Győrffy Iván

A TÍZES DICSÉRETE

2008 július

A TÍZES DICSÉRETE

Andrisnak

Játszunk a szavakkal. Játszunk a számokkal is, pedig a viszonyunkat nem is tisztáztuk. A számok voltak előbb, vagy a világ, amelyre leképezzük őket? A természeti törvények leheltek életet a teremtésbe, vagy ellenkezőleg, már egy kész univerzumot kaptak játszótérként, hogy abban – az emberiség és a többi élőlény homokszemeivel – tetszés szerint eljátszadozzanak?

Nincsenek válaszok. Pontosabban: minden korszak kitermelte a maga feleleteit, mert elégedetlen volt a korábbiakkal. Számokkal fekszünk és kelünk, számokkal vesszük körbe magunkat, az idő és a tér egyetlen szeglete sem tátong üresen, mindent felfaltak körülöttünk a számok. Jók és rosszak, párosak és páratlanok, szerencsések és baljóslatúak, áldáshozók és átkozottak, kicsik és nagyok, barátságosak és barátságtalanok. Még ma is, amikor pusztán együtt élünk a számokkal (nem adományként fogadjuk, hanem statisztikák formájában marékszám termeljük őket), olykor, egy-egy sorsfordulóhoz érkezve visszalépünk az archaikus felfogáshoz, és szakrális értelemmel ruházzuk fel őket, képesnek látva arra, hogy ne csak leírják, de rituálisan megújítsák a világot. Természetesen az egyénen mint mikrokozmoszon keresztül: hiába tágult ki a horizont, az egyetlen biztos ponttá mi magunk váltunk. Jó példák erre a korszakolások – egy emberi találmány, egy híres hadvezér vagy egy vérszomjas diktátor feltűnése, bukása osztja fejezetekre a történelemkönyveket. De kitüntetett jelentőséget tulajdonítunk életkorszakainknak is, ezt az emberi testtel vagy pszichével foglalkozó szaktudományok alaposan kihasználják, közhelyek és zsargonok tucatját építve mindennapos tapasztalatainkra. A tízes évek átlépésével a ‘boldog gyermekkornak’ mondunk búcsút és izgalommal fogadjuk szellemi-biológiai lehetőségeink megsokszorozódását (osztunk, szorzunk, gyarapodunk…), a húszas évek az önálló életvitel megalapozásának időszaka, a harmincas átvezet ‘az emberélet útjának felén’, a negyvenes… Ha nem hagyjuk időben abba, előbb-utóbb elérünk Matuzsálemhez is, vagy legalább Hénokh pátriárkához, aki pontosan annyi évet élt, amennyi egy év napjainak a száma.

De ez még az özönvíz előtt volt. Az özönvíz eltörölte a nagy számokat, mondhatjuk úgy is, hogy Isten gyököt vont. Most már csak töredékekkel, tört számokkal gazdálkodhatunk egy irracionális világban.
lóbabot nem evett
A számok, a számok, a számok angyalok… Püthagorasz követői valósággal szentnek tartották őket, szerintük a számok nélkül ‘nem volna lehetséges sem elgondolni, sem megismerni bármit is’. Igaz, ők mesterüket is istenítették, aki életében lóbabot nem evett, és egy függöny mögül osztotta az észt. Empedoklész ‘mérhetetlenül bölcsnek nevezte’ – Hérakleitosz viszont fanyar gúnnyal ostorozta: ‘a sok dolog megtanulása arra nem tanít, hogy esze legyen az embernek, hiszen különben Hésziodoszt is megtanította volna rá és Püthagoraszt…’ Ennek ellenére a püthagoreusok matematikai esztétikája hihetetlenül népszerű volt, megtermékenyítette a vallásos számmisztikát, a modern művészeteket. Hogyisne: ha hideg törvényszerűségekben fedezzük fel a szépet, nem kell felelnünk semmiért.

Számoktól ittas emberek persze már a görög civilizáció előtt, utána pedig főképp kóvályogtak világszerte, szent könyvek, mítoszok, legendák és mesék sora tanúskodik erről. A kínai hagyományban az eget az egyes, a földet a kettes, az embert a hármas szám jelöli, a Védákban a kettes egyszerre a felosztás és az egybefüggés szimbóluma, az Upanisadokban többek között öt elemről, a lét öt aspektusáról olvashatunk, Siva pedig maga a szám elvont fogalma. Másutt a hármas a tökéletesség, az istenháromságok, a négyes a megszilárdult teljesség, az elemek, világtájak jelképe, a hetes a mesehősök, a napok, a zenei hangok számát jelöli, a kilences szintén mindenség, a tizenkettes az állatövek és az év korszakolásában segít, többszöröseik jelentéséről már nem is beszélve. A magyar néphagyományban inkább a hármas, a hetes és tizenkettes dominál (honfoglalás kori törzsek, tündérek, hősök, királylányok számai stb.).

Rich Bowen, flickr.com

Rich Bowen, flickr.com

Ám kultúrától és időszaktól függetlenül az egyik legfontosabb szám a tízes volt. Sokat mondott rólunk, emberekről, hogy miképpen viszonyulunk a kozmoszhoz. A Bibliában Jákob bérét tízszer szabták újra, Jóbot tízszer is kicsúfolták, a fenevad tíz szarvat viselt, és tíz bűn akadályozhatja a belépést Isten országába. Az Úr Mózes népének Tízparancsolatot vésett kőtáblákba, tíz csapás sújtotta Egyiptomot a zsidók fogsága alatt, a léviták és papok tizedet szedhettek a föld terméséből. Tíz évig harcolt Zeusz az apja, Kronosz ellen: ennyi kellett, hogy legyűrje az Időt. A trójai háború tíz évig tartott, további évtized telt el Odüsszeusz hazatéréséig. Héraklésznek eredetileg tíz munkája volt. A püthagoreusok az első négy szám összegeként adódó, legtökéletesebb számnak tartották a tízest, minden létező alapjának, hiszen az égen is tíz égitest suhan harmonikusan. Ovidius szerint a régiek tíz holdhónapban számoltak, mert ennyi az ujjaink száma (az ujj és a számjegy elnevezése számos nyelvben ma is azonos), és különben is: minden jeles esemény és társadalmi szerkezet tízesekre oszlik. Egyiptom tízesekben számolt, az inkák tízes-százas egységekben, ayllusokban éltek, és ennek jegyében fonták kipujaikat is. Szent István tíz püspökséget alapított, és tíz falu építhetett egy templomot. Nietzsche Zarathustrája tíz évre vonult el a világtól. Hamvas Béla a mindenség képével azonosította a tízest, akárcsak a misztikus Swedenborg. Az iráni szent könyv, az Aveszta szerint apa és fiú között Isten állítólag tízszeresen van jelen.

Indiából eredve, és az arabokon keresztül Európába jutva a decimális számrendszer lett a legelterjedtebb a világon – gondolkodásunk kereteit jól a falra szögezte.

Ha már mindenáron dicsérnünk illik a számokat, magasztaljuk hát elsőként a tízest. Mindazokkal együtt, akik valamilyen tízesen épp most kelnek át. Isten éltesse és hatványozza meg őket! (A többi műveletet most tegyük zárójelbe.)

felső kép | Rosa Pomar, flickr.com