Vekerdi László

A TUDOMÁNY HASZNÁRÓL

1990 ősz

A TUDOMÁNY HASZNÁRÓL

Hiszen ha megszakadna a párbeszéd, amit az első almafát ültető neolitikumi ember kezdett el, meghalna a föld.”
Várkonyi Ágnes: Megmaradásunkra való…”

 

Sir Nevil Mott, Karl Popper legutóbbi könyvéről írott recenziójában szigorúan felrótta a nagy tudományfilozófusnak, hogy — részben saját régebbi véleményével ellentétben — a kvantumelmélet kialakulásáról szólva mérhetetlenül fontosabbnak ítélte a teóriák hasznosságánál „objektív igazságukat”, az „objektív igazság” megközelítésére alkalmas világkép-formáló erejüket. „Nem becsüli-e le Popper — kérdezi Mott — a tudomány ama szerepét, amit a technológia szolgálójaként vállalt, nem nézi-e le a kvantummechanika szerepét a tranzisztor és a fényelektromos technológia megteremtőjeként, a napfényenergia-hasznosítás reményének szülőjeként? Jelen recenzens, szilárdtest-fizikusként, úgy véli, hogy nagyon is alábecsüli; egy asztrofizikus valószínűleg másként vélekedne. Az ember vélekedése a tudomány céljáról az ember tapasztalatától függ, sőt még az ember etikai meggyőződésétől is, amint nagyon szépen látható éppen Popper munkásságában.”

Ha szigorúan ragaszkodnánk az „objektív igazság”-hoz, itt abba is hagyhatnók, mert, hogy miként s miért függ a tudomány hasznáról vallott nézet tapasztalattól és erkölcstől, azaz, hogy miért és miként hasznosítható a kutatómunka, azt inkább csak találgatni lehet. Okos tudományfilozófiai, tudománytörténeti és tudományszociológiai magyarázatokban persze nincsen hiány; ám ezek „használhatóságát” — legyenek amúgy bármily értékesek — önmagában mutatja, hogy jelen vázlat megírására sor került.

 

„Euklidészi” és „faraday-i” tudomány

 

Popper és Mott vitája voltaképpen két klasszikus tudomány-felfogás modern megnyilatkozása. A két álláspont szélsőséges változatban egy-egy anekdotával jellemezhető legjobban.

Az egyik Euklidész nevéhez fűződik: Megkérdezte egyszer egy előkelő ifjú a Mestert, hogy mi haszna lesz neki abból, ha matematikát tanul? „Adj már neki egy obulust — fordult a Mester megvetően rabszolgájához —, hadd legyen valami haszna.” Jellegzetes késő hellenisztikus—neoplatonista legenda persze ez, így hát eleve kétséges, hogy Euklidész, a nagy alexandriai ezermesterek kortársa, illetve tanítója csakugyan így vélekedett. Ez az ,,adj neki egy obulust” magatartás azonban realitás: az önmagáért való tudás és megismerés kizárólagosságát fejezi ki. A hangsúly a kizárólagosságon van, mindenféle anyagi haszon gőgös megvetésén, hiszen amúgy melyik tudóst nem ragadta el, élete egy hosszabb-rövidebb fázisában legalább, az önmagáért való tudás és megismerés — azaz végső soron az „objektív igazság” — szépsége? Nem is tudós az, aki nem ismeri ezt a gyönyört.

Patrick Henry Bruce: Kompozíció I., Wikimedia Commons

A másik szélsőséges magatartást kifejező anekdota se vitatja el a tiszta örömöt a tudóstól, csak éppen valamiféle automatikus hasznosíthatóság szolgálatába állítja. E szerint, amikor megkérdezték az elektromágneses indukcióval bíbelődő Faraday-t, hogy ugyan mi haszna efféle gyerekességekkel játszadoznia, a nagy experimentátor mély meggyőződéssel így válaszolt: „Meglátják, ezek a gyerekségek egyszer még hogy felnőnek!” Mondani sem kell, az anekdotának éppúgy semmi köze a történeti Faraday-hez, mint az euklidészi anekdotának Euklidészhez, de akár amaz, ez is jellegzetes tudománytörténeti magatartást fejez ki, a késő tizenkilencedik század tudósának meggyőződését, aki szerint minden tudomány, amely valóban megérdemli ezt a nevet, előbb-utóbb hasznosítható lesz valahogyan az emberiség javára. „A teóriáknak nem kell igazaknak lenni, csak jóknak” — hirdette a machi ,,Denkökonomie” tán legtisztábban megfogalmazott változataként Eötvös Loránd, egyetemi katedráról és az Akadémia elnöki székéből, rendkívüli tekintéllyel és hatással. És a „jó” elmélet — például a földkéreg gravitációs különbségeinek a mérésére kidolgozott ingaelmélete — felhasználható valamilyen gyakorlati célra. De ügyeljünk: nem holmi langyos ,,utilitarizmus”-ról van itt szó! Szépen mutatja a tudománykép nemes pátoszát Eötvös híres akadémiai beszéde A Föld alakjának kérdéséről. Kivált a gyakran idézett befejező szavak jellegzetesek: „Itt lábaink alatt terjed el, hegyek koszorújával övezve az Alföld rónasága. A nehézség azt lesimítván, kedve szerint formálta felületét. Vajon milyen alakot adott neki? Micsoda hegyeket temetett el és mélységeket töltött ki lazább anyaggal, amíg létrejött ez az aranykalászokat termő, a magyar nemzetet éltető róna?

Amíg rajta járok, amíg kenyerét eszem, erre szeretnék még megfelelni, erre kérek támogatást.”

Nem érdemli meg a tudós nevet, aki nem érezte soha — legalább pillanatokra — a közhasznúság nemes pátoszát. De ez nem jelenti, hogy a tudományos kutatómunka kizárólagos célja és értelme a haszon, és minden „jó” elmélet előbb-utóbb, automatikusan, használható lesz valamire. És azt sem, hogy a tudományos eredmények alkalmazása minden körülmények között, feltétlenül előbbre viszi az emberiséget; a múlt századi progresszionizmusok mérhetetlen tudományos optimizmusa napjainkban tragikus naivitásnak bizonyult.

Patrick Henry Bruce festménye, Wikimedia Commons

Nem lenne nehéz — egy kis tudományszociológiai ravaszkodással — kimutatni az „euklidészi”, illetve a ,,faraday-i” magatartás mögött a késő hellenisztikus-neoplatonista ,,befelé-fordulás”, illetve a késő tizenkilencedik századi pozitivista „expanzionizmus” vonásait; sok időt azonban ne fordítsunk rá, mert a lényeg jelen szempontunkból inkább az, hogy a tudomány céljának és hasznosságának megítélése nemcsak koroktól függő, hanem meglehetősen korlátozott is: két — tiszta formájában igen ritkán megjelenő — szélsőséges variáns ilyen-amolyan arányú keveréke határozza meg. Sőt: a tudomány hasznosíthatóságának egyik feltétele éppen az, hogy a tudós munkáját rendszerint egyaránt — noha nem feltétlenül egyszerre — sarkallja a megismerés tiszta öröme és a közhasznúság becsvágya. Galileiben egyforma erővel és máig világítóan lobogott mind a kettő; de még egy olyan teljesen az ,,objektív igazság”-nak elkötelezett tudós, mint Newton sem volt közömbös a közhasznúság vonzása iránt. Nemcsak azt tudta, hogy új dinamikai világrendszere kimondhatatlanul segítheti a közgondolkodás racionalizálódását — ezért támogatta a neki személy szerint ellenszenves Bentley-t —, hanem azt is sejtette, hogy dinamikája — a Principia Második Könyve — az új mérnöki tudományok közhasznú kvantitatív megalapozása lesz. Másrészt meg egy annyira az alkalmazások bűvöletében élő tudós, mint Kármán Tódor mindenütt, még egy összeomlott hídban is meglátta a természettörvények objektív igazságának szépségét.

Sorolhatnánk a példákat vég nélkül, mind csak azt mutatná, hogy „objektív igazság” és „közhasznúság” sarkítása, végső soron „alapkutatások” és „alkalmazott kutatások” szembeállítása legjobb esetben is mesterkélt. Óhatatlanul áthatja és kiegészíti a kettő egymást, s a tudomány- és gazdaságtörténeti szituációtól, a tudós személyiségétől, a kor „etikájától” függ, hogy melyik komponens jut nagyobb erővel szerephez. Kár tehát különösebben feszegetni a tudomány hasznát. A haszon, ha úgy tetszik, az alkalmazhatóság, definiciószerűen hozzá tartozik a tudományhoz, nem utolsó sorban éppen azért, mert feltétel nélkül törekszik az objektív igazság megközelítésére.

 

Az áltudomány kísértése

 

Néhány embernek, kisebb-nagyobb csoportnak lehet azonban hasznos a tudomány, illetve a tudomány látszatát keltő tevékenység anélkül, hogy közhasznú lenne, anélkül, hogy megközelítené az objektív igazságot vagy akárcsak törekedne rá. Klasszikus példa erre a liszenkói biológia elmélete és gyakorlata. Néhány nyilvánvalóan tévesen értelmezett jarovizációs megfigyeléstől eltekintve az égvilágon semmi köze nem volt se az „objektív igazság”-hoz, se a „közhasznúság”-hoz, és művelői közül sokan mindig gyanították, elég sokan határozottan tudták is ezt. Mégis folytatták és hirdették, mert nekik személy szerint használt, megalapozták vagy megvédték tudományos karrierjüket, elkerülték a „mendeli-morgani” genetika művelésével vagy tanításával járó kellemetlenségeket és meghurcoltatásokat. Nem újság ez, nagyon sokan jártak így el a ptolemaioszi-arisztotelészi világkép 17. századi védőitől egy-egy mai tanszéki cézár elmeszüleményeinek dicsérőiig. Ez eddig ,,egyszerű” etikai kérdés. De akadtak olyanok is, akik — legalábbis eleinte — elhitték, amit mondtak és csináltak, meg voltak győződve tanaik és kísérleteik „objektív igazságáéról és statisztikai adatokkal igazolták — vélték igazolni — „közhasznúság” át; gyakran éppen az igazság vagy a haszon igen erős áhítása vezet önbecsapáshoz. Az eredményt tekintve azonban tökéletesen mindegy, hogy csalókról, ügyeskedőkről vagy jóhiszemű önbecsapókról van szó: az efféle áltudomány, bármennyire hivatkozik a „tapasztalat”-ra, az „alkalmazások”-ra és a „gyakorlat”-ra, teljességgel használhatatlan. S még jó, ha csak használhatatlan, s nem okoz igen súlyos vagy akár jóvátehetelen károkat, mint a liszenkói-micsurini biológia, vagy a nácik gyalázatos fajelmélete. Ilyen szélsőséges formában az áltudomány — szerencsére — ritka; de enyhébb, mindennapi válfajai, a különféle hajszeszektől és rákellenes cseppektől az akupunktúrán és a mágneses gyógyításon át a varázsvesszős vízkutatásokig és a parapszichológiáig permanensen jelen vannak, néha egyének és közösségek nem is jelentéktelen pénzösszegeket herdálnak el rájuk, s a kérdéssel foglalkozó pár szakemberen vagy sarlatánon túl mindig találnak bőven támogatókat.

Patrick Henry Bruce: Kompozíció II., Wikimedia Commons

Az efféle áltudományokat tulajdonképpen ezek a támogatók éltetik, akik pénzük vagy hatalmuk segítségével, manapság főként a tömegkommunikációs eszközök bevonásával valóságos „lobbi”-t szerveznek az általuk szenzációsnak vélt, illetve hirdetett találmányok és tanok köré. Az áltudomány léggömbjei természetesen hamar elpukkadnak — bár akadnak makacsok is, mint például a parapszichológia vagy „történeti” grafológia — de újak keletkeznek helyükbe, és maga az áltudományos folyamat töretlenül folytatódik, mert állandóan újratermelődik az áltudományokat létrehozó és fenntartó tudományszociológiai struktúra: a felfedezést vagy tant képviselő szakember, illetve sarlatán köré valamilyen haszon — anyagi, eszmei, ideológiai, pszichológiai haszon — reményében tömörülő szakértők és laikusok köre. Újratermelődik, mert a reményük — mármint saját személyüket tekintve — többnyire nem alaptalan: egy-egy áltudományos nézet vagy felfedezés virágzásából rendszerint leszedik a maguk — anyagi vagy eszmei — sápját. Olykor — mondjuk, a múlt században nálunk, jelenleg Romániában divatos „régi dicsőségünk” típusú nacionalista történetírás esetén — a haszon látszólag széleskörű, de meg ne tévesszen a látszat, az igazi hasznot is egy szűk kör — professzorok, újságírók, politikusok szűk köre — fölözi le, a megtévesztettek ezrei előbb- utóbb mindig ráfizetnek. Az akupunktúrára csakúgy, mint a nacionalista történetírásra. Közhasznú az áltudomány sohasem lehet, éppen azért a legeslegelső feladat a tudományos kutatómunka hasznosíthatóságának kérdésében az áltudomány lehetőségének és kísértésének a legszigorúbb kizárása.

 

Az ellenőrizhetőség keretei

 

De miről ismerhető meg az áltudomány? Ki s minek alapján mondhatja meg egy új ötletről, eszméről vagy teóriáról, hogy értékes új fölismerés rejtőzik benne, vagy csupán — talán tetszetős — badarságokat takar? Hogyan ellenőrizhető és milyen mértékig egy állítás vagy spekuláció ,,objektív igazsága”, tehát használhatóságának lehetősége? Valószínűleg igaza van Poppernek és a popperiánus tudományfilozófiának (többé-kevésbé minden valamirevaló mai tudományfilozófia az, még ha tagadja, még ha nem akarja is), hogy e tekintetben a döntő fordulatot, az áttörést a természettudományos módszer kora újkori felfedezése hozta. Addig nemigen adódott lehetőség áltudományos spekulációk és állítások elkülönítésére az objektív igazságot megközelítő megfontolásoktól; annyira nem, hogy „tudomány” és „áltudomány” tulajdonképpen szét se volt választható: alkimisták, asztrológusok, mágusok, s a 16. században divatozó hermetikus filozófiák különféle képviselői ugyanúgy a „Természet fényét” vélték követni, mint mondjuk, a mechanika vagy a fiziológia megalapozói. Visszatekintve éppen ezért láthat sok történész szabályos természettudományos fölfedezést ott, ahol voltaképpen varázslatról volt szó, s ezért hiszik mások, hogy a természettudományos módszer kialakulásában fontos szerep jutott középkori mágiának s újkor eleji hermetikus filozófiáknak. Pedig inkább az a valószínű, hogy amíg nem létezett saját módszerére és filozófiájára támaszkodó természettudomány, addig áltudomány sem volt; a mágia hosszú történetének mesébe illően szorgalmas kutatója, Lynn Thorndike ebből a szempontból joggal állít elibénk sokkötetes nagy művében valamiféle hatalmas magico-experimentális kontinuumot. De mélységesen téved, amikor ezt a kontinuumot tekinti az újkor eleji természettudományos módszert létrehozó mátrixnak.

A természettudomány, épp ellenkezőleg, valamiféle elkülönülés és progresszív differenciálódás terméke volt. Nehéz s egyáltalában nem megoldott történeti és tudományfilozófiai kérdés ez az elkülönülés; nézetek és irányok vitáznak róla váltig; a legfontosabbakat jól összefoglalta „A természettudományos forradalom” problematikáját egy-másfél emberöltővel ezelőtt felvető könyvének új kiadásában A. R. Hall.

Patrick Henry Bruce: Csendélet, Wikimedia Commons

A hasznosíthatóság, a közhasznúság szempontjából azonban nem túlságosan fontos a folyamat pontos ismerete; a lényeg az, hogy — amint Hall summázza — „úgy 1640 tájára a mechanikai és experimentális tudomány elég erős lett ahhoz, hogy ne legyen többé szüksége semmiféle mágikus vagy ezoterikus propagandára, és elkezdhessen mind nagyobb magabiztossággal beszélni tulajdon hasznosságáról.” De ezt az erejét — a dologban ez a különös — egyelőre nagyon csekély mértékben köszönhette annak, hogy a gyakorlati életben ténylegesen hasznosítható eredményekre vezetett. A tudomány — igen szerény — gyakorlati alkalmazásai a 18. század második felének mérnöki alkotásaiban kezdődtek, a 19. században gyorsult meg a folyamat, s csak napjainkban bontakozott ki a Mott jellemezte helyzet. Az ifjú természettudomány legfeljebb elemi szinten s elvileg tudott valamicskét segíteni kora technológiájának. Ha valami, hát inkább a fordítottja igaz: az új tudomány megalkotói és művelői igyekeztek hasznosítani mesteremberek évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatait, megint inkább csak elemi szinten és elvileg. Az új tudomány semmivel sem kapcsolódott erősebben s relevánsabban a kor technológiájához a mágiánál. Még az új technika csodáinak propagátorai is sokáig, a Hall megjelölte 1640-es éveken is túl, szívesebben vették érveiket a mágia és az okkult tudományok szóhasználatából és szellemi eszköztárából, mintsem a természettudományéból. Miben rejlett hát az új tudomány ereje? Ez a kérdés is soktényezős és nem remélhető rá egyszerű válasz; de a tudomány hasznosíthatósága szempontjából a legfontosabb — vagy az egyik elsőrendűen fontos — tényező valószínűleg az új természettudomány nyilvános ellenőrizhetősége volt, ha persze nem is a zimani „public knowledge” értelmében. A különféle magico-hermetikus irányzatokkal és nézetekkel mindenesetre itt, a nyilvános ellenőrizhetőség kérdésében konfrontálódott legélesebben a megszülető természettudomány.

Az okkult tudományok mondhatni definíciószerűen ellenőrizhetetlenek, hisz forrásuk — amennyiben nem tudatos csalásról van bennük szó — végső soron valamilyen misztikus élmény, és ez nyilvánossá legfeljebb átélés és soha nem ellenőrzés útján válhat. A magico-hermetikus tudományokhoz elválaszthatatlanul hozzátapadó titokzatosság éppen erre az ellenőrizhetetlenségre utal. Az új természettudománynak viszont lényegéhez tartozott definíciószerűen az ellenőrizhetőség. Az új természettudomány az ellenőrizhetőségen és az ellenőrzésen keresztül vált nyilvánossá; erre predesztinálta egész intézmény- és kommunikációs rendszere, ezért talált olyan hatalmas segítőtársra, mondhatni nélkülözhetetlen technikai feltételére a könyvnyomtatásban. Maga az ellenőrzés sokféle formát ölthetett: a közvetlen empirikus megfigyeléstől kísérleteken és gondolatkísérleteken át logikai és matematikai levezetésekig mindent használhatott. Dehát nem használta-e ugyanezeket a mágia is? Lényegében igen, csakhogy másként és másra. A mágus a maga szubjektív élményét kívánta igazolni, mások által is átélhető formába önteni. A tudós ellenben? Nos, erre megint nagyon nehéz válaszolni. Paracelsust és Fluddot könnyebb megérteni, mint Harvey-t vagy Keplert, s Newton, a ,,mágus” hasonlíthatatlanul egyszerűbb historiográfiai képlet Newtonnál, a tudósnál. Még az se állítható, hogy a tudós nem kívánja a maga szubjektív élményét igazolni. Mi hát a döntő különbség közöttük? Valószínűleg semmi.

Patrick Henry Bruce: Kompozíció III., Wikimedia Commons

Döntő különbség nincs, kis kvalitatív különbségek összegződnek úgy, hogy az ellenőrizhető mindig élesen szétválik az ellenőrizhetetlentől. S az ellenőrizhetőség lehetővé teszi a hibák és tévedések folyamatos kiigazítását, s ez a permanens javítás egyre inkább eltávolítja egymástól a tudományt és a lényege szerint kiigazíthatatlan mágiát. Úgy is mondhatjuk, hogy az ellenőrizhetőség katasztrófafelületén az egyik felület reprezentálja a mágiát, illetve az áltudományokat, a másik a tudományt, s ahol a kettő redőt vetve áthajlik egymásba, ott szükségképpen választani kell, s élesen elválik egymástól, akár egy emberen belül is, még akár egy Newtonon belül is, a mágia és a tudomány. Bármi alakította is ki a 17. század első felében-közepén ezt a ,,redőt”, azóta rendkívül hatásosan működik; a nyilvános ellenőrizhetőség próbájának alávetve minden ideológiai és hivatalos támogatás ellenére visszavonulásra kényszerültek a mágikus, az arisztoteliánus, a neoplatonikus tanok, a mikrokozmosz–makrokozmosz analógiák. Nagy magabiztosságát és hallatlan derűjét az új természettudomány tán éppen annak is köszönhette, hogy számos területen, kivált a mechanikai és experimentális problémák egész sorában hirtelen megnövekedtek akkortájt az ellenőrizhetőség esélyei. Más területeken viszont — például a kémia legnagyobb részében vagy a biológia nem-leíró területein — még hosszú ideig nemigen lehetett a tapasztalatok, fogalmak, elméletek tényleges ellenőrizhetőségéről beszélni. De ideálként itt is élt és hatott az új természettudomány-kép, s lassan megteremtette az ellenőrizhetőség kereteit. Ezekhez a keretekhez faragtak ,,meta-kereteket” a klasszikus filozófia nagyjai: Descartes, Leibniz, Locke, Berkeley, Hume, Kant; ami aztán újból segítette a keretek képződését ott, ahol még nem formálódtak meg. Rendkívül bonyolult fogalmi és metodikai eszköztár keletkezett így, amivel nem kell itt bajlódnunk; egyrészt mert főleg ennek értelmezésével és elemzésével foglalkoznak a különféle tudományfilozófiák, másrészt meg ebből a komplikált fogalmi-metodikai apparátusból szinte semmi sem jelentkezik explicite a kutató mindennapi munkájában. A természettudományos kutatómódszer egyik nagy előnye ugyanis, hogy ugyanolyan közvetlenül és magától értetődő természetességgel használható, mint ahogyan egy zenésznek se kell töprengenie, hogy hol csípje nyakon hangszerén a húrt vagy üsse le a billentyűt. De ahogyan egy zenész csak hosszú évek mindennapos gyakorlatával tanulhat meg bánni a hangszerével, ugyanúgy a kutatónak is szakmája apró fogásainak beidegzésével, gyakorlatban kell elsajátítani az ellenőrizhetőség, azaz a hibák és tévedések állandó lefülelésével és kiigazításával dolgozó tudományos módszer szellemét és használatát. Nyilvánvaló tehát a mesterek, a nagy tudományos műhelyek és iskolák jelentősége.

 

A kutatómunka értéke

 

A tudományos műhelyek és iskolák jelentik gyakran — kivált a társadalomtudományok területén — az egyetlen használható garanciát, illetve mércét a kutatások értékére, illetve értékelhetőségére. Ez megint igen bonyolult kérdés, de itt elég érintenünk, hiszen a hazánkban is jól fejlett scientometria jórészt ezzel foglalkozik. A hasznosíthatóság szempontjából elegendő arra az alapvető különbségre, szellemi szakadékra figyelmeztetnünk, ami a tudomány–áltudomány ellentétet a kutatómunka valamilyen értékelési skála szerinti beosztásától elválasztja. Míg ugyanis az áltudomány — az ellenőrizhetetlen és kiigazíthatatlan tudomány — eleve és definíciószerűen használhatatlan (ha ugyan nem káros), addig a valamilyen skála szerint csekélyebb értékűnek minősülő kutatómunkáról, valamilyen szempont szerint szerényebbnek ítélt tudományos eredményekről még az sem mondható, hogy megfelelő körülmények esetén nem hasznosíthatók-e ugyanolyan jól vagy tán még jobban, mint a pillanatnyilag — rendszerint valamilyen más szempont szerint — többre becsült és sokkal jobban értékelt kutatások. Épp a gyakorlati hasznosíthatóság gyakran meglepő fordulatokat hozhat egyes kutatási irányok presztízsében. A közelmúltban lehettünk tanúi például a maguk korában nem túl sokra becsült kristályfizikai kutatások — köztük a Gyulai-iskola — hatalmas felértékelődésének, vagy a régebben experimentális oldalról meglehetősen lenézett rendszertani kutatások és általában a „naturalisták” nagy reneszánszának. Mindig ügyelni kell tehát, mikor egy kutatómunka „értéké”-ről vagy „haszontalanságá”-ról nyilatkozunk, s mindig hozzá kell tenni, hogy milyen szempontok szerint ítélünk és milyen skálával mérünk. És mindig kellő kritikával kell néznünk szempontjainkat és skálánkat. Az elterjedt citációs-index például sokkal inkább mér kutatási-tematikai divatokat, tudományszociológiai és tudománypolitikai trendeket, mintsem autochton tudományos értéket.

Patrick Henry Bruce: Formák, Wikimedia Commons

De bárhogyan mérjük, kétségtelen, mindig akad a kutatómunkában kifejezetten gyenge minőségű, föltehetően örökre használhatatlan, sőt selejt is. Bizonyos mértékig az ilyen törmelék-kutatás óhatatlan velejárója minden intenzív kutatómunkának, veszélyt csupán elszaporodása vagy eluralkodása jelent. Ez azonban már inkább valamiféle „kutatáspatológia” tárgykörébe tartozik. Megelégedhetünk itt annyival, hogy nemzetközileg jegyzett, eleven tudományos műhelyek és iskolák puszta létük által, szelekciós és indokrinációs tevékenységükön keresztül kellően megvédenék a silány kutatás elszaporodásától. Az ilyen műhelyek, illetve műhely-csírák felismerése, számbavétele, támogatása és biztosítása viszont minden valamirevaló tudományszervezői és tudománypolitikai munka sarkköve és alappillére kell legyen. Ideológiai és emberi vonatkozásai miatt persze — elsősorban a társadalomtudomány területén — ez sem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek látszik, s nem is olyan természetes, mint amilyennek lennie kellene; de nem holmi elméleti elemzést, inkább tisztességes, elfogulatlan és alapos terep-munkát igényel. Nem csekély tanulsággal járna továbbá a hibák és az elmulasztott lehetőségek elemzése, ehhez azonban alkalmas tudománytörténeti műhelyre lenne szükség — ez önmagában is elmulasztott lehetőség hazánkban.

 

A „haszon” a társadalomtudományokban

 

A tudománytörténet-írás kifejlődése és dinamikája különben egymagában is mutatja, hogy mennyire értelmetlen és mesterkélt természet- és társadalomtudományok mindenféle „kétkultúrás” szétválasztása. A szakmai különbségek természetesen, mint a természettudományokon vagy társadalomtudományokon belül is, mélyek vagy akár áthidalhatatlanok lehetnek, s a lényegbeli hasonlóság még csak nem is a metodika, hanem a mentalitás szintjén értendő. Ez az alapvető kutatói mentalitás határozza meg a tudomány hasznosíthatóságáról vallott felfogást, s így a hasznosíthatóság fentebb felsorolt feltételei és kritériumai a társadalomtudományokra éppen úgy vonatkoznak, mint a természettudományokra, ezért nem is volt szükség eddig a két tudomány-család külön tárgyalására. A hasznosíthatóság sine qua nonja. mindenféle kutatómunkában az áltudomány kizárása, ennek a kizárásnak elvi kritériuma a nyilvános ellenőrizhetőség, gyakorlati eszköze a szigorú és pártatlan szakmai szelekció és indoktrináció, amely egyúttal elég jó 

garancia a selejt-munka elszaporodása ellen is. Mindez egyaránt érvényes természet- és társadalomtudományokra.

A feltételrendszer azonosságából azonban semmiképpen sem következik, hogy a „haszon” is azonos formában jelentkezik a társadalom- és természettudományokban, bár a két nagy tudomány-család egyes szakjai között olykor igen nagy lehet a hasonlóság. Ezektől a hasonlóságoktól eltekintve és a torzításig egyszerűsítve mégis azt mondhatjuk, hogy a természettudományos és technikai kutatásokban rendszerint jelentkezik valami anyagi haszon, ami — aktuálisan vagy potenciálisan — „valutában” mérhető, még ha ez a mérték olykor — mondjuk, részecskefizikai vagy az űr- és haditechnikai kutatások esetén — erősen „negatív” is, azaz kiadást jelent. A tásadalomtudományi kutatásokban ellenben többnyire nincsen efféle haszon; ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne — olykor igen komoly — negatív anyagi vonzatúk. És hasonlóképpen a természettudományok egyes ágaiban —    például a kozmogóniában — is jelentkezhet olyanféle (anyagi) „haszontalanság”, mint a társadalomtudományokban. De itt eltekinthetünk ezektől az egyébként egyáltalában nem elhanyagolható átfedésektől és bizonytalanságoktól, s megelégedhetünk annak a vizsgálatával, hogy létezik-e a társadalomtudományi kutatásokban valamiféle nem-anyagi természetű primér haszon, s használható, ha nem is mérték, legalább tájékozódás gyanánt?

Patrick Henry Bruce festménye, Wikimedia Commons

A múlt század természettudományos optimizmusa csakúgy, mint a század második felében kifejlődő természettudományos pesszimizmus, a társadalom és a történelem jelenségeit az uralkodó természetfilozófia, azaz kauzális törvényszerűségek alapján kívánta interpretálni. Ez  ellen tiltakozott — Giordano Bruno, Spinoza és főként Shaftesbury örökségére építve — a maga szelíd módján Dilthey, amikor a természettudományos módszerrel szembeállította a „szellemtudományos”-at. A történelem, a társadalom, a kultúra jelenségei — tanította — túlságosan bonyolultak, túlságosan soktényezősek ahhoz, hogy egyszerű kauzális összefüggések valami igazán „lényegeset” elárulhatnának róluk. Ezt a ,,lényeg”-et a tudós inkább a művészhez hasonlóan ismerheti meg, illetve „ragadhatja meg”, mintegy belülről, tárgyával „azonosulva” igyekszik kifejteni és megérteni. Szerencsére, a történelem és a társadalom kutatója mindig megpróbálhat így eljárni, hiszen vizsgálódásainak tárgya végül is az ember, azaz inkább az ember a másik emberhez, a többiekhez való viszonyulásában, tárgyi és szellemi alkotásai tükrében, gondolatai és vágyai vonzásában. „E tudományok anyagát — írja Dilthey a szellemtudományokról 1883-as Bevezetésében — a történelmi-társadalmi valóság képezi, amennyiben az mint ismeret megrögződött az emberiség tudatában, mint társadalmi, a jelenlegi állapoton túl terjedő ismeret pedig a tudomány számára megközelíthetővé vált.” A szellemtudományok tárgya tehát a történelmi-társadalmi valóság, s feladatuk, hogy megragadják ebben a konkrétat, a szinguláris-individuálist, a történelmi-társadalmi sajátosságot, amit végső soron a társadalom külső szervezete és a kultúra rendszerei határoznak meg. Ezekkel foglalkoznak, a maguk speciális eszközeivel és szempontjai szerint, az egyes szaktudományok. Tehát soha nem magával a „konkrét valóság”-gal. „Minden elmélet csupán résztartalmát ragadja meg a komplex valóságnak.” „Számunkra a történelmi-társadalmi valóság teljes konkrét összefüggésének csak olyan megismerése adatott meg, amelyik egyes összefüggésekké taglalásával, s ennek megfelelően ezen szaktudományok közvetítésével érhető el. Megismerésünk ezekről az összefüggésekről végső fokon nem más, mint hogy teljesen világossá és tudatossá válik az a logikai kapcsolat, melyben a szaktudományok az összefüggést birtokolják vagy megismerni engedik”. Később, az úgynevezett „szellemtudományos szemlélet” nagy divatja idején, a húszas-harmincas években ezt a részleges és a saját tudatosulására hivatkozó megismerést az interpretálás szubjektív szabadságaként értették félre, s megindult — Diltheyre hivatkozva — az önkényes és ellenőrizhetetlen „szellemtudományi” spekulációk áradata. Nagyon világosan látta ezt Németh László, mikor metsző gúnnyal — olykor tán a megérdemeltnél is elítélőbben — ismertette a korabeli honi szellemtudományos törekvéseket. De látta jól Dilthey igazát is, és gondosan elválasztotta a századforduló nagy német filozófusát a később rá hivatkozó széllelbélelt tudósoktól. Pontosan megfogalmazza Németh Dilthey jelentőségét, hogy „az egész életre irányuló figyelmével a történetírókat rászoktatta, hogy az élet teljes szövetét nézzék. Azt követelte tőlük, hogy egész emberségükkel mint gondolkozó, érző, akaró, üdvösségükért küzdő lények, vessék magukat a történetírásba, s az egész embernek ez a jelenléte a történetíróban a történelmet is egészebbé és emberibbé tette.” Ez az önreflexió mélyíti el a komplex valóság mindig és szükségképpen részleges megismerését. Ez az önreflexió tudatosíthatja a logikai kapcsolatot, melyben az egyes szaktudományok a történelmi-társadalmi valóság általuk feltárható részét számunkra megismerhetővé teszik. Azaz a társadalom külső szervezetével, valamint a kultúra rendszereivel foglalkozó tudományok ugyanúgy valódi vonatkozások és vonzatok megismerésére törekszenek, mint a természettudományok, és ezt — ez a lényeg — ugyanúgy szakmai differenciálódásuk és progresszív tisztázódásuk teszi lehetővé és garantálja. Szó sincs tehát semmiféle szubjektivizmusról és ellenőrizhetetlen interpretációkról; a szellemtudományok ugyanolyan objektívek, mint a természettudományok.

Patrick Henry Bruce: Kompozíció V., Wikimedia Commons

Dilthey szellemtudományait tehát nyugodtan nevezhetjük társadalomtudományoknak, vagy legalábbis a mi társadalomtudományaink, illetve a Sciences de l’Homme tudománytörténeti elődeinek.

Ez az objektivitás és diszciplinaritás mégsem jelenti a két nagy tudomány-család, természet- és társadalomtudományok azonosságát. A társadalom külső szervezetével és a kultúra különféle rendszereivel foglalkozó szaktudományokban — a mai értelemben vett társadalomtudományokban — ugyanis szükségképpen megjelenik a Németh László hangsúlyozta önreflexió: az ember itt önmagát ismeri meg, és végső soron éppen az önmegismerés tudatosulása és logikai-nyelvi tisztázódása garantálja a társadalomtudományi megismerés objektivitását. Az önmagát megismerő ember azonban meg is változtatja önmagát és ezzel önmaga megismerését is: a társadalomtudományi megismerés — nem objektív — még részleteiben is befejezhetetlen és megalapozhatatlan. Dilthey ezt nem is látta pontosan; elméleti munkáiban — ellentétben pompás történeti elemzéseivel és esszéivel — folyton a természettudományokéhoz fogható megalapozásra törekedett; részben éppen ez a későbbi félreértelmezések forrása. Vagy ahogyan Németh László megfogalmazta: ,,A szellemtudomány, azt hisszük, éppen abban különbözik a természettudománytól, hogy olyasféle módon, ahogyan Kant Kritikjében a természettudománnyal tette, meg nem alapozható. Dilthey érezte a különbséget, de ragaszkodott a ‘megalapozás’-hoz, s ez volt az a lehetetlen feladat, amelyen munkássága szétforgácsolódott.” Szétforgácsolódott-e csakugyan vagy sem, más kérdés; a lényeg, hogy az ember a bővülő önmaga-megismerésével fejlődő társadalomtudományokban szükségképpen nyitott marad a megalapozás; vagy ahogy Veres Péter kifejezte, szükségképpen „fennmarad a főkérdés: micsoda az ember? Micsoda az ember, nemcsak mint munkára kényszerülő ‘termő állat’ (ennyi a méhektől és termeszektől is kitelik), hanem mint közösségekbe tömörülő szocio-biológiai tenyészet, s hozzá mint ‘homo sapiens’ is?” A társadalomtudományok mindegyike, mindegyik a maga módján és a maga szigorú diszciplináris szabályai szerint, tulajdonképpen ezzel a fennmaradó főkérdéssel birkózik, erre próbál válaszolni. Végső válasz nincs, de a folyamat az ember kollektív maga-megismerésének folyton bővülő köreit eredményezheti. Az így keletkező kollektív önismeretnövekedés tekinthető leginkább a társadalomtudományi kutatások primér hasznának.

Patrick Henry Bruce: Formák, mfa.org

De mitől függ, hogyan ismerhető fel, hogy két vagy több kutatás közül melyik növeli jobban a kollektív önismeretet; eldönthető-e egyáltalán, azaz használható-e a kollektív önismeret növekedésével definiált haszon, ha nem is mérték, valamiféle tájékozódás gyanánt a kutatások preferálásához? Könnyű válasz aligha remélhető; a hasznosíthatósági feltételeknek megfelelő minden kutatás, minden genuin és értékes társadalomtudományos munka növelheti a kollektív önismeretet. Az elbírálásnál nyilván erősen latba esnek közoktatási és felsőoktatási követelmények; esetenként közgazdasági, településpolitikai, népesedéspolitikai és más szempontok, illetve kívánalmak. A társadalomtudományok fejlődése is módosíthatja, már csak változó spektrumával is, a preferenciákat, bár nálunk nyilvánvalóan a kelleténél lomhábban. Az is igaz azonban, hogy a gyorsan fejlődő társadalomtudományok teljes spektrumában intenzív kutatómunka aligha képzelhető el. Ilyen körülmények közt veszélyes és méltatlan vállalkozás lenne egyébként értékes kutatások méricskélése, s valamiféle hasznossági skála felállítása. Elképzelhető azonban az ország társadalomtudományi kutatásainak olyan valószínűségi eloszlása, amely a kollektív önismeretgyakorlással mért hasznot maximalizálja, illetve optimalizálja. Természetesen nem holmi teoretikus „cél függvényére gondolok, hanem a már folyó kutatásokból kiinduló empirikus elrendezésre, amit a Sütő András-i „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” irányában mozdít el, illetve súlyoz a növekvő közösségi önismeret.

Nyitókép: Patrick Henry Bruce festménye, metmuseum.org