotásokkal kerítette be magát. Ilyen gát volt a park, mely a város csaknem teljes hosszában elnyúlva, mintegy eleven paravánként védte, szemérmesen takarta a várost a tenger felől. Magas támfala megakadályozta a lejutást a keskeny fövenyre, kényszerített, hogy itt maradjunk, kijelölt utakon gyűjthető élményekkel őrködve felettünk. Ha valahol tetten érhető volt a városalkotók szelleme, akkor itt, ebben a parkban feltétlenül. A mesterségesen telepített fák és bokrok által körbezárt teret megtöltötték saját kegytárgyaikkal, hőseik, ideáljaik és mártírjaik szobraival. Úgy sorakoztak ezek a szobrok, költők és szeretők, tudósok és elesett katonák, mint afféle groteszk Nazca-jelek, szemben a naplementével, mely részrehajlás nélkül küldte utolsó fényjeleit mindannyiunkra, az öbölre, a gyárakra, ránk, és a szobrokra.

Saranda, Albánia, Sarahtz, flickr.com

Saranda, Albánia, Sarahtz, flickr.com

Igen. Ez a fajta szépség, vadság és nyugalom veszélyes. Egy másik arc szépsége. Nem ismeri el a szennyvizet ontó vegyi gyárakat éppúgy, mint a pénz, a hatalom, az élvezet földhözragadt esztétikáját. Kiszámíthatatlan és zavarba ejtő, örökösen mozgásban van saját törvényei szerint, mintha el sem érhetnénk hozzá, még a rámért csapásokon keresztül sem, szűkülő élettere szorításában sem, mert nem védekezik, nem is tiltakozik, nem vádol, csak hátrál. Ez másfajta harcmodor. Legnagyobb ereje mégiscsak az, hogy elpusztítható.

A tengert egyedül a szabad strand lebetonozott határkövei között lehetett megközelíteni. Így adtak értelmet a tengernek: a hely, ahol fürödni lehet. Aztán persze ott voltak a mólók, ezek a vasóriások, hosszú lábukkal beleálltak a vízbe, büszkén mutatva szét: íme, milyen nagy a birodalmunk. Pedig az ember a tengerről a vízparton tudhat meg a legtöbbet. Hiába, velünkszületett léptékeink meghatározzák tapasztalásaink tereit. Ami a hatalmas víztömeg fölött csak tudás, az itt kézzelfogható alkotásokban van jelen: a kavicsok alakjában, a homokszemcsékben benne van a pusztító erő részvétlensége, mely aztán az idő végtelen vonalán egyszer újra szeretet lesz, új élet számára helyet készítő. A planktonokban, üres csigaházakban, apró vízi élőlényekben ott van a születés és a halál dramaturgiája, ami egyszeri, és ami örök visszatérő. Innen kell elindulni, a partról mindig, hogy aztán a mélységekbe ereszkedve, vagy a nyílt vízre evezve otthon lehessünk.

*

A gondolatok velünk jönnek, formálódnak, növekednek, vagy éppen elfogynak. De a felismerések mindig ott maradnak, ahol születtek, érintetlenül, türelmesen várva ránk, hogy megtérjünk hozzájuk újra és újra. Így maradt ott a Fiatalság egy presszó udvarán, a hatalmas fügefa alatt, a kényelmetlen kempingszékek, napernyők között. ,,Az egyetemisták találkozóhelye”, mondták (vagy olvastam valahol), és a nevében lévő ,,art” szócska ráadásul — ennyi elég is volt, hogy a helynek a fantázia máris izgalmas képet előlegezzen. Itt, ahol a takarékosság miatt esténként elsötétülő város egyetlen izgalma a felbontott utcák alattomos macskakövei voltak, az út két oldalán a látszólag tétován lődörgő, valutázó vietnamiakkal. No és a sétányok, melyek mint egy falhoz ütődtek a tengerhez: se jobbra, se balra, csak vissza.
nyomasztó szürkeség
Magánkézben van, ez rögtön látszott. A pop nemzetközi, errefelé szokatlan hangja szólt, és az arcokon a fiatalság, az ezzel járó csipetnyi értelmiségi dekadencia is nemzetközi volt, mint a lazán tartott cigaretta, a hátravetett fejek, keresztbe tett lábak. Ahogy leültünk a zsongó, köralakú udvaron, ránk nehezedett a kinti világ nyomasztó szürkesége, az izzadt arcok és sötét szemek tehetetlensége. Bezárkóztunk ide a külvilág elől, és átadtuk magunkat annak a pezsdítő légkörnek, mely mindenütt feltalálható, ahol fiatalok gyűlnek össze. Itt nem törődtek velünk, ez jólesett, csak egy pad szélén szorongva kaptunk helyet, a magyar beszédre ügyet sem vető párok között. ,,Senki sem iszik Martinit”, mosolygott könnyedén társam. Pedig a felfedezés váratlan volt és mellbevágó. Rajtunk kívül mindenki előtt az az olcsó, jól ismert sárga üdítő, melyet a szűkös kínálat nap nap után az unalomig ismételt. A varázs védőburka megrepedt, egyszerre láthatóvá lettek az arcok külön-külön, köztük az enyém is. Ilyen érzés lehet, mikor a kém, aki a tömegben elvegyülve azt hiszi, minden rendben, épp csak azt a jelet, áruló apró jelet felejti eltüntetni, ami alapján tévedhetetlenül felismerik. Kívülálló lettem, „gazdag”, műkedvelő turista, aki belopódzik a fiatalok tanyájára. Elárultam magam. Mert a vékony pénztárca is éppúgy nemzetközi ismertetőjel, mint az összes többi más.

Az a fajta szegénység ez, aminek semmi köze a piszkos utcák, elhasznált emberek sóvárgó pénztelenségéhez, sokkal inkább a földhözragadt igényeskedés megvetéséhez. És mindez valami olyan hányaveti és magától értetődő módon, hogy meggyőzzön, nem hiányzik valamije, hanem szabad valamitől.

„Fiatalok, majd ők is megváltoznak egyszer”, mondta társam tudón legyintve. A tornacipős pop pincér közben számolt, rohant, töltött, mintegy mellékesen szolgált ki, szívességet téve, ahogy egy havertól elvárható. Nem akartam belenyugodni. A vesztesek elszántságával hajoltam a pohár fölé, hogy megfejtsem, kimutassam, mi is a fiatalság, kortól, pénztől és minden egyéb megkülönböztető jeltől függetlenül. Kihívás volt ez, válaszolni kellett rá. Nagy volt a tét, kizáratásom vagy polgárjogom. Illegálisan, számok és adatok ellenére akartam otthon érezni magam. Mert mindez nem számít, gondoltam, ahogy elnéztem az arcokat, most már külön-külön, és megláttam bennük a majdani felnőtteket, jogászokat és komoly tanárokat. Voltak azonban a ,,jó arcok” mellett „rossz arcok” is. Ezek már jóval elgondolkoztatóbbak. Csupa lázadás. A lázadás szemtelen, fütyül a törvényekre, akár természeti, akár társadalmi az, mert a szabadságot keresi mindenben. Ők lennének az igaziak? A „rossz arcoknak” is megvan a felnőtt párjuk. A kiégett, keserű vagy éppen közömbös arc. Mert a negáció ugyanúgy kitermeli a maga rendszerét, zárt koreográfiáját, mint a földhözragadt lojalitás. A „rossz arcokon” a pusztulás unalmas törvénye ült. Igen, törvénye, hiába lázadt épp ez ellen, megérezve, hogy a megmerevedett élet az öregség, a halál.

Kotor, Montenegro, Sarahtz. flickr.rcom

Kotor, Montenegro, Sarahtz. flickr.rcom

A tágabb vagy szűkebb, gondosan ápolt határok lassan betokosodnak, elmeszesednek, megóvva polgáraikat egy másik világ kihívó tekintetétől. Mégis van egy pont, amikor a lázadás még nem rendszer, nem „tudott”, hanem éppen a biztos tudás ellen irányul. A kamaszkor ez, melyben összeütközik az első, világról alkotott átfogóbb kép annak megmerevedett és bálvánnyá csiszolt megfelelőjével, melyet a környezet mint mintát, végső választ kínál. Az ellene irányuló lázadás így nem életkori sajátosság, kinőhető idegesség, hanem az első találkozás a lezárt dolgok poshadt illatával. A fiatalság megőrzésének lehetősége mégsem a lázadás, hanem a kérdezés, mely — akaratán kívül — sokkal nagyobb bomlasztó erő. De miért olyan vonzó, hogy meg kívánnánk őrizni? Nem tudatlanság, de nem is erény, csupán őriz valamit abból az időből, mikor gyerekkorunk világjáró figyelme a tárgyak és a jelenségek között kalandozott, kíváncsian s egyszersmind kényszerűen, hogy el tudjon igazodni otthonában. Ez a mindent felkutatni és befogadni kész nyitottság pedig valahol az igazibb, a teljesebb létezést idézi, mely arról ismerhető fel, hogy van története, kezdete, megtorpanása, nekilendülése és végső nyugvóhelye. S ha kérdez, az nem a világnézet hiánya, hanem éppen az, ahogy a világra nézve tudatlanságunk biztos tudása nem engedi, hogy tábort verjünk a felszínen. Egyszerre tudás és tudatlanság, gyűjtés és elengedés. A felismerés, hogy jó, ha megszerezted, és vesd el, mert csak így lehet a tied. Mert minden lehúz, ami nem ad helyet egy új, egy pontosabb felismerésnek. Mindez azért, mert fölösleges gyötrelem hinni annak, ami VAN, amit láthatunk, amit tagadhatunk vagy amit megszerezhetünk. Hiszen ezek mögött zajlik a történet, amit megsejtenünk a legnagyobb lehetőség.

Mi másról beszélt körülöttünk az egész kövekbe zárt történelem, mikor megmutatta, milyen büntetés az elpusztíthatatlan anyag! A betonházakban ott oszladozott egy álom, egy korszak álma, mely még magának se hitte el, amivel másokon segíteni akart. Nyomában pedig ott jöttek a régi vetélytársak, az új örökösök, látszólag más gyógyírt kínálva, de valahogy mégis ugyanazt. Szemet gyönyörködtető változatossága, megvehető biztonsága a felnőtt történelem pragmatizmusa, az emberiség öregkora. De nem a bölcsé, hanem a cinikusé, aki azért, mert végigélte, azt hitte, megismerte, mi az élet. Nem kérdez, „józanul” a test igényeinek tágabb és szűkebb határai közt vegetál, hiszen úgyis csak az emésztés és a halál az érdekes.
kellemesen idegen
Elnéztem az udvar közepén álló fügefát, akárcsak egy személyiség, igazi hangulatot teremt. Itt megtörténhetett, hogy zöld lombsátor az ég, és a meszelt falaknál véget ér a világ. Egy fa, amely összegyűjti maga körül a fiatalokat. Vajon másnak is eszébe jutott az a másik, az a régebbi, és akkor és ott a megszerzettnek hitt tudás? Mert benne volt ez is, mint annyi minden más, ami még kimondatlan volt, és még marad is, míg föl nem fedezik és fel nem kínálják nekünk. Vagy már nincs is itt, csak én látom, mert kellemesen idegen a hely, és kitüntetett a fa, ebben a szürke világban? Nem tudom. Biztos csak az, hogy mikor majd a kirekesztett és a benn óvott világ ismét összeér, végleg láthatatlanná válik, csupán ügyes választás lesz, semmi több, egy a sok közül a járomba fogott szépség kellékeiből.

Még öt év, vagy tíz, és kinyitják a várost a tengerre, kisöprik a szemetet, átfestik a falakat. A város képe megváltozik. A Nap, akárcsak most, mielőtt végképp eltűnne a házak mögött, még utoljára bevilágít mindent, házakat, szobrokat és embereket. A délutáni fényben, mely nem gyengül, hanem egyre élesebb, jól kivehetőek a formák: mindannyiunk arca a tenger felől.

felső kép | Thessaloniki, Aris Tsgaridis, flickr.com