Horgas Béla

A VAK VÁLTOZTATÓ

1994 január

A VAK VÁLTOZTATÓ

Mint fölébresztett, üvegtestét dühében
mélytengeri istenként elhomályosító úr,
ez a szél szőrtelen szárait szétterpeszti
és cafatokká hasogatja csorba szélein
a szemközti diófa ágaiba akadt nejlon-
lepedőt;

ez a szél — megismerem —
a Földközi-tengerről szállt fel éjszaka,
vakító falak, fekete ciprusok városából,
hol az utca végén keresztben domború
test fekszik, a dinnyehéj-illatú ős,
és kék méhében ringatja a soha meg nem
születő jövőt;

ez a szél az, mert
sírós nekibuzdulása, hogy magába nyelje
a füst ördögeit, mikor kikelnek a limeseken
kilőtt tankokból, hogy magára húzzon minden
maradványt a bádogtelepeken köhögő vörös
vagonok és a kimarjult tél robajából,
ez a légből kapott rögtönzés a megváltás
ígéretével, s a rajongó csalás, hogy
nyugalomnak láttassék a férges fekhely,
ez ő;

a fény elől elrejtett sötét anyag
torkából tör elő, csillagok parazsát
fújja, fényévek kályháit, papírzsákba
kötözött történeteket szabadít és ráncos
homlokát a csillámló ködbe merítve
elporoszkál;

szól vagy hallgat,
nehéz légvétele rengeti a Földet,
szálkásra tép, hajtja a vizet hullámlani,
lendülj és csapódj, ő a vak változtató —

gyerekként még tudtam lakhelyét,
a tölgyerdő lombja és a padlás volt övé,
kutyák melléből szállt föl : szomjas
fájdalom valami elérhető után, holdirányban,
de soha; nejlonrongyot csörget most a fán.

kép | Toni Verdú Carbóa, flickr.com